elvégre eljöttnek látta az időt, melyben kabinet-kérdést kell csinálni
hasonló octroyrozások ellenében; s előjött a konyhából, egyik kezében
egy serpenyővel, másikban egy főzőkanállal.
Kezdé pedig catilinariáját ezen a magyar «quousque tandem!»-en.
– Ugyan, az ördög bujdossék a ti telhetetlen gyomrotokba! mikor teltek
már be egyszer? Mikor hallom már azt egyszer tőletek, hogy: jól laktam,
nem kell több! A tekintetes úrhoz sem tudom, mi ütött a mióta felcsapott
fiatal házasnak, hogy jobb kútba nem tudja hányni a jövedelmét, mint
hogy a czigányokat tömi meg vele?
– Ne hallgass rá, Marcsa; szólt csendesen a kegyes úr. Már ő neki ez a
szokása. Gyere le estére, megkapod a malaczot is.
– Malaczot! rivallt közbe Borcsa asszony, s reszketett a főkötőnek
minden fodra fején, úgy rázta. Szeretném tudni, hol vesznek itten ma
malaczot? Mintha nem mind felvendégeskedték volna már, a mit a két emse
koczázott.
– Van még egy: szólt Sárvölgyi hideg nyugalommal, hátrafelé fordítva két
szemét, a nélkül, hogy a fejét mozdítaná, úgy, hogy a két szem feketéje
szinte eltünt szempillái alatt. Akad még egy valahol.
– De isz azt az egyet nem adom! protestált Borcsa asszony, s most már
ökölre fogta a serpenyőt, tele forró rántással. Valamennyi sátoros
czigánynak az apja lelkéért sem adom! Az én bejáró tarka koczámat; a
minek a fülét én csipkéztem ki, hogy száz közül is megismerjem, az én
kis kezes malaczomat; a kit én neveltem fel tejen, kenyérmorzsán, de isz
abból nem esztek. De isz azt oda nem adom!
– Elég, ha én odaadom; szólt szúrósan Sárvölgyi.
– Mit, a tekintetes úr adja oda? Hát nem nekem ajándékozta egyszer
kicsiny korában, mikor még akkora volt, mint egy keztyű? most vissza
akarja tőlem perelni?
– No, csak ne lármázz; adok helyette másikat, két akkorát.
– Nem kell nekem se nagyobb, se másik; nem vagyok én se kupecz, se
csiszár! nekem a magam koczája kell; az egész csordáért nem adom oda; a
kit én tejen meg kenyérmorzsán neveltem fel; magam szájától vontam meg a
tejecskét, magam szájával rágtam meg neki a kenyeret. Úgy hozzám van már
szokva, hogy a hívásomra akárhonnan előjön, s rángatja a kötényemet; úgy
játszik velem. Olyan okos, mint egy okos gyerek; mintha nem is malacz
volna.
Borcsa asszonyt a rívás is elővette. Mindig voltak ilyen kezes állatjai,
mint szoktak vén cselédeknek, a kik senkivel sincsenek már jól az egész
világon, aztán egy-egy tyúkot, egy megevésre szánt házi-állatot magukhoz
szoktatnak, s annak az életét olyan mesterségesen, olyan furfangosan
védelmezik; nem engedik megölni, rejtegetik, eltüntetik; míg végre a
kegyeletet nem ismerő szívtelen házigazda kimondja az itéletet, hogy
nyársra kell kerülni a kedvencznek is. Hogy megsiratják akkor! Dehogy
tudnának belőle egy falatot megenni, a szegény, bohó, vén házsártos
asszonycselédek!
– Ne prézsmitálj! Borcsa! riadt fel, tekintélyét súlybavetve, Sárvölgyi
úr; a mit én parancsolok, azt teszed. A malaczot meg kell fogni és
odaadni a Marcsának.
A malacz ott őgyelgett az udvaron, nem sejtve veszedelmét.
– De isz én ugyan meg nem fogom! – pattogott Borcsa asszony.
– Majd megfogja a Marcsa.
A czigányasszony nem mondatta ezt magának kétszer; hanem hirtelen
lekapva karjáról füles kosarát, leguggolt s elkezdte azt rázogatni,
bizonyos igéző mondatot hallatva, mely ilyen formán hangzik: pocza,
pocza, neh, neh!
De Borcsa asszony sem vala rest: a mint e merényletet észrevevé, ő is
elővette az ellenvarázslat igéjét: «hücscs ki, te! hücscs innen te!» s
serpenyővel, főzőkanállal iparkodott védenczét elriasztani a veszély
közeléből; daczára Sárvölgyi toporzékolásának, ki az ellenkezésben
világos parancsa meghiusítására intézett törekedést látott.
A két vén asszony aztán elkezdte a malaczot előre – hátra kergetni az
udvarban; egyik csalogatva, másik hussogatva: a miből igen csinos lárma
kerekedett.
De ime, ilyen az örökbe fogadott malaczok hálátlansága! Az ostoba kocza,
a helyett, hogy jóltevője szavára hallgatott volna, el-kifutván a kerti
paréjbozótok védő tömkelegébe; a csábító hívását fogadta meg, s
feltartott orral ügetett a rázott kosár felé, megtudandó, vajon mi lehet
abban?
A czigányasszony menten elkapta a hátulsó lábát.
Borcsa asszony visított, Marcsa asszony röhögött, a malacz pedig még
jobban visított.
– Öld le mindjárt, hogy ne ordítson! kiálta rá Sárvölgyi úr. Micsoda
csúnya lárma ez egy malacz miatt!
– Meg ne öld! ne ríkasd, a míg én hallom! kiáltott, dühtől rekedten
Borcsa; s aztán visszafutott a konyhába, ott eldugta a füleit párnájába,
hogy ne hallja, mikor kedvencz malaczát megölik.
Mikor aztán nem hallotta többé ártatlan pártfogoltja visítását, kijött
ismét, végkép feldúlt fejékezettel s féktelen fúriával odaállt Sárvölgyi
elé; a czigányasszony nevetve mutatott a megölt ártatlanra.
Borcsa asszony pedig azt mondá lihegő dühvel Sárvölgyinek:
– «Fukar adta; – fukar visszavette; – fukar ebadománya!»
– Ejnye semmirekellő! kiálta fel a kegyes úr, hogy mersz te, cseléd
létedre nekem ilyet mondani?
– Mától fogva nem vagyok az úrnak cselédje, tudja? szólt, indulattól
reszketve, a vén gazdasszony. Itt a főzőkanál, itt a serpenyő: főzze meg
magának az ebédjét; mert a felesége még annyit sem ért hozzá, mint maga.
Nekem a szomszédfaluban lakik az uram, a kit elhagytam fiatal korában,
mert minden nap megvert kétszer, most visszamegyek ehhez a derék,
becsületes emberhez, hadd verjen meg mindennap háromszor.
Borcsa asszony valóban nem tréfált, a mit azzal bizonyított be, hogy
hirtelen összekötötte az ágyát, előhozta a tulipános ládáját, felrakta
mindenét egy talyigára s tolta kifelé, azt sem mondva, hogy
«befellegzett».
Sárvölgyi úr e tömeges mandatumletevést a tények hatalmával szándékozék
meggátolni, megfogván Borcsa asszony karját, hogy visszatartóztassa.
– Itt maradsz; nem mehetsz. Egész évre vagy szegődve. Egy krajczárt sem
kapsz, ha elmégy.
Hanem Borcsa asszony az első konflictusnál bebizonyítá, hogy az övé a
majoritás, kirántván karját Sárvölgyi kezéből hatalmasan.
[Illustration: Felrakta mindenét egy talyigára s tolta kifelé. ]
– Nem is kell, monda talyigáját tovább tolva. A mit béremből benn akar
fogni; tessék! maradjon az úrnak – koporsószegre!
– Mit? te átkozott boszorkány! – rivallt rá Sárvölgyi. Mit mertél nekem
mondani?
Borcsa asszony már kívül volt az utczaajtón. Visszadugta tehát a fejét s
ekként tört ki:
– Nem jól mondtam! Nem azt kellett volna mondanom. Maradjon hát itt, a
mit elhúz tőlem – egy kötélre.
Sárvölgyi dühösen szaladt be a szobájába botért; de mire kijött a
bottal, már akkorra Borcsa asszony messze az utcza túlsó oldalán tolta
egykerekű járművét s nem lett volna ildomos vállalat egy tisztes
férfiúnak az egész falu láttára utána iramodni s az utcza közepén
kétséges kimenetelű párharczot kezdeni a dühödt amazonnal.
A legközelebbi falu nem volt messzebb egy talyigatolásnyinál
Lankadombhoz; hanem azért, a míg odáig eltolta a talyigáját Borcsa
asszony, elég ideje volt a mérget főzni magában.
Mert hogy az ilyen kudarczot valakinek ingyen oda ajándékozzák, az
minden emberi lélektanon kívül eső lehetőségnek tekintendő.
A mint szülötte falujába megérkezett, egyenesen behajtott hajdani ura
udvarába.
A vén Kólya már a talyiganyikorgásról ráismert a feleségére s bámulva
dugta ki a fejét a konyha rácsajtaján.
– Te vagy az Borcsa?
– Én hát; látja kee, ha szeme van.
– Hát visszakerültél?
Borcsa asszony minden válasz helyett ráordított az urára:
– Fogja meg kend ezt a láda fülét, aztán segítse beczipelnem. No, fogja
meg kee, no! Azt gondolja kee, hogy a kee szép csurgóra álló bajuszát
bámulni jöttem ide?
– Hát miért jöttél egyébért, Borcsa? – szólt nagy flegmával az öreg s
még csak kezét se vette elő a háta mögül.
– No már most kend megint össze akar veszni velem; látom, hát csak
essünk át rajta szaporán, vegye elő kend a csáti botját, verjen végig;
aztán beszéljünk okosan.
Erre aztán csak megszánta Kólya uram a feleségét s segített neki a
czókmókját beczipelni.
– Nem vagyok már olyan verekedő, Boris, biztatá aztán odabenn az
asszonyt: a mióta belső emberré lettem, nem bántok senkit. Bakter
vagyok.
– No annál jobb; ha hivatalbeli ember kend, hát legalább kendnek is
elmondhatom a bajomat, a mi ide hozott.
– Hát csak baj kergetett ide?
– Az hát. Megloptak. Kiraboltak. Elvitték egy sárgavirágú cziczkendőmet,
a tarka zsaliruhámat, egy piros gyerehaza-kendőt, a mit épen kendnek
szántam, három vég négynyüstös vásznamat, egy honi-rokolyámat, egy
ezüstkeresztes olvasómat, tizenkét lázsiás talléromat, tíz darab
aranyomat, huszonkét pruszlikra való ezüst gombomat, négy pár ezüst
csattomat, meg egy csipkézett fülű tarka nyolczhetes malaczomat…
– Hüh! – förmedt fel ennyi kárvallás hallatára Kólya uram. Ez nagy sor.
Aztán ki lophatta el?
– Nem más, mint az az átkozott Marcsa czigányasszony, a ki itt lakik
ebben a faluban.
– No majd kérdőre vonjuk, mihelyt előkerült.
– A bizony. Az járt ott, míg én kinn gyomláltam a kertben; ott
ólálkodott, meglopott, kirabolt.
– No iszen majd lefülelem, csak idejőjjön.
Abból az egész tolvajlásból ugyan egy szó sem volt igaz; de Borcsa
asszony így okoskodott:
«Kerülj elő csak te czigányasszony azzal a csipkézett fülű malaczczal;
kapják meg csak nálad, majd beültetnek a hűvösre, majd kikérdezik, hova
tetted a többit? Akár derül ki, akár nem az ártatlanságod, a
malaczpecsenye az alatt ehetetlenné válik, még sem jut a ti gyomrotokba.
Mondhatod te, hogy így kaptad, úgy kaptad ajándékba, senki sem fogja
elhinni s olyan urat, mint Sárvölgyi, nem parancsol ide a szolgabiró,
azért, hogy te melletted tanúskodjék.»
Kólya uram tehát bele hagyta magát lovaltatni a felesége haragjába s még
ma ment el a szolgabiró hajdúját értesíteni, ki ott a faluban tartá
székhelyét.
Alkonytájon Kólya uram a falu végén állván lesben, megsejté a
czigányasszonyt, a mint Lankadomb felől jött ballagva s nagy füles
kosarát féloldalra görbülve czipelte, mint a ki valami nagy terhet visz
a karján.
Kólya uram nem szólt neki semmit, csak hagyta elmenni maga előtt, csak
úgy kisérte a túlsó oldalán az utczának, a míg a piacz közepére nem ért,
a hol épen akkor sok jövő-menő volt, a kiket a felesége tartott
messzeföldről hozott friss pletykabeszéddel.
– Állj meg Marcsa! – kiálta itt Kólya uram, útját állva a
czigányasszonynak.
– No hát mi kell? – kérdé az, vállat vonva.
– Mi van a kosaradban?
– No hát mi volna? Egy jámbor malacz van benne, a miből te nem fogsz
enni.
– Ugyan úgy-e? Nem csipkés füle van annak a malacznak?
– Ha csipkés, csipkés; ha nem csipkés, akkor se neked nem csipkés.
– De könnyen beszélsz! Hadd lássam azt a malaczot!
– Lásd no: aztán vakulj meg! Soha sem láttál még ilyen állatot? Hát nézd
meg.
A czigányasszony feltakarta a kosarat, melyben szépen hasra fektetve
nyugvék a boldogtalan áldozat, csipkés füleit hegyesen meresztve föl
most is.
Ez alatt többen kezdtek a feleselők körül csoportosulni.
Borcsa asszony közéjük rontott.
– Ott van! Az az! Ez volt az én malaczom!
– Tied volt ám a török császár lovának az árnyéka. Elmenj már; ne nézz
rá olyan nagyon; mert még rácsudálsz s olyan lesz a fiad.
Erre hahotázni kezdett a csőcselék, mely a gorombaságra mindíg kész
nevető.
A nevetés aztán igazán dühbe hozta Kólya uramat; megkapta a sokszor
emlegetett malacz két hátulsó lábát s mielőtt a czigányasszony
megakadályozhatta volna, ki is rántá azt a kosárból.
De nagyon megjárta vele, mert a malacz sokkal nehezebb volt, mint
hasonló fajrokonai szoktak lenni ilyen idős korukban; úgy, hogy Kólya
uram a földhöz koczintá a nemes állat orrát.
És ím e koczczanásra – egy lázsiás tallér gurult ki a malacz szájából.
– Ohó! – Itt vannak a tallérok is!
A czigányasszony e szóra elveté kosarát s futni kezdett a tömeg közül.
Mikor elfogták, körmölt, harapott, úgy akart menekülni, míg aztán kezeit
hátrakötötték.
Kólya uram magánkívül volt bámulatában.
Abban a malaczpecsenyében egész halmaz ezüstpénz volt bevarrva. Sok, sok
ezüstpénz.
Ezt már Borcsa asszony maga sem érté.
Hogy ő vaktában ilyen «igazat hazudott!»
Ezt föl kell jelenteni a szolgabírónak!
Kólya uram nagy népkisérettel beszállítá Marcsát a szolgabírói lakba, a
hol a hajdúk, a míg a szolgabíró haza érkezik a határjárásból,
megkötötték a vétkest s becsukták egy sötét kamarába, melynek csak egy
szűk, arasznyi ablaka volt a tyúkudvarra.
Mire aztán a szolgabiró éjfél tájon hazatért, akkorra a
czigányasszonynak csak hült helye volt. Azon a szűk nyíláson ki tudott
bujni és odább állt.
A szolgabíró, a corpus delicti láttára, maga is abban a véleményben
volt, hogy ha ez a malacz csakugyan a Borcsa asszony jószága volt, akkor
a pénznek, mely annak belsejébe volt rejtve, szintén Sárvölgyi házától
kellett előkerülni. Itt valami nagyobb rablási eset foroghat fenn.
Mindjárt rendeletet adott, hogy három pandur induljon el lóháton
Lankadomb felé; ő maga előfogatot rendelt magának s nehány perczczel a
pandurok elindulása után útban volt esküdtjével és hajdújával a
nyomukban.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A pók ott ült a szögletben már.
A mint az éj leszállt, Sárvölgyi sietteté az asszonyokat, hogy menjenek
aludni, hogy utazni fognak Pestre, korán kell ébredniök.
Mikor minden elcsendesült a háznál, maga körüljárta az udvart, bezárta
az ajtókat; odabenn is minden szoba ajtaját külön bezárolta.
Azután sorba rakta asztalára fegyvereit; két puskát, két pisztolyt és
egy vadászkést.
Kötve kell hinni a komának! Hátha Kandurnak étvágya támad evésközben, az
áldozat után a feláldozót is felfalni?
Tizenkét rabló közelléte, még szövetségesnek sem biztató.
Az éji őr elkiáltotta már a tizenegyet: «Nincsen írva homlokodra, mire
virradsz fel holnapra???»
Sárvölgyi ablakához ült.
Az ablakokat az utcza felől vastáblák védték, egy gömbölyű nyílással
középen, a min át ki lehetett az utczára tekinteni; az is elzárható
volt.
Sárvölgyi kinyitá az ablakszárnyakat, hogy jobban hallhasson s várta a
szörnyeket, miket ez éjszaka szülni fog.
Csendes, meleg tavaszutói éjszaka volt.
Az egész természet aludni látszott, még a falevél sem mozdúlt a meleg
éjjeli légben; csak néha hallatszott valami elsuhanó hang, mintha
álmában végig borzadna erdő, mező s egy hosszú sóhaj végig zizegetné a
nyárfák hegyeit, elenyészve a lankák náderdejében.
Egyszer aztán elkezdtek az ebek faluhosszant rútul üvölteni.
Az ebugatás különben oly altató hang; hanem mikor az éber házőrző állat
valami rosszat érez s hosszú, síró üvöltésre változtatja hangját, az
nyugtalanságot, aggályt költ az emberben is.
Csak a pók a szögletben örül a vészhangnak. Most közelítenek!
Az ebvonítás sokáig eltart; míg aztán egészen elcsendesül az is; s ismét
oly méla éjszaka lesz, melyet még a szellő sem zavar.
Csak a fülemülék zengnek össze a távol és közel kertek bokraiban, ez
édes, ábrándos dalnokai az éjszakának.
Sárvölgyi hosszú ideig hallgatózott; de nem a csalogánydalra; mi fog
történni már?
Ekkor az éji csendet egy rémes sikoltás hasítja át.
Mint mikor éjjel egy leány szemközt találkozik a kisértővel.
Percz mulva újra az a sikoltás; még rémesebben, még fájdalmasabban.
Mint mikor egy leány keblébe kést döfnek.
Azután két lövés hangzik; s rá egy káromló ordítás.
Mind ez éji hang a Topándy-kastély felől jő.
Erre aztán sűrű lövöldözés támad; zajos káromkodással vegyítve.
A pók a szögletben összerezzen. A hálót megzavarták. Az orozva támadás
nem sikerült.
Hanem hiszen sokan vannak; kettőt le fognak győzni.
A népség nem mer segítségére menni, a hol úgy fütyülnek a golyók.
Majd ismét gyérül a lövöldözés, más hangok hallatszanak.
A fejszeütések a nehéz ajtón; a csákány döngése a kőfalon, csak
néha-néha szól közbe egy lövés, melynek villanása nem látszik az éjben.
Bizonyosan az ajtón be- s az ablakon kilövöldöznek; azért nem látszik
lobbanás.
De milyen hosszan tart ez!
A míg el tudnak bánni ezzel a két emberrel! Egy egész örökkévalóság!
Sárvölgyi gyér haja hegyéről a forró izzadság csepegett alá.
Még sem tudtak bejutni? Hogy nem birják betörni az ajtót?
Most egyszerre két fényes lobbanás világítja meg egy-egy pillanatra az
éjt; s rá két hatalmas dördület, a minőket csak a drága damaszkcső ad.
Egészen kiismerni a tompa taszító dörrenést a többi pattogó
puskaropogásból, mely rögtön rá következik.
Mi ez? Künn a szabadban verekednének tán? Kijöttek volna az udvarra?
Segítséget kaptak volna valahonnan?
A fegyverropogás néhány perczig tart még, közbe újra hallani kétszer azt
a kiváló dördülést s azután egészen csendes lesz minden.
Végük volna már?
Sokáig semmi nesz távol és közel.
Sárvölgyi nyugtalan várakozással nézett és hallgatott. Szemeivel az
éjszakán keresztül akart hatni, e zsibbadt csendből hangokat akart
ellesni. Oda tartá fülét a vastábla nyílásához.
Valaki megkopogtatta a vastáblát onnan kívülről.
Felriadva tekinte oda.
A vén czigányasszony volt ott; a fal mellé lapúlva jött észrevétlenül
idáig.
– Sárvölgyi! szólt a czigányasszony erőszakolt suttogással. Sárvölgyi!
hallod-e? Megkapták a pénzt. A szolgabírónál van. Vigyázz!
Azzal oly észrevétlenül, mint idáig jött, ismét eltünt.
Sárvölgyi testén egy percz alatt fagygyá lett a veríték. A láz
összevaczogtatá fogait.
A mit a czigányné mondott, az halálijedség volt rá nézve.
A legközvetlenebb bizonyíték a hatóság kezében; hamarább, mint a rémtett
végre volt hajtva; az intéző kéz már el van árulva.
S talán a borzasztó mészárlás épen e pillanatban megy végbe? Most
kínozzák őket! Most töltik rajtuk a sebzett fenevadak pokoli boszújokat!
Most tépik őket ízenkint széjjel! Most keresgélnek vértől csepegő
ujjakkal az iratok között, hogy az ötpecsétes levelet megtalálják!
És már e perczben minden el van árulva!
A lázhideg rázta minden tagját.
Miért ez a nagy csendesség odakünn?
Mi titka van e szörnyű éjszakának, a mit úgy elhallgat?
Most egyszerre egy vadállati üvöltés szakítja félbe a csendet.
Nem, nem állat az. Így csak ember tud üvölteni, kit a kín veszett
fenevaddá változtatott át s ki fájdalomdühében elfelejtette az emberi
hangot.
Az ordítás elébb a távolban hangzik, a kastély kertje felől, de egyre
közelít s az üvöltő hanggal együtt egy rémalak is fut erre felé az
utczán végig hanyatt-homlok rohanva.
Valóban rémalak.
Egy ember, a ki tetőtül talpig fehér.
Minden viselő ruhája, kezének minden ujja fehér; minden hajszála,
szakálla, bajúsza, egész arcza fehér, fénylő, világító fehér s a mint
fut, minden lábnyoma fehér maradt utána.
Lélek ez?
A rém ordítva rohan Sárvölgyi ajtajáig, ott a kilincset megragadja,
ádáz, dühödt hangon kezd el ordítani, az ajtót rázva:
– Bocsáss be, bocsáss be! Megveszek! Meghalok!
Sárvölgyi arczát a rémület görcse az elkárhozottak képeihez tevé
hasonlóvá.
Ez Kandur hangja! Ez Kandur alakja! De ily fehéren!
Mezítlen lelke ez talán egy pokolra menőnek?
A rémalak egyre zörgetett az ajtón s nyavalyogva kiabált:
– Bocsáss be! Bocsáss be! Adj innom! Megégek! Föröszsz meg olajban!
Segíts levetkőznöm! Meghalok! A pokolban vagyok! Segíts! Húzz ki belőle!
Utczahosszant hallhatják, a mit kiáltoz.
Azután elkezdett a kárhozott lélek átkozódni, s öklével verte az ajtót,
hogy nem nyitották ki belől.
– Verjen meg a mirigy; átkozott orgazda, te! Kizársz; nem eresztesz be!
Beletaszítottál a pokolcsávába s benne hagysz! Leég rólam a bőröm!
Megvakúlok! Verjen meg a fekélyes dögvész!
A kínlódó alak erőszakosan tépte le magáról öltönyét, mely mint egy
Nessus-ing égette tagjait s e közben kezébe akadt a rejtett ezüstpénz,
mit Sárvölgyitől kapott.
– Veszsz meg pénzeddel együtt, a mit adtál! – hörgé, a kapuhoz vágva
marokkal a pengő tallérokat. – Nesze az átkozott pénzed: szedd fel!
Azután odább tántorodott a kerítésbe kapaszkodva s fájdalmasan üvöltött:
– Segítsetek! Segítsetek rajtam! Egy marék ezüstöt egy pohár vízért!
Csak addig hadd éljek, míg ezt a czinkost is magammal ránthatom. Segíts!
ember! segíts!
Sárvölgyi minden idegét a halálzsibbadás állta el.
Ha ez a rémalak nem «lélek», úgy sietni kell, hogy mentül elébb azzá
legyen.
Ez mindent elárul. Ez a végveszedelem. Ennek nem szabad élni.
Az ablakból nem láthat reá. Talán, ha kinyitná a táblákat, lelőhetné
fegyvereivel.
Zsivány volt: ki vehetné kérdőre, miért lőtte agyon? Önvédelemből tette.
Csak a kezei ne reszketnének olyan nagyon!
Lehetetlen, hogy pisztolylyal eltalálja őt, hacsak homlokára nem
illeszti a csövet.
Kimenjen-e hozzá?
Ki merjen-e menni, hogy szemközt álljon e kísértettel? El merje-e hagyni
a pók hálója szögletét?
A míg magában tétovázik, a míg tusakodva méri át ajtótól ablakig és
ismét vissza a tért; az utczán új robaj hangzik: – három lovas jő
vágtatva a faluvégről, kikben Sárvölgyi a megye pandurjait ismeri meg
egyenruháikról.
S arra elkezdik a harangokat félreverni, a kapukból előjön a népség
vasvillákkal, dorongokkal fegyverkezve; lármás csoportok támadnak, azok
közepett egy-egy megkötözött alak, kit ütlegekkel taszigálnak előre: a
rablókat összefogdossák.
A csata végkép el van veszve.
A főbűnös látja magára gördülni az egész nagy rohanó lavinát és nincs
ideje már hova menekülni előle.
XXX. Credo…!
Virradni kezdett.
Topándy nem hagyta el Cziprát azóta, hogy megsebesítették. Egyedül ült
ágya mellett.
Cselédnek, szolgának mind más tennivalója volt most: szolgabíró előtt
álltak, elfogott rablókkal szembesítve, s a bírói vizsgálat igénybe
vette őket mind.
Topándy volt egyedül a sebesült leány mellett.
– Hol van Loránd? – suttogá Czipra.
– Ő rögtön befogatott és áthajtott maga a szomszéd faluba orvosért –
számodra.
– Nem történt baja?
– Hallhattad szavát az ablakon át, mikor mindennek vége volt. Be nem
jöhetett, mert zárva volt az ajtó. Az volt első gondja, hogy neked
orvost hozzon.
A leány felsóhajtott.
– Ha későn talál jönni…
– Ejh, ne epeszd magadat ezzel. Sebed nem halálos, csak légy nyugodt.
– Azt én jobban tudom – szólt a leány sebláztól hevülten. Én érzem azt.
– Ne búsulj, Czipra, meg fogsz gyógyulni – szólt Topándy megfogva a
leány kezét.
És akkor a leány úgy kulcsolá öt ujját Topándy öt ujja közé, hogy az,
mint két imádkozó kéz, kapcsolódott össze.
– Uram. Én tudom, hogy a sír szélén állok. Most megfogtam az ön kezét.
Úgy fogtam meg, a hogy imádkozók szokták azt összetenni. Enged-e ön a
sírba lemennem a nélkül, hogy az egy imádságra megtanított volna. Ezen
az éjszakán gyilkos kés az én szívemet találta, hogy az önét
megszabadítsa. Nem érdemli-e ez a szív, hogy utolsó kivánsága
teljesüljön? Nem érdemli-e az az Isten, a ki az éjjel mind a kettőnket
megszabadított, engem az élettől, önt a haláltól, hogy ezt neki
megköszönjük?
Topándy elfogult kebellel szólt:
– Mondd utánam.
S elmondta előtte az Úr imáját.
A leány áhítattal rebegte azt utána.
Oh milyen szép az! Oh milyen nagy mondások azok mind!
Először elmondta utána; azután újra elmondotta szakaszonkint,
megkérdezé: mit jelent e mondás? mit a másik? Miért mondjuk azt, hogy
«atyánk!» mi az a «te országod»? Megbocsát-e ő nekünk, ha mi is
megbocsátunk elleneinknek? minden gonosztól megszabadít-e minket?
Micsoda erő az az «ámen»? Oh milyen szép ez mind! Harmadszor aztán ő
maga mondta el az imát Topándy előtt: egy szót sem hibázott el benne.
– Most könnyebben érzem magamat; – szólt boldogságtól sugárzó arczczal.
Az atheista félre fordítá arczát és sírt.
Az ablaktáblák átereszték a napsugarakat a golyóktól áttört lyukakon.
– Naplemente ez? – suttogá a leány.
– Nem, leányom; napfelkölte.
– Én azt hittem, este van már.
Topándy kinyitott egy táblát az ablakon, hogy a besütő napfényt láthassa
Czipra.
Azután visszatért a beteg leányhoz, kinek arcza lázpírtól égett.
– Mindjárt közel lesz Loránd! – biztatá őt gyöngéden.
– Mindjárt «messze» leszek én – sóhajtja a leány égő ajakkal.
Olyan hosszú is volt az az idő, a mig Loránd visszajő.
A lány nem kérdezősködött többet felőle; de minden ajtónyílásra, minden
kocsizördülésre úgy figyelt és aztán oly csüggedt lett utána, hogy még
sem az jő.
Milyen soká tud késni!
Pedig a milyen gyorsan négy paripa vágtatni tud, oly repülve járta meg
az utat Loránd.
A sebláz még izgatottabbá tette a leány képzelődését.
«Hátha valami veszély éri az úton? hátha összetalálkozik az elriasztott
rablókkal? hátha a rozzant hidak valamelyikéről lefordúl?»