És ez az egész kavarodás, a sziklák rengése, a lezuhanó víztömegek, a
sikoltozás és a nyögés, amely a levegőben vonaglik, a földnek ez a
reszketése: ez a vízözön.
*
Térden verte be magát a szobájába. Egyetlen érzéke nem volt, amely
működött volna. Gondolkozása és tapintása egyformán tönkrement. Ledőlve,
összetörve, széttiporva vágódott le szobája padlójára formátlan
gomolyagba: egy reszkető, korbácsolt állat.
Egész léte egy rongyhalmaz volt, emberi tagoknak egy formátlan dombja,
amelyen át futkosott még az éltető vér, de amely cselekvésre nem képes
már. A félelem vak köde burkolta be az embert.
*
És most jött a nagy katasztrófa. Percek teltek-e el, órák vagy napok, a
remegő állat a tető kis házában nem tudta.
Jött a nagy katasztrófa. Az óriási zendülés, az erők rettentő bomlása,
igazságok, mértékek, súlyok megfordulása, a földteke nagy zuhanása. Az
erők, a hegyláncok, föld és víz keresik az új rendet, az új egyensúlyt.
A hegy, amelyet a féreg maga alatt nagynak és biztosnak tudott,
megingott. Egy zökkenés előbb. Azután, mintha pokolbeli öklök döngetnék,
új rázkódások. A hegy kínozva vergődik. Még ellentáll, de földanyja
parancsol, és a hegy engedelmeskedik.
A hegy meginog és mintha lombos ág volna, amelyet a vihar fú, utána
nincs többé ereje. A gránit gyöngébb a gyönge lombos ágnál és úgy inog,
úgy hajlik, úgy enged, mintha soha sem lett volna kő és hegy.
Künn minden zaj felszökken, megharsog, dübörög. Az ős földteke
megreccsen. Vulkánok szélesre tátják izzó szájukat. A földkéreg reped,
széthasad, megbomlik. A nyugvó földtömegek megrezzennek. Riadva, bomolva
dől a föld, a tűz, a víz, a hegy nyugat felé egy rettentő áradásban,
amint a parancsoló, örök törvény, a súly kívánja.
A homály most már feketére vált. Sűrü, nagy éjszaka borul a vajudó
földre. A pusztulásnak nincs szeme. A nagy halált beborítja a sötétség.
Síkságok közepén vulkánok törnek ki, de piros pokolfényük mécspislogás.
És a halálon, a pusztuláson, embermilliókon, palotatörmeléken át sírva,
bömbölve, riadtan vágtat át a nyugtalan, a harsogó, a hajszolt víz, míg
új ágyát meg nem találja. A föld sötét és a sötétben harsog a halál.
A féreg ott a hegytetői házban nem tud semmiről, nem gondol semmire. Meg
akarta váltani az országát, a népét? Egy világnak akart világítani? A
hegy inog lábai alatt és most nem gondol országára és nem gondol népére,
nem siratja a pusztulást és nem bánja a világot: térdrebukott és porban
csúszik a halál előtt.