Másnap reggel Bakacs Tamás átküldött a Wagner-villába:
– Kéretem Wagner urat, kegyeskedjék a kávéházban felkeresni.
Reggelizett még, mikor lihegve rontott be Wagner, a gazdag, sovány,
sárga képű építőmester.
– Parancsoljon velem, kegyelmes uram.
– Wagner úr, szeretnék egy kis házat építtetni magamnak…
– Oh, kegyelmes uram…
– … a lomnici csúcs tetején.
A sovány embernek nyitva maradt a szája.
– Hol, kegyelmes uram?
Bakacs Tamás ránézett az elképedt emberre, maga elé húzta sonkás
tányérját és csendesen nevetett.
– A lomnici csúcs tetején. Egy kis házat akarok, egy kis fészket,
erőset, tartósat, keményet. Itt sok az ember és én az egész nyáron, az
egész nyáron magam akarok lenni.
Wagner lecsapta a fejét, azután újra felkapta, ezzel a mozdulattal
jelezvén, hogy most már mindent ért. Persze, persze, a miniszter magában
akar lenni. Az ilyen nagy embernek ilyen pihenés kell.
– Nos, kedves Wagner úr, mennyi idő alatt lehet készen a házam?
Wagner elpirult örömében, hogy a nyerseségéről híres Bakacs ilyen
szeretetreméltó hozzá, összeszorította az ajkát, ráncokba szedte a
homlokát.
– Nos, kedves barátom?
– Azt hiszem, kegyelmes uram, négy hét alatt elkészülhetek vele, ha
minden erőmet összeszedem.
– Hát jó. Csak minél előbb. Költséget nem kell kímélni.
A sovány, májbajos ember irígyen nézte még egy ideig a miniszter óriási
étvágyát, azután meghajtotta magát, kapott egy kézszorítást, amely ismét
boldoggá tette és elment.
A lomnici csúcs tetején még aznap megkezdődött a munka. Wagner huszonöt
emberét vezényelte fel a tetőre, akik négy hétig fenn táboroztak. Az
építőanyagot óriási fáradsággal cipelték fel és Wagner minden harmadnap,
félholtra fáradva, maga is megnézte a munkát.
Bakacs Tamás mindennap ott volt. A helyet ő választotta ki: egy
tenyérnyi fensíkot, közvetlenül a csúcs mellett. Ha a ház felépül,
mondta a miniszter, a csúcsa olyan lesz mögötte, mint egy őrszem.
Wagner – mikor találkoztak – tüzesen magyarázgatott a miniszternek.
– Egészen különös építésmódot alkalmaztam, kegyelmes uram, mert egyrészt
a háznak gyorsan kell készen lennie, másrészt erősebbnek kell lennie,
mint Szebasztopol várának. Az egész váz vasból van; mindenütt vasbetont
alkalmaztam, mert a házacska nagyon ki van téve viharnak, esőnek. Arra
is kell gondolni, hogy itt bizony kicsit nehéz fűtőszerhez jutni és a
pompás, modern kályhát, amelyet beállítok majd, nem igen használhatja
kegyelmes uram. Pedig itt néha irgalmatlan hideg van forró nyárban is. A
háznak azonkívül sokáig is kell állnia. Ha kegyelmes uram nem is
használná majd – ereklye lesz itt…
Bakacs Tamás elnevette magát és elégedetten mondta:
– Köszönöm, kedves Wagner úr, nagyon köszönöm. Én is így képzeltem a
dolgot és nagyon örülök, hogy önhöz fordultam.
A Wagner ambicióját megkétszerezte a dicséret és kikérte magának azt a
kegyet is, hogy a házacskát ő bútorozza be és ő gondoskodjék arról, hogy
a miniszter – aki három hónapot akar fenn tölteni – semmiben ne
szenvedjen hiányt.
A negyedik héten készen állott a ház: csinosan, erősen, tisztán,
kényelmes, tartós bútorzattal. Két szoba volt az egész, kicsi
előszobával, amelyben főzni is lehetett és amely éléskamrául szolgált.
Az egész házacska a maga alacsonyságában és tömörségében olyan volt,
mintha egy óriási sziklából esztergályozták volna ki. Lapos tetején csak
a villámhárító szökött felfelé és egy nemzeti színű zászló, amelyet
Wagner tűzött ki. Az ablakai kicsik voltak, vastag, szinte törhetetlen
üveggel. A bejáró-ajtó magas volt, erős, mint egy várkapu, páncélozva,
mint a Wertheim-szekrények.
– Ezt azért csináltam így, kegyelmes uram, hogy rossz melegvezetővé
tegyem. A falaknál is ezt a rendszert alkalmaztam. Forró napokon így
hüvös marad a ház, hideg napokon megtartja a melegét.
Az előszobában Wagner büszkén mutogatta a készleteket:
– Itt konzervek vannak, kegyelmes uram, itt húsok, sonkák, itt tea, itt
a saját termésű boraimból húsz üveg és itt huszonöt üveg pezsgő, amit
bátor voltam szintén mellékelni.
– Az Isten szerelméért, Wagner úr, hiszen ez tíz évre is elegendő még
nekem is – mondotta nevetve Bakacs.
Wagner komolyan válaszolt:
– Minthogy kegyelmes uram esetleg hetekig maga akar maradni, mindenre
kell gondolni. Felhalmoztam jókora mennyiségű fűtőszert is: préselt
széntörmeléket, lévén ez a legkiadósabb. A kályhákat egyébként fával is
lehet fűteni.
– Jó, jó, kedves Wagner úr, lássuk a szobákat.
Bementek a szobákba. A miniszter el volt ragadtatva. Wagner mindenre
gondolt; a könyvállványtól a barométerig, egy elsőrangú messzelátótól a
kényelmes karosszékig, íróasztalig, minden volt a két tágas szobában,
amire csak szüksége lehet az embernek. Két puskáról is gondoskodott
Wagner: egy könnyebbről és egy nehéz golyós fegyverről, mert nem lehet
semmit tudni… Sőt vívókard is az íróasztal felett.
– Kegyelmes uramnak, mint az ország egyik legjobb vívójának, bizonyosan
jól fog esni, ha néha-néha egy pár kardforgatást csinálhat.
– Wagner úr, – nevetett Bakacs – ön igazán csodatevő. De hiszen mindez
belekerült egy millióba.
– Oh, kegyelmes uram, ha megengedné, hogy felajánljam…
– Wagner úr, – mondotta kissé szigorúan Bakacs – erről egy szót se. Nem
akarom, hogy akárki is rajtam gazdagodjék meg, de ingyen nem fogadhatok
el semmit. Kérem, mondja meg, mivel vagyok adósa.
– Majd beterjesztem a számlámat, kegyelmes uram – mondta könnyű
sóhajtással, rezignáltan a sovány ember.
– Köszönöm, köszönöm, igazán nagyon lekötelezett a kedvességével, a
gyorsaságával, az ügyességével. Ha egyszer szüksége lenne rám, ha
kívánna majd valamit, örömmel állok rendelkezésére.
Wagner újra boldog volt. Arra gondolt, hogy a lapokat elárasztja most
hírekkel, a Bakacs Tamás különös kívánságáról, amelyet annyi ügyességgel
és tudással elégített ki Wagner, a neves műépítész és nem vette észre,
hogy a miniszter türelmetlenkedni kezd. Bakacs Tamás idegesen járkált és
végre megszólalt:
– Kedves Wagner úr, most szeretnék magam maradni…
Wagner összerezzent, felkelt a puha karosszékről, amelyen ült és
búcsúzott.
– Kérem, Wagner úr, mondja meg a szállóban, hogy az összes könyveimet,
ruháimat, minden holmimat küldjék fel ide. A postát minden héten egyszer
küldjék fel…
Wagner elment. Bakacs Tamás kikísérte, utána nézett, amint embereivel
lassan lefelé haladt és azután háza elé ment. Megállott a kis sík szélén
és körültekintett. Mögötte volt a csúcs, de maga előtt nem látott
magasabb helyet a tetőnél, amelyen állott. Messze előtte mindenütt
sziklaormok nyujtogatták fel a fejüket, de őt egyik se érte el. Az
ormokon túl pedig hosszan, szélesen, a messzeségbe nyulva terült el az
óriási síkság csillogó folyóival, amelyek vékony vonalként rajzolódtak a
távolba, tornyaival, amelyek fekete foltoknak látszottak és embereivel,
akikből nem látszott semmi. A nap lenyugvóban volt és felfelé törő
sugarainak sárgás fénye tündökölve omlott Bakacs Tamás lábához. Az óriás
ember a sziklatetőn, a sugárzás közepette, az ormok felett, a tornyok
felett és az emberek felett, érezte, hogy büszkeséggel, örömmel, ittas
mámorral telik meg a szíve. Nagy melle dagadva szítta be a tiszta, hűs
levegőt és királyi gőggel mondta:
– Itt a helyem.