Lomnicról vidám társaság indult kirándulásra. Tizenöten voltak a három
vezetőn kívül: asszonyok, leányok, férfiak, mind fiatalok és jókedvűek;
színes, nyári blúzokban a nők, könnyű turistaruhában a férfiak,
mindnyájan szalmakalapban, amely mellé virágokat tűzdeltek később.
Jókedvűen vágtak neki a széles útnak, hangosan nevetve és tréfálkozva. A
júniusi reggel még hűvös volt, de a dél felé haladó nap már melegen
tűzött le.
A társaság elhagyta a széles, kényelmes utat és hegyi ösvényeken haladt
fölfelé. Ez már a magas Tátra alpesi világa volt. A fák megkisebbedtek,
kopasz sziklák tolták felfelé tar fejüket és a haladás lassabbá lett. A
társaság még jókedvű volt. Hol az egyik, hol a másik szaladt előre:
bizonyítani, hogy nem fáradt és hogy az út nem is fáradságos. Egy
karcsú, szőke leány egyre a társaság élén volt vidáman kipirulva, nevető
szemmel: élvezvén ifjuságát, erejét és a nyarat, amelynek a napja izzó
sugárkévékkel verte szét a délelőtt hűvösségét.
Egy kis erdő felé közeledtek. A karcsú fenyők sötéten és komolyan
állottak, homályba zárván a teret mögöttük. A szőke leány gyors
léptekkel vezette a társaságot a sziklás ösvényen. Egyszerre megállott,
hirtelen visszadobbanva és halkan sikoltott egyet.
A könnyű sikoltásra ijedten állott meg mögötte a társaság. Az erdőben
előttük, a zöld ragyogású sötétségben élet támadt, a homály megmozdult
és az erdőből a napsütötte erdőszegély szikrázó világosságába kilépett
egy férfi.
Kalap nem volt a fején, a lábán szandált hordott. Ócska szürke ruha
lógott le rajta, nyári ingéből – gallér nélkül – duzzadva tört felfelé
bikanyaka és a nyakon keményen, gőgösen ült oroszlánfeje. Az óriási
tagok, a titáni váll, a duzzadó nyak, mintha mind csak arra szolgáltak
volna, mintha egyébre nem is teremtődtek volna, hogy ezt a merészen,
magasan, felségesen és ijesztően felfelé szökő fejet hordozzák. Ezen a
fejen a királyiság, a parancsolás, a nagyság és az akarat tündökölt. Az
erős orr mögött mélyen benn a nagy homlokívek alatt két hideg fényű kék
szem szórt sugarat. Az előretörő áll nem rontott a fej szépségén, csak
zordabbá és keményebbé tette. A bajusz és a szakáll úgy símult el a
finom metszésű száj körül, hogy a fejét az oroszlán fejéhez tette
hasonlóvá. Az óriási jobb kéz botot tartott, egy rettenetes dorongott,
egy ijesztő és hatalmas fegyvert. A balkezében nem volt semmi és a férfi
úgy állott a sötét erdő napsütötte szélén, mint a félelmes ősember, az
erdő ura, a féltékeny őrizője és parancsolója, aki jobb kezének hatalmas
fegyverével szétzúzza a birtokába tolakodókat.
A bot azonban nem mozdult. A kirándulók riadtan és zavartan állottak. A
fecsegések, a nevetések elhallgattak és nagy némaság ereszkedett le,
mintha a sötét, csendes fenyőerdőből suhogott volna ki. A férfi az
erdőszélén még végigpillantott egyszer a társaságon és eltűnt az
erdőben.
A kirándulók egymásra néztek. A karcsú, szőke leány erőltetett
vidámsággal kérdezte:
– Ki volt ez a vadember?
Az egyik férfi suttogva válaszolt:
– Nem ismeri? Bakacs Tamás, az igazságügyminiszter.
Még mindig nem mert senki hangosan beszélni. Elindultak újra felfelé és
fojtott hangon, halkan, ijedezve beszélgettek az eltűnt férfiről.
A jókedv nem tudott visszatérni. Egyik-másik erőltette a nevetést,
tréfált, bolondozott, de a többiek hallgatagok voltak és végre mindenki
elhallgatott. Az asszonyok mélázva nézegettek a levegőbe, a lányok
megborzongtak és a férfiak kelletlenül, elgondolkozva próbáltak
udvariaskodni.
Nem is jutottak a tetőig. Délben megpihentek, kirakták az ennivalókat,
megebédeltek és azután más úton – a vezetők csodaszép látnivalókat
ígértek – indultak lefelé.
A jókedv ekkor kezdett visszatérni. De amint egy patak mentén lassan
ereszkedtek lefelé és egy sziklafal és egy cserjések mögül kis tóhoz
értek, amelyet a patak alkotott, a nők sikoltva kiabáltak.
A forrás jéghideg vizéből fújva és csapkodva, mint egy mesebeli triton,
mint a vizeknek valamely uralkodója, egy titáni test és az oroszlánfej
merült fel. Bakacs Tamás, ismét Bakacs Tamás, az erdőknek és a vizeknek,
az egész hegyi vidéknek birtokbavevője és ura.
Az asszonyok sikoltva hátráltak, a férfiak megemelték a kalapjukat és az
egész társaság nagy kerülővel, elkésve, fáradtan és hallgatagon
ereszkedett le a cifra nyaralókhoz.
Bakacs Tamás kikapaszkodott a jéghideg viz kövecses medencéjéből,
lefeküdt a mohára és száríttatta magát a délutáni nappal. Azután
felöltözött, kezébe vette botját és lefelé indult. Elhatározása készen
volt és így hangzott:
– Itt nem lehet egyedül lennem. A hegy itt nem lehet az enyém. Már most,
kora nyáron is jönnek az emberek és megrabolják a csendet és a
magányosságot. Fel hát a tetőre!