Voltak órái, amikor valami különös szórakozást kívánt. Egy ilyen órában
elővette golyós fegyverét és célba lövöldözött vele. Irt Wagnernek,
szerezzen be neki töltést és az építész harmadnapra egy nehéz ládát
küldött neki ötszáz golyóval. Az élelmiszereket is ontotta Wagner.
Minden másod-harmadnap megjelent egy küldötte valami különlegességgel,
valami pompásan konzervált hússal, sülttel, tésztával, gyümölccsel,
amely hónapokig eláll. Bakacs már bosszankodott:
– Ez az ember azt hiszi, hogy minden igaz, amit az én rettenetes
étvágyamról az élclapok írtak.
Később megbékült:
– Valami kitüntetést akar, ordót vagy nemességet.
Emberismerete elnézővé tette az efféle gyengeségek iránt és a dologgal
nem foglalkozott többet.
Élte a maga vad, férfias és szabad életét, óriás erejű teste és óriás
elméje egyformán dolgozott és meg volt elégedve.
Egy napon szokott kirándulását el kellett hagynia. A ragyogó kékségű ég
az éjjel elborult, nehéz fellegek rongyai szántották az ormot, súlyosan
dübörgött a távolban a mennydörgés és köd sötétlett a hegyiutak felett.
A reggel ragyogó világossága helyett sárga felhőköd burkolta be a házat
és tíz lépést sem tehetett a lezuhanás veszedelme nélkül. Elégedetlenül
tért vissza szobájába és hogy tagjainak mozgást és munkát juttasson,
először fennidőzése óta, levette a vívókardot és egy párszor
megforgatta.
Ez nem elégítette ki. Fel és alá járt, azután újra lefeküdt és elaludt.
Mikor felébredt, még mélyebb volt a vak homály. Órája két órát mutatott,
de künn alkonyati sötétség volt.
Kimenni hasztalan lett volna. Evett, szivarra gyujtott és komoran bámult
ki az ablakon a szürkeségbe.
A távolban állandóan zengett a mennydörgés. Dübörgő, lassan és zúgva
hömpölygő hanghullámok követték egymást szakadatlanul. Egy pillanatra
nem szünt meg a zaj, egymásra tolulva, felemelkedve és leszállva,
élesedve és tompulva, tolakodva, fenyegetően és hömpölygő hullámzással
követték egymást az óriási villámszikrák hangjai.
Az órák teltek. Bakacs Tamás kibámult az ablakon a sárga ködbe, a
mennydörgés pedig szélesen zengett a messze távolból a hegyek és rónák
felett.
Este lett. A homály feketére vált, Bakacs Tamás nem tudott aludni, nem
tudott lefeküdni sem. Soha nem érzett riadozó félelem tartotta
feszültségben minden idegét.
– Különös – mondta magában. – Valóságos állati félelmet érzek. Óriási
vihar előtt kínlódhatik az állat így.
Nyugtalanul járt-kelt és úgy tetszett neki, hogy az éjszakán, a ködön,
szobája falain át riadt állati hangok sírása tör hozzá: ijedt üvöltés,
halálfélelem vonítása, menekülő vadállatok nyöszörgése és vinnyogása.
A mennydörgés egyre hullámzott a csúcsok felett. Dübörgő tompa hangja
egyszerre élesre vált, a hömpölygő hullámzásból egy csattanó ütés
emelkedett ki, és eldördült harsogó csattanással a csúcs felett az első
villámütés. Hangja és fénye sükítve és vakítva töltötte el a szobát;
utána mindjárt új csattanással dördülve csapott le a második villamos
szikra és a csúcs körül a titkos erővel terhes felhők sziszegve,
csattogva, dörögve ürítették ki tartalmukat. A szikrázó tűzostor egyre
ott pattogott a tetőn, a zászló a házon kormos rongy lett, a
villámhárító vége pattogó szikrák tüzében égett. Egy dördülés, vakító
fényáradás, csattanó gyilkos villámszikra a házban, a homályból fehér
világosságra emelkedik minden kis tárgy a szobában és Bakacs Tamás nehéz
zuhanással bukik végig a földön.