senki.
Még is összehúzza keblén patyolatruháját, még is átallja mezetlen lábait
megmutatni a csillagos éjnek,
Ejh, hiszen csak egy perczig tart ez!
A fű szép lágy, szép harmatos a bokrokig; nem sérti meg éles kavics
lábait, nem árulja el zörgő haraszt lépéseit.
Kilép a szabadba, s nyitva hagyja maga után az ajtót.
Úgy reszket, úgy fél, úgy tekinget maga körül.
Mint a ki lopni indúl, a ki még nem próbálta azt soha.
Csendesen eloson a bokrokig.
A csalogány ott nyögdécsel a sűrűben.
Beljebb kell hatolnia, a lombokat csendesen szétválasztania, hogy
meglássa, melyik ágon szólt a madár?
Nem tudja meglátni.
Újra hallgatózik; a zizergés odább csalogatja.
Itt kell neki lenni már közel: itt gyügyög, itt neszel, tán meg is
foghatná kezével?
Mikor azután még egy ágat félrehajt, hirtelen egy marczona alak
emelkedik fel előtte, s megragadja előre nyujtott kezét.
[Illustration: Verszomjú vigyorgással nézett áldozata szemébe. ]
XXVIII. Az éjjeli kűzdés.
A rémalak, ki Czipra kezét hirtelen megragadta, vérszomjú vigyorgással
nézett áldozata szemébe, kinek minden tagját elzsibbasztá a rémület első
pillanata.
– Mit akarsz? – hebegé alig hallható, elfulladt hangon a leány.
– Mit akarok? – suttogá vissza amaz. – El akarom vágni a gúnárodnak a
torkát, te liba! Kell-e fülemüle-madár?
S azzal élesen fütytyentett.
A fütytyre hirtelen felugráltak leshelyeikből a czinkosok.
E percz egyszerre visszaadta Cziprának a kétségbeesés felmagasztalt
idegerejét; hirtelen kiszakítá kezét a rablóéból, s három szökéssel mint
a felriadt őz, a nyitva hagyott ajtó küszöbén termett.
Hanem a farkas is nyomában rohant, s épen az ajtónál elfogta. Nem volt a
leánynak ideje azt becsaphatni előtte.
– Meg ne nyikkanj! – dörmögé Kandur, egyik kezével a leány karját
szorítva, másikkal annak száját iparkodva betapasztani.
De Cziprát szilajjá tette a rémület: letépve a rabló kezét szájáról, s
míg vonagló testével az ajtótól eltaszigálta őt, éles sikoltással verte
fel az éjszakát.
– Loránd! Segíts! Gyilkosok!
– Hallgatsz! te kutya! vagy lekésellek! – dörmögött rá a rabló,
kirántott kését a leány mellének szegezve.
Czipra nem ijedt vissza a hegyes késtől: folyvást kétségbeesetten küzdve
a rablóval, kiáltozott: «Loránd! Loránd! Fegyverre! Gyilkos!»
– Veszsz meg hát! – ordítá a rabló, kését a leány keblébe döfve.
Czipra hirtelen megkapta mindkét kezével a kést.
Ebben a perczben ott termett mellette Lóránd.
Az első sikoltásra kirohant szobájából, s fegyvertelenűl, a hogy volt,
sietett Czipra segélyére.
A leány egyre küzdött a rablóval, visszatartva azt teljes erejével, hogy
az ajtón be ne jöhessen.
Loránd odaszökött hozzá s öklével oly ütést talált a rabló arczára, hogy
annak két foga törött ki bele.
Most két lövés hangzott, s rá egy zuhanás és káromlattal teljes ordítás.
Topándy lőtt ki az ablakon, s egyike a négy rablónak halva esett arczra,
a másik sebesülten rogyott le az oszlopok mellé.
A két lövés, a háta mögött hangzó ordítás, a váratlan ütés arczára,
zavarba hozták Kandurt, hátra szökött az ajtóból, még kését is Czipra
kezében hagyva.
E megnyert pillanatot Loránd gyorsan felhasználta arra, hogy becsapja a
tölgyajtót, elétolja a reteszt, s azután felvesse rá a nehéz
keresztvasat.
Már a másik perczben hangzott a rablók erőszakos robaja az ajtón, a mint
feszítő-rudakkal neki estek, hogy sarkából kivessék.
– Jer, siessünk innen, – szólt Lóránd, Czipra kezét megfogva.
A leány elfulladt hangon mondá:
– Jaj. Nem birok lépni. Elszédülök.
– Meg vagy sebesítve? – kérdezé Lóránd ijedten. Sötét volt, nem láthatá.
A leány odaroskadt a falhoz.
Lóránd hirtelen átfogta karjai közé, s szobájába vitte ölében.
Még égett a lámpa asztalán, most végezte leveleit.
A sebesült leányt letevé ágyára.
Elszörnyedt, midőn látta, hogy azt egészen ellepte a vér.
– Nagyon meg vagy sebesítve?
– Nem nagyon, – szólt a leány, – nézz csak, eddig ment be a kés.
És mutatta a rablótól elvett kés lapján, a meddig az keblébe volt döfve.
Loránd vigasztalanul csapta össze kezeit.
– Itt egy kendő, szorítsd a sebre, hogy ne folyjon a vér.
– Menjen! menjen! – rebegé a leány. – Gondoljon a maga védelmére. Azok
meg akarták ölni. Azok magát akarják meggyilkolni.
– Ejh, jőjjenek a nyomorultak. Szemükbe nézek! – mondá Lóránd és csak
Cziprára volt gondja, egy zsebkendőt hirtelen foszlányokra tépett, hogy
azzal a vértől bugyogó sebet a leány keblén betömte. Feküdjél nyugodtan.
Tedd ide fejedet. Ide; ide; ne oly magasra. Fáj-e nagyon?
A leány nyakában egy hajból font láncz volt: ez útjában állt Lóránd
mentő segélyének, le akarta onnan tépni.
– Ne! ne! ne bántsa azt, – rebegé leány, – annak ott kell maradni, a míg
élek. Menjen. Ragadjon fegyvert; védje magát.
A fejszecsapások kettőztetve döngették az ajtót, s a zárt ablaktáblákon
áttörő golyók szikrázva szórták a vakolatport a falakról; lövés lövésre
jött.
Lorándnak nem volt másra gondja, mint hogy a sebesült leánynak jól van-e
vetve a feje alja?
– Loránd! – szólt a leány lihegve. Hagyjon engemet. Azok sokan vannak.
Meneküljön. A lámpát oltsa el, s ha a lámpa elaludt, – akkor hagyjon
magamra!
Még ekkor is eszébe jutott, ha a lámpa el lesz oltva, – akkor hagyjon
magamra.
Pedig bizony a lámpát jó lenne eloltani, mert a rablók mind ide
irányozzák lövéseiket, észrevéve az ablak résein, hogy itt világosság
van.
– Loránd! Hol vagy? Loránd? – hangzék Topándy szava a folyosón.
E hangra kezdett eszmélni Loránd a veszély felől, melyben az egész
háznép forog.
– Gyere hát! vedd ezt a puskát! – szólt az öreg úr, megállva az ajtóban.
Arcza most is oly gunyoros volt, mint akármikor. Legkisebb felindulás,
ijedtség, vagy düh nem látszott rajta.
Loránd felállt az ágy mellől, hol eddig térdepelt.
– Ne vesződjél most a csizmahúzással! – zsörtölődött az öreg úr; –
vendégeink megjöttek. Tálalni kell! Hol van Czipra? ő fogja tölteni
puskáinkat, míg mi lövöldözünk.
– Czipra nem teheti azt, mert meg van sebesítve.
Topándy csak most vette észre, hogy Czipra ott fekszik.
– Lövés? – kérdé Lorándtól.
– Kés-szúrás.
– Csak kés-szúrás? Az még begyógyúl. Czipra kiállja azt! Úgy-e leányom?
Katona dolog! Majd visszaadjuk az atyafiaknak. Maradj hát Czipra veszteg
és ne mozdulj. Mi ketten végezünk. Hozd a fegyvered és a lőszereidet.
Loránd. A lámpát hozd ki a folyosóra. Itt egyenesen belénk látnak róla.
Szerencse, hogy nem tudnak a gazemberek puskával bánni, csak a port
vesztegetik.
– Hát Cziprát itt hagyjuk magára? – kérdé aggódva Lóránd.
Czipra összetette kezeit, úgy nézett rá.
– Menjen ön, rebegé. Menjen innen: különben én is felugrom és
elvánszorgok innen, a mig bírom magamat.
– Ne félj. Ide nem fognak ők bejönni, – szólt Topándy; s maga elvevé az
asztalról a lámpát, s Lorándot kézen fogva erőszakosan elvoná magával.
A keresztfolyosón aztán megálltak haditanácsot tartani.
– A ficzkók még mindig sokan vannak, – mondá Topándy; – pedig kettőt már
lepörköltem közülök. Körüljártam a szobákat, s úgy látom, hogy minden
kijárás el van állva. Be ugyan nem jöhetnek, mert az ajtók épen az ő
számukra vannak készítve, s az ablakokat keresztvasak és táblák védik.
Kezem ügyében nyolcz lövés: még ha betörnének is, mire valaki a folyosó
végéről idáig jut, már akkor nem ember többé. – Hanem más baj lehet. Ha
látják a ficzkók, hogy jól védjük magunkat, ránk gyújtják a házat, s úgy
kényszerítenek bennünket kirohanni a szabadba. Ott aztán részükön van
előny. Azért most neked ez a feladatod. Vedd a dupládat és eredj föl a
padlásra. A hajdúm úgy elbujt a szakácscsal együtt, hogy mézeskalácscsal
sem tudom őket előcsalogatni; különben azt küldeném oda valamelyiket.
Az ajtót dühödten ütötték fejszével.
– Mindjárt! mindjárt! – kiáltott tréfásan Topándy. – Nem várhatnak az
akasztófára valók.
– S mit csináljak a padláson? – sürgeté Loránd.
– Hát várd türelemmel! Majd elmondom. Hiszen nincs török a hátadon. –
Felmégy; és kimászol a padlás csapó-ajtaján a tetőre: azután
körülsétálsz négykézláb a rézcsatornában; nem bántasz senkit, hagyod
őket dobolni mind a négy ajtón. Majd én beleszólók a rátóti furulyával a
serenadeba, a mikor kell. Hanem ha egyszer aztán látod, hogy kezdenek
kicsiholni, csóvát gyújtani, akkor azt emberestűl együtt kioltod. A
rézcsatorna megvéd lövéseik ellen, ők nem láthatnak téged, te pedig,
mikor ők tüzet gyújtanak, legszebben puskahegyére foghatod egyenkint.
Hát csak azt akartam mondani.
– Jól van. – Mondá Loránd, vadásztáskájából előkeresve töltényeit és
lőkupakjait.
– Golyók helyett jó lesz futókat venned, – szólt Topándy; – a futóval
jobban talál az ember, mikor sötétben lövöldöz, kivált csoportok közé.
Aztán csak hideg vér, öcsém; – tudod: bolondság az egész élet.
Loránd megszorítá az öreg kezét, s gyorsan felfutott a padlásra.
Ott a sötétben csak tapogatózva lehetett haladnia: sokáig tévedezett
előre-hátra, tűzkövével csiholva, hogy tájékozhassa magát; míg rátalált
a csapóajtóra, melyet fejével fölemelve, a tetőre kijutott.
Onnan csendesen lecsuszott, hasmánt meglapulva a vízcsatornáig.
Alatta folyt a tomboló munka. A fejszedöngetés, a deszkák recsegése, a
káromkodással biztatott erőfeszítés; arra új káromkodás, döngetés, nehéz
csákányütések a falon. A rablók nem bírva az ajtót kifeszíteni, az
ajtófelek kitöréséhez fogtak.
S a távolban semmi nesz, semmi zaj. A gyáva szomszédság elzárkózva
lapult meg saját házaiban, nem is igen lehetett rossz néven venni, hogy
fegyvertelenül nem jön segélyre. A lőfegyver félelmes úr!
A cselédház felől is csend van. Azok sem mernek előjönni. A bátorság nem
szegény embernek való.
Csak két férfi van az egész udvartelken, a kinek szíve van.
A harmadik bátor szív egy leányé; de az már sebezve fekszik.
Erre a gondolatra valami ingerlő düh szállta meg Loránd idegeit. Érezte,
hogy szédül; érzé, hogy nem maradhat itt ezen a helyen, mert utóbb is le
fog ugrani onnan.
Leugrani!
Egy eszméje támadt. Nehéz merénylet, de ha már ki van gondolva, meg is
lesz téve.
Visszakúszott a padlásra: levágott egyet azon hosszú szárító-kötelek
közül, mik egyik gerendáról a másikig vannak feszítve. Annak egyik
végére egy kapcsos ólomgömböt csombókolt, mit a padláson heverő régi
óráról vett le, s ismét visszatért vele a háztetőre.
Nem messze a háztól állt egy régi nagy platánfa; szétterjedt ágainak
egyike olyan közel nyúlt a háztetőhöz, hogy Loránd bizton eltalálhatá a
kötélvetéssel. Az ólomgömbös kötél, mint a «lasso» csavarodott a fa
ágára, s megfogta azt erősen.
Akkor Loránd a kötél másik végét hurkolá egy szarufára.
Azután nyakába akasztá fegyverét szíjjánál fogva, s két kézzel a kötélbe
fogódzva, ránehezkedék egész terhével, megtudandó, ha erősen tart-e a
kötél?
Mikor aztán meggyőződött felőle, hogy a kötél megbírja, elkezdett a
háztetőről átkapaszkodni a platánfáig, egy szál kötélen, a levegőben
függve.
Azok ott alant a verandától takarva, nem vehették észre; a neszre sem
ügyelhettek saját erőlködésük miatt, az ajtórecsegés, a lövöldözés
mellett elveszett az a rövid kis zaj, a mit ágrecscsenés, s egy fáról
lemászó alak surranása okoz.
Loránd a platánfáról szerencsésen lejutott a földre.
A platánfa a kastély szögletén állt, tehát mintegy harmincz lépésnyi
távolban az ostromlott ajtótól.
Loránd e helyről nem láthatott a rablókra; a veranda éjszaki oldalát
belepte a folyondár s eltakarta az ablakokat.
Közelebb kellett hozzájuk mennie.
Az orgonabokor-csalit, Czipra ablaka alatt épen kinálkozó hely volt
számára. Ez csak tíz lépésnyire van az ajtótól s onnan egyenesen
odalátni.
Loránd felvonta a fegyverén a sárkányokat, megtapogatta a gyutacsokat
rajta, s azzal neki indult, egyedül, egy fegyverrel az egész
rablócsoportnak.
Az orgonacsalitba érve, jól rá láthatott az egész csapatra.
Négyen voltak.
Kettő a feszítő kecskelábbal iparkodott a nehéz, vassal burkolt ajtón
rést tágítani, míg a harmadik, a sebesült, ki nem bírt már lábán állani,
még mindig részt vett, égő fájdalmai daczára is, az ostromban. Ez a
támadt résen bedugva fegyvere csövét, belövöldözött rajta, hogy a belül
levőket akadályozza a védelmezésben.
Néha egy-egy lövés belülről felelt neki vissza; a nélkül, hogy talált
volna valamit.
A negyedik rabló csákánynyal kezében, az ajtófél-kitörésben fáradt. Ez
volt a Vasgyúró.
Az udvar túlsó felén még azután két fegyveres alakot látott Loránd őrt
állani a cselédlak előtt. Tehát hatott egy maga ellen.
S még többen is vannak.
Az ajtó nagyon recsegett már: a ragasztó dülőfélben volt. Lorándnak úgy
tetszék, mintha nevét hallotta volna kiáltani belülről.
– No, most neki valamennyien! – dörmögék egymást biztatva a rablók, s
feszült erővel kapaszkodtak bele a vasrudba. No még jobban! No még!
Loránd csendesen arczához emelé fegyverét s gyorsan egymás után kétszer
odalőtt közéjük.
Egy jajkiáltás sem hangzott a két lövés után; – csupán két nehéz test
zuhanása. Azok olyan jól meg voltak halva, hogy nem is panaszkodtak
róla.
Az, a melyiknek a feszítővas a kezében maradt, azt is elhajítá háta
mögé, a mint hanyatt vágta magát.
Az elébb megsebesült erre segélyért kezdett ordítani.
– Ne ordíts! – riadt rá az ötödik rabló; elrémíted a többít.
Azzal két ujját szájába dugva, kétszer füttyentett élesen.
E kettős füttyre Loránd látta, hogy a cselédház előtt ácsorgó két rabló
hirtelen futva közeledik erre felé, míg a kastély túlsó oldalán támadt
robaj tudatá vele, hogy arról az oldalról is jőnek. Most hármas tűz közé
van szorítva.
Nem veszté el lelkét.
A míg azok ideérnek, épen elég ideje marad puskájába mind a két töltényt
leverni; a lőkupakot felrakni s aztán egyik lövés jobbra, másik balra: a
szemközt álló ellen takarják a bokrok, az nem czélozhat.
Sietség! vigyázat! és bátorság!
Loránd sokat olvasott a hirhedett oroszlánvadász kalandjairól; nem bírta
azokat elhinni. Hogy egy magános embernek a sivatag közepén, távol
minden emberi segélytől, csupán egy bokor által védve, elég bátorsága
legyen egy csoport prédára jött oroszlán közül czélbavenni a legöregebb
hímet, s tíz lépésnyi közelből belelőni a szívébe. Ha nem találja épen a
szívét, veszve van. De bizonyos róla, hogy el fogja találni, s arról is
bizonyos, hogy az egész csoport futni fog, ha ez elesett.
Mennyi lélekerő kell e merész tetthez? milyen forró szív, milyen hideg
kéz!
Most e rémséges pillanatban megtudta, hogy mindez lehet. A férfi akkor
érzi, hogy mennyire férfi, mikor a veszély közepén van, egyedül önmagára
hagyva.
Ő is vadászaton van, a dúvadak legveszélyesebbike ellen; a kit úgy
hínak, hogy «ember».
Kettőt már leterített. Olyan jól találta őket, mint az oroszlánvadász a
magáét.
A leshelyéhez közeledő fenevadak robaja hangzik két oldalán; s a
legvénebb ott áll lesben, a veranda oszlopához bujva, ugrásra készen,
tíz lépésnyi távolban előtte. Neki csak két lövése van, s azzal három
oldalra kell magát védelmeznie.
Veszélyes sport!
A cselédháztól elősiető rablók egyike már kibukkant a kert fái közül! a
másik még hátrább maradt.
Loránd csendesen czélbavette az elsőt! alant kellett vennie, nehogy a
sötétben fölötte lőjön el.
Csakugyan jó volt megfogadnia nagybátyja tanácsát, hogy futóval lőjön a
félhomályban, egyes golyó helyett. A lövés mindkét lábára megsántítá a
rablót! futtában elbukott az s a bokrok közé esett.
A mögötte jövő aztán meghökkent társa példáján, s a távolban megállva,
onnan lövöldözé ki fegyvereit Loránd felé.
Loránd, saját lövése után, rögtön lebukott térdre, s azt nagyon jól
tevé, mert a következő perczben Kandur kettős lövései hangzottak a
veranda oszlopa mellől, s hogy jól voltak czélozva, azt megtudhatta
Loránd az arczába hulló orgonafalevelekről, miket a golyók feje fölött
lesodortak.
Most a harmadik oldalra fordult arczczal.
Onnan hárman jöttek az összehívó füttyszóra: Korvé, Pofók, meg Bogrács,
kik az utczaajtót s a kastély másik kijáratát őrizték.
Ezek épen akkor fordultak be a kertbe, mikor társuk, Fosztó, Kanyót
elbukni látva, megállt a túlsó félen s dupláját és pisztolyait onnan
lövöldözé ki Loránd rejthelye felé. Igen természetes volt arra a
gondolatra jönniök, hogy talán a vadászlakból jött segély: a golyók az ő
fejeik fölött fütyültek el; mire aztán ők is elkezdtek amarra vissza
lövöldözni. Fosztó aztán megijedt e nem értett fordulattól s elfutott.
A vén Kandur rekedt hangja nem bírt érvényt szerezni magának az
eszeveszett lövöldözés közepett: «ne lövöldözzetek egymásra! ti marhák!»
Azok nem értették, nem hallották.
Loránd sietett őket felvilágosítani.
Czélba vevé a három czinkost, kik vaktában lövöldöztek a fekete
éjszakába, s a honnan épen nem várták a veszedelmet, a húsz lépésnyi
közelben levő orgonacsalitból, a második lövéssel őket üdvözölte.
E lövésnek döntő hatása volt. Talán többen is kaptak sebet; egy nagyon
eltántorodott, a másik kettő futásnak eredt, azután, hogy társuk nem
bírt velük menni, azt felkapták és magukkal czipelték, percz alatt
eltünve a park sűrűjében.
Csak a vén oroszlán maga volt még hátra. A vén Kandur. A dühtől égő
rabló, ki a második lövés lobbanásakor megpillantva Loránd arczát,
felismeré benne azt, a kit keresett, a kit gyűlölt, a kinek vérét
szomjazta; azt az ellenséget, a kit átokkal emlegetett, a kit széttépni,
halálra kínozni igért, s a ki itt van ismét az útjában s rettenetes
hatalommal veri szét egymaga az egész ellene jött tábort, mintha ő volna
az arkangyal.
Kandur jól tudta, hogy annak nem szabad időt engedni, hogy még egyszer
megtölthesse fegyverét.
Nem is lövöldözésre való pillanat ez már; – hanem összerohanásra, egymás
testének fogakkal szétmarczangolására!
A rabló sem töltögette fegyverét, puszta kézzel, a mint maga előtt látta
állani Lorándot, kirohant leshelyéből s tajtékzó dühvel veté magát az
ifjúra.
Loránd átlátta, hogy itt a bokrok között, fegyverének ütő eszközül sem
veheti semmi hasznát többé, s elhajtá azt magától; ő is puszta kézzel
fogadta ellenét.
Kar, kar ellen; arcz, arcz ellenében!
Megragadták egymást s így néztek egymás szemébe.
– Te ördög! – mormogá Kandur fogcsikorgatva, mint mikor a berki dúvad
ellenével összeharapja magát. Elraboltad aranyomat, elraboltad
leányomat. Most megeszlek.
Loránd most tudta meg, hogy a rabló Cziprának az apja.
Saját leányát gyilkolta hát meg!
E gondolat oly dühöt keltett Loránd szívében, hogy a rablót térdre
roskasztotta egy taszításával.
Hanem ez hirtelen talpon volt ismét.
– Ohó! Te is erős vagy? Jól élnek az urak; van nekik erejük. Hanem a
bika is erős; azért a farkas mégis levágja; azért mégis megeszlek.
S újult dühvel veté magát Lorándra.
Hanem Loránd nem ereszté őt magához oly közel, hogy derekát
átkarolhassa. Gyakorlott tornázó volt; ellenfelét kartávolnyira birta
tartani magától.
– Hát nem engedsz magadhoz közel jutni? Nem engeded, hogy
megcsókoljalak, he? hogy kiharaphassak egy darabot ebből a te
gyönyörüséges szép pofádból?
A fenevad fogcsikorgatva nyujtogatta nyakát, hogy Lorándot megmarhassa.
A tusa kétségbeesett volt. Lorándot segíté az ifjúi erő frissesége, a
hidegvér, a gyakorlatban kifejlett ügyesség; a rablónak sokszorozá
erejét a düh; izmai szívósak voltak és támadásai véletlenek, hevesek,
meglepők, mint a szilaj fenevadé.
Egyik sem kiáltott. Loránd nem hítt segélyt, attól tartva, hogy
kiáltására a rablók is visszatérhetnek, s Kandur sem, a házbeliek
előjövetelétől tartva.
Vagy talán nem is gondolt egyik sem erre: elfoglalta minden eszméjét az,
hogy saját kezével törje le ellenfelét.
Kandur csak fogai közül dörmögött: a düh közepette sem hagyva el pokoli
humorát. Loránd nem szólt neki semmit.
A tér is rossz volt e küzdelemre.
Akadályozó bokrok között, mikben előre-hátra botlottak; tört, recsegett
dulakodásuktól a cserje; nem mozoghattak szabadon, nem vehetett egyik is
nagy fordítást, attól tartva, hogy a fordításban maga bukik el.
– Gyere! gyere! gyere ki innen! mormogá Kandur, kifelé rángatva Lorándot
a bokrokból. Gyere ki a gyepre.
Loránd egyetértett vele.
Kihuzakodtak a tisztásra.
Itt veszettül támadt újra Lorándra a rabló.
De most már nem azon törekedett, hogy őt letörje, hanem hogy teljes
erejéből magával ránczigálja tovább.
Loránd nem értette, hogy mit akar ellenfele?
Mindig odább, odább vonja magával.
Loránd már kétszer is levágta őt a földre, de a rabló, mintha vasból
volnának karmai, úgy csimpajkozott bele s újra felpattant, újra
ránczigálta Lorándot odább.
Egyszer aztán észrevette Loránd, hogy mi szándéka van ellenfelének?
Még néhány hét előtt, midőn azt mondá nagybátyjának, hogy ispánlak kell,
Topándy megásatta a mészvermet a kert laposában, a hol útban nem lesz, s
azt tegnap töltötték meg színig oltott mészszel.
A rabló ebbe akarta berántani magával Lorándot.
Az ifjú hirtelen megveté lábát s egész erejével visszatartózkodott.
Kandur szemei ragyogtak a düh örömétől, mikor ellenfele megdöbbent
arczán észrevette, hogy az tudja már, mi szándéka van vele?
– No hát? hogy tetszik a táncz? úrfi. Ez lesz most a selyemtáncz! A
vőlegény a menyasszonynyal; bele együtt a mészverembe. Gyere no! gyere
hát! Majd ott az oltott mészben lemegy mind a kettőnknek a bőre a
testéről! én felveszem a tiedet; te felveszed az enyimet; milyen szépek
leszünk mind a ketten!
A rabló kaczagott.
Loránd minden erejét összeszedte, hogy az őrjöngőnek ellene
szegülhessen.
Akkor aztán Kandur hirtelen mind a két karjával Loránd jobb karját fonta
át; bele csimpajkózott lerázhatatlanul s ördögi nevetéssel mondá: «gyere
hát! gyere hát!» s ránczigálta Lorándot közelebb, közelebb a verem
széléhez. Egy pár ütést, a mit Loránd szabadon maradt öklével
koponyájára adott, számba sem vett, kemény volt az, mint a vas.
Már a verem széléig értek.
Ekkor Loránd balkarját hirtelen a rabló dereka alá vetve, annál fogva
felkapá őt a levegőbe, s jobb karjával egyet csavarintva rajta, átveté a
feje fölött.
Ez acrobatai remeklés oly erőfeszítésébe került, hogy maga is hanyatt
bukott bele. – Hanem jól sikerült.
A rabló a légben érezve magát, elveszté eszméletét, s míg egy pillanatra
elbocsátá Loránd karját, hogy a helyett hajába markoljon, már ugyanabban
a pillanatban el volt hajítva, egyedül esett bele a mészverembe.
Loránd hirtelen felugrott a földről s fáradtan, lihegve támaszkodott egy
fa derekának, ellenfelét keresve szemeivel és nem találva sehol.
Percz mulva a fehér mész-iszap közül egy rémalak emelkedett elő, a verem
túlsó partján kikapaszkodva, s fagyasztó üvöltéssel rohanva tovább: neki
az udvarnak, ki az utczára. Loránd zsibbadtan hallá azt a pokolbeli
ordítást mind távolabb haladni az utczán.
XXIX. A pók a szögletben.
Ennek a napnak a déltáján a vén czigányasszony, ki Cziprának szerencsét
mondott, besompolygott Sárvölgyi udvarába s ottkünn találva az urat a
folyosón, annak köszönheté, hogy a kutyák meg nem szabdalták.
– Szerencsés jó napot kivánok a tekintetes úrnak; minden áldást, a mi
csak a földön, meg a mennyországban van.
Borcsa asszony kitekintett a konyhából.
«Ejh no, ugyan jó, hogy azt is oda nem kivántad, a mi a pokolban vanl
Hát a mi a vízben van? czigány! hal nélkül ne felejtsd el az áldást;
mert az itt minden héten kétszer kell.»
Ki hallgatna Boris asszony élczeire?
– Jó napot, hugom! szólt nyájasan a háziúr.
«Még hugomnak szólítja a rücskös czigányasszonyt! pattogott a vén
gazdasszony. De nagy az atyafiság; haj!»
– No, mi jót hoztál, Marcsa hugom.
– Csókolom kezét, lábát a nagyságos úrnak; Csicsa primás küldött, hogy
estére eljön a tizenkét muzsikussal; kéri alázatosan előre a borravalót,
mert a muzsikusoknak fuvarra kell, – aztán meg, – folytatá, hangját
egészen tréfás hizelgésre lágyítva; – egy kis koczamalaczkát vacsorára,
ha lehetne.
– Jól van, Marcsa hugom; szólt Sárvölgyi, úri nyájassággal; meglesz
minden. Gyere el erre este felé. Kapsz borravalót is, malaczot is.
Ez a bőkezű nagylelkűség pedig sehogy sem illett a kegyeskedő ős
szokásai közé. A szűkmarkú zsugoriság minden vonásában jogát követelte
vissza s tiltakozott e természetellenes roham miatt.