Az élet azután lassan telt. Nyugalom volt a vizek felett; ha jött is
néha vihar, az szelíd suttogás volt az elmult pokolzivatarokhoz. Bakacs
Tamás biztosságban érezte magát háza védelme alatt, kimerészkedett a
sziklára és csodálkozva szívta be a levegőt, amely párásan, vízgőzösen
ugyan, de a régi maradt. Apró örömei is támadtak. Néha kivillant egy kis
kékség a szürke felhők közül: ez boldoggá tette. A vízben mintha halakat
látott volna: megdobbant a szíve az örömtől. Szivarjai voltak: néha jól
esett a dohányfüst is. De a csendességben, a halál közepette egyre
forróbban vágyódott ember után, hang után, lágy, meleg, édes asszonyi
beszéd után. Ez a kívánság zúgta be állandóan a lelkét: asszonyt,
asszonyt kívánt. De a holt vizek hallgattak és az életnek nyoma sem volt
sehol.
Törte a fejét: hol lehet élet most még, hogyan élhetnek az élők, hogyan
juthatna el hozzájuk? Bánatosan nézte a vizeket és látta, hogy várnia
kell. Várnia kell, míg eljön a nagy apadás. Akkor talán nekiindulhat a
messzeségnek, hogy társat keressen életéhez. Addig várnia kell a csendes
házban. Ostoba könyvei között. Türelmetlen dühvel tekintett ezekre a
könyvekre. Haszontalanoknak, léha fecsegőknek látta őket, akik
nagyképűen forognak egy semmiség körül és zajt ütnek hitvány szavakkal.
A gyújtónak volt most értéke előtte, a drága, a kímélt, a dédelgetett
gyújtónak.
A jövővel sokat foglalkozott. De gondolatai nem tudtak szabadon repülni.
Az asszonynál akadtak meg mindig. Gondolkozásában addig jutott el, hogy
embertársaságba kerül ismét és asszonyt hódít magának. Elméje reszketni
kezdett itt és aláhanyatlott ennek a gyönyörű gondolatnak a súlyától.
Oh, csak távozhatnék már innen: megmentő várából, átkozott fogságából…
Hónapok teltek el. Egy reggelen dideregve ébredt. Az elmult idők
langyos, meleg napjai után meglepte a változás. Bundával takaródzott be,
hevert még egy kicsit és félálomba tekintett ki ablakán. A levegő künn
éles és tiszta volt és az ég kék. Kék volt az ég. Tiszta, világos kék.
Örvendve ugrott fel és sietett ki háza elé. Künn dermesztő hideg
fogadta. Fázva szorította össze ruháját és körültekintett. A csúcsokon
dér ült, a vizeket pedig jégréteg fedte. A tél jött el egyetlen
éjszakán? Nem tudott erre a kérdésre válaszolni. Bámulva nézte a tájat,
de a hideg beégett a ruhája alá, mart és csípett és sietve kellett
visszahúzódnia házába. Benn tüzet rakott. Ült a kályha mellett és
gondolkozott. Örült a hidegnek. A jégen most elindulhat megnézni a
környéket. Keresni fog. Felkutatja a szomszéd hegyeket: hátha vannak
menekültek valahol. Megdidergett örömében erre a gondolatra.
Másnap bundát vett fel és elindult. A sziklákon veszedelmes volt a
kapaszkodás; a víz símára fagyott rajtuk és egyszer csaknem lezuhant. A
jégen is nehéz volt a járás. Tükörsíma volt az óriási sík és minduntalan
megcsúszott. Hősies erőfeszítéssel verte át magát a síma táblákon;
eljutott a szomszéd csúcshoz, de órákig tartott az útja. A csúcson túl
új horizon tárult ki előtte: új hegyeket látott, de életet sehol. A síma
jég csillogott csak a végtelenségben.
Megpihent. Végigdőlt a sziklán és a messzeségbe bámult. Ekkor
észrevette, hogy a jég mozog. Az óriás síkon alig volt változás, de
egy-egy hulláma, egy-egy dombja mégis akadt a símaságnak. Ezek a
hullámok mozogtak. Ezek a dombok lassan, de láthatóan haladtak dél felé.
Felszökött a szikláról. Most hallotta, hogy a mozgásnak zaja is van:
lassú, állandó, fürészelő zúgása van a mozgó jégnek. Merev rémülettel
tekintett a jégsíkságra. Hogyan jut el a házához? Hogyan lehetett olyan
oktalan, hogy elhagyja biztos várát?
Vágyódva tekintett az elhagyott csúcs felé. Tisztán látta az éles
levegőben a csúcs, a ház rajzát, de rettegett a mozgó jégtől. Az útnak
mégis neki kell vágni.
Remegve ugrott rá a jégre. Vergődve, botorkálva haladt előre. A jég nem
volt most teljes egész, mozdulatlan síkság. Óriási darabokra tört szét
és a hatalmas táblák nagy robajjal törték egymást. Átugorni néha
veszedelmes volt egyikről a másikra.
Alkonyodni kezdett és még mindig nem volt otthon. Reszketve,
verejtékezve tört előre. A lábai inogtak a fáradtságtól, de az est
fenyegetett. Ha itt marad, míg a sötétség eljő, veszve van. Rohant a
jégen. Elbukott és feltápászkodott újra, sajgó tagokkal szaladt előre és
a sötétség mind teljesebbé vált. Végre ott volt a csúcs mellett. Egy
utolsó iramodással szaladt a hegy felé, ekkor recsegni kezdett lába
alatt a jég és belezuhant a vízbe.
Nem merült el. Megkapaszkodott a jégbe. A vastag táblákat itt vékonyra
horzsolta a szikla és támaszkodása alatt mindenütt zörögve szakadt a
jég. Rémületének, halálfélelmének végső erőfeszítésével verte magát a
szikla felé. A lába erős talajt érzett. Reszketve gázolt ki a vízből és
két perc mulva dideregve, fázva, összetörve, bűnbánóan omlott oda
kunyhójához. Odasímult a falhoz, reszketve ölelte meg a házat, a drága,
a megmentő, a nagylelkű, az áldott házat.
Ezentúl nem mozdult ki. Nézte a mozgó jeget, kutatva bámulta a távolt,
de nem mozdult. A környéket a jég zaja töltötte be. Északról délnek
mozgott az óriási áradás. Eleinte síma táblák mozogtak csak. A jégtáblák
később felrepedtek, összetornyosultak, óriási halmokká dagadtak. Hetek
teltek el és északról egyre áradt a jég. A sarki világ mozdult meg
talán. Bakacs Tamás előtt minden nap új meg új jégmezők vonultak el,
fantasztikus alakú, hullámos, repedezett, váltakozó jégmezők. Később
jéghegyek jöttek. Tornyosodó, nagy havasok mozogtak előre, rettentő
recsegéssel. A jéghegyek összeomoltak, egymásnak mentek, töredeztek és
összecsapásuk úgy hangzott néha, mint az ágyúdübörgés.
Az áradás nem szünetelt. A jéghegyek egyre dübörögtek északról. A
sziklák között összeszorultak, megdagadtak és Bakacs Tamás reszketve
látta, hogy a jégár hozzá ér már fel. A jég szintje egyre nőtt, egyre
dagadt. A csúcsot már a ház alatt horzsolták a jégmezők és néha arra
ébredt fel Bakacs Tamás, hogy egy-egy éles jégszirt háza falán recseg
végig.
A pusztulás közeledett ismét feléje. A jégáradás bömbölve zúgott a csúcs
körül. A jéghegyek egyre nagyobbak lettek, dübörgésük egyre
fenyegetőbben zúgott feléje és most már látta, hogy a jég el fogja
söpörni házát. A vízostromot kibírta a kunyhó, a jégrohamot nem bírja
ki.
A jég föléje emelkedett már a szomszéd csúcsoknak. A kunyhó még állta a
rohamát; a jégmező ropogva tört meg rajta, de a falakon éles vágások
nagy sebei mutatkoztak. Ez a halál. Bakacs Tamás szorongva járt házában.
Künn ropogott, csattogott, dühöngött a jég és menekülés nincs sehol. A
jég egyre magasabbra emelkedik; vagy ki kell szökni a jégmezőre, vagy
elpusztulni a házzal együtt.
– El fogok pusztulni – mondta magában Bakacs Tamás. – Inkább most
egyszerre jöjjön a halál, mint lassú kínlódás, vergődő megfagyás után a
jégmezőn.
Künn összetornyosult a jég. Egy hegyóriás, egy jégszörnyeteg közeledett
a ház felé. Hullámzása recsegve zúzta a jeget és a sziklát. Most jön az
összeomlás. Egy perc még.
Ebben az egy percben Bakacs Tamás reszkető sietséggel kapta fel
bundáját, felmarkolt valami élelmiszert, kezébe ragadta golyós fegyverét
és kiszökött a jégmezőre. Néhány ugrással eltávolodott kunyhójától.
A jég ráomlott a házra. A falak erősen állottak. A kemény jég
sziporkázva csillogva, recsegve pattogott szerteszét. A ház még mindig
állott. De a jéghegyet irtózatos erő szorította előre, úgy tört, úgy
pattogott, mint az ágyúlövés, irdatlan, fagyott, fehér tömegével
rázuhant a házra és a falak ropogva omlottak össze. A jég haladt előre,
ráfeküdt a romokra, szétgázolta a házat és ment parancsolt útján dél
felé.
Bakacs Tamás ott állott a végtelen jégsíkságon.