Ott volt a helye. És ha nem volt is az ormon, ő mégis úgy állott a
bámuló ország előtt, úgy élt és beszéde úgy hangzott, mintha magas
hegytetőn állna egy félelmes óriás.
Bakacs Tamás egy van négyszáz képviselő között, – terjedt el egyik
bámulójának az igéje – de a többi háromszázkilencvenkilenc nem
hiányoznék, ha nem volna meg. Ha a mérleg egyik serpenyőjébe őt tennék
és a másikba a többi százakat – a mérleg rohanva buknék le a Bakacs
Tamás súlya alatt.
Az egész ország hipnotizálva bámulta az elmének azt a gigantikus erejét,
amelyet Bakacs könnyed leereszkedéssel mutogatott meg a képviselőház
vitáiban és amíg egyre szaporodott az a tábor, amely tőle várta az
ország megváltását, az ellenségei bátortalanul, gyáván és
meghunyászkodva állottak meg szemközt vele és csak pletykákkal tudták
kikezdeni hozzáférhetetlenségét.
Érvényesülni még sem tudott. Nagysága túlságosan félelmes volt, ereje
sokkal jobban feszegette a határokat, elméje és bírálata sokkal
kíméletlenebbül dörgött felfelé és lefelé, semhogy vezéri helyre
engedték volna. A tanári katedrát otthagyta az igazságügyminiszteri
székért, amellyel jóindulatát megvásárolták és amellyel félelmes erőit
foglalkoztatták, de az a munka, amelyet így végzett, pedáns
okmánygyártás volt, bürokrata ügyintézés és a nagy munkaterek, a széles
és termékeny mezők, a tágas horizont zárva maradt előtte. Ő az országot
akarta újjáalakítani és járásbírák konduit-lisztáit kellett
tanulmányoznia, a jövendőt akarta meghódítani a magyarság számára és a
kereskedelmi törvény novelláján kellett pepecselnie. Herkules fonalat
tartott – és duzzadó, tomboló ereje keserűségre vált, nyerseségre, durva
szavakra, lenézésre az emberek iránt és megvetésre irántuk. Útjában és
előtte törpéket látott és a törpéken lehetetlen volt átgázolnia.
De lehetetlen-e? Keserű lelke ezen a kérdésen tépődött.
Vannak erők, – mondta magában – amelyeket egyetlen ütés szabadít fel,
vannak jegecek, amelyeknek egy érintés kellett csak, hogy
alaktalanságukból ragyogó formába szökjenek. Hatalmas erejét hiába
korlátozták a kicsinyes viszonyok, imádta a magyar fajtát és úgy érezte,
hogy egy ütés hihetetlen erőket szabadítana fel ebben a csodálatos,
rokontalan, ázsiai fajtában, egy érintés sugárzó formába szöktetné
lelkének, haladásának és kultúrájának alaktalanságát.
De az ütéshez kinek van ereje? Az érintésnek ki válhatnék művészévé? Úgy
érezte, hogy ő.
Mikor harminc éves korában egy nagy német egyetem kínálta meg
katedrával, visszautasította az ajánlatot. Úgy érezte, hogy a történelem
szavát hallja: ennek a nemzetnek szüksége van rá, ez a fajta és ő
csodálatos dolgokat fognak még együtt végezni.
Utóbb sokszor azt kérdezte magától: nem csalódott-e. Alkotni azóta
keveset alkotott, világhírű jogtudós helyett lett egy kis ország
minisztere, a felséges tudományt elcserélte a piszkos politikával és
eredményt alig látott.
Negyvenöt éves lett. Az elégedetlenség, a csüggedés, a lemondás, a
kezdődő tél férfi-korszakát járta és nem volt egyéb, mint
igazságügyminiszter és nem alkotott mást, mint egy pár hasznos, de
jelentéktelen törvényt.
Megemlékezett arról, hogy internacionális közönsége külföldi
kongresszusokon mennyi hódoló alázattal, bámulattal és lelkesedéssel
fogta körül francia, angol, vagy német szónoklata után és keserűen
mondta magában, hogy itthon már csak vacsorázó társaságban beszél néha.
A párolgó húsok mellett megilletődve hallgatják esténként, azután mennek
a miniszterelnökhöz, meg másokhoz.
Egy-egy ötleten hetekig nevetett az ország és ő keserűen gondolt rá,
hogy csak ötletekkel látja el már azt az országot, amelyet megmenteni
akart.
De az ötletekből, a habozásból, a tétlenségből és a várakozásból elég
volt. Határidőt adott magának:
– Őszre cselekedni kell.
Óriási elméje nehéz fáradsággal őrölte titáni gondolatait. Az őszre
készen kell lennie elhatározásának, szándékának, csatatervének: letép
magáról minden köteléket, messze hajít el minden tekintetet és kiáll a
síkra, hogy kötelékeitől és tekinteteitől megszabadítsa az országot is
és messze lódítsa előre a halhatatlanság csillagos útján…
… A magány, az alpes, a hegyorom ezért kellett neki. Óriási testét
fojtogatta a város, erejét ingerelték az emberek, elméje munkáját
zavarták, bántották a szavak és a pillantások.
A tetőn megtalálta a magányt, a csendet, önönmagát, amely szabad
repüléssel szárnyalt a magasságokban, a síkok, a városok és az emberek
felett. Első napja a tetőn a mámor napja volt. Terve olyan készen,
tisztán, annyi biztonsággal és erővel megépítve, olyan merészen és
határozottan a magasba szökve állott lelke előtt, hogy már a siker és az
eredmény diadalát is érezte. Így kell történnie mindennek, így kell az
eseményeknek egymásba kapcsolódniuk, így kell az óriási gépezetet
megindítania gigászi erejének, így kell győzni. Hosszú évek óta először
feküdt le elégedetten.
Másnap feltámadtak a kétségek. Látta a hézagokat, az ingadozásokat, az
erők hiányosságát, de bizalma, bátorsága és ereje nem hagyta el. Járta
az ormokat, fegyverét ráemelte egy-egy vadra, fürdött a jéghideg
forrásvízben és elméje szakadatlanul, zúgva, zakatolva, lázasan
dolgozott.
Felhozták ruháit, könyveit házába, a reggel és este hidege miatt
bundákat és téli csizmákat rendelt, ebédjét és vacsoráját maga
készítette el, felirogatta, amire szüksége volt, hogy alkalomadtán
felhozathassa és ezenközben kimondhatatlan gyönyörűséggel élvezte saját
elméjének erejét, a teremtés büszkeségét, a nagy koncepció mámorát és
azt az óriási munkát, amelyet gondolkozása – egyszerű élete közben –
végzett.
Egyszer végigtekintett a síkon. Ekkor az emberek felett valónak érezte
magát, különbnek, többnek egy embernél. Csendesen mosolygott:
– Ha azok ott tudnák, hogy a lomnici csúcson Magyarország történelme
készül.