arczszínét s más egyebeket, a miknek magasztalásához ingyen lehet hozzá
jutni.
Míg szeretője volt, addig nem mondta neki, hogy milyen szép. Érthetett
belőle. A kinek hizelgünk, azt már nem szeretjük.
Dezső pedig folytatá az elkezdett történetet.
– Épen ma tíz esztendeje annak, hogy Pozsonyban az országgyűlési
fiatalságot az írott országgyűlési napló terjesztése miatt üldözőbe
vették. Csupán egyet nem bírtak megtudni, azt, hogy ki adta át
eredetileg a leírandó első példányt a többieknek? míg egyike az illető
legközelebbi barátainak azt el nem árulta.
– Régi dolgok már ezek, kedves öcsém: – szólt fitymáló hangon
Bálnokházyné.
– Következéseik azonban mind e mai napig kihatottak, s én nagyon kérem
nagysádtokat, hogy hallgassák végig e történetet s azután mondjanak
itéletet fölötte. Nagysádtoknak szükséges megismerni az embereiket.
(Oh be ártatlan gyerek ez a Dezső! Egyébiránt nem is sejti, hogy az, a
kiről ő beszél: Bálnokházyné leendő veje.)
– Az, a kit barátja elárult, Loránd bátyám volt, s a ki barátját
elárulta, az volt Gyáli.
– Az nem bizonyos; – szólt Bálnokházyné. – Ilyen eseteknél a látszat és
a szenvedély szemüvege gyakran csal. Az is meglehet, hogy Áronffy urat
más valaki árulta el, tán valami könnyelmű asszony, a kinek «uramöcsém»
minden titkát kifecsegte s a ki azt megint odább adta nagyravágyó
férjének, hogy az saját érdemei szaporítására használja fel.
– Bizonyosan tudom, hogy állításom helyes, feleselt Dezső, miután egy
nagylelkű úrhölgy, ki nemtőként őrködött bátyám felett, ez árulásról
magas állású férje által értesülvén, erről Lorándot sajátkezűleg írt
levélkében értesíté.
Bálnokházyné ajkába harapott. A méltatlan magasztalás is a szívig hat. Ő
volt az a nagylelkű nemtő, kinek Dezső nevezte, s az a könnyelmű
asszony, kinek maga nevezte magát. A prókátor jól érti a visszavágást.
Melanie szerencsére nem hallá ezt, mert ugyanakkor Loránd azzal a
természeti csodával mulattatá, hogy milyen különös az, hogy mikor még a
kisasszony Topándynál volt, a jáczintok olyan szép tündércsengetyűs
virágfüzérek voltak s egy hét mulva, milyen sima bogyófüzérek vannak
azok helyén. Hogy tudnak a virágok ilyen hirtelen elváltozni?
– Jó, – monda Bálnokházyné. – Tehát engedjük meg, hogy mikor Gyáli,
Áronffy urak kis diákok voltak, akkor egyik a másikra árulkodott. S mi
történt azután?
– Én valóban csak ma éjjel óta tudom azt, a mi történt. Akkor este épen
látogatóban voltam Lorándnál s Gyálit is ott találtam nála. Tréfálni
látszottak. Arról enyelegtek, hogy a búcsú-tánczvigalmon ki legyen a
tánczosa annak az igen tiszteletreméltó hölgynek, ki nagysád kiséretében
gyakran látható volt, s kinek a jó szíve és annak megfelelő áldással
halmozott termete mellé azon igen méltánylandó hajlama is vala, hogy
igen szeretett tánczolni. A két ifjú diák azon vitázott előttem, hogy ki
fog a tante-al tánczolni?
– Persze, mint «szerencse» fölött.
– Természetesen. Egyik sem akarván a másiknak előnyt engedni, végre azt
határozták, hogy a sorsra bízzák az eldöntést; az asztalon hevert egy
darabka papir: az egyetlen írószer, a mi Loránd szobájában található
volt, miután a többit, házmotozástól tartva, épen akkor mind elégeté. E
darabka lilaszín papirt szakíták kétfelé s arra írt mindenki egy nevet,
azt kalapba veték s engem szólítottak fel, hogy húzzam ki az egyiket. Én
kihúztam és Loránd nevét olvastam le róla.
– El szándékozik ön még azt is mondani, hogy bátyja hogy mulatott aztán
ezen a tánczestélyen? Melanie még nem hallotta.
– Nem szándékozom erről a napról többet beszélni; s egyszerre tíz évet
fogok ugrani. Hanem annyit az érdekfeszítés elve ellen sietek kimondani,
hogy a kihúzott névjegy nem a tante-al való tánczra szólt, hanem a
Loránd és Gyáli közötti összeütközés által eredményezett amerikai párbaj
sorsjegye volt.
Dezső nem vette észre, hogy Sárvölgyi arczán a rezes foltok hogy
kigyulladtak e szóra: «amerikai párbaj» s azután, hogy halaványodott el
megint egyszerre.
– Megálljon csak, kedves öcsém – - szólt közbe Bálnokházyné; mielőtt
folytatná: engedjen egy kérdést. Szokás-e társaságban «még meg nem
történt» párbajokról beszélni?
– Igenis szokás, ha valamely párbaj az egyik fél gyáva magaviselete
miatt lett lehetetlenné.
– Gyáva magaviselet miatt? – szólt Bálnokházyné, szúró tekintetet vetve
oldalvást Lorándra. Ez neked szól.
Loránd pedig épen akkor azt mesélte Melanienak, hogy tegnapelőtt éjjel,
a hogy a szép holdvilág rásütött a zongorára, mely azon módon nyitva
maradt, a hogy a kisasszony hagyá, egyszerre csak halk tündéri hangok
kezdének el ömledezni a zongorából. Hanem biz az nem volt szellem, a ki
a billentyükön játszott, hanem a Czipra házi menyétje, mely éjszakai
pillangókat vadászva, végigfutott rajtuk.
– Igenis – szólt Dezső, Bálnokházynénak válaszolva, egyike a vívás
feltételeit elfogadott feleknek oly magaviseletet tanusított ez
alkalommal, mely őt minden tisztes társaságból kizárja. Gyáli a saját
neve helyett is Lorándét írta utánzott kézírással a czédulára.
Bálnokházyné hitetlenül pittyeszté ajkát.
– Hogy lehet ezt bizonyítani?
– Úgy, hogy én nem vetettem a tűzbe azt a két sorsjegyet, mint Gyáli
hivé, hanem helyette a lehozott tánczrendet; a két czédulát pedig
eltettem és megtartogattam mai napig; sejtve, hogy a kiszámított
ravaszságnak tán fontosabb oka is lehet.
– Megbocsát ön. De itt egy igen súlyos vád van emelve egy távollevő
ellen, a ki nem védheti magát s a kit e szerint a legelső legközelebbi
embernek kötelessége védni, bárha a kimélet félretevésének árán is. Van
arra valami bizonyság, valami autentikus tanúság, hogy az ön által
tartogatott czédulák, melyek közül az egyik hamisított, valóban azonosak
ama sorsjegyekkel, a mikből ön épen a hamisítottat húzta ki?
Bálnokházyné nagyon a végletekig ment, midőn egy férfinek igazmondási
hitelességét veti a kétség latjára; hanem nagyon megjárta vele.
Prókátorral volt dolga.
– Kétségtelen az azonosság, kedves jó rokonom, miután e két czédula nem
más, mint két összeillő darabja ugyanannak a levélkének, a miben Loránd
jószivű nemtője őt tudósítá Gyáli árulásáról, a czédulák túlsó oldalán
most is ott van e nagyon tisztelt hölgy kézírása; dátum és vízjegy
rajta.
Bálnokházyné keble lihegett a dühtől. Ez a huszonhárom éves ifjú olyan
nyugodtan teszi őt semmivé, mint ugyanakkora darab papirt, a milyenről
szó van.
Dezső csendesen vette elő tárczáját s bontogatá ki a végzetes
jegyzékeket.
– Jól van, elhiszem – lihegé Bálnokházyné, kinek képe a nyolcz
kacskaringós hunczutkával a homloka körül olyan volt e perczben, mint
egy szép Meduzafő, melynek kigyói önarcza felé fordultak vissza.
Elhiszem, a mit mond. Nem kételkedem felőle; s azzal fölkelt a pamlagról
s az ablakba vonult.
Dezső is felállt erre székéről, látva, hogy az ülés fel van oszlatva,
hanem annak a vágyának még sem állhatott ellent, hogy szivének
összegyűlt keserűségét valaki előtt ki ne öntse, s ha már a nagyságos
asszony neheztel; a kisasszony haszontalanságokról fecseg Loránddal,
tehát egyedüli hallgatójához kénytelen egyenesen szavait intézni;
Sárvölgyihez, ki mint egy megigézett, most is ülve marad, s folyvást
Dezső arczán függ tekintete. A félelemmel, iszonyattal itatott tekintet
nem bír megválni attól, a mitől retteg.
– És ez az ember engedte legkedvesebb barátját tíz évig a halál
gondolatával kelni és feküdni; engedte őt idegen házaknál bujdokolni,
kerülve anyja ölelését. Nem jutott neki egyszer is eszébe, hogy azt
mondja neki: élj tovább, ne üldözd tenmagadat; gyermekek voltunk,
játszottunk; tréfát űztem veled…
Sárvölgyi kékült, zöldült.
– Uram. Ön keresztyén férfi, ki Istent hisz, és bízik azokban, a mik
szentek; mondja ön, van-e a pokolnak elég kínja, mely egy ily módon
lerombolt ifjuságért elég bűnhödés legyen?
Sárvölgyi remegve iparkodott magát felemelni ingadozó kezével. Nem hitt
egyebet, mint hogy most végórája ütött.
– Nincs! – felelt meg magának Dezső. Ez ember az utolsó napig tartogatta
gyűlöletét, s midőn az utolsó évforduló napja eljött, még fölkereste
áldozatát, hogy figyelmeztesse őt iszonyú fogadására. Oh uram: ön nem
tudja talán, mi rettentő végzet ez a mi családunkban? Így halt meg
nagyatyám, így hagyott el bennünket szeretett jó atyám, ki oly jó, oly
nemes szívű volt, s ki egy keserű pillanatban, családi boldogsága
közepett önkezével oltá ki életét. Éjjel, lopva vittük ki őt a temetőbe.
Ima nélkül, áldás nélkül tettük le a kriptába, a hol ő már a hetedik
volt; s azon éjjel nagyanyám őrjöngve átkozá meg azt, ki a nyolczadik
helyet elfoglalja a véráldozatok sorában.
Sárvölgyi arcza úgy vonaglott, mint egy galvanizált halotté. Dezső azt
hitte, a nagy részvét hatotta meg a kegyes férfiút s annál hevültebben
folytatá.
– Ez az ember tudta azt jól: ismerte családunk szerencsétlen
balvégzetét, s hidegvérrel vezette oda barátját a nyolczadik koporsóhoz,
a megátkozott koporsóhoz: «feküdjél bele!»
Sárvölgyi ajkai úgy rebegtek, mintha azt akarná mondani: «irgalom! ne
beszélj tovább».
– Vele jött egész a halál kapujáig; ő volt, a ki azt a sötét ajtót
kinyitá előtte: ő kérdezte tőle kötekedve: meg van-e töltve a pisztoly?
midőn Loránd kezébe fogta azt a vigadók közepett; ő hívta fel fogadásra,
fogadásra a hitszegő! hogy ki meri-e üríteni a töltött fegyverből a
baráti áldomást?
[Illustration: Sárvölgyi remegve iparkodott magát fölemelni ingadozó
kezével. ]
Sárvölgyi sápadtan emelkedék föl e rémes jelenet előtt. Mintha Áronffy
Lőrincz maga jött volna ide elmondani saját halála történetét
gyilkosának.
– Ekkor én egyik kezemmel megfogtam Loránd kezét, a másikkal e nyomorult
szemébe tartám átkozott hamisítása tanújeleit. A rossz lelkiismeret azt
tanácsolá neki, hogy fusson. Én utolértem, torkon ragadtam…
Sárvölgyi ijedt hörgéssel rogyott vissza székébe, míg Bálnokházyné
előrerohanva az ablakmélyedésből, indulatosan kérdezé: «És megölte őt?»
Dezső magas tekintettel nézett rajta végig s nyugodtan felelt:
– Nem. Csak kivetettem a becsületes emberek közül.
Lorándnak kéj volt e három arczot nézni, míg testvére beszélt. A néma
düh, mely Bálnokházyné arczát hevíté, a vonagló rémület a halálos
ellenség vonásain, vetekedtek egymással, hogy melyik töltse el nagyobb
gyönyörrel szívét?
Hát Melanie? Mit érzett ő ez elbeszélés alatt, mely azt az embert, kihez
sorsát kötendő volt, ily sáros alakban mutatá be?
Loránd szemének az ő arczára is volt figyelme.
Az ifjú leánykát nem annyira a mese tárgya ragadá meg, mint a mesemondó.
Dezső ez indulathevítette arczczal még egyszer oly szép fiú volt, mint
különben. Minden vonása nemes szenvedélytől volt megvilágítva. Ki tudja,
talán gondolt olyasmit a szép leány, hogy bizony talán Gyálihoz nem is
lesz kedves dolog nőül menni ily botrány után? talán visszatért emlékébe
egy-egy töredék a pozsonyi szép napokból, mikor Dezsővel olyan sokat
sóhajtoztak egymás mellett. Az a fiú akkor nagyon szerelmes volt hugába.
A bátyjánál szebb és kedélyesebb is. Talán erre gondolt, ki tudja azt? –
Annyi bizonyos, hogy mikor Dezső a nagyságos asszony kérdésére nyugodt
megvetéssel azt felelte: «kidobtam őt, nem öltem meg!» akkor Melanie
arczán bizonyos ragyogás volt észrevehető s e ragyogás nem abbeli
örömében támadt, hogy mátkáját nem ölték meg.
Loránd észrevette ezt s sietett a mosolyt elrontani.
– Bizony megölted volna te azt, Dezső pajtás, ha szerencsédre a te jó
őrző angyalod, a kedves Fanny közbe nem jő, meg nem ragadja kezedet s
azt nem mondja: «ez a kéz az enyim, azt be ne szennyezd!»
Melanie arczáról aztán eltünt a mosoly.
– És most, legyen ön itélő birám, uram – szólt Dezső, egyenesen
Sárvölgyihez intézve szavait. Mit érdemelt tőlem ez az ember, ki ily
ravasz csalással, ily hideg kegyetlenséggel akart megölni, kárhozatra
vinni, az élő Isten ellen föllázadó tettre birni egy olyan szívet,
melyben az enyimmel közös vér lüktet? Van-e jogom ez embert kiűzni
mindenünnen, a nol a napfényen meg mer jelenni mindaddig, a míg oda nem
kényszerítem, hogy éjszaka járjon, mikor nem látják, idegenek között, a
kik nem ismerik; hogy olyan kegyetlenül megöljem őt erkölcsileg, mint a
hogy meg akarta ő ölni Lorándot? – Bűnöm-e ez?
– Az Istenért, Sárvölgyi úrnak valami baja van! – kiáltá fel hirtelen
Bálnokházyné.
És valóban Sárvölgyi oly sápadt volt: lábai alig birták; de azért nem
rogyott össze. Kezeit hátra dugta, nehogy észrevegyék reszketését és még
mosolyogni törekedett.
– Uraságod! – szólt tétova hangon, mely gyakran megtagadta szolgálatát;
– ámbár nem mondhatok ellene; mégis igen rossz időben és helyen mondta
el kifakadásait. Ez a kisasszony Gyáli úrnak jegyese, s ma kézfogóra
készültünk itt.
– Szívemből örülök, hogy azt megakadályoztam – szólt Dezső, a nélkül,
hogy megzavarodnék e fölfedezésre. Azt hiszem, hogy jó szolgálatot
teszek rokonaimnak olyankor, midőn azon lépésnél visszatartom, mely őket
az örvénybe buktatná.
– Ön ebben remekelni tud – szólt gúnyos keserűséggel Bálnokházyné
Gondolt reá, hogy hasonló közbenjárással neki is szolgált – épen most
tíz esztendeje. Minthogy tehát olyan jól sikerült önnek ezúttal
bennünket az örvényből kiszabadítani! tán még azt a szerencsét is
remélhetjük, hogy itt maradnak önök velünk ezt a kárba ment kézfogói
lakomát barátságosan elkölteni?
Mert ezt a cynismust a vándorélet köszörülte Bálnokházyné kedélyén.
Ez egyenes felszólítás volt arra, hogy mehetnek már a látogatók.
– Igen le vagyunk a szíves meghivás által kötelezve – bókolt rá vissza
Loránd, hasonló édes hanggal fizetve; de otthon is várnak reánk.
Dezső helyén találta visszaadni Lorándnak az iménti szolgálatot.
– Még pedig szívek, a kiket nem szabad megbántani.
– Oh akkor nem kivánjuk elrabolni önöket – folytatá habzó epével
Bálnokházyné. Üdvözöljék nevünkben is a kedves Cziprát és a kedves
Fannyt. Mi e derék lánykákat igen nagyon szeretjük, s önöknek csak
szerencsét kivánhatunk hozzájuk. Az Áronffy-czímer is rátalál ez által
magyarázatára; a félhold alakú jegy az egyiknél fog jelenteni egy
patkót, a másiknál egy kiflit. Agyiö kedves Loránd! Agyiö kedves Dezső!
Azok karöltve távoztak el s siettek Topándy házához vissza.
Dezsőt Bálnokházyné utolsó kirontása egészen jó kedvre hangolta. Ez volt
az első, a min viselt dolgai előadását kezdte Topándy előtt.
Bálnokházyné gratulált az Áronffy-czímernek a «patkó»-hoz és a
«kifli»-hez; a czigányleányhoz és a pékleányhoz.
Hanem Loránd nem nevetett rajta: – milyen feneketlen mély haragnak kell
e nő szívében ő iránta lenni, hogy így kitörhetett! És nincs-e igaza a
nőnek, a ki azt kivánja az ifjútól, hogy ölelje át s így átölelkezve
rohanjon vele az örvénybe, a gyalázatba, a halálba, a kárhozatba, ha tud
igazán szeretni; s nincs-e joga annak most kigúnyolni őt, ki a
szenvedély regényes bűnei elől megfutamodott s engedte őt egyedül
elbukni?
Asztal fölött azután elregélte Dezső Topándy előtt, miket mondott
Sárvölgyiéknél. Úgy ragyogott az arcza, mint akármely fiatal suhanczé,
ki első párbajával eldicsekszik.
Hanem a hatást, melyet meséje előidézett, épen nem birta megérteni.
Topándy arcza egyre meghatottabb lett, elkomolyult, gyakran Lorándra
nézett.
Egyszer aztán ő is bátyjára nézett s nagy bámulatára az épen akkor törlé
könnyes szemeit zsebkendőjével.
– Te könyezesz? – kérdé Dezső.
– Hova gondolsz? a homlokom törülgetem. Csak mondd tovább.
Midőn az asztaltól fölkeltek, Topándy félrehívta Lorándot.
– Ez a fiú nem tud arról semmit, a mit én neked beszéltem?
– Épen semmit.
– Tehát nincs is sejtelme arról, hogy ez órában apja gyilkosának a
szívében forgatta meg a kést?
– Nincs. Ne is tudja ő ezt meg soha. Kétféle missio jutott ránk:
boldognak lenni és boszút állni. Együtt egyikünk sem viselheti mind a
kettőt. Ő boldognak lenni indult; szíve tele van édességgel: ártatlan,
gyanútlan, lelkesült; ő legyen boldog; ne mérgezze meg napjait olyan
kínzó gondolat, mely engem pihenni nem hágy: – a boszúra elég vagyok én
magam, s hozzá tetőtől talpig keserű. A titkot csak mi tudjuk és
nagyanyánk, s maga a farizeus. Mi majd bevégezzük a számadást a boldog
emberek nélkül.
XXIII. Az örömnek napja.
– Most siessünk vissza a tiedhez – szólt Loránd másnap reggel öcscséhez.
Nálam végeztünk már.
Dezső nem kérdezte, hogyan végeztek? de könnyűnek vélte kitalálni. Ez
Loránd és Topándy között könnyen véghezmehetett; ő a leány fogadott
apja, Lorándnak csak ő előtte kellett mindent felfedezni, a mit a várt
katasztrófa napja előtt elhallgatni olyan szomorú joga volt.
Nem is sejtheté Dezső, hogy a «végeztünk» szó arra a látogatásra
vonatkozik, a mit Sárvölgyi házánál tettek együtt. Hogy jöhetett volna ő
arra az eszmére, hogy Melanie, kit Gyáli menyasszonyául mutattak be
neki, még egy hét előtt Loránd egész lelkét oltárfénynyel töltötte be.
Ez a fény bizony kialudt.
És ha nem sikerült is Lorándot megölniök: bizony holt embert csináltak
mégis ő belőle. Olyan holt embert, a ki jár-kel, beleavatja magát a
világ ügyeibe, mulat és nevet: – csak ő maga tudja, hogy mikor halt meg?
s mennyi idő mult el azóta?
Dezső ejtett ki előtte annyit, hogy: «mikor?»
Ő mindig Cziprát értette.
Loránd könnyű vérrel felelt:
– Majd ha visszatérünk.
– Honnan? –
– A te menyegződről.
– Hisz azt mondtad, hogy a tiednek meg kell előznie az enyimet.
– Már megint fiskáliskodol? – pattogott rá Loránd. Én a terminust nem az
executióra tűztem ki, hanem a levátára. Az én incattusom elébb van
megidézve, mint a tied; ez volt a kivánságom, már most a te dolgod, hogy
hamarább keresztülvidd a magad ügyét a sokféle forumon, mint én az
enyimet. A te szívügyed liquidum debitum, három nap alatt brachialiter
exequálhatod a jelzálogosodat.
– Ez szépen meg van magyarázva. Hát a te házasságod hosszabb
előkészületeket igényel?
– Sokkal hosszabbakat.
– Mi akadály lehet Czipránál?
– A mit te nagyon jól tudsz. Az, hogy Czipra – még pogány. Már pedig a
házassághoz legelső dolog, a mi nálunk megkivántatik: a keresztlevél.
Azt tudod jól, hogy Topándy ezt a szegény leányt mindeddig a vadon
gyermekének nevelte. Így őt nem mutathatom be anyámnak. Most már meg
kell ismernie a vallás fogalmait, meg egy kis a-bab-ot, a mennyi egy
falusi asszonynak kell; – azt pedig tudhatod, hogy ebbe sok hét
beletelik. No hát azt be kell várnunk.
Dezsőnek el kellett ismernie, hogy Loránd kifogása alapos.
S talán nem is tréfált Loránd? Talán gondolt arra, hogy ez a szegény
leány őt egész lelkével szereti; s boldog fog lenni akkor is, ha e
darabokra tört szívet neki ajándékozza. De nem szólt neki ezúttal
semmit. Czipra látta őt ama levél fölött kétségbeesnt; a hű szerető
leányra nézve csak gúny lett volna, ha szívének bálványa a következő
pillanatban csupa daczból nyujtja neki kezét, s míg ő forró szerelmét
nyujtja, az csak boszút ád érte vissza.
El kell elébb ennek csillapodni. Hadd térjen minden kedély a régi
árapályba vissza.
A közben igen jó iskola lesz Dezső házassága. Ő elveszi Fannyt. A fiatal
pár mézes hetei alatt Lankadombot meglátogatja; a szerelem példája jó
tanító; – aztán – a temető is kizöldül tavaszszal.
A két ifjú pontosan visszatért délre Szolnokra.
És onnan azután haza.
Oh az édes otthon! Az édes anya házánál otthon. Sok víg házat összejár
az ember, a hol mulatnak; a dicsvágy palotákban is részelteti néha: maga
is rak magának fészket, saját házat épít; – de még akkor is valami édes
bűbáj fogja el szívét, mikor abba a csendes hajlékba belép, a hol az
édes anya oltalmazó keze megóvott minden gyermekkori emléket, hogy
mindent úgy találjon, a hogy régen elhagyta, és lássa, érezze, hogy a
míg ő egy életszak változó eseményeit keresztülélte, addig az a szerető
szív annál a percznél maradt el, s a közbeesett idő annak az egy álló
percznek örök élvezése volt csak,
Ott vannak még a gyermekkori játékok sorba rakva; az ember úgy szeretne
újból leülni közéjük és játszani velük; ott vannak a megviselt
gyermekkori könyvek; az ember úgy szeretné azokat újra elolvasni s
megtanulni, a mit régen elfelejtett, s a mi akkor olyan nagy tudomány
volt.
Loránd egy boldog hetet töltött otthon. Ez idő alatt Fannyt hazavitte
Fromm mama Pozsonyba.
Miután Dezső megkérte Fanny kezét, úgy illett, hogy a menyasszonyt a
szülői háztól vigyék el.
Egy hét mulva aztán útnak indult az egész Áronffy-család a
menyasszony-hozásra, csak az örömanya maradt otthon.
A fürstenalleéi kis emeletes házban még mind a régi arczok várták őket,
csakhogy tíz évvel mind megvénülve. A hintó ajtaját még mindig az öreg
Márton szaladt kinyitni, csakhogy már az ő mozgó bóbitája is fehér volt,
mint a kakadué. Fromm papa is ott várt az ajtóban, de már vendégei elé
szaladni nem tudott; mert fél karját és lábát megütötte a guta; csak úgy
támaszkodott egy hosszú csontos fiatal emberre, kinek nagy fáradságába
került a nőni sehogy nem akaró néhány szál szőrt a felső ajkán,
kegyetlen kenőcsökkel bajuszformába sodorintani. Rá lehetett benne
ismerni Henrikre; a jó fiú olyan örömest mosolygott volna; de az az
átkozott kifent bajusz nem engedte a száját nagyon széjjelvetemedni.
– Hozta Isten! hozta Isten! hangzott minden oldalról. Fromm papa
nyujtotta ép karját az öreg mamának; Henrik ugrott a nyakába Dezsőnek:
Márton legény pedig oda somfordált Loránd mellé s könyökével
megtaszítva, tréfás oldalkacsintással monda neki: «no! úgy-e nem lett
semmi baj belőle?»
– Nem ám, öreg. S azt mind ennek a jó botnak köszönhetem – szólt Loránd
előadva köpenye alól Márton legény vándorbotját, melynek szép ezüst
fogantyut csináltatott az eddigi kutyalábszárcsont helyett.
Az öreg magánkívül volt örömében, hogy ereklyéjére így rágondoltak.
– Igaz-e az – kérdezé mohó szemhunyorgatással, hogy az úrfi ezzel a
bottal két zsiványnyal küzdött meg? Dezső úrfi írta.
– Nem öreg; csak egygyel.
– Azt leütötte vele?
– Nem lehetett, mert elszaladt. Most hát kijártam a vándorévet, s
visszaadom a botot köszönettel.
De nem az ezüst fogantyú volt az, a minek Márton legény olyan nagyon
örült. Vitte a boltba a visszakerült botját, mint valami troféumot s
mesélte a legényeknek, hogy Loránd úrfi ezzel a pusztán három zsiványt
vert a földre. Nem adta volna azt az egy botot egy egész Mecklenburgért,
tele mindenféle bottal.
Az öreg Fromm nagymama is megvan még, s nagy dicsőségül számítja be,
hogy a századik pár harisnyát épen ma végezte be Fanny staffirungjához.
S a kit legutoljára hagytunk, a mindig szebb, a mindig kedvesebb Fanny!
mintha egy örökkévalóság óta nem látták volna egymást Dezső
nagyanyjával!
– Tehát mégis a mi leányunk fogsz lenni!
És valamennyien úgy szeretik Dezsőt, alig lelik helyét.
– Milyen szép férfi lett! – magasztalja Fromm nagymama.
– Milyen jó ember! – dicséri őt Fromm mama.
– Milyen okos ember! Milyen nagytudományú ember! – dicsekszik Fromm
papa.
– S milyen izmos ficzkó! – szörnyűködik Henrik; elbámulva azon, hogy más
gyerek is megnőtt az alatt, a míg ő. Emlékezel-e, még mikor első este
úgy az ágyba vágtál? Ej, de haragudtam rád akkor!
– Emlékezel-e rá, mikor első este eldugtad a pereczet Henrik számára? –
mond a nagymama. Ej, de elpirultál akkor!
Emlékezel-e rá – szól közbe Fromm papa, ép kezével kettő helyett is
hadonázva; mikor legelőször németül beszéltél hozzám? Ej, de nevettem
rajtad akkor.
– Hát én rám emlékezel? – szól Fanny, tréfásan fonva kezét vőlegénye
karjába.
– Mikor itt először megcsókoltál – enyeleg vele Dezső, ragyogó szemébe
tekintve.
– Ej de féltél tőlem akkor!
– Hát arra emlékezel-e – szólt érzéstelen hangon az ifjú, mikor itt az
ajtónak dűlve álltam, s te odajöttél hozzám titkomat kicsalni. Oh be
megszerettelek akkor!
Loránd odalép hozzájuk s mind a kettőnek vállára téve kezét, sóhajtva
mond:
– Bocsássatok meg nekem, hogy ily sokáig utatokban álltam!
Erre aztán mindenki szeme megtelik könynyel; kiki tudja, hogy miért jön
az?
Fromm papa elragadtatva kiált fel: