Egész életének nagy ellensúlyozója, a halál gondolatával való nagy, szép
megbékülés volt. Nyugalmának mindig ez volt az alapja:
– A halál nem a legrosszabb minden földi nyomorúságok között. A
legrosszabb eshetőségeket ezzel a kevésbé rosszal mindig felcserélhetem.
Most itt volt a nagy csere ideje. Eljött az eshetőségek legrosszabbika,
a nyomorúság teljessége, az átkok összessége. Itt áll, íme, a fagyott
halál közepette, a jég nagy, fehér poklában, elhagyatva, reménytelenül,
társtalanul. A föld vágtat végtelen útján az óriási űrben és fagyott,
meghalt, fehér síkján talán egyetlenegy ember mered könnyező,
reménytelen szemmel a távolba. Most meg kell halnia. Most önként, erős,
szabad férfiakarattal kell a halált választania a vergődő, állati
elpusztulás helyett.
Nézte a fegyverét. Jó, erős, hatalmas fegyver, ez megmaradt a multból,
ez lezárja az elmult életet. Felemelte a fegyvert. Belenézett a csövébe.
És undorodva, gyülölettel, méltatlankodva és felháborodva taszította el
magától. Oh, milyen gyáva, milyen ostoba gondolat. Milyen ostoba
mindenekfelett. Nem képtelenség: erejének teljességében eldobja magától
egy férfi az életet? Hiszen erős, bátor, okos, félelem nélkül való férfi
ő; fegyvere van, ha küzdeni kellene; meleg prém védi a hideg ellen;
élelmiszere van – ha takarékoskodik – egypár napra. És miért ne
találkozhatnék egypár nap alatt emberekkel? Mi bizonysága van arra, hogy
talán a közelben is nincsenek-e élő lények?
Vállára vette a fegyverét és bátran, erősen, dacosan vágott neki a
jégmezőnek. Nagy, csendes, sivár, halott fehérség volt mindenütt. Havas
volt a jég és lépte alatt néhol ropogott a fagyott hóréteg. Másutt síma
jég következett és itt csak bukdácsolva tudott haladni. De ment, ment
határozottan, habozás, ingadozás, megállás nélkül, előre, nyugat felé.
Úgy gondolta, úgy érezte, hogy arra találkoznia kell emberekkel. Az
óriási jégmező ropogva, recsegve haladt előre dél felé; az útjába dombok
és hegyek akadtak; néhol egy mély szakadékot kellett megkerülnie és
csaknem a vízbe hullott, de töretlen bátorsággal vágta át magát a
csenden, a jégen, a halálon, az ismeretlen reménység felé. Csend volt és
hallgató halál mindenütt.
Alkonyodott. A napgolyó vörösen feküdt a nyugati szemhatáron és a fehér
síkságon veresen csillogott a fénye. Bakacs Tamás erőlködve nézett bele
a fénybe, nem lát-e valahol életet. De a hómezőt látta csak mindenütt.
Elfáradt. Leült. Sötéten közeledett az éjszaka. A bátorsága most már
eltűnt. Rettentő volt az elhagyottság a halál fehér országában.
Reszketett a szíve, félve és bánatosan tekintett körül és a szeméből
lassan szivárogtak a könnyek.
Helyet keresett alvásra. Egy hódombba ásta be magát. Behúzódott
bundájába és nem fázott. Fáradtan, összetörten nyújtózott és bundája
melegségében, a fáradt álom gyönyörűséges lustaságában jól érezte magát.
Ezt mondta:
– Meg fogok fagyni.
Ez sem bántotta. Lustán, fáradtan, mélyen aludt.
Nem fagyott meg. Mikor felébredt, mély köd fogta körül. Sűrűn, nehezen,
lomhán feküdt a köd fölötte, a nap sugárzása alig tört át rajta.
Kényelmesen feküdt és nem volt kedve felkelni. Újra elaludt. Mikor
felébredt, a köd még mindig tartott. Ekkor elindult. De csaknem belement
egy szakadékba és ezért visszatért hótanyájára. A ködben ezt is csak
véletlenül lelte meg.
– Amíg a köd tart, – mondta – itt maradok.
A köd tartott. Eljött az éjszaka és sűrű fátyla mindig ott feküdt
felette. Itt kell hát maradni. Belebámult a feketeségbe. Azután lassan
újra elaludt.
Három nap telt el a ködben. Az élelmiszere fogytán volt. A szívét
félelem szorongatta. Most jön a vég, a nyomorúságos halál, az éhség
hitvány halála. Szorongva járt azon a kis helyen, amelyen járni mert és
kétségbeesve meresztette a ködbe a szemét: nincs-e valahol remény,
nincs-e valahol megváltás. A köd fekete volt, sűrű, kérlelhetetlenül
csendes.
Elfogyott minden. Nem volt semmije. Egy falat sem. Ekkor nekivágott a
ködnek. Inkább jöjjön a halál küzködésben, merész fáradásban,
akárhogyan, mint így, gyáva és nyomorúságos várakozásban.
Imádkozni kezdett:
– Istenem, ha vagy: akkor a jég és a köd fölött is vagy. Ha vagy: akkor
láthatod, hogy benned hinnem lehetetlen volt. Ha vagy: és a te akaratod
volt, hogy eddig megmeneküljek, ne akard, uram, hogy itt pusztuljak el.
Ment keserű haraggal, dühödt, vad bánattal gázolt a homályon át. Teltek
az órák. Remegett a fáradtságtól és az éhségtől és érezte, hogy itt a
vég.
Megállott. Belemeredt a ködbe. Nagy lemondás didergett a szívében.
Kezébe fogta a fegyverét és hogy kipróbálja, hogy hangot halljon, azzal
a titkolt és érezni is alig mert reménnyel, hogy talán más is hallja,
belelőtt a levegőbe. A ködbe belevillant a lövés, a dördülés felverte a
csendet és egy fél perc mulva hangos kiáltás felelt rá:
– Hahó…
Bakacs Tamáson forró borzongás futott végig. Felkapta a fejét, lihegve
és táguló orrlyukkal hajolt előre. Ez emberi hang volt.
Kétségbeesett, remegő erőfeszítéssel, reszkető, teli tüdővel kiáltotta
bele ő is a ködbe:
– Hahó!…
Remegve figyelt. Elnyújtott, hosszú kiáltás válaszolt ismét. Most már az
irányt is észrevette. Nyugat felől, persze, hogy nyugat, nyugat, nyugat
felől. Futva indult előre. Elkiáltotta magát újra, meg újra, hogy az
irányt el ne tévessze s előlről egyre harsogott felé a biztató,
elnyújtott, hangos kiáltás.
Rohanva szaladt át a ködön. És a tisztuló homályban, a közeledés
világosságában látta már, hogy hajó van előtte, erős, szép hajó, tépett
vitorlájú, törött árbocú, hóval és jéggel fedett, rongált hajó, de hajó,
amelyen emberek vannak. Két perc mulva odaér.
Az utat odáig már belátta, a tér már tisztán állott előtte. A tiszta
téren ekkor egy különös alak egyenesedett fel. Tíz lépésre alig volt
tőle, de a minden élettől úgy elszokott szeme nem is ismerte fel
hirtelen. Talán ember… Nem az volt. Egy óriási, fehér bestia, egy
félelmes jegesmedve ágaskodott az útjában. Bakacs Tamás megtorpant.
Ijedten hökkent vissza az első pillanatban, azután őrült düh fogta el.
Itt, a menekülés küszöbén akarja megállítani ez az otromba dög? Ököllel
neki tudott volna menni és úgy érezte, legyűrné. De kezében volt a
fegyver. Megkapta. Nyugodtan töltötte meg újra. Az állat előtte volt.
Szinte érintette a fegyverét. Ekkor nyugodtan, hideg elszántsággal fejbe
lőtte. A nagy állat csaknem rázuhant. Átlépett rajta és rohant a hajó
felé.
Hangos kiáltások fogadták:
– Hahó! Agyonlőtted a medvénket! Három hónapja kísér bennünket. Nem
tudtam puskavégre kapni. Hahó, hahó!
Bakacs Tamásnak minden tagja reszketett az őrült, a boldog
felindulástól. Emberi beszéd, emberi hang. Emberek. Ez a boldogság
teljessége, ez az üdvösség, ez a megváltás.
A hajó belefagyva a jégbe, mozdulatlanul állott. Fuldokolva kapaszkodott
fel és a fedélzeten azt hitte, sírnia kell a boldogságtól, azt hitte,
össze kell roskadnia ennyi örömtől. Lihegve a fáradtságtól, felindultan
és szótlanul állott.
A fedélzeten egy férfi volt és egy nő. A nő gyenge, szőke leány:
karcsúságát és szőkeségét a durva, nehéz ruhák alatt is meglátta Bakacs
Tamás. A másik vörösarcú férfi, rideg, rossz, keményvonású. Németül
beszéltek. Elárasztották kérdésekkel.
– Honnan jössz? Milyen hajóval vagy? – kérdezte a férfi.
– Miértünk jönnek? – kérdezte a leány.
– Milyen hajóval? – sürgette a férfi a választ. – Hol van a hajó?
Bakacs Tamás lihegve állott. Bámulva tekintett a két emberre. Mit
képzelnek ezek? Nem tudják ezek, mi történt? Hallgatott. A választ
azonban sürgették és Bakacs Tamás ekkor valami különös indulattól,
valami idegen félelemtől, egy furcsa sejtéstől hajtva, amely a lelke
fenekén reszketett, csendesen, lassan, hazudta:
– Francia hajó. Itt van a közelben. Eltévedtem.
– Mi vagy te a hajón? – kérdezte a férfi.
– Orvos vagyok – válaszolta csendesen Bakacs, a szemébe nézve a
férfinek.
– Azt hittem, értünk jönnek – szólt csüggedten a leány.
– A hercegnő mindig reménykedett – mondta a férfi. – De hiszen
hazavisznek így is bennünket.
– Miféle hajó ez? – kérdezte megütközve Bakacs.
– Ez – válaszolt a férfiu, – a _Margarete_, a hohenkasteli herceg
őfensége hajója. A hercegnőről keresztelték el.
A leány bánatosan intett.
– Hogy került ide? – kérdezte Bakacs.
A leány válaszolt:
– Bizonyosan tudja, doktor, hogy apám két évvel ezelőtt építtette a
hajót: elindult a Spitzbergák felé, hogy befejezze azokat a
tanulmányokat, amelyekből egy kötetet írt már. Úgy volt, hogy én az út
első felére elkísérem. Az északi norvég partok körül rettenetes vihar
kapott meg bennünket és felhajtott északra. Egy hónapig küzdöttünk a
viharral és meghalt mindenki. Apám is. Az egész legénység. Csak ketten
maradtunk. Mikor a hajó legénység nélkül maradt, a vihar belehajtotta a
jégbe és azóta mindig jég között vagyunk. Én mindig vártam, hogy
megmentenek.
A leánynak könnyes volt a szeme. Bakacs kérdő tekintettel fordult a
férfihez.
– Én fűtő voltam – válaszolt az a néma kérdésre. – Müller Johann, fütő.
Hallgatva állottak a fedélzeten. Bakacs Tamás elmerülten gondolkozott és
a többiek várták, hogy szóljon. Végre a leány kérdezte:
– Hol a hajója?
– Eltévedtem – válaszolt megrezzenve Bakacs, – de majd keresnek.
Odafordult a fűtőhöz:
– Éhes vagyok, adjon ennem valamit.
Az ember nehéz léptekkel távozott, bementek egy kabinba és a leány itt
reszketve fordult Bakacshoz:
– Ó, az ég szerelmére, – mondta franciául – mentsenek meg ettől a
rettenetes embertől. Hála az istennek, hogy találkoztunk, hogy
idejöttek.
– Mi történt? – kérdezte Bakacs.
– Ó, alig tudtam már védekezni, alig tudtam már visszatartani. Azt
mondta, hogy soha sem jön értünk senki.
Bakacs értett mindent. Az ember belépett. Konzervhúst hozott. Bakacs
szótlanul evett. Azután készen volt az elhatározása.
– Princesse – mondta a leánynak, – tud ez az ember franciául?
– Nem – válaszolt a leány.
– Mégis kiküldöm. Felesleges, hogy idebenn legyen.
A leány ijedt tekintetet vetett rá. Bakacs felállott és nyugodtan mondta
a gyanakvó pillantású embernek:
– Menj ki. Semmi dolgod idebenn.
Az embernek megvillant a szeme, dacosan nézett egy percig Bakacsra.
Bakacs kiegyenesedett és az ember kutyamódra kotródott ki.
– Hercegnő – mondta akkor Bakacs, – szomorú közleni valóm van.
A leány rémülten pillantott rá.
– Itt a közelben – mondta Bakacs – semmiféle hajó nincs. Annak a
földnek, amely itt a tenger és a jég alatt volt, valamikor Magyarország
volt a neve. Nem a sarkvidék ez. Az a rettentő vihar, amely a
_Margaretet_ felhajtotta a jég közé, elpusztította talán az egész
földet. Mindenesetre elpusztított mindent, ami tőlünk északra van, mert
hiszen a hajó nem haladhatott volna másképen eddig a jéggel.
A leány tágra nyílt, rémült szemmel tekintett rá, azután kínos zokogásra
fakadt.
– Sejtettem – zokogta. – Tudtam. Láttam, hogy a hajó, a jég egyre dél
felé halad. Mindig délre. És embert sehol se láttunk. Életet sehol se
láttunk. Csak a medve kísért. Tudtam.
Bakacs meleg részvéttel tekintett rá. Megindult a szíve és szeretett
volna ő is vele zokogni. De még egy nehéz feladat volt hátra.
– Most meg fogom mondani ennek az embernek is – szólt a leányhoz.
– Ne, ne – könyörgött a leány. – Ne, ne, rettenetes lesz.
– Megmondom – szólt kemény elhatározással Bakacs.
Kinyitotta az ajtót. Kikiáltott:
– Hé! Gyere be.
Bejött. Alázatosan, sunyi dacossággal.
– Nem érted te a delejtűt? – kérdezte tőle.
– Nem. Fűtő voltam én.
– Nem tudod, hogy a hajó merre haladt?
– Nem. Most szegődtem először tengeri hajóra.
– Hát az a hely, ahol most vagyunk, délebbre van Németországnál.
Magyarország ez. Elpusztult minden. Talán az egész föld. Vízözön volt.
Én csodamódon menekültem meg és két év óta nem láttam embert.
A meghajlott férfi kiegyenesedett:
– Hát nincs itt a közelben hajó?
– Talán az egész világon nincs.
Az ember villogó szemmel tekintet a leányra. Rajta égett a szeme egy
másodpercig; a leány kezébe hajtotta a fejét és zokogott. Az égő szemű
ember meghorkant, lehajolt és dühödt erővel vetette magát a Bakacs
torkának. De Bakacs Tamás készen várta. Rettenetes öklével rásujtott a
fejére és az ember tántorogva bukott vissza. Szédülve állott egy
másodpercig, azután kinyitotta az ajtót és kirohant.
– Fegyvert hoz, – sikoltott a leány. – Engem is fenyegetett.
Bakacs nyugodtan nyúlt a fegyvere után. Megtöltötte. Az ajtó félig
nyitva volt. Melléje húzódott. A folyosó végén megjelent az őrjöngő
ember rohanó alakja. A kezében revolver. Bakacs felkapta a fegyverét, a
leány görcsösen szorította a fülére a kezét. Bakacs lőtt. Az ember
megtántorodott és végigbukott a földön. Bakacs várt egy percig. Ekkor
megsímogatta a zokogó leányt és kiment. Odalépett a fekvő emberhez.
Halott volt. A revolvere mellette hevert. Ezt felvette. Kikutatta a
zsebét, hátha talál benne valami hasznavehető dolgot. Nem volt semmi. A
fedélzet szélére hurcolta ekkor a holttestet és kilökte a jégre.
Utána nézett. A jog jutott eszébe, a viták, amelyeket vívott, az ideális
törvények, amelyeket védelmezett; és elmosolyodott. Egy perccel
megelőzte a másikat: ez az ő joga.
Visszament a leányhoz. Az könnyes szemekkel bámult maga elé. Bakacs
odaült hozzá.
– Szőke leány, – mondta – egyedül jártam ebben a rettenetes
jégsivatagban és vágyva vágyódtam utánad.
A leány bánatosan nézett rá. Bakacs megsímogatta a haját. A szívében
mintha forró és illatos bimbók pattogtak volna fel. Az ereiben lüktetett
a vér; soha nem érzett kábító mámor tette részeggé.
A törött hajón, az ölés után csupa tavaszi boldogság volt a szíve.
Elmult életének minden öröme nem ért fel ezzel az örömmel, hogy itt van
ez a szőke leány, símogatta a haját és hallgatta a szíve dobogását. És
kérés és kérdezés nélkül, sem a fiatal bánatot, sem asszonyi, emberi
jogot nem is tekintvén, az erős jogán, mámorosan és habozás nélkül,
egyszerűen birtokába vette a leányt.