boldogságot magától, neki förmed Henriknek: – csak te volnál már más! de
nézze, kedves fiamuram: nem lett belőle semmi; fuit negligens! Ha akkor
ő is úgy tanult volna: ezóta archivarius volna. Archivarius! Ezt akartam
belőle csinálni. Milyen szép titulus! Egy archivarius! Aztán mi lett
belőle: maradt asinus. Quantus asinus! Péket kellett belőle csinálnom.
Nem akart más lenni, az ostoba: a perversus homo. Most aztán semmi más,
mint egy pistor!
Ez alapos vádakra szegény Henrik óhajtott volna szégyenében egyenesen a
föld alá sülyedni, mely óhajtása ugyan nemcsak a földszint lakók, de a
pinczeboltban dolgozó péklegények ellenmondásával is találkozott volna.
Loránd aztán pártul fogta sógorát.
– Ne bánd Henrik; igy legalább mind a két családban van egy-egy mihaszna
ember, a ki nem tud egyebet, mint kenyeret produkálni: én vagyok a
paraszt, te a pék; én cséplem a buzát, te megsütöd kenyérnek; a magas
uraságok hadd lakjanak jól büszkeséggel.
Erre aztán a magas uraságok közös jó kedve helyreüté a társalgást. Fromm
papa is kibékült lassankint sorsával, hogy bizony Henriknek csak jobb
mégis az apja üzletét folytathatni. Hiszen annyiban megvan az öröme,
hogy a másik gyermeke mégis csak tekintetes asszony lesz.
Dezső számára még az az öröm is fenn volt tartva, hogy hajdani rektor
professorával találkozzék: ez volt a menyasszony részéről a násznagy.
Most is olyan katonai magatartása volt még az öreg úrnak, most is oly
nyers hangon kiabált és most is oly őszintén szerette Dezsőt és a két
családot, mint hajdan. A divat is utólérte izlését, a mennyiben akkor
minden ember olyan csonka orrú csizmákat viselt, hogy még ő is meg
lehetett vele elégedve, s bár a serdülő fiatalság kezében még akkor is
eltörte a hegedű nyakát, de mind a mellett e puritán elve nem
akadályozá, hogy Fanny menyegzőjén kivilágos-kivirradtig sort ne
tánczoljon az érettebb fiatalsággal.
Dezső részéről Loránd volt a násznagy.
E hivatalos állásánál fogva neki kellett a vőlegény balján állani, midőn
a menyasszonyának az oltár előtt holtig tartó boldogságot esküszik, s
egy hű kezet kap ajándékba, mely őt még a halálban sem fogja
elereszteni. Ő dicsérte meg legelébb a menyasszonyt, a miért olyan
bátran és hangosan elmondta azokat a szavakat a pap után, a miken a
leányok hangja úgy meg szokott reszketni. Ő emelt legelső poharat a
boldog pár egészségeért; ő nyitotta meg az első tánczot a
menyasszonynyal; és aztán egy nappal később ő vezette be kézen fogva
szülői házába, ő mondta neki:
– Lépj be, kedves ángyom, ebbe a házba, a honnan a te szelid képed űzte
el az örök gyászt: öleld meg ezt a rád váró jó anyát, ki fekete ruháját
ma cserélte fel először azzal a kék színnel, a miben boldognak ismertük.
Gazdagabb hozományt még nem vitt ara vőlegénye házához, mint te a
miénkhez. Isten áldjon meg érte.
És Loránd nem is tudta azt, hogy mennyit tett titokban épen ő érette ez
a gyöngéden szorító kéz?
Az ilyen tettek jutalma az, ha sikerülnek és rejtve maradnak.
– A gyermekek hadd éljék boldog heteiket falun. Ez volt az öreg
asszonyság véleménye. Különben is szokjanak hozzá, hogy maguk gazdái
legyenek.
Hanem ez indítvány mind Dezső anyja, mind Fanny részéről legélénkebb
ellenzésre talált. Azt ugyan helyeslék, hogy a nyarat falusi magányukban
töltsék: Dezső onnan is eljárhat hivatalos teendőiben; hanem az édes
anya olyan szépen tudott könyörgeni, hogy hagyják őt gyermekei mellett;
ő nem fogja örömeiket zavarni; víg lesz, együtt kaczag velük, hiszen lám
kék ruháját is felvette már, s e kérése oly forró támogatásban részesült
az ellenállhatlan meny részéről, hogy az a másik kettő: a nagyanya és
Loránd végre meg hagyták ingattatni magukat, s beleegyeztek, hogy ő maga
tehát maradjon Dezsőékkel.
– Hanem mi ketten távozzunk innen: – sugá a nagyanya Lorándnak.
Ő már vette észre, hogy Loránd arcza sem illik a csendélet alakjai közé.
Az ő vígsága csak mások számára való; a nagyanya szemeit nem lehet
megcsalni.
Mikor azok odabenn el voltak saját boldogságukkal foglalva, az öreg
asszony megfogta Loránd kezét s a nélkül, hogy mondanák egymásnak, hogy
hová? együtt lementek a kertbe, a kert mellett folyó patakhoz; a patak
partján épült szomorú házhoz.
A kripta ajtaját tiz év alatt ismét befutotta a folyondár; a jelmondatot
nem lehetett már olvasni a zöld levéltől. A két borókafa összehajolt a
kupola fölött örökzöld gallyaival.
Itt megálltak, egymás keblére borulva.
Mennyit mondhattak el egymásnak: némán, egy szót nem ejtve! és mennyire
megérthették egymás néma gondolatait!
Körül mély csend van; de odabenn, a bezárt, berozsdásodott, folyondárral
benőtt ajtón belül, mintha valaki koczogtatna láthatatlan ujjával,
figyelmeztetve az öregebb fiút, hogy még egy nagy adósság lefizetve
nincsen! Egy óra mulva visszatértek a házba. Ott lármás öröm csevegő
hangjai fogadták őket. Úr és cseléd örült, vidult.
– Én most sietek odább: – szólt Loránd anyjához.
– Hová?
– Lankadombra vissza.
– Új örömet fogsz hozni nekem?
– Igen. Új örömet neked, anyám. – És neked is: szólt öreganyja kezét
megszorítva.
Az értette, mi van e kézszorításban!
A gyilkos még él. – A számadás még nincs befejezve! Loránd megcsókolta a
boldog rokonokat; kezet csókolt anyjának, nagyanyjának. Az öreg asszony
vele ment a kocsiig; ott megcsókolá homlokát.
– Eredj!
És ebben a csókban nehéz, kötelességrovó, áldás súlya volt.
Eredj – és állj boszút.
XXIV. A bolond tréfa.
Hagyjuk a boldogokat örülni.
Kövessük azt a másik ifjút, kiben mind az az édes tetterő, a mi egy
viszontszerető szívet a boldogság extasisába meríteni képes lett volna,
keserű szenvedélylyé változott át, mely képes egy viszontgyűlölő lelket
a kárhozatra üldözni.
Este volt, midőn megérkezett Lankadombra.
Topándy nagyon várta már, Cziprát nem is engedte hozzá jutni. Vitte
magával abba a laboratoriumba, a hol együtt szoktak és egyedül tanakodni
emberek és természet felől.
Az öreg úr rendkívül jókedvűnek látszott, a mi nála rendesen az
izgatottság jele volt.
– No öcsém, – monda tenyerébe csapva, – most vagyok már benne abban a
hinárban, a mibe belekivánkoztam. Mindig óhajtottam a vármegye
tömlöczével megismerkedni valami érdemteljes ostobaság végett; most
végre sikerült valamit elkövetnem, a mi czélomhoz juttat.
– Ugyan?
– De ugyan ám. Legalább is két esztendőt fogok ülni. Hahaha! Olyon
bolond tréfát csináltam, hogy magam is tökéletesen meg vagyok vele
elégedve. Persze, becsuknak érte, de már az mindegy.
– Mit tett bátyám megint?
– Hallgasd csak, hosszú krónikája van ennek. Legelébb is azon kell
kezdenem, hogy Melanie húgod már férjhez ment.
– Hát jól van.
– Hiszen csak neki legyen jó; nekem jó. De ezen fordul meg fátumom is;
ezért csak hallgass türelemmel végig minden apró-cseprő mendemondát, a
mint azt Borcsa asszony Cziprának, Czipra meg én nekem elmesélte, s a mi
mind hozzá tartozik az illustrátióhoz.
– Hallgatom: – szólt Loránd leülve, s föltette magában, hogy igen
közönyös arczot fog mutatni, mikor Melanie férjhezmeneteléről beszélnek
előtte.
– «Tehát: a mint ti elmentetek innen, még nem is tudták eltávozástok
hírét, midőn Bálnokházyné azt mondta leányának: csak azért is! most már
csak daczból is nőül kell menned Gyálihoz: hadd lássák ezek az emberek,
mennyit adunk az ő rhodomontádjaikra? Azzal levelet írt maga Gyálinak,
hogy rögtön térjen vissza Lankadombra: mutassa meg magát; itt tárt
karokkal várják. Az Áronffy testvérektől ne ijedjen meg. Merjen a szemük
közé nézni, mint illik előkelő úrhoz. Az ellen, hogy insultálni
találják, biztosíthatja magát egy pár jó zsebpisztolylyal. Olyant
hordjon mindig a zsebében, s a ki óriás termetével meg akarja riasztani,
annak tartsa az orra alá. – Gyáli meg is jelent nem sokára ismét a
faluban, s nagy ostentatióval kucsirozott itt alá, s fel az ablakom
előtt, maga hajtván a lovakat, s a dámák ülvén hátul; mintha nekem
remélne azzal legnagyobb boszúságot tehetni. Hát én meg azt mondtam rá,
hogy: ha ti meg vagytok vele elégedve, nekem semmi közöm hozzá. Úgy
látszik, hogy mai világban a dámáknak az a férfi tetszik, a kit
leköpnek, kidobnak, kirugnak! ők tudják, miért? Én nem rontom a
gusztusukat.»
«Föltettem magamban, hogy csak azért sem teszek semmi bolondot. Okos
ember fogok lenni. Contemplativ bölcsészettel szemlélem a világ
bolondságát, s legfeljebb azt az okos tréfát követem el, hogy elébbi
végrendeletemet, melyben Melanie húgomat tettem örökösömül, s mely a
megye levéltárában és a káptalanban van letéve: semmivé teszem egy másik
végrendelet által, melyet itthon tartok magamnál, s melyben a hugomról
egy szó említés sincs téve.»
«A lakadalom nagy ünnepélyességgel ment végbe».
«Sárvölgyi nem sajnálta a költséget ezúttal. Azt hitte, hogy engemet fog
boszantani vele. A ki csak kapható ismerős volt a környékből, mind
összecsődítette; még én is kaptam kőnyomatú meghivó jegyet a menyegzőre.
Tessék.»
Topándy előkereste tárczájából a velin nyomtatványt, s odanyujtá
Lorándnak.
«Tekintetes Topándy úr, kedves öcscsével Áronffy Loránddal együtt
szivesen meghivatik Melanie leányom és Gyáli József úr menyegzőjére,
tek. Sárvölgyi úr házához. Özv. Bálnokházy Emilia udv. tanácsosné.»
– Felét tartsd meg magadnak.
– Köszönöm. Az egész sem kell.
– «No tehát aznap épen vasárnap volt. Sárvölgyi kiválasztotta, hogyan
kerül legolcsóbba az egész falu népét ünnepélyes köntösbe felöltöztetni?
Ő is harangoztatott, a pap is harangoztatott; minden ablak, ajtó, tele
volt kiváncsi bámulókkal, kerítésen, kútágason leste a sok siheder, hogy
mi lesz itt mindjárt? Én is kiültem a tornáczra és onnan néztem.»
«Megindult aztán a hintók hosszú sora. Elől a vőlegény, Sárvölgyivel, a
násznagygyal, pompás bársony mentében, hattyúprémmel, kócsagos
kalpaggal, utánok a menyasszony a nyoszolyólánynyal; fehér atlaszruha
volt rajta, s ha nem csalódom, igen sok szinpadi ékszer.»
Loránd közbevágott türelmetlenül:
– Bátyám azt hiszi tán, hogy én mind ezt meg fogom írni valamely
divatlapnak, hogy így tudósít még az öltözetek részleteiről is.
– Angol regényíróktól tanultam: ha az ember meg akar valakit arról
győzni, hogy története való és nem mese: a külsőségeket apróra leírja,
hogy arról láthassák, mennyire szemtanu volt? – No, de a lovak
sallangjának leírását mégis elengedem.
– Tehát, a mint a hosszú convoi végig robog ünnepélyes diszléptekben az
utczán, akkor kanyarodik be az utcza túlsó végén egy úti cséza négy
forspontos lóval, elől egy megyei hajdú a kocsis mellett, hátul két úr,
egy sovány, meg egy köpczös.
«A mint ez a fogat a nászmenettel találkozik, a sovány úr megállíttatja
a kocsiját, s rákiált Sárvölgyi kocsisára, hogy az is hozza nyugvó
helyzetbe a járművet.»
«Ezzel a sovány úr leugrik a csézából; a kövér úr utána, a hajdú is
utánuk, s oda mennek a vőlegényhez.»
«– Ön Gyáli József? kérdi, minden titulálás nélkül a sovány úr.»
«– Én vagyok, szól az, boszús negéddel nézve végig a porlepte férfin, s
meg nem foghatva, mi jogon bátorkodik valaki őt ilyenkor megállítani, s
ily röviden szólongatni, mikor hattyúprémes mente van a nyakában?»
«A sovány úr pedig megfogta a hintó ajtaját, s ilyen szókat mondott a
vőlegénynek»:
– Ugyan, uram, van önnek lelke?!
«A mi kedves barátunk meg nem foghatta, hogy micsoda újmódi neme ez a
jónap-kivánásnak, valakitől útközben azt kérdezni, hogy «van-e lelke?»»
«A sovány úr pedig minden áron ezt látszott meg akarni tudni!»
«– Ugyan! van az úrnak lelke?»
«– Micsoda?»
«– Van az úrnak lelke: egy ártatlan hajadont oltár elé vezetni, abban a
helyzetben, a mi az öné?»
«– De kicsoda ön? és hogy mer engem megtámadni?»
«– Én Daruszegi Miklós, főszolgabiró vagyok, és jövök önt fel- és
letartóztatni a bécsi cs. kir. fenyítő törvényszék határozata
következtében, mely az udvari kanczellária útján megyénkhez
megküldetett, azon utasítással, hogy önt, több rendbeli hamisítás és
csalás miatt, in flagranti, ott a hol találtatik, elfogattassék; semmi
jótállás el nem fogadtatván.»
«– De uram!»
«– Semmi ellenvetésnek hely nem adatik. Ön már Bécsben tudta jól, hogy
minő vád alá van helyezve, s egyenesen azért jött le Magyarországba,
hogy ha hirtelen egy birtokos hölgygyel összekelhet, majd talán a primæ
nonus becses személyét megvédelmezi, a miben egyébiránt csalódott volna.
És most újra kérdem öntől, volt önnek lelke, a börtönajtóban magával
akarni rántani egy ártatlan hajadont?»
– Szegény Melanie! – suttogá Loránd.
«– A szegény Melanie persze elájult, a szegény udvari tanácsosné
magánkívül volt dühében; a szegény Sárvölgyi sírt, mint egy gyermek, a
szegény vendégek szaladtak vissza a házhoz, s a szegény vőlegénynek le
kellett szállni a felkendőzött lakodalmas hintóból, s ugyanabban a
hattyúprémes costumeban átszállásolni a szolgabiró sáros csézájára; ott
ugyan adtak rá egy porköpönyeget, hogy eltakarhassa magát, hanem azért a
kócsagtollas kalpag csak a fején maradt közbámulatra».
«Én igazán megsajnáltam szegényeket! Hanem azért úgy látszik, hogy
túléltem ezt a fájdalmat is. – Csak már az utczán ne történt volna!
Ennyi ember szeme láttára! Csak már legalább én ne láttam volna! Hogy
lehetne valami regényes versióját adni a katastrófának. De milyen prózai
kimenetel! Egy vőlegény, kit elfognak oklevélhamisításért,
stellionatusért, filoutériáért a templomajtóban, a bársony jelmezben! –
Azóta azután roppant sok tréfa sült ki a mi kedves barátunkra, a mit a
Hohenstein, Weitenau stb. fejedelmek rovására elkövetett, s még inkább
nehány könnyenhivő tőkepénzesre, kikkel e magas urak nevében üzleteket
kötegetett. Ennek a tragédiája bizony be van fejezve.»
– E szerint Melanie még sem lett az ő neje? szólt Loránd. – És e szerint
Melanie nem ment férjhez?
Topándy megcsóválta a fejét.
– Türelmetlen publikum vagy, öcsém. Pedig azért sem sietek az
előadással. Be kell várnod, míg egy pohár ürömesszentiát leküldök a
torkomon, mert arra, a mit most fogok elmondani, ha rá gondolok is
felkeveredik a gyomrom.
Csakugyan nem tréfált: a sok chemicalia közül előkereste azt a
palaczkot, melyben az örömlé állt, s egy pohárkával megivott belőle.
Aztán Lorándnak is töltött.
– Igyál te is.
– Nem ihatnám én, bátyám: – szólt Loránd más gondolatokkal eltelve.
– De igyad ki e poharat, ha mondom; mert addig nem beszélek tovább. A
mit mondani fogok az erős méreg. Ez az antidotum.
Loránd ivott hát, csak hogy hallja, mi történt tovább?
– Tehát kedves öcsém, attól a gondolattól válj meg, hogy Melanie még nem
nő; mert Melanie igen is két napra rá férjhez ment és megesküdött –
Sárvölgyivel.
– Ah! ez tréfa! – kiálta Loránd hitetlenül.
– Persze, hogy tréfa: csakhogy nagyon bolond. Ki is venné az ilyesmit
komolyan. Sárvölgyi tréfált, mikor azt mondta Bálnokházynénak:
«asszonyom; a botrány megvan. A kisasszony se nem leány, se nem asszony.
A kárral még a gúny is együtt jár. Kegyetek a világ előtt meg nem fognak
jelenhetni többé ilyen skandalum után. Nekem van egy jó gondolatom: mi
úgy is egyezkedésben vagyunk egy jószág felől, csapjunk fel egymásnak, s
akkor megvan az egyezség! együtt marad a jószág is, a vételár is.» –
Bálnokházyné is tréfált, mikor azt mondta leányának: – «kedves Melanie;
nyakig estünk az iszapba, ne válogassunk nagyon a kézben, mely bennünket
onnan ki akar húzni. Loránd vissza nem jön többet, Gyáli megcsalt
bennünket; de az csak cserébe esett; mert viszont mi is megcsaltuk őt
ezzel a mesével a megnyert uradalomról, amelyben csak egy ember hisz
még: ez a becsületes Sárvölgyi. Ha hozzá mégy, úri asszony fogsz lenni:
ha nem mégy, jöhetsz velem vándorszinésznőnek. Egyúttal amazokon is
boszút állunk, mert ők Sárvölgyit is gyűlölik. Aztán elvégre Sárvölgyi
igen kedves ember.» – Aztán bizonyosan Melanie is tréfált, mikor
harmadnapra az oltár előtt azt mondta a papnak: «hogy az egész világon
csak egyetlen egy ember van, a kit érdemesnek tartson szerelmére, és az
Sárvölgyi.» Én elhiszem, hogy ez mind tréfa volt; – hanem így történt.
Loránd eltakarta arczát kezével.
– Igen is tréfa, ocsmány, émelyítő, vérkeverő tréfa! – tört ki Topándy
haraggal. – Az a leány, a kit úgy szerettem: kit gyermekemül tartottam,
ki bálványa volt előttem annak, a mit női tisztaságnak képzelnek:
odaveti magát leggyűlöltebb ellenségemnek: egy undok hullának, kinek
teste, lelke élve megrohadt már. Hiszen ha megtörve jön hozzám, s azt
mondja: «én hibáztam!» még mindig tárt karral fogadtam volna vissza, nem
kellett volna így befertőztetni azt az érzést, a mivel én gondoskodtam
róla.
Oh barátom, nincs undorítóbb tárgya a kerek világnak, mint egy nő, ki
meg tudta magát utáltatni!
Loránd hallgatása helyeslé ez itéletet.
– Most következik aztán az a bolond, a mit én elkövettem.
– Azt mondtam: «no ha ti mind tréfáltok, hát hadd tréfáljak én is.» A
házam épen tele volt víg czimborákkal, a kik segítettek káromkodni. De
hát mit ér a káromkodás? Ekkor nekem egy bolond ötletem támadt. Azt
mondtam: ha ti lakodalmat tartotok odaát, én is azt fogok tartani itt.
Emlékezel rá, hogy volt kinn a tanyán egy vén, csonkafülű szamaram, a
min a juhász szokta az esett birkák bőreit behordani, s a mit cselédeim
elneveztek csufondárosságból Sárvölgyinek. Aztán volt egy szép
harmad-fűre menő telivér csikóm, a mit Melanie maga választott ki
hajdan, hogy az az ő nevét viselje. A szamarat és a csikót
felöltöztettem vőlegénynek és menyasszonynak, egyik részeg pajtás
felöltözött barátnak, s ugyanakkor, midőn az igazi Sárvölgyi és Melanie
húgom esküvőre mentek, én az udvaromban, e két állat személyében
kiparódiáztattam e szertartást.
Loránd elszörnyedve riadt fel.
– Ez bolond gondolat volt: én magam is elismerem; folytatá Topándy. A
vallási szertartásokat kigúnyolni! Ezért ülni fogok legalább két
esztendeig a vármegyén; nem is védelmezem magamat; rászolgáltam,
kiállom. Tudtam én azt akkor is, a mikor ez eszeveszett tréfát
végrehajtottam, hogy mi lesz majd annak a jutalma? de ha mind azt, a mi
jó van az északi vadászkutya csillagörvétől le a vinczellérbogár
szárnysmaragdjáig, nekem igérték volna is, s viszont mindennel, a mi
onnan lefelé a föld közepéig pokolnak képzelhető, megfenyegettek volna
is; még is megtettem volna; ha már kigondoltam. Nekem pokolbeli
boszúállás kellett: ez az volt. Hogy mennyire az volt? azt észre
lehetett abból is venni, hogy a kortyondi fráterek, a mint kijózanodtak,
mind szétiramodtak a háztól, s azóta egy pártól már levelet is kaptam,
hogy ne áruljam el, hogy ő is itt volt akkor. Csak azt szerettem, hogy
te nem voltál akkor itten.
– És én sajnálom, hogy nem voltam itt. Akkor ez nem történt volna meg.
– Ne mondd azt, öcsém. Ne állj magadról jót. Nem tudod te, mit éreztél
volna akkor te is, ha láttad volna, hogy halad egy szekéren az, a kit
bálványoztunk, azzal, a kit úgy gyűlölünk? Nekem az eszemet forgatta az
ki helyéből. És most mégis olyan iszonyú ürességet érzek lelkemben. Ez a
leány nagy helyet foglalt el abban. Érzem, hogy nekem magamnak még
jobban fáj az, hogy ily triviális tréfát követtem el a nevén, az
emlékén. – Hanem hát már ez megtörtént, s vissza nem csinálhatjuk.
Elkezdtük a gyűlöletet, s magunk sem tudjuk, hol fogjuk azt bevégezni?
Most beszéljünk másról. Az alatt, míg én ülni fogok, te átveszed
gazdaságom vezetését és itt maradsz.
– Itt maradok.
– Hanem elébb egy nehéz dolgon kell átesned.
– Tudom.
– Dehogy tudod. Minek akarsz engemet mindig kitalálni. Nem tudhatod te
azt, a mire én gondolok.
– Czipra…
– Nem egészen ő az. Hiszen az is jutott eszembe, hogy egy fiatal embert
és egy fiatal leányt hogyan hagyjak itt magukra egyedül? Hanem e
tekintetben meg vannak a magam syllogismusai. A fiatal embernek vagy van
szíve, vagy nincs. Ha van szíve, akkor vagy távol tartja magát a
leánytól, vagy ha megszerette, nem kérdi, ki volt apja, anyja? mit
hozott magával? ő érte magáért megbecsüli a ritka értéket: a hű
asszonyt. Ha nincs szíve, a leány lássa: legyen neki több. Őrizze meg
magát. Ha egyiknek sincs szíve, hát akkor történik, a mi mindennapi eset
a nap alatt. Ugyan ki búsúlt rajta valaha? Ebbe én nem szólok bele. A ki
elismeri magáról, hogy állat, semmi más: annak is igaza van; a ki
feljebbvaló lénynek tartja magát, embernek, nemes embernek, annak is
igazat adok, s a ki angyal akar lenni, az is lehet következetes.
Szeretőddé tedd-e a leányt, vagy hiteseddé? az kettőtök dolga; attól
függ, hogy melyik kategóriájába akarjátok magatokat osztályozni a
természetrajznak? Azt mondja-e az egyik: én, mén-szamár, veled akarok a
bogácson együtt legelni, oh szép szamár-vemhe! vagy azt: én, férfi,
istened akarok lenni, oh asszony, ki téged üdvezít! ez, mint mondám,
ízlés és fogalom dolga. Rátok van bízva. Hanem sokkal nagyobb aggodalom
van itten. Nem vetted észre, hogy itt Lankadomb körül roppant sok rablás
történik?
– Talán nem több, mint másutt; csakhogy mi a más bajáról nem tudunk.
– Nem úgy van; ez a mi környékünk valóságos góczcza egy messze elágazó
rablóbandának, a minek működését én rég ideje nagy figyelemmel kisértem.
Ezek a mocsárok itt körültünk igen alkalmas menedéket adnak azoknak, a
kik a világot kerülni szeretik.
– Van az mindenütt. Szökevény cseléd, tolvaj pásztor. Szegény legények.
A kik belátogatnak a tanyákra egy ital bort, szalonnát, kenyeret kérni;
én is elégszer találkoztam velük: tárczámból annyit adtam nekik, a
mennyit nekem tetszett, s békével odább mentek.
– Itt másokról van szó. Czipra többet tudhatna erről, mint én, ha
beszélni akarna. Az a sátoros had, a melyik mellől őt magamhoz
váltottam, szüntelen itt lappang körülöttünk, s gonoszabb, mint a híre.
Tetteiket nagyon el tudják titkolni, igen ravaszok és vigyázók. Nem
szorulnak az emberi társaságra, el tudnak telelni a nádasban: épen azért
sokkal nehezebben megejthetők, mint a mi gavallér betyárjaink, a kik a
rablott jószággal a csárdába sietnek mulatni. Engem soha sem mertek
megtámadni lakásomon, mert tudják, hogy elfogadásukra készen állok.
Hanem közvetve mégis gyakran megadóztattak. Mikor Czipra egyedül utazott
valahová, őt igen sokszor kirabolták. Te magad tanúja voltál ily
esetnek. Nekem az a gyanúm van, hogy az a rablóvajda, a ki Cziprával ott
a csárdában küzdött, Cziprának saját apja volt.
– Az bizony meglehet.
– Czipra mindig bedugta a szájukat egy pár száz forinttal, s aztán
békében maradtak. Lehet, hogy fenyegette őket, arra az esetre, ha
engemet bántani találnának. Meglehet, hogy ő végette kiméltek bennünket
eddig. De az is meglehet, hogy valami más okuk is van Lankadombot
üzletük középpontjának tartani, mint a miket eddig elmondtam. Emlékezel
rá, hogy azon a pisztolyon, a mit akkor attól a rablótól elvettél,
Sárvölgyi czímere volt?
– Mit gondol, bátyám?
– Azt gondolom, hogy ez a Sárvölgyi az egész zsiványbandának az
orgazdája.
– Honnan jön erre az eszmére?
– Onnan, hogy olyan igen kegyes ember. Azonban ne kutassuk most ezt.
Egész elmélkedésemnek a vége az, hogy mielőtt azt a hosszú ülést meg
kell kezdenem, mely nem portraitirozás végett fog velem megtörténni,
szeretném a nyakunkról lerázni ezt a gyanús hadat.
– Hogyan?
– Fel kell perzselnünk azt az ó-kazlat, a miről már sokszor mondtam,
hogy télen-nyáron laknak benne.
– S hiszi, bátyám, hogy azzal el vannak űzve a környékünkből?
– Bizonyosan tudom. Ez a faj gyáva. Ha valahol megizenik neki a háborút,
onnan eltakarodik, csak addig mer garázdálkodni, a míg tapasztalja, hogy
félnek tőle. Valóságos farkastermészet. Széttép, ha védetlenül kaphat;
de egy égő csóvával csapatostól elkergetheted. A kazlat fel kell
égetnünk.
– Azt eddig is tehettük volna, de nehéz a hozzáférhetés, a régi
tőzeg-bányák miatt.
– A miket még farkasvermekkel is szaporítottak veszedelmes szomszédaink,
úgy, hogy puskalövésnyire nem lehet a kazalt megközelíteni.
– Én sokszor akartam odamenni, de ön nem eresztett.
– Ok nélküli vakmerőség lett volna. Azok, a kik ott tanyáznak, a
közeledőt biztos rejtekből lövöldözhetik le, mielőtt ez nekik valamit
árthatna. Egyszerűbb tervem van annál. Mi ketten felülünk a csónakra,
végig evezünk a csatornán, s mikor a kazal ellenébe értünk, messzehordó
röppentyűkkel felgyújtjuk azt. A kazal az enyim: tovább nem kiadó:
tessék kinek-kinek más szállást keresni.
Loránd azt mondja rá, hogy jó lesz; a mit Topándy akar, ő beleáll.
Izenjék hát meg a háborút a zsiványoknak, nem bánja.