belsejébe; Loránd maga intézte a löveget, s oly szerencsés volt, hogy
legelső röppentyűje a kazal oldalába furódott, s nem sokára mint egy égő
pyramid lobogott fel az ócska szénahalmaz a mocsár közepett. A két
ostromló rég haza is érkezett már, a míg a lángoló gúla a tájt messze
bevilágítá: egyszer aztán szétcsapott a láng, millió szikrát lövellve az
égbe, s az égő kazal zsarátnokát szétszórta a vizeken a forgó szél.
Bizonyosan az elrejtett lőpor vetette azt fel.
Akkor épen senki sem volt benne otthon. Egy hang sem hallatszott az égés
alatt, csupán a felriasztott farkasok üvöltése köröskörül.
XXV. Amig a zene szól.
Lankadombon is megváltozott a világ rende. Amaz elhírült botrány óta
Topándy háztája olyan csendes, még vendég se járja; ellenben Sárvölgyi
házánál minden este mulatság van: hajnalig szól a zene.
Akarják mutatni, hogy ők vígan vannak.
Sárvölgyi kezd hírre kapni a czigányvilágban. A zene vándorai kezdik a
házát azon boldog asylumok közé számítani, a miket a szomszéd város
bandái is fölkeresnek, s egyik banda a másik kezébe adja a kilincset.
A fiatal asszony szeret mulatni, s a férj örül, ha kedvét keresheti; tán
egyébre is spekulál a mellett? Mindig kész dőzsölő is akad elég, ki nem
válogatós benne, hogy kinek a borát iszsza; csak jó bor legyen.
Maga Sárvölgyi egyébiránt nem hagyja magát életrendszeréből
kizavartatni; ő tíz óra után rendesen eltünik a társaságból s megy az
áhítatnak s aztán az álomnak leróni adóját.
Neje ott marad édes anyjának felügyelete alatt és így igen jó kézben.
Egyébként is Sárvölgyi nem kiállhatatlan férj; sem gyöngédsége, sem
féltése jeleivel nem üldözi fiatal nejét.
Valóban úgy tesz, mint a ki házassága által csupán áldozatot akart
hozni, csak egy ártatlanul meggyalázott szerencsétlen leányt kivánt
felebarátilag megszabadítani a kétségbeeséstől.
Jó tett volt, barátság, semmi egyéb.
Sárvölgyi hálószobáját egy előtornáczszerű vakfolyosó választja el a
többi lakrészektől, mely téglával levén kirakva, ide szokták a
zenészeket elhelyezni; azon tudva levő ok miatt, minthogy a barna
művészek nagyon szenvedélyes kedvelői a bagórágásnak.
E hiányos beosztásból aztán nemcsak az a baj származik, hogy a háziúr
egész éjjel hallgathatja ágyában fekve, azokat a szebbnél szebb
walzereket és mazurkákat, a miken a felesége tánczol, hanem még az is,
hogy kénytelen levén a tánczteremből hálószobájáig a czigányokon
átlépkedni, azok által annyi hálálkodásban részeltetik, hogy csendes
visszavonulásával nagyon is felötlő zajt okoz, a mi aztán mind rá, mind
nejére, mind vendégeire nézve nagyon kellemetlen.
Eleget csitítja a barna fiúkat; ne hálálkodjatok, ne csókoljatok kezet,
nem utazom sehová; de azok már egyszer nem engedik magukat a
gratulálásból kiveretni.
Különösen egy vén, félszemű czimbalmos, kinek a félszeme be van kötve
(épen csak ma érkezett a bandához): ez nem engedi magát lerázatni;
elfogja a háziúr kezét, össze-vissza csókolja minden ujját, minden
körmét: «csókolom azt az aranygyűrűs kis ujját! csókolom azt a
parancsokat osztogató ujját; csókolom azt a borravaló osztogató
tenyerét! Az Isten fizessen meg még azért is, a mit nekünk adni
szándékozik, sokasítsa el a familiáját, mint a seregélyeket a mezőn,
bokáig járjon az aranyban, ezüstben, olyan legyen az élete, mint az
eresztett méz; ha pedig meghalálozik…»
– Jól van, jól, bolond dade, – szabódék Sárvölgyi, – elég volt már az
áldásod. Eredj, majd Borcsa asszony ad egy pohár bort érte.
De a czigány nem engedte magától így elvonatni a szót, még a
hálószobájába is utána tolakodott a nagyságos úrnak, rányitva
erőszakosan az ajtót s bedugva rajta bozontos fejét.
– Ha pedig az Isten elszólítja az árnyékvilágból…
– Eredj a pokolba; ne hálálkodj’ tovább.
De a czimbalmos csak nyomta befelé az ajtót s utána furakodott kegyes
jóltevőjének.
– Aranyos szárnyú angyalok gyémántos szekérben…
– Takarodol most mindjárt! – rivalla rá boszúsan Sárvölgyi s bot után
nézett, hogy a tolakodó hizelgőt kiverje a szobájából.
Abban a perczben az, mint a párducz, egy szökéssel odaugrott, egy
kezével torkon ragadta, másikkal hegyes kést szegzett a mellének.
– Jaj! – hörgé a megtámadott; – ki vagy? mi kell?
– Ki vagyok? – morgott vissza a fenevad, mint mikor előképe a vadonban a
martalék nyakát átfogva tartja fogaival. – Én vagyok a Kandur! a
megveszekedett Kandur. Láttál-e már veszett kandurt? Én az vagyok! Hát
nem ismersz már?
– Mi kell?
– Mi kell? A te csontod, a te bőröd kell nekem. A te fekete véred kell
nekem. Te haramia! Te rabló!
S azzal lerántá szeméről a köteléket: nem volt a másik szemének semmi
baja.
– Ismersz-e már, hóhér?
Kiáltani hiába lett volna. Künn a leglármásabb zenét húzták; senki sem
hallotta volna a segélyordítást. Más oka is volt a megtámadottnak
csendesen viselni magát.
– De hát mi bajod velem? Mit vétettem én neked? Miért támadsz meg engem?
– Mit vétettél? – szólt a támadó, s úgy csikorgatta a fogait, hogy
Sárvölgyit a reszketés állta el bele. Borzasztó hang ez az emberi
fogcsikorgatás. – Mit vétettél? Még azt kérdezed? Még te kérdezed? Hát
nem raboltál-e ki? he?
– Én raboltalak ki? Legyen eszed. Bocsásd el a torkomat. Látod, hogy úgy
is kezedben vagyok. Beszélj okosan. Mi történt rajtad?
– Mi történt rajtam? Tedd magadat, no; mintha nem láttad volna
tegnapelőtt este azt a szép illuminácziót. Mikor a berekben leégett a
kazal, s aztán a puskapor szétrugta a tüzet, hogy nem maradt ott egyéb a
bolond Kandur számára, mint egy nagy fekete verem.
– Azt láttam.
– Azt te gyújtottad fel! – kiáltá, magasra emelve villogó kését a
fenevad.
– No no, Kandur! – Legyen eszed. Miért gyújtottam volna én fel?
– Azért, mert más senki sem tudhatta, hogy az én pénzem oda van eldugva.
Ki tudhatta volna azt, hogy nekem pénzem van, más, mint te? a ki a
fűzfásban mindig béváltogattad tőlem a bankót aranyra, ezüstre; egy kis
bankóért adtál egy ezüstöt; egy nagy bankóért egy aranyat. Mit tudom én,
melyik mennyit érhetett? – Te tudtad, hogy én pénzt gyűjtök. Te tudtad,
hogy hogyan gyűjtöm? azt is tudtad, mire gyűjtöm? Mert megmondtam. –
Leányom van egy nagyságos úr házában, a kiből ott bolondot űznek.
Herczegasszonynak nevelik, a míg letéphették a virágát s akkor eldobják
mosogató rongynak. Azt akartam kiváltani! azt! Volt már egy fazék
ezüstöm, egy köcsög aranyam. – Azt akartam, hogy elviszem magammal
Törökországba, Tatárországba; a hol pogányok laknak; s lesz belőle igazi
herczegasszony, czigány herczegasszony! Ölök, rablok, házat török addig,
a míg tele nincs fazék ezüsttel, köcsög aranynyal. Kell az a czigány
kisasszonynak menyasszonyi ajándékra. Nem hagyom itt nektek, fehér
pofájú porczellán nemzetség! Elviszem oda, a hol nem mondják azt: térj
ki czigány! szaladj czigány! – Csókolj kezet, egyél dögöt, czigány!
czigány! Add elő a pénzemet.
– Kandur!
– Ne tátogj! ne is fáraszd a szádat. Egy fazék ezüstöm, egy köcsög
aranyom add elő.
– Jól van, Kandur, a pénzed meg fogod kapni. Egy fazék ezüstöt, egy
köcsög aranyat. Hanem már most hagyj szóhoz jutnom. A pénzedet nem én
vittem el; a kazalt nem én gyújtottam fel.
– Hát ki?
– Hanem azok oda át.
– A Topándy, meg az úrfi?
– Bizonyosan. Tegnapelőtt este láttam őket csónakkal a csatornán a
mocsárnak indulni, s mikor ismét visszatértek, már akkor a kazal lánggal
égett. Puska volt mind a kettőnél; de én egy lövést sem hallottam; tehát
nem vadászni jártak.
– A devla verje meg pokolvarral mind a kettőt!
– Az úgy van, Kandur! a leányod utána bolondult annak az úrfinak;
bizonyosan kivallotta neki, hogy az apja kincseket gyűjt: az úrfi aztán
elvette a leányt is, meg a pénzt is; majd az üres fazekat vissza fogja
adni.
– Akkor azt megölöm!
– Mit mondtál, Kandur?
– Megölöm, ha száz lelke van is. Ezt már megigértem neki régen, mikor
legelőször találkoztunk. De most inni akarok a véréből. S láttad a vén
szelindeket is, hogy ott volt a rablásnál?
– Topándyt? Fusson ki a két szemem, ha nem láttam. Ketten voltak, senkit
sem vittek magukkal, még kutyát sem: itt eveztek el a kertek alatt.
Sokáig néztem utánuk; megvártam, míg visszajönnek. Minden szentek úgy
legyenek hozzám kegyelmesek, a hogy igazat mondok.
– Akkor megölöm mind a kettőt.
– De vigyázz magadra. Azok fogas vadállatok.
– Mit? – Ha én akarom, egész csapatom van. Ha akarom, fényes nappal
elpusztítom az egész falut. Ti nem tudjátok még, hogy ki az a Kandur?
– Oh én jól ismerlek, hogy ki vagy, Kandur! szólt Sárvölgyi, nyájasan
czirógatva a rabló barna pofáját. Hiszen mi régi jó ismerősök vagyunk.
Nem te vagy felelős azokért, a miket tettél, bizonyára, hanem a
társadalom. Az emberiség volt ellenedben a támadó, te csak védted
magadat, a hogy védhetted. Azért én mindig is pártfogód voltam, Kandur.
– Ne bölcselkedjél itt most nekem, – riadt közbe mérgesen a rabló. – Nem
bánom én, akármi vagyok is. Zsivány vagyok. Nekem tetszik ez a név.
– De te nem aljas czélból raboltál, látod-e – hanem azért, hogy
leányodat a bűn örvényéből kiszabadítsd. A czél magasztos volt, Kandur.
Aztán megválogattad, kitől végy el valamit!
– Ne mentegess engem; majd mentsd magadat a pokolban, az ördögök nagyja
előtt; annak hazudd majd ki a két szemét. Én zsivány voltam, öltem,
raboltam, papot is raboltam ki. És most is ölni akarok.
– Imádkozni fogok a lelkedért.
– Bomolj meg! Bánom is én. Te rád épen úgy hallgat az az imádság, mint
én reám. Adj inkább egy marék pénzt, hogy a czimborákat összeszedhessem.
Azoknak foglaló kell.
– Adok, Kandur, adok. Ne légy haragos, Kandur; tudod, hogy én nagyon
szeretlek. Én nem vetettelek meg, mint mások. Mindig nyájasan álltam
veled szóba, s gyakran megszabadítottalak üldözőidtől. Nálam nem mert
volna keresni senki.
– Ugyan ne papolj már, hanem adj pénzt.
– Jól van, Kandur. Tartsd a süvegedet.
Sárvölgyi egy erősen belakatolt vasszekrényhez lépett s annak lakatjait
egyenkint fölnyitogatva, felemelé nehéz ajtaját; a gyertyát maga mellé
helyezve a székre.
A rabló szemei kápráztak. Ott sok fazékra való ezüst volt felhalmozva.
– Hát melyikből adjak? Az ezüstből, vagy a bankóból?
– Az ezüstből; – suttogá a rabló.
– Tartsd hát a süvegedet.
Kandur két kézre fogta báránybőr-süvegét, mint egy zacskót, s azalatt
kését fogai közé vette.
Sárvölgyi mélyen belemarkolt az ezüsthalmazba s midőn visszahúzta abból
a kezét, egy kétcsövű pisztolyt tartott a rabló orra elé, felvont
sárkányokkal.
Jól volt ez elrendezve hasonló esetekre; a pisztoly a lázsiások alá
eltakarva szépen.
A rabló nagyot hördülve tántorodott hátra. Azt is elfeledte, hogy a kést
kikapja a szájából. Úgy állt hátrahajolva Sárvölgyi előtt, a késsel
fogai között, szemeit karikára felnyitva, s két kezét védelmül tartva
maga elé.
– Látod; – szólt Sárvölgyi nyugodt hangon. – Most lelőhetnélek,
megtehetném. Egészen hatalmamban vagy. Hanem hát lásd, hogy én neked
igazat mondok. – Tartsd a süvegedet és fogd a pénzt.
[Illustration: A rabló felhúzott szemöldökkel figyelt a beszédre. ]
Azzal letette a pisztolyt maga mellé s kimarkolt egy jó csomó tallért.
– Verje meg a csoda a tréfáló szemeidet; – nyikorgott a rabló a szájába
fogott késen keresztül. – Mit ijesztgeted az embert? Csapjon beléd az
istennyila!
Még most is reszketett, úgy meg volt riadva. A felvont fegyver más
kezében kikergetett belőle minden bátorságot.
Csak vakmerő tudott lenni a rabló, de nem bátor.
– Tartsd hát a süvegedet.
Sárvölgyi a marék ezüst pénzt oda tette a rabló süvegébe.
– Most már aztán elhiheted, hogy nem féltemben biztatlak. Elhiszed-e?
– Verjen meg a! Hogy megijesztettél!
– Már most hát hallgass ide rám és szedd össze az eszedet.
A rabló elrakta zsebeibe a pénzt, s felhúzott szemöldökkel figyelt a
beszédre.
– Azt láthatod, hogy pénzedet nem én raboltam el; mert ha én tettem
volna azt, most keresztüllőttem volna rajtad két golyót, egyet a
szívedbe, másikat a koponyádba; még száz aranyat is kaptam volna érte, a
mi fejedre ki van tűzve.
A rabló szemérmesen mosolygott; mint mikor valakit dicsérnek.
Hízelgésnek vette, hogy az ő fejét száz aranyra becsülte a vármegye.
– Bizonyos lehetsz felőle, hogy nem én, hanem azok odaát vitték el a
pénzedet.
– A zsiványok!
– Igazad van. Zsiványok. Még azoknál is rosszabbak. Istentagadók. A föld
megtisztul, ha ők ki lesznek irtva. Olyan igazsága van, a ki őket
megöli, mint a ki egy farkast, vagy egy karvalyt lő le.
– Igaz; igaz; – bólintott rá Kandur.
– Ez a hetyke ficzkó, a ki leányodat elcsábította; még egy másik
ártatlan teremtés ellen is kiveté hálóját. Kettő kellett volna neki,
egyik a jobb kezére, másik a bal kezére. Hogy aztán az üldözött ártatlan
leányka a csábító elől házamhoz menekült, hogy feleségemmé lett, azok
odaát halálos boszút esküdtek ellenem. Azért, hogy egy ártatlan lelket
kiszabadítottam abból a bűnbarlangból, orozva akartak már háromszor
megölni. Egyszer mérget öntöttek az ivó kutamba. Szerencsére elébb ittak
belőle a lovak s mind megbetegedtek tőle. Másszor veszett kutyákat
eregettek el az utczán, mikor én azon jártam, hogy megmarjanak.
Leveleket küldözgetnek hozzám, a miket ha fölbontanék, elsülnének a
kezemben és szétszakgatnának. Ezek a gonosz emberek meg akarnak engem
ölni.
– Értem. Értem.
– Az a suhancz azt hiszi, hogy akkor az én feleségemet is odaviheti
magához, s aztán egy nap ez lesz a szeretője, másik nap Czipra, a te
leányod.
– Csak forrald bennem a mérget még jobban, forrald!
– Ők nem ismernek se Istent, se törvényt. Azt teszik, a mit akarnak.
Mikor láttad a leányodat legutolszor?
– Két hete.
– Nem láttad, hogy el van hervadva? Az az átkozott megigézte és
megrontja.
– Megrontom az ő fejét!
– Mit akarsz vele tenni?
Kandur mutatta a kezébe fogott késsel, hogy mit akar? Szívébe döfni és
megforgatni azt benne.
– Hogyan akarsz hozzá fogni? Nappal mindig puskával jár. Úgy tesz,
mintha vadászni volna. Éjjel pedig jól be van zárva a kastély, s ha
észreveszik a betörést, ők is vakmerő emberek.
– Csak bízd azt én rám. Ne félj semmit. A mit Kandur megfog, az meg van
fogva. Krakk, krakk; így fogom összeropogtatni a nyakát mind a kettőnek.
– Te ügyes ficzkó vagy. Lám, hozzám is milyen ügyesen be tudtál
férkőzni. Épen így bemehetnél azokhoz is: a czimborák hegedűsöknek,
klarinétosoknak öltözve.
– Oh ho ho! Ne legyen arra gondod. Kétszer egy tréfát nem csinál a
Kandur. Megtalálom én, a kit keresek.
– Még egyet mondok. Jó lenne, ha elébb parancsolhatnál velük, mintsem
meghaltak.
– Tudom. Hogy kivallassam velük, hová tették elrablott pénzemet?
– Ne azon kezdd. Hátha azt nem fogják kivallani.
– Oh ne félj attól. Tudom én, hogyan kell valakinek szegeket verni a
körme alá, szíjjal megszorítani a fejét, hogy még az apja koporsójában
eldugott kincsre is rávalljon!
– Hallgass rám. Tedd a mit én mondok. Ne sokat kutasd az elrablott
pénzedet. Nem sokat ér az. Egy pár ezer forint. Ha meg nem találod is:
én két annyit adok neked. A mennyit a tarisznyádba beletömhetsz. Hanem
valami mást kell megkapnod ottan.
– Mit?
– Egy levelet, a melyik öt fekete pecséttel van elzárva.
– Egy levelet? öt fekete pecséttel?
– S nehogy bolonddá tegyenek, s más valami levéllel szúrják ki a
szemedet, a mit te elolvasni nem tudsz; hallgass ide, micsoda czímerek
vannak a pecséteken? Az egyikben van egy halfarkú hableány, a ki
félholdat tart a kezében: ez az Áronffy-czímer; – a másikon van egy
gólya, három búzakalászszal a lábában, ez a főbiró czímere; – a harmadik
czímeren egy félkerék, a miből egy egyszarvú jön elő, ez a
Nyárady-czímer, a negyedik egy korona, kardos kézzel: ez az esküdt
czímere. Az ötödik pedig, melynek középen kell lenni, Topándy czímere;
ez áll egy koronás kigyóból.
A rabló utána számlálta, ujjaira szedve:
– «Hableány félholddal: – gólya búzakalászszal: – félkerék egyszarvúval:
– korona kardos kézzel: – kigyó koronával». Nem felejtem el. – S minek
neked ez a levél?
– Azt is megmagyarázom neked, hogy fenékig beleláss a gondolataimba s
onnan itélhesd meg, mennyire komolyan akarom azt végrehajtva látni, a
mit rád bíztam. Ez a levél Topándy újabb végrendelete. Míg a feleségem
nála lakott, Topándy azt vélve, hogy öcscséhez fog nőül menni, vagyonát
unokahugára s annak leendő férjére hagyta s e végrendeletét a
káptalanhoz be is adá őrizés végett. A mint azonban unokahuga
feleségemmé lett, új végrendeletet írt, s ezt azokkal, a kiknek a
czímerét elmondtam, aláiratta, lepecsételteté, de nem küldte el a
káptalanba, mint az elébbit, hanem otthon tartja, hogy majd a tréfa
annál nagyobb legyen, ha mi az első végrendelettel előállunk, s akkor
előkerül az utóbbi, mely amazt semmivé teszi, s a feleségemet mindenből
kizárja.
– Ahá! Most látom már, milyen okos ember vagy te!
– Ha tehát már most ez az öt pecsétes levél az én kezembe kerülhetne, s
az öreg Topándy véletlenül meg találna halni, a nélkül, hogy másik
testamentomot írhatott volna: hát akkor, tudod-e, mit érne az én
kezemben az a kis papiros?
– Hogy ne tudnám? Kastélyt, uradalmat, egész uraságot! Az mind te rád
maradna; a régi testamentom neked adná azt. Értem már! Látom már! Most
tudom már, milyen bölcs ember vagy te! Oh milyen okos ember vagy te,
hallod-e?
– Tehát hiszed-e már most, hogy ha én hozzám eljösz azzal a levéllel…
A rabló bizalmasan hajolt közelebb és fülébe sugá:
– És azzal a hírrel, hogy a szomszéd véletlenül meghalt és másikat nem
írhatott.
– Akkor nem szükség azon aggódnod, hogy mennyi pénzed legyen a helyett,
a mit elraboltak. És azután mehetsz leányostól Tatárországba: a hol
senki sem fog üldözni.
– Jól van. Nagyon jól van. Bízd rám a többit. Két napnál többre nincs
szüksége a Kandurnak az ilyen munkához.
Azután elkezdte az ujjaira szedni, mintha magával számolna:
«Tehát, először is: kapok pénzt! – másodszor: állok boszút! –
harmadszor: viszem Cziprát! – negyedszer: jól lakom emberhalállal! – és
ötödször – megint kapok pénzt! – A munka meglesz.»
A két alkuvó kezet szorított. A rabló eltávozott az ajtón, melyen jött;
Sárvölgyi ment aludni, mint ki ügyeit jól rendezé, s a folyosón húzták a
czigányok a legújabb keringőt, melyen Melanie és Bálnokházyné hevült
arczczal lejtettek a vígan mulató társaság között.
XXVI. A szerelem babonája.
Oh mennyi felfedezésre váró titok van még a nap alatt!
Könyveket írtak már a rég elmult népek hitregéiről; a két földsark és a
napfordítók népfajainak babonáit összegyűjték a tudósok: és egyről még
nem beszéltek: arról a végtelen mythoszról, a mi a női szívben, a
szerelem forró légkörében végtelenül él és újraszülemlik.
Oh édes babonái a szerelemnek!
«Ha poharadból iszom észrevétlenül s te utánam kiüríted azt; – megiszod
benne a szerelmemet, s úgy fogsz utánam epedni, mint én epedek te
utánad: kedvesem.»
«Ha éjjel rólad álmodva fölébredek, s vánkosomat megfordítom fejem
alatt; te is oly édeset fogsz álmodni felőlem, mint én te felőled: –
kedvesem.»
«Ha hajadnak egy szálára gyűrűmet, a mit adtál, rákötöm, a pohárba
bocsátott gyűrű annyiszor fog ütni annak oldalára, a hány évig te
szeretni fogsz engem: kedvesem.»
«S ha én egy szálát hajamnak gyolcsruhád szegélyébe bevarrhatom; fájni
fog a szíved értem, mikor azt felveszed: – kedvesem.»
«Ha tűvel megszúrtam ujjamat, rólad gondolkozva; hűtelen voltál akkor
hozzám: – kedvesem.»
«Ha az ajtó kinyilik magától, felőlem gondolkoztál akkor, s sóhajtásod
nyitotta ki az ajtót: – kedvesem.»
«Ha csillag fut le az égről, s nevedet hirtelen kimondom, a míg fut; rám
kell akkor gondolnod egyszerre: – kedvesem.»
«Ha a katinka-bogár kezem fejéről elszáll; arról tudom meg, merre jársz
te most? – kedvesem.»
«Ha a meggyújtott csepű tenyeremről a magasra száll; enyim fogsz akkor
lenni! – kedvesem.»
«Ha fülem megcsendül, hírt hallok felőled; ha orczám kigyullad, felőlem
beszélsz akkor: – kedvesem.»
«Ha ollóm lehull s hegyével áll meg; meglátlak nemsokára: – kedvesem.»
«Ha kontyom lehull; te fogsz megverni akkor: – kedvesem.»
«Ha öltönyöm visszájáról vettem fel véletlen: nem csalhatsz meg akkor: –
kedvesem.»
«Ha a gyertya felém fut le, mást szeretsz te akkor: – kedvesem.»
«Ha gyűrűm elpattan ujjamon; te lész akkor az én halálom oka: –
kedvesem.»
Minden tárgyban, minden gondolatban a szerelem mythologiája él; mint az
ókor istenségei, mikkel a költők füvet, fát, patakot, tengert és egeket
benépesítettek.
A virág szirma arról beszél: szeret-e, nem szeret-e? a csengő madár a
háztetőn; a nehéz bőjttel kiérdemelt álomlátás, a megöntött ólom, a
mosdó czicza; mind a szerelem felől beszél: s melyik leány nem hiszi, a
mit beszél?
Szegény leányok!
Ha tudnák, mennyire nem érdemeljük mi meg, hogy miattunk a szerelem
polytheismusával benépesitsék a prózai világot!
Szegény Czipra!
Mennyire rabnője volt az ő urának!
Nagyobb rabság volt az, mint a szolga kreolleányé, kinek minden tagja
ura szolgálatában fárad: – ő neki minden gondolatja szolgált annak.
Reggeltől estig semmi más, mint remény, féltékenység, gyöngéd hizelgés,
reszkető aggodalom, az öröm extasisa, a lemondás keserve, a szenvedély
lángoló őrjöngése és a hideg kétségbeesés, egymással szüntelen küzdve,
egymást fölváltva, s az imádott ifjú minden szavából, minden
tekintetéből új táplálékot nyerve! És azután alkonytól hajnalig újra
ugyanzon küzdés, még az álomban is.
«Ha kutyád volnék, nem kellene velem így bánnod.»
Egyszer ezt mondja Lorándnak.
Pedig mindössze miért? Tán, mert elment mellette úgy, hogy kezét meg sem
szorítá.
Máskor meg azt:
«Ha égben lehetnék, sem volnék boldogabb!»
Talán egy futó ölelés tette ismét ily boldoggá?
Milyen kevés elég, szegény leányoknak, búra, vagy örömre!
Egy napon öreg czigányasszony vetődött az udvarra.
Falú helyen nem szokás elűzni a szegény csavargókat: adnak nekik
lisztet, zsiradékot, darabka szalonnát; hadd éljenek ők is.
Azok aztán mondanak érte szerencsét. Kinek ne kellene a szerencse ilyen
olcsó áron?
S a czigányasszony hamis szeme olyan gyorsan észreveszi, kinek miről
kell szerencsét mondani?
Hanem Czipra nem örömest állt velük szóba.
Restelte, hogy valamelyik barnapiros arczszínéről, égő fekete szemeiről
rá ismerne s a cselédek előtt elárulná faját. Bújt előlük, hogy ha
jöttek.
Azért a czigányasszony mégis észrevette a szép kisasszonyt, s meg is
nagyságolta.
– Csókolom a piczi lábacskáját a nagyságos kisasszonynak.
– Mit nagyságolsz engem? nem látod, hogy én is cseléd vagyok, sütök,
főzök a konyhában; felgyűrt ingujjam; két szél kötényem.
– De nem bizony. Szolgáló cseléd nem hordja olyan egyenesen a fejét, nem
tudja úgy mutatni a haragját. Ha a nagyságos kisasszony rám tekint, úgy
ide szorít a sarokba a két szemöldökével, mintha meg volnék vasalva.
– Hát ha ennyit tudsz, akkor azt is kellene tudnod, hogy asszony vagyok:
ostoba.
A czigánynő ravaszul hunyorgott.
– Dehogy vagyok én ostoba; dehogy rossz az én szemem. Kiismerem én a
vadgalambot a szelid közül. Dehogy asszony maga, nagyságos kisasszony,
csak kisasszony maga még. Sok lány szemébe, sok asszony szemébe néztem
én már: tudom, milyen az egyik, milyen a másik? A leány szeme bújik,
bújik a szempillák alá, mintha mindig lesből nézne, mintha mindig attól
félne, hogy észreveszi valaki; az asszony szeme mindig fénylik, mintha
keresne valakit. Mikor a leány azt mondja tréfából, én már asszony
vagyok: elpirul utána; ha asszony volna, mosolyogna. Leány bizony maga
még, nagyságos kisasszony.
Czipra restelte, hogy szóba állt vele. Érezte, hogy valóban ég az arcza.
A nyilt tűzhelyhez sietett, ellódítva onnan a szolgáló cselédet, hogy a
lángoló tűzre foghassa arcza égését.
A czigánynőt még tolakodóbbá tette az, hogy zavarba hozhatta a leányt. –
Oda furakodott hozzá.
– Mást is látok én még, szép kisasszony. A mely leány hamar pirul, sokat
búsul, sokat sóhajt. A nagyságos kisasszonynak együtt van az öröme is,
meg a bánata is.
– No, de már most takarodjál! – kiálta fel Czipra haragosan.
Nem olyan könnyű a czigányasszonyt lerázni, ha megfogózott.
– Pedig én igen jó szert tudok ám, a mi ezen segítene.
– Mondtam már, hogy pusztulj innen.
– A mi olyan szeliddé teszi a vőlegényt, mint a kezes bárányt, a ki
mindenütt a gazdasszonya után szalad.
– Nem kellenek a szereid.
– Hiszen nem beadni való szer, a mit mondok, hanem csak egy kis babona.
– Lökjétek ki már innen! – parancsolá Czipra a szolgálóknak.