Mikor a föld megmozdul! Mikor az anyaföld, amelyre mindig biztosan és
hálátlan gondatlansággal léptünk, megrázkódik! Mikor a hegy, az örök
erő, a nyugalom maga, a biztosság maga meginog! És milyen ingás. Széles,
rázkódó, nagy szökkenések, bomlott, borzalmas ugrások! A hegyet
feldobja, taszítja és elragadja valamely rettentő erő.
Künn egy világ pusztult el. Benn vége volt az érzésnek és tudásnak,
szeretetnek, összetartásnak és aggódásnak az embertestvérekért. A féreg
megmozdult, de csak azért, hogy félelme tudatossá váljék, hogy rémülete
formákat öltsön. Gondolata a reszketéshez tapadt még, de az idő – mennyi
idő telhetett el? – legalább gondolatokat hozott.
Bakacs Tamás elméjébe a gyermekkor emlékei nyomultak be: a rettenetes
ó-testamentum. Az írás szavait dadogta ajka, az írás szavait, amelyek
csudálatos frisseséggel keltek fel elméjében:
„_Megszakadának minden kútfejei a nagy mélységeknek és az égszakadások
megnyilatkozának és eső lőn a földre negyven nap és negyven éjjel_“.
… És eső lőn a földre. A földtengelyt, a nehezkedés törvényét, a
tudományt, mindent, ami benne volt, kitörölt agyából a félelem és
helyébe lángbetükkel írta az ódon írást: megszakadnának minden kútfejei…
és eső lőn a földre negyven nap és negyven éjjel.
A gondolat, a tudomány, az elme bukva hanyatlott lefelé. Már nem volt
kínlódó állat Bakacs Tamás, de volt a legnyomorúságosabb, a leggyávább
ember. A gondolkozás büszke hérosza, a tudó, a tagadó, a hitetlen, a
lenéző most mint a leglenézettebb nyomorultak, mint a tudatlan
hitványok, reszketve, áhitatosan, dideregve és reménykedve imádkozott a
haragvó Istenhez:
– Istenem, én haragvó uram, Istenem…
Napok multak el. Az éjszaka sötétségét ködös nappal szürke világossága
váltotta fel. A váltakozás nem volt szabályos. A megérkező világosságot
sokszor órákra elfojtotta valami sötétség: fekete felhőknek, sűrű
füstnek fénylő gomolygása.
Bakacs Tamás rettegése már tudott gondolkozni. A kis ablaknál ülve
belemeredt a messzeségbe, a vízpárás levegőbe és amíg a víz harsogó
rohamát érezte döngeni a hegyen, kínos erőfeszítéssel dolgozott elméje
azon a gondolaton: megmenekül-e, mit kellene tennie, hogy meneküljön.
A menekülésen kívül nem volt más gondolata. De meg kellett értenie, hogy
ő a menekülésért semmit sem tehet. A rettenetes erővel szemben, amely
künn tombol, haszontalan volna minden erőfeszítése, minden
találékonysága.
Künn dübörgött az áradás; neki benn kell ülnie és reszketve kell várnia
irgalmas lesz-e iránta az ár, a víz, a nagy összeomlás.
A víz óriási hullámokban dőlt neki a hegynek és zúgva törött meg rajta.
Az ár nőtt. Minden nap emelkedett. Viharos zúgása betöltötte az egész
tájat. Amerre ellátott Bakacs Tamás, mindenfelé harsogva bömbölt a víz,
hullámzott, áradt és bőgve tódult távoli síkságok felé. A vihar
belémarkolt és hegymagasságú hullámokat csapott fel belőle. A
hegyoldalon pedig a víz szine nőtt, dagadt, emelkedett fel a kunyhó
felé.
Vajjon elbírja-e a ház? Bakacs Tamás remegő kézzel tapogatta végig
házának sarkait. A ház keményen állott. Eresztékei nem tágultak meg a
viharban. Ez a ház áll addig, amíg a hegy áll. De hátha az ár átcsap a
hegytetőn?
Bakacs Tamás reszketve pillantott le a víz szürke, kavargó, dagadó
szintjére. Meddig emelkedik, vajjon? Az emelkedés állandó volt. A víz
mind közelebb ért a csúcshoz és most már nemcsak hullámai csaptak át a
ház felett, hanem maga a víztükör is ott volt a tetőn.
A ház ajtaját döngette a víz, falait csapkodta és ablakára szórta
szennyes tajtékját. Az ár egy-egy kemény testet vágott a házhoz:
fatömbök is lehettek, de Bakacs Tamás borzongva mondta magában, hogy
holttestek. Ha ezt a rettentő rohamot ki is bírnák a falak, az ár
emelkedik és beléfojtja lakóját a házba.
Multak a napok. Néha elaludt Bakacs Tamás, de fáradt álmából felverte a
dühöngő víz. Néha evett, de torkát minden percben összeszorította a
rettegés. Minden perc azzal telt el, hogy kémlelte: árad-e víz.
Szeme már belefáradt ebbe a kínos munkába. A nézés fájt, a szeme sajgott
és amikor kínos erőfeszítéssel meredt az árra, nyögve kellett
rátapasztania a kezét fájó szemére.
A gyötrődésnek egy napja végül örömet hozott. A víz apadt. Határozottan,
észrevehetően, bizonyosan apadt. Nem akarta hinni az első percekben. De
házának fala szabadon állott, a vízostrom megszünt és a csúcs felső
részéről is visszahúzódott a víz, maga után hagyván sárga salakját. A
víz apad. Fuldokló ujjongás tört ki a torkából. Sírnia kellett;
kiáltania kellett örömében, mintha a kunyhója falának akarta volna
hirdetni örömét. Meg kellett simogatnia ezeket a falakat, szeretettel
végig kellett ölelnie őket, ezeket a drága, erős, hős falakat, amelyek
kitartották az ostromot. Leszállt az éj és napok, vagy talán hetek óta
először feküdt le megnyugodott lélekkel, csendes és bízó álomra.
Ébrenlétének utolsó percében Wagner jutott eszébe, a sovány építőmester.
Sárga arcát, furcsa alakját elevenen látta maga előtt. A szíve
megindult. Hol van most ez az ember? A végtelen víz zúg fölötte. Tele
volt a szíve hálával és gyöngéd szeretettel iránta. Jónak, nagylelkűnek
és hatalmasnak látta azt az embert. Ő mentette meg. Ő építette ezt a
szép, ezt a jó, ezt a drága házat…
Csendes, tiszta, mély álmából éles dübörgés zaja verte fel. Csodálkozva
nyitotta ki a szemét. A levegőben ismét mennydörgés harsogott és a
szobát vöröslő tűzfény töltötte el. Felszökött. Kitekintett az ablakon.
Éjszaka volt, sötét és mély feketeség. De az éjszakát a távol délkelet
felé égő tűz festette meg. A feketeségben egy tűzoszlop meredt felfelé,
egy óriási lángcsomó nyult az égre. Körülötte sötét felhők gomolyogtak,
fehér villámok cikáztak a sűrü füstben és a mennydörgés újra meg újra,
harsogva zúdult szét a levegőbe.
Mi ez? Rémülete szinte öntudatlanul kérdezte magától: mi ez? Nem tudott
válaszolni. De a sötétség meglágyult egy kevéssé. Keleten halvány
világosság jelent meg és a nap fénye átszűrte a feketeséget. A
derengésben a lángoszlop esett és újra felnyult, tüze a végtelenségbe
csapott, villámai újra sziporkáztak és a dörgés újra zengett. Bakacs
Tamás ingadozó szeme a lángoszlop alján sötét és merev körvonalakat
látott meg. Egy hegyből tör ki a tűz. Tűzhányó hegy rázkódik ott a
sötétségben.
Tűzhányó délkelet felé? Ott síkság volt, termő, puha, lágy, síkság. Az a
tűzhányó most született. A vajudó föld most tolta fel sziklagerincét
láng és villámlás között.
A derengés megvilágosodott. Látta a hegyet. A tűz még mindig áradt. Új
meg új lángoszlop tört ki a hegyből és a szikla kúpalakja egyre jobban
emelkedett a víztükör fölé, a melyben villogva tükröződött a láng.
Bakacs Tamás nem félt most, de végigborzongott rajta egy ismeretlen
borzongás. Néma didergéssel nézte az emelkedő hegyet: íme, így alkot a
föld.
Elmult életének minden dolgát törpe gyermekjátéknak érezte. Ez itt a
nagyság. Ez itt a szépség. Nem félt és valóságos művészi gyönyörködéssel
nézte a homályba sötéten rajzolódó hegyet és a vöröslő lángot, amely
feltört belőle.
Egyszerre megdobbant lába alatt a föld. A hegy újra megingott, mint
ahogy már ingott egyszer. A szikla megmozdult. Nem nézte már
gyönyörködve a tűz nagyszerű játékát. Remegve várta, mit hoznak a
percek.
A hegy megmozdult. De mozgása most különös volt. Bakacs Tamás nem is
merte végiggondolni, milyen mozgás is ez. De a gondolat elől menekülni
nem lehetett. Meg kell érteni, végig kell gondolni, tudni kell, hogy a
hegy sülyed. Sülyed. Rettentő, de a szemet becsukni lehetetlen és a
szemnek hinni kell. Amott a síkságból szökött fel egy hegy, itt pedig
lassan, lágyan, de egyre mélyebbre sülyed a hegy. Körülötte a csúcsok
már kimeredtek a vízből. Eddig föléjük nyúlt. Most egyszerre hozzájuk
sülyedt és leszállása itt sem áll meg.
Hová visz? Talán le, egészen az anyaföld szinéig, vissza a földbe,
ahonnan valamely másik forradalom kivetette. Le a földbe. Le a víz alá.
Bakacs Tamás őrjöngve tekintett körül. Menekvés nincs sehol. Kiszökni,
rohanni: ez a halál útja. A hegy pedig lassan, lágyan száll lefelé. A
szomszéd csúcsok már fölébe emelkedtek. Most jön a halál, mondta Bakacs
Tamás. A rettegés percei úgy kínozták, mintha évszázadok lettek volna.
Fuldokló gyötrelemben vergődött. Azt hitte, hogy a víz már elborította
házát. A hegy újra megingott. Szilaj, erős lökések rázták meg és egy
rándulás után megállott.
Megállott-e vajjon? Az öröm és a kétség remegett Bakacs Tamásban. A
szomszéd csúcsok fölötte voltak, de a víz alatta volt. És a hegy állott:
oly erősen, olyan rendületlenül, olyan biztosan, mintha sohasem ingott
és sohasem sülyedt volna.
Bakacs Tamás remegve kémlelte, nem sülyed-e újra. Kitekintett a
messzeségbe. Délkeleten ott állott az új hegy, kopáran, magasan, éles
vonalakkal, de tüze, villámai és dübörgése elmultak már.
Itt is csend volt. A hegy nem mozdult, alatta mozdulatlan volt a
víztükör is. Néha szívébe nyillalott még a félelem, de azután bízott a
hegyben Bakacs Tamás. Néhány napig nyugtalan volt még, de amikor jöttek
a napok egymásután és jöttek az éjszakák, ismét megnyugodott.
Csend volt. A víz lassan hullámzott. Nem áradt és nem apadt. A nagy
víztükör hallgatagon fogta körül a hegyeket és némaság volt fölötte. A
napok teltek és egyik sem hozta az életnek egyetlen jelét sem. Halott
hegyek és halott vizek…
A hegyek felső részéről letakarodott a víz. Az ár lehántott minden
gyepet, minden fát, minden termőföldet róluk. A sziklák meztelenül,
halottul meredeztek felfelé és a sziklasíkokat meddő, agyagos iszap ülte
meg. A víz is csendes volt.
Bakacs Tamás napjai azzal teltek el, hogy ezt a halott csendet nézte.
Menekülésének, az életnek az öröme nem didergett már újra, meg újra
keresztül rajta; megnyugodott és gondolkozott.
A halott víz eltakarja egész Magyarországot. Az áradás délről jött,
átgázolt az egész termékeny rónán és letiport minden életet. Hetek
teltek el és nem mutatkozott senki és semmi, ami életet jelentene.
Máshol, szerencsésebb tájakon élhetnek még emberek, itt megfojtott a víz
minden életet.
Magyarország nincs… Megindította ez a gondolat. Forró szeretete országa
és népe iránt megremegett benne. Kár ezért a szép, ezért a különös,
nemes és érdekes fajtáért. Ő megél akárhol. Ő az elsők között lesz
akárhol. De kár ezért a népért.
Jövendő életére gondolt. Valahol, valamilyen nép csak él. Talán németek,
talán angolok. Ausztrália csak megmaradt. Vagy Amerika. Ott fog majd
élni: talán az egyetlen gyanánt, de mindenesetre a legelsőnek, aki a
magyarságból megmaradt. Ő lesz az őrizője, a megtartója egy évezredes
nép emlékének. Némi büszkeséget és valami hiú örömet érzett erre a
gondolatra: milliók nyelvének, érzésének, tudásának, történelmének,
vágyainak és gondolkozásának ő lesz az őrizője.
Kitekintett a messzeségbe és büszkesége és reménye első feltámadásakor
szomorúnak és boldogtalannak érezte magát. Az egyedüllét gyötörte. A
nagy csendességben valamely hangot kívánt, a nagy meghalásban valamely
életet.
Soha nem érezte a nőnek, az asszonynak, a feleségnek igazi szükségét.
Most világosan látta, hogy asszonyi társ kellene életéhez. Az élet és a
megmenekülés öröme így semmi. Asszony kellene, hogy hozzásímuljon, hogy
simogassa a haját, hogy átkarolja és szíve dobogását hallgassa a
rettentő csendben. Kétségbeesve, gyötrődve vágyódott egy asszony után.
Képzelete végigszárnyalt elmult évein és egyszerre megállott az utolsó
nőnél, akit látott. Az a karcsu szőke leány jutott eszébe, akivel a
hegyen találkozott, mikor fenyveserdejéből kilépett. Behúnyta a szemét
és látta a leányt: virágos szalmakalapban, színes blúzban, kipirult
arccal, karcsúan, erősen kívánatosan. Forróság futotta át. Soha nem
érzett, lihegő, fojtogató vágyódás fogta el, gyötrödve kívánta azt a
leányt, a karcsút, a szépet, a szőkét.
Kitekintett a csendességbe és most érezte meg először a pusztulás
rettenetes mivoltát. Eddig a maga félelme, a maga öröme foglalta el. De
a víz alatt, a halálban van az a szőke leány is. A leány pusztulása
megérttette elméjével az egész pusztulást, az óriási, a végtelen, nagy
halált. A csendes, néma víz eltakarja halálos hallgatásával azt a szőke
leányt is. Belemarkolt szívébe a pusztulás fájdalma és megtörten,
kétségbeesve, az egyedüllét bánatától sajgó szívvel, minden halottat
siratva, tiszta, nagy, gyermeki, testvéri fájdalommal zokogni kezdett.