a mit mondok. Melyitek ne akarná azt megtudni, hogy mit kell csinálni,
hogy a legény úgy meg legyen babonázva, hogy ha minden porczikája tele
volna is hamissággal, még se csaphasson el másfelé? No, te Zsuzsi,
látom, hogy te nevetsz neki. Hát te Kati? Hej, láttam ám a Jóskádat,
mikor a bíró leányával beszélt a kerítésen; annak se ártana ám az
igézés.
A sok vihogó leánycseléd, a helyett, hogy Cziprát megmentette volna a
czigányasszonytól, még segített annak az ostromlásában. Körülfogták,
elállták Cziprának is az útját s kiváncsian lesték, mit mond majd a
czigányasszony?
– Pedig ártatlan szer ám az egész, aztán nem kerül semmibe.
A czigányasszony még közelebb húzódott Cziprához.
«– Mikor éjjel éjfélkor a dali madár megszólal az ablak alatt, vigyázd
meg, melyik ágon szólt? eredj ki mezítláb, törd le azt az ágat, ültesd
el cserépbe, tedd az ablakodba, öntözd meg szádban hordott vízzel; mire
megéled az ág, a szerető visszatér hozzád s sohasem hagyhat el többet.»
A cselédleányok nagyot nevettek a czigányasszony babonájának.
Az pedig hunyász rimánkodással tartá tenyerét Czipra elé.
– Drágalátos, nagyságos, szép kisasszony, ne sajnáljon az Isten
áldásából nekem is juttatni valamit.
Czipra zsebe mindig tele volt mindenféle apró pénzzel, rézgaras,
hatkrajczáros, ezüst hármas, ötös, tizes, huszas, akkori idők divatja
szerint; mikor az egyik embert váltóban, a másikat pengőben kellett
fizetni. Czipra belemarkolt s aztán a tenyerébe fogva elkezdett
válogatni az érmekben, hogy meglelje köztük a rézpénzek legkisebbikét, a
váltókrajczárt, koldusnak való alamizsnát.
– Oh aranyos nagyságos kisasszony; hálálkodott a czigányasszony. Nekem
is van otthon egy ilyen nagy eladó leányom: nem ilyen szép, mint maga;
de épen ilyen magas. Annak is van vőlegénye, el is venné mentül elébb.
Czipra már az ezüst pénzek között kezdett válogatni.
– De nem veheti el, mert nincs annyi pénzünk, hogy a papnak meg tudjunk
fizetni.
Czipra meglelte már az ezüst pénzek között a legnagyobbikat s azt adta a
czigányasszonynak.
A czigányasszony úgy eláldotta érte! Fizesse vissza az Isten szép
vőlegénynyel, holtig tartó szerelemmel.
A czigányasszony aztán tovább sertepertélt a háztól.
Czipra pedig elgondolkodva dúdolta magában szöveg nélkül azt a nótát:
«Czigányasszony volt az anyám».
Czipra úgy gondolkozott magában.
Olyan ékesen szóló a gondolat! Ha a nyelv mind el tudná azt beszélni, a
mit a néma lélek saját magának elmond?
«Miért vagy olyan, a milyen vagy?»
«Vagy volnál a másé, vagy volnál az enyim, vagy ne láttalak volna soha.»
«Vagy szeretnél te is engem, vagy ne szeretnélek én se téged.»
«Vagy hideg volnál, vagy meleg volnál, csak ilyen langy ne volnál.»
«Ha elmennél mellettem, rám se néznél, elfordulnál: úgy is jó volna; –
ha mellém ülnél, magadhoz vonnál, boldoggá tennél; – de te jösz,
szemembe mosolyogsz, kezemet megszorítod, szeliden szólsz hozzám, s
aztán odább mégy.»
«Százszor elgondolom, hogy ha te nem szólítasz meg engem, én szólítlak
meg téged; ha te nem kérdezed meg tőlem, én fogok a szemedbe nézni, s
megkérdezem tőled, «szeretsz-e?»»
«Ha szeretsz: szeress igazán.»
«Hiszen nem kivánom én tőled, hogy hozd le nekem az égből a holdat; csak
azt, hogy szakítsd le az ágról a rózsát.»
«Ha leszakítottad, összetépheted, elszórhatod leveleit a földre, nem
kell azt a kalapod mellett viselned, s felelgetned orczapirulással, ha
kérdezik, kitől kaptad? Eltépheted, eltaposhatod. A czigányleány adta.»
«Ha szeretsz, miért nem szeretsz igazán? ha nem szeretsz, miért járatsz
magad után.»
«Ha tudtad, hogy nem szerettél, hálódba miért kerítettél?»
«Mennyi ilyen nóta van már, a mit a szegény leányok olyan keseregve
énekelnek!»
«Százszor ajkamon van, hogy legalább, ha szólni nem merek is, ezt a
nótát eléneklem, a mikor ő meghallhatja; de valahányszor meglátom:
megnémulok és nincsen erőm.»
«Ő követett el rajtam igézést; pedig én volnék a boszorkány fajzata.»
«Nem tudok én semmit, nem vagyok én varázsló, nincs az én szememnek
semmi hatalma.»
«Ha én egyszer megszólalok, megölöm őtet is és magamat is.»
«Vagy talán csak magamat.»
«És tán akkor sem szólok még?»
Szegény leány, míg szíve tele volt ábrándos töprengéssel, szeme, szája,
keze a házi munkával volt eltelve; nem ült le a csillagot nézni, a
hangszert búslakodtatni; dologhoz látott: azt mondták róla, hogy «tüzes
gazdasszony».
– Jó napot, Czipra!
Észre sem vette, hogy Loránd jő a háta mögött, mikor ő a folyosón künn a
tojáshabot veri, s az üdvözli őt nyájasan.
Azt várta, hogy legalább annyi időre meg fog állni, mint máskor, hogy
megkérdezze, mit főzesz? s ő arra egy más kérdéssel válaszolhasson:
«Mondja meg már egyszer, hogy «mit» szeret?»
De még csak annyit sem tett meg, hogy megállt volna; hiszen csak
véletlenül jött ezen, s minthogy nem kerülheté ki, azért mondott egy
keserves «jó napot». Aztán odább ment. Topándyt kereste.
Topándy szobájában várt Lorándra s épen egy feltört levél olvasásával
foglalkozott.
– No öcsém, szólt Lorándnak nyújtva a levelet: itt van az operának a
nyitánya.
Loránd átvette a levelet, mely így kezdődött: «Ajánlom hivatalbeli
szolgálatomat az úrnak.»
– Ez idézés?
– Láthatod a jó nap kivánásról. Egyúttal tudatja velem a főbíró, hogy
holnap reggel itt lesz a törvényes vizsgálatot a helyszinen megtenni;
hát holnapra rendeld be neki a cselédeket, meg a vén csacsit is. Azt is
hadd benevolizálja, s aztán vigye el mellékletül, sub stria.
– Bátyám folyvást tréfának veszi ezt a dolgot.
– Még pedig furcsa tréfának. Hogy fogom majd az utczát seperni, hahaha!
– Ah!
– Még pedig lánczon. Mindig nevettem az öreg kondásomat, a ki másfél
évig volt a tekintetes vármegye lánczkoptatója, hogy azóta is olyan
kaszáló lépésekkel jár, mintha még mindig kerülgetné egyik lába a
másikat a lánczczal. Ezután majd ketten fogunk egymáson nevethetni.
– Jó volna, ha ügyvédet vallana bátyám.
– Jobb lesz bizony, ha a porkolábnak küldök egy süldő-malaczot. Már ez
ellen öcsém, nem lehet rugódozni. Ez olyan, mint a hideg fürdő; az az
ember ha apródonkint megy bele, a foga vaczog; ha egyszerre beleugrik,
még jól is esik. Beszéljünk komolyabb dolgokról.
– Épen én is azért jöttem, hogy egy igen komoly tárgyról akarok
bátyámmal szólani.
– No, csak ide vele.
– Én nőül veszem Cziprát.
Topándy hosszasan nézett az ifjú arczába, helyeslő szemöldei egyet-egyet
rándulnak fölfelé s azzal nagy hidegen azt mondá:
– Miért veszed nőül?
– Mert derék, jó leány.
Topándy fejét rázta
– Az még nem ok arra, hogy nőül vedd.
– És olyan hű hozzám. Sok hálával tartozom neki. Mikor beteg voltam,
testvérem nem ápolhatott volna jobban, ha bánatom volt, ő jobban búsult
rajta, mint magam.
– Ez sem ok arra, hogy nőül vedd.
– És, mert felül vagyok emelkedve a világi előitéleteken.
– Ah, hah, nagylelkűség! Liberális fitogtatás? Ez sem ok arra, hogy nőül
vedd Cziprát. A szomszéd gróf kályhafűtőjét vette nőül, csak azért, hogy
beszéltessen magáról: az eredetiség érdeme sem a tied. Ez mind nem ok
arra, hogy nőül vedd Cziprát.
– De elveszem; – mert szeretem…
Erre aztán Topándy arcza is ellágyult; a szokott sarcastikus gúny valami
szelidebb színezetnek adott helyet.
– Ez már más szó. Ez, csupán ez az egy ok lehet rá, hogy elvedd. S hány
napja már, hogy szereted?
– Arról nem tudok számot adni. Mindig jól esett őt látnom, mindig tudtam
azt, hogy szeretem őt, mint egy jó testvért. Azt a másikat imádtam, mint
egy angyalt; s a mint megszünt rám nézve angyal lenni, mint nő iránt nem
érzek szívemben az elmult lángból semmit. Semmit, még füstöt, még hamut
sem. De ezt a leányt, kinek minden gyarlóságát ismerem; kit ábrándom nem
szépített, kit olyannak látok, a milyen valóban; ezt szeretem most, mint
egy hű, szerelemért igaz pézzel fizető nőt; és elveszem – nem hálából,
nem szánalomból; de elveszem, mert szivemet betölti.
– Ha csak azt kerested, azt megtalálod. Mit fogsz tenni legelébb is?
– Legelébb is írok anyámnak: megírom neki, hogy íme egy köszörületlen
gyémántot találtam, fogadja leányának; s azután elviszem hozzá Cziprát,
legyen ott, míg megkeresztelik s míg őt anyámtól ismét el fogom hozni.
– Nagyon köszönöm: hogy leveszed rólam a terhét ennek a czeremóniának. A
mit papokkal kell végeznetek, tegyétek úgy, hogy én ne lássam. S mikor
tudatod ezt Cziprával?
– Mihelyt anyám válasza megérkezik.
– S ha anyád ellenezné a házasságot?
– Arról én felelek.
– De mégis lehetséges, hogy úgy történhetnék. Lehetnének más czélzatai
veled. Mit tennél akkor?
– Akkor? – szólt Loránd elgondolkozva; s hosszú csend után szólt:
szegény anyámnak annyi bánata volt miattam.
– Azt én is tudom.
– Ő azt nekem mind megbocsátotta.
– Jobban szeret, mint másik fiát.
– És én őt jobban szeretem, mint apámat szerettem.
– Ez nehéz mondás.
– De ha azt mondaná, hogy hagyjam el örökre, vagy ezt a leányt, vagy őt;
azt felelném rá és fájna bele a lelkem: «anyám, szakíts ki szívedből, én
nőmmel bujdosom tova».
Topándy most már kezét nyujtá Lorándnak.
– Lásd, ez jól van mondva.
– De e felől nincs semmi aggodalmam. Családunkban nem volt otthonos a
nyegle büszkeség: boldogságot kerestünk, nem hiú összeköttetéseket, s
Czipra azon leányok közé tartozik, a kiket a nők még jobban
megszeretnek, mint a férfiak. Egy igaz jó barátom is van otthon:
testvérem, s egy csábító előzmény részemre derék ángyom.
– S egy szószólód is van még valahol, a ki minden istentelensége
daczára, emberien érezni tud, s ki azt fogja mondani: «nincsen neve
ennek a leánynak? Itt az enyim: viselje azt!»
Topándy nem gátolhatá meg, hogy Loránd meg ne csókolja kezét.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Szegény Czipra! Miért nem hallotta ő mindezt?
XXVII. Mikor a dali-madar megszólal.
Ennek a napnak álmatlan éjszakája lett.
Bezártak már minden ajtót a kastélyban; Loránd maga szokta megnézni
esténkint, a tolózárak át vannak-e reteszelve? a keresztrudak le
vannak-e kapcsolva, a kulcsok a zárakon vannak-e mind? azután
bekopogtatott Czipra ajtaján, jó éjt kivánt neki; Czipra is
visszakivánta a jó éjt s Loránd is szobájába tért, s ezzel az utolsó
ajtózördülés is elhangzott a házban.
«Jó éjt! jó éjt! De hát ki adja azt a jó éjt?»
Czipra mindennap jobban érezé, hogy milyen véghetetlen üresség lehet egy
szívben, a honnan hiányzik – az Isten?
Ha bánata van, kinek panaszoljon? – ha vágyai vannak, kinek könyörögjön,
ha rémek üldözik, kitől kérjen segélyt, bátorságot? ha kétségbeesik,
kitől kérjen reményt?
Oh, ti bölcs férfiai a mindent előállító anyagnak, legalább a nők
számára hagyjátok meg az istenséget.
Mikor a nagy szívdobogástól nem tudja lehunyni szemét, csak hánykódik
álmatlan fekhelyén, kínozva ismeretlen sejtelmektől, s nincs lelke előtt
senki, a kitől megkérdezze: «oh uram! közelgő halálom vagy közelgő
üdvösségem előérzete ez? mi bánt? mi borzaszt? mi csábít? mi tölti el
édes borzadálylyal szívemet? Oh uram, légy velem!»
A szegény elhanyagolt leány csak érzi, de nem tudja kimondani ezt.
Föltérdel ágyában, kezeit összekulcsolja keblén; arczát felemeli és
összegyűjti szívének minden gondolatját: hogyan kellene imádkozni? Mi
lehet az a szó, mely közel hozza az Istent? Minő mondások, minő
varázsigék kellenek ahhoz, hogy az a nagy szellem, a ki mindent tehet,
alászálljon az égből? Minő bölcsesség az, a mit az emberek egymás elől
rejtegetnek, egymással csak titokban, betűk alakában közlenek, a mi utat
nyit a bolyongónak egy láthatatlan lény ismeretlen lakásáig? Hogyan
kezdődik az? Hogyan végződik az? Oh milyen rettentő szívfájdalom, nem
tudni imádkozni: csak így térdepelni kiáltó vágyaktól megtelt szívvel és
néma ajakkal! A milyen gyönge hang egy zokogó sóhajtás, a milyen iszonyú
távol a csillagos ég, ki hallja meg azt ott?
Pedig van, a ki meghallja azt!
És a némán térdeplőnek ki nem mondott imáját van, a ki feljegyzi: és a
szót, a mely mondva nincs, van, a ki meghallja.
Szegény leány! nem is sejtette azt, hogy ez az érzés, ez a
felmagasztalás: ez az ima; – nem a szó; nem az elmondott beszéd, nem a
megszólítások, nem az ámenek. Az, a ki szívekbe lát, – a szívekből olvas
s nem mérlegeli a szavak ékességét.
Azon órában, hogy a szenvedő leány ily némán térdepelt a minden
vigasztalások ura előtt; az a férfi, kit szívében oly régtől, oly örökké
bálványozott, ép oly ártatlanul ült íróasztala mellett, tőle csak két
faltól elválasztva, s felőle gondolkozott, róla írt, s gyakran törülte
szemeit, miket ellepett a közben a köny.
Anyjához írt levelet jegyeséről.
A szegény czigányleányról.
*
A szép csillagos éjszaka félhomályában tizenkét lovas lépett egymás
nyomában az ingovány nádasai között.
Kandur vezeti őket.
Mindegyik lovas puskával a vállán, pisztolyokkal az övében.
A tekervényes úton Fáraó könnyeden lejtve vezeti őket; ő is sietni
látszik s néhol csapa nélkül tör keresztül a nádon, rövidítve a kerülőt,
mintha őt is valami boszú ösztönözné.
A füzesnél tánczolnak a lidérczek.
Körülfogják a lovagot, s mozdulatait követik. Kandur korbácsával csapkod
feléjük.
– Visszajövet majd kettővel többen lesztek! – dörmögi fogai közül.
Mire a fiastyúk feljön az égre, épen akkorra érnek el a hajdani tanya
helyére.
Ott most csak egy fekete szérű van.
Szerteszét idomtalan égett tömegek hevernek. A mint a széna gyurmává
olvadt a lángban, most olyan kemény, likacsos kő támadt belőle, hogy
semmi csákánynyal nem lehet széttörni.
Ezek a zsiványok palotájának romjai.
Még most is kicsordul a köny szemeiből, mikor tanyáját így elpusztítva
meglátja.
Mind a tizenketten megérkeznek az égett tanyára.
– Látjátok, mivé tettek a zsiványok; – szól Kandur czinkosaihoz. – A mit
összegyűjtögettünk, hogy majd elvisszük magunkkal más országba, mind
ellopták, s aztán felgyujtották a tanyát. Csónakkal jöttek idáig;
kitanulták az útját, hogy kell a zsombikon keresztül jönni a
lélekvesztővel a zsivány palotájáig? Most visszaadjuk nekik a
látogatást. Mind itt vagytok-e?
– Itt vagyunk, mormogák a czinkosok. – Mind itt vagyunk.
– Szálljatok le lovaitokról. Most a ladikokra kerül a sor.
A rablók leugráltak a nyeregből.
– Nem szükség kipányvázni a lovakat, innen nem mehetnek el sehová. Egy
ember itt maradhat az őrzésükre. Ki akar itt maradni?
Mind hallgattak.
– A lovakat is csak kell őrizni valakinek, hogy a farkas le ne vágja az
alatt.
Erre egy vén rabló felelt:
– Hoztál volna akkor bojtárt magaddal, mert mi nem jöttünk ide lovakat
őrizni.
– Jól van pajtás, csak azt akartam megtudni, nem szeretne-e valaki
közülünk hátra maradni? nem «oldzik-e valakinek a bocskor-szíjja?»
Tudja-e mindegyitek a maga dolgát? Jőjjetek sorba. Hadd mondom el még
egyszer mindenkinek a kötelességét. Kanyó, meg Fosztó!
Két czimbora, vállravetett szűrdolmányban előállt.
– Ti ketten, a mint megérkeztünk, a cselédház két ajtaját elálljátok. A
ki ajtón vagy ablakon át menekülni akar, halálfia.
Tudjuk már.
– «Csutor, meg Disznós!» ti ketten a vadászlak előtt állok lesbe, s a
mint onnan valaki segítségül akar jönni, azt lepörkölitek.
– Jól van.
– «Bogrács!» Te az utczaajtót foglalod el, s ha parasztcsőcselék merne
közelíteni, belé lövöldözöl: a paraszt ellen magad is elég vagy.
– Elég la! – szólt nagy elbizakodottsággal a rabló.
– «Korvé, meg Pofók!» ti az első tornáczczal szemben, a kút mellett
foglaltok helyet, s ha valaki az első ajtón akarna kiosontani, csak
tüzet neki. Hiába ne puskázzatok. – Ti többiek: Vasgyúró, Hentes,
Piócza, Agyaras velem jöttök a kert felől, s a bokrokban meghúzzátok
magatokat, míg jelt adok. Ha egyet füttyentek, az tinektek szól. Ha
csellel bejuthatok, csendesen, a nélkül, hogy egy lövést kellene tenni,
az legjobb lesz. Én kicsináltam az útját, azt hiszem, hogy megeshetik.
Akkor hárman bejöttök velem, egy az ajtóban marad. A pányvák készen
legyenek. A nyakába vetni, lerántani a földre, aztán megkötözni. A
fekete szakállú erős ember, azzal hirtelen kell bánni; ha nem megy
máskép, puskaagygyal a fejére. Hanem az öreget élve kell megkapni, mert
azt vallatni fogjuk.
– Azt majd csak bízd aztán rám; – szólt egy ripacsos képű ficzkó, nagyon
önelégült vigyorgással.
– Hiszen én is ott leszek; – folytatá Kandur; – ha pedig csellel nem
tudnánk bejutni csendesen a kastélyba, ha lármát ütne valaki; ha azok
odabenn fölébrednének; akkor az első füty tyentés nektek szól,
négyeteknek. Kettő velem a kert felőli ajtót befeszítni jő. Itt vannak-e
a kecskelábak?
– Itt vannak; – szólt egy rabló, szűre alól előmutatva a feszítő
vasrudakat.
– Te Piócza, meg te Agyaras arra vigyáztok, hogy ha ők kilőnek az
ablakon, a fák mögül az ablakon át visszalövöldözzetek rájuk. – Ha pedig
kettőt fütytyentek, az azt jelenti, hogy baj van, s akkor minden
oldalról fussatok én hozzám segíteni. – Ha nem tudnók betörni az ajtót,
vagy azok a rablók nagyon jól védelmeznék magukat, akkor rájuk gyújtjuk
a háztetőt, s odaperzseljük őket. Így is jó lesz. A szurok-csóvákat itt
ne felejtsétek.
– Hahaha! Melegük lesz az uraknak.
– Hát te Pofók, talán fázol? No, majd mindjárt felmelegszel. Add ide
Korvé a csutorát. Igyatok egy kis szíverősítőt előbb. Kezd el Hentes!
Tor előtt, tudod, hogy jó egy korty papramorgó.
A kulacs sorbajárt, s csaknem üresen került vissza Kandurhoz.
– Nézd, neked alig hagytam benne; – szólt szemérmes mentegetőzéssel az
utolsó ivó.
– Én nem is iszom ma pálinkát. A közlegény igyék, azért, hogy vak
legyen, mikor parancsolnak neki, de a vezér ne igyék, hogy lásson
parancsolni. Majd iszom én mást, ha vége lesz. Most aztán, lássatok a
maskarához.
Értették már, hogy mit tesz ez?
Kiki leveté ködmenét, mentéjét; bélésével kifelé fordította; úgy vette
föl ismét. Azután felmarkolva a szétszórt pernyét, feketére mázolá vele
arczát, felismerhetetlenné téve magát.
Csak Kandur nem csinált magából semmi maskarát.
– Engem hadd ismerjenek fel. Még a ki nem ismerne is, majd megmondom
neki, hogy ki vagyok? Én vagyok a Kandur, a veszett Kandur, a ki
megissza a véredet, kitépi a béledetl Ismerjetek rám! Hogy fogok a
szemük közé nézni! hogy fogom fogaimat vicsorgatni rájuk, mikor meg
lesznek kötözve, hogy kérdezem meg majd az úrfit nagy nyájasan: «no
fiacskám, kedves purdém; voltál kertben? láttál farkast? féltél tőle? –
huss huss!»
A Fáráó nyugtalanul kapálta a perzseltszagú gyepet.
– Te is keresed a mi nincs, Fáráó! – mondja lova nyakát megveregetve a
rabló. – Ne búsulj, holnap térdig állsz az abrakban, s azután urat
hordasz a hátadon. Ne búsulj Fáráó.
A rablók elkészültek a toilettjükkel.
– Most aztán vegyétek fel a ladikokat.
Hat lélekvesztő volt a nádasban elrejtve; könnyű járművek, egy darab
faderékből kivágva; csak akkorák, hogy két ember elfér egyben, s a hol
elfogy a víz, két ember ismét odább viheti a vállán. A rablócsapat vízre
ereszté a ladikokat, s egymás után útnak indúltak velük, ügyesen,
merészen tudták kikeresgetni a vízjárást, mely most lefelé tartott a
Tiszának, míg végre belejutottak abba a folyásba, mely a nagy
csatornához vezet; ezen csatornán azután egész a lankadombi parkig lehet
evezni, a hol a vadásztanya van.
Éjfél lehetett az idő, mire odáig eljutottak.
A lankadombi jobbágytelkeken nyugtalanul üvöltöttek a kutyák, s a
Topándy-kastély házörző ebei nem felelgettek ezuttal nekik. Aludtak.
Azokat valami kóbor czigányasszony ez éjjel jól megvendégelte
farkasalmás malaczhússal.
A rablók nesztelenül, észrevétlenül érkeztek meg a kastély udvarába, s a
hogy Kandur előre kiosztá szerepeiket, mindegyik rögtön elfoglalá a neki
rendelt helyet, a kútnál, a cselédháznál, az utczaajtónál.
Az első álom csendje uralkodott a ház felett.
Mikor aztán mindenki helyén volt, Kandur odalopózott hasonmászva az
orgonabokrok közé, mik Czipra kertrenyíló ablakai alatt csoportot
képeztek, s egy akáczfalevelet szájába véve, azon kezdé a csalogány
énekét utánozni.
Művészi remeklés volt, a mit a puszták vad fia egy falevél segélyével a
dallosok legédesebbikének szájából ellopott. Azokat a tündéri
csattogásokat, azokat a méla, hívó hangvonatokat, azokat a szeszélyes
kanyarulatokat, miket hangjegyre nem szedett még senki, oly híven, oly
természetesen tudta utánozni, hogy még elrejtőzött társait is megcsalta
vele.
«Átkozott madár! dörmögék azok; erre is most ért rá az éneklés.»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Czipra csendesen aludt már.
Az a láthatlan kéz, melyet keresett, letakarta szemeit, s édes álmokat
küldött le szívére. Talán, ha ez álmot végig aludhatta volna, egy boldog
napra ébredt volna utána!
Ekkor megzendült ablaka alatt a csalogánydal.
A csalogány! A szerelem énekese! Miért van rábizva, hogy éjszaka
énekeljen, mikor minden madár fészkén űl és fejét szárnya alá rejtve
alszik? Ki küldi őt: «kelj és hirdesd, hogy a szerelem mindig ébren
van?»
Ki bízta rá, hogy költögesse fel az aluvókat?
Hiszen még a népdal is azt mondja:
«Szerelemnél jobb az álom:
Mert az álom: nyugodalom;
A szerelem szívfájdalom.»
Ejh. Eredj innen dali-madár.
Czipra megpróbálta újra elaludni. A madár dal nem engedte.
Könyökére emelkedék, s aztán úgy hallgatá azt tovább.
És eszébe jutott a vén czigányasszony büve-bája: a szerelem babonája.
«Ha éjjel, éjfélkor, ablakod alatt megszólal a dali-madár; menj oda
mezítláb, törd le azt az ágat, a melyen énekel, ültesd cserépbe, öntözd
meg szádbanhordott vízzel; mire megéled, szeretőd megtér hozzád, s el
nem hagyhat soha.»
Ah! Ki járna éjszaka a szabadban.
A fülemile tovább is szólt:
«Eredj ki mezítláb, úgy törd le az ágat.»
Nem. Nem. Milyen nevetséges volna az? ha valaki meglátná, tovább
mondaná, kigúnyolnak érte.
A csalogány meg újra kezdte a dalt.
Gonosz madár, hogy nem enged alunni!
Pedig milyen könnyű volna megkisérleni: ágacskát a virágcserépben. Ki
tudná meg, hogy mi az? Ártatlan tréfájuk a lyányoknak; a mivel nem
tesznek senkiben semmi rontást. Gyermeteg babonája a szerelemnek.
Könnyű volna megkisérteni.
Hátha igaz? hátha van benne valami? Olyan sokszor mondják: ez meg amaz
asszony mit adott be a férjének, hogy olyan hiven szereti, még a hibáit
sem látja! Hátha igaz?
Hogyan csodálkoznak sokszor, hogyan szerethetett meg valaki valakit?
mivel igézték meg? Hátha igaz?
Hátha vannak olyan szellemek, a miket talizmánnal lehet megfogni, aztán
hoznak, tesznek mindent, a mit parancsolnak nekik?
Czipra önkénytelenűl összeborzadt. Maga sem tudta miért; de egész teste
reszketett és fázott!
«Nem. Nem kell így; mondá magában. Ha cserében nem adja szívét; szívét
szívért; – orozva ne legyen enyim. Ha nem szerethet azért, hogy
megérdemlem! ne szeressen azért, hogy megbabonázom. Ha nem szeret, ne is
utáljon. Eredj innen dali-madár, nekem nem kellesz.»
Azzal takaróját fejére húzta és a fal felé fordult. De az álom csak nem
jött vissza: de a reszketés csak nem mult el; de a dali-madár csak nem
hallgatott el a bokorban.
Már egészen az ablak alá jött; ott énekelte: «jőjj, jőjj, jőjj; ide
jőjj; ide jőjj!»
Néha úgy tetszék, mintha a dali-madár szavában világosan ki volna
mondva: «Czipra! Czipra! Czipra!»
A szenvedély forró köde elfogta a leány agyát.
Szíve úgy dobogott, majd kiszakítá keblét és minden tagja úgy
reszketett.
Nem volt lelkének ura többé.
Kilépett ágyából, s azzal együtt kilépett abból a bűvkörből, melyet az
Úr ihlete képez a hozzámenekülő körül, s melyben az alvilág minden
kisértője elől olyan jól meg van védve.
«Menj mezítláb!»
Hiszen csak néhány lépés az ajtótól az orgonabokorig.
Ki láthatná meg? Mi történhetnék addig?
Hiszen csak ártatlan óhajtás az egész.
Hiszen nem tesz vele semmi rosszat.
A láz elállta minden idegét.
Csak egy kis galyacskát letörni indúl; de mégis úgy érzi, mintha a
legszörnyűbb vétket elkövetni menne, melynek az álmatlan éjszakát kell
magára hívni oltalmazóul.
Nagy csendesen nyitotta ki ajtaját, hogy ne nyikorogjon.
Lóránd a folyosó átellenes szobájában alszik; meghallhatna valamit.
Meztelen lábakkal nesztelenűl elsuhant Lóránd ajtaja előtt; a kertre
vívő házajtóról leemelte óvatosan a keresztvasat; a tolózárat
félrehúzta, s a kulcsot oly vigyázva fordítá el, hogy hangot nem adott.
Nesztelenül felnyitá az ajtót, s kitekintet rajta.
Csendes, mélázó éj volt odakünn; a csillagok, mint szokták harmathullás
alatt, színeiket váltogatták, zölden, pirosan villogva.
A csalogány most már csak gyügyögve nyögdécselt a bokorban, mint mikor
párjára rátalált.