A sárga homály künn nem változott. A nappal sötét volt, siváran szürke,
a távolban zengett a mennydörgés és az eső csörömpölve zuhogott le.
Bakacs Tamás háborogva járt szobáiban, elkeserítette, fellázította,
dühbe hozta fogsága. A keze ökölbe szorult, az izmai megfeszültek, úgy
érezte, hogy erejét és nagyságát megalázták. Esztendők óta először
szállott szembe vele valamely ismeretlen erő és vak dühe a felhőknek
akart nekimenni, amelyek vizükkel, ködükkel, homályukkal fogságba
vetették.
Lázadozva, elfuló dühvel, vakon öltött ruhát magára és erőszakosan
csapta ki háza ajtaját. Dacosan lépett ki a homályba.
– Ki áll ellent Bakacs Tamásnak?
Sivító szélroham fogadta. A szél nekidőlt, rázúdította az eső dús vizét
és Bakacs Tamás elkábulva, elvakulva állott háza előtt.
Lemenni nem lehet. Hat lépésre sem látott. A ház falának kellett
nekivetnie magát, hogy meg tudjon állni. Botorkálva, inogva, tapogatózva
haladt előre a falak mellett és úgy tetszett, hogy egy órába került,
amíg a háza túlsó oldalára jutott, hogy egy pillantást vessen legalább a
síkságra.
A ház mellett állva semmit sem látott. Előre kell mennie. Két lépést
tett és a tomboló vihar leütötte a lábáról. Azért sem enged. Azért is
látnia kell a síkot, az emberlakta rónát.
A szél és az eső nekifeszülve és ő csúszva, kezével-lábával kapaszkodva
az esőverte sziklán mászott előre. A gőzfüggöny nem lebbent fel előtte,
de a szikla szélén a felhőrongyokon, a ködön és az elvakító esőn át
mégis ellátott a messzeségbe.
Szemét kezével védelmezte a lezuhanó víztömegek ellen és erőlködve
meredt a távolba, ahonnan folyton harsonázott a mennydörgés.
A széles, tiszta sík ködbe volt burkolva. A ködöt villámok fénye
hasogatta át. Délnyugaton óriási füstoszlopok lökődtek az ég felé és a
füstöt egy-egy óriási lángoszlop felvillanása festette vörösre.
Az eső zörején túl dübörgő recsegés lármája hangzott. A levegő tele volt
ismeretlen zajokkal, a föld dobogott, reszketett, ingott. A levegő
sziszegett és nyögött és a szemhatár végén, a szinte láthatatlan
messzeségben egy fehér vonal csillogott ki a sárga ködből.
A sziklán is érezte a döngető csapásokat, a föld alatta is ingott, a
füstoszlopokba belevilágított a tűz és a fehér vonal a szemhatáron mind
élesebben rajzolódott ki félelmes csillogásával.
Bakacs Tamás térdenállva meredt bele a messzeségbe. A ormon, ahonnan az
emberekre és a tornyokra felséges gőggel letekinteni, most nem látott
semmit, ami az emberé. Rettenetes új hatalmak vonultak fel előtte,
amelyekre nem lehet az uralkodás büszkeségével tekinteni. Azok a
tűzoszlopok délnyugaton tűzhányók és az a fehér vonal…
Reszketve kutatta szemével a messzeséget. A csillogó vonal mind előbbre
hatolt a homályban, egyre láthatóbb lett, egyre világosabb,
percről-percre növekedőbb. Bakacs Tamás, a térdelő Bakacs dideregni
kezdett, szívét, elméjét, lelkét őrült félelem ragadta meg; mámorának
diadalmas helyén a kétségbeesés veszett ordítása tört ki a torkából.
… Az a fehér vonal: a víz.