Mikor eszméletre tért, a nagy félelemre emlékezett csak, amelynek még az
óriás villámszikra hatása előtt ideje volt a gondolat gyorsaságával
megráznia elméjét. Most örült, hogy él. Bénán hevert a földön, mozdulni
sem tudott, de az élet öröme lüktetett benne. Nagy dolgokat alkotni
szép, a halhatatlanság nagy és kívánatos, de élni, élni – mégis ez a
legnagyobb.
Mennyi ideig hevert eszméletlenül, nem tudta. De elgyengült teste az
éhséget is érezte; ezért azt gondolta, hogy legalább huszonnégy óráig
tartott ájulása. Óriási erőfeszítéssel vonszolta be magát előszobájába.
Nem tudott felállni. Miután evett, egy kissé erősebbnek érezte magát.
Felállott. Bevánszorgott hálószobájába, lefeküdt és vágyódva tekintett
az ablak felé.
Künn szürkeség volt, köd, homály. A mennydörgés a távolban morajlott, de
rettenetes tüzijátéka nem látszott. A sárga felhők most vizet ontottak,
zuhogva, zúgva, csobogva dőlt le a víz; a ház tetején hallatszott a
zöreje és hallatszott, amint csörömpölve zuhog a sziklákra. Egyenletes,
bőséges, dús zuhanással hullott alá, nem szálakban, hanem tömeges
hullásban, fehérlő áradással, hullámzó, habzó, kavargó eséssel.
Bakacs Tamás búsan fordult el az ablaktól. Most társaságot kívánt volna,
ápolást, dédelgetést, vagy talán csak egy jó szót.
Vagy talán csak egy emberi szót, egy emberi hangot. Megdöbbenéssel
vallotta be magának, hogy társaságot kíván, akármilyen, csak emberekből
álljon, csak élő lények legyenek benne. Egy embert csak, egy emberi
hangot. Vagy akár egy állatot, egy élő, meleg állati testet, egy világos
szempárt, valami életet…
Fázva fordította el fejét az ablaktól és elaludt.
Ébredése ismét a büszkeségé volt, az erőé, a gőgé. Az egészsége
visszatért, az ereje is és közömbösen lépvén túl elmult gyávaságát és
gyengeségén, ezt mondta magában:
– Ennek az országnak a legkülönb embere én vagyok. A kerek földön alig
van egy pár koponya, amelyben az enyémhez hasonló elme székelne. Ennek
az országnak tehát én leszek a vezére, az ura, a megváltója.
Frissen ugrott fel ágyáról. Künn sárgán zuhogott le a vizek tömege és ő
bosszusan gondolt rá, hogy heti postáját ma nem fogja megkapni.
A kívánt és szeretett magányban is egyre feszült figyelemmel
hallgatózott a világ nagy érverésére, amelyhez az ujságok juttatták el
hozzá. Elfogódva és tisztelettel tekintett bele mindig a telenyomtatott
lapokba. Az ujságok íróiról nem volt általános véleménye: megbecsülte
vagy lenézte őket külön-külön, értékük szerint. De a legjelentéktelenebb
ujság fekete soraira is tisztelettel tekintett: – ezek a sorok – mondta
– a világot jelentő sorok. Az emberiség életét, haladását, magát az
emberiséget jelentők, mert általuk fogja fel elménk a felfoghatatlan
milliókat, a beláthatatlan országtereket, a határtalan eseményeket.
Bosszankodott, hogy a lapjai elmaradnak és unottan keresgélt a régi
papirok között. Végiglapozott egy ujságot, és mindent, amit olvasatlanul
hagyott, most érdeklődve futott át. És valamelyik jelentéktelen és
lenézett rovatban, ahol szerinte a tudományos szédelgésnek volt a
tanyája és ahol hazug érdekességekkel szoktak csalni, különfélékben vagy
vegyesben, ezt találta:
_Új vízözön_. A világnak sokszor megjósolt pusztulásáról ismét szól egy
jóslat. Ezúttal komoly ember hirdeti veszendőnek szegény földünket.
Franklin Henrik, a greenwichi csillagvizsgáló-intézet igazgatója cikket
írt a londoni Daily Newsba a fenyegető kataklizmáról. Szerinte egy hónap
mulva következik be a nagy világpusztulás, amelynek egyik részlete lesz
a vízözön. A katasztrófát az okozza, hogy a naprendszer külső bolygói
felől egy eddig ismeretlen sötét égitest közeledik felénk, amelyet látni
éppen sötétsége miatt eddig nem lehet ugyan, de amelynek a hatása a
Neptunuszon és Uranuszon látszik már. Az ismeretlen égitest hat majd a
földre is. Közvetlenül nem okoz katasztrófát, mert pályájából annyit már
biztosan meglehet állapítani, hogy a földdel nem ütközik össze. Hatása
mégis rettenetes lesz, mert a földtengelyt – amelyet egykor hasonló
hatás térített el pályájára merőleges helyéből – ismét megingatja. A
földtengely elmozdul helyéből és ez okozza a katasztrófát. A földtengely
elbillenése következtében meg kell változnia a földtömeg
elhelyezkedésének is. A nyugalom és az egyensúly megbomlik és a most
pihenő gigantikus földrétegek nyugat felé torlódnak. Hasonló katasztrófa
okozta egykor annak a nagy földterületnek a sülyedését, amely a
Csendes-óceán helyén volt. Ez a földterület hihetetlen mélységbe
sülyedt, fölé áradt a víz és alkotta az óceánt. Az egykori geológikus
forradalomra, a rettentő földtorlódásra vall az Andesek hosszú lánca,
amelynek magasságai közvetlenül a legmélyebb tenger szélén esnek
hirtelen a mélységbe. Az Andesek születéséhez hasonló katasztrófát okoz
a greenwichi tudós szerint az ismeretlen égitest. A földtengely
megmozdulását kérlelhetetlenül követi az, hogy a földtömeg új
elhelyezkedést, új egyensúlyt keres. A vészthozó égitest közeledését
rettenetes viharok fogják jelezni, vulkánikus zivatarok, földrengés és
áradó eső. Mihelyt a nagy kozmikus forradalom végbement és a földtengely
elmozdult helyéből, jön a kataklizma, amely az angol tudós szerint
minden életet elpusztít a földön. Először a tengerek vize mozdul meg és
beárad a szárazföldekre. Azután megmozdulnak a szárazföldek is és
rettentő torlódásban tartanak nyugat felé. A mai kontinensek talán mind
tenger alá merülnek és a tenger új, nagy világokat hajít szine fölé.
Rettentő vulkánikus kitörések lesznek, síkságok közepén születnek
hegyek, az északi sark jege megindul dél felé és amit a tűz nem emészt
meg, azt a víz és a jég pusztítja el. A nagy kataklizmát – mint minden
geológiai forradalmat – jégkorszak követi, amely talán rövid lesz. De
mire ez véget ér, a földön minden élet elpusztul. Franklin részletes és
alapos számításokkal bizonyítja jóslata helyességét és kijelenti, hogy a
fenyegető veszedelem elől nincs menekvés. A londoni ujság vezető helyen
közli a nagy veszedelmet jósló cikkét, amely azért kelt figyelmet, mert
Franklint igen komoly tudósnak ismerik és világszerte a legelső
szaktekintélynek tartják, különösen meteorológiai téren. Érdekes
pesszimista jóslására természetesen már meg is jött a válasz, több
tudóstársa alaposan lecáfolta a greenwichi tudóst és valószínű is, hogy
ez a jó, öreg föld ezúttal is békén forog tovább keserű levében.
Bakacs Tamás ijedten bámult a betükre. A tréfálkozó hangot frivolnak
találta, egy nagy dolognak ez a könnyenvevése bántotta, bosszantotta,
szinte elepedt a részletekért és haragosan kiáltott fel:
– De hátha igaza van!