évvel ezelőtt ketté szakítá, s a mi tíz év alatt történt, az mind csak
egy nehéz álom lett volna, melyből csak a férfikor sűrű szakálla maradt
meg.
Reggel jó későn ébredtek fel Dezsővel együtt. Az álom jól esett egyszer!
Az álom – ezuttal a halál helyett.
– Te öreg, – szólt Loránd öcscséhez – én még egy kalandos tréfát
tartogatok számotokra, mivel meg akarlak benneteket lepni.
A fenyegetés olyan jó kedvvel volt mondva, hogy Dezsőnek épen nem volt
oka nagyon megijedni.
– Csak ide vele.
Loránd előre nevetett a hatásnak.
– Én nem fogok most veletek menni haza.
– Hát mit csinálsz? – kérdé Dezső, épen úgy elbámulva, a hogy Loránd
előre várta tőle.
– Megszököm tőletek; szólt, a fejét rázva jó kedvében.
– Ah! Az merész vállalat. De megmondod, hogy hova szököl?
– Haha! Nemcsak megmondom, hogy hova szököm? sőt téged is magammal
viszlek, hogy vigyázz rám ezentúl is, ha már eddig vigyáztál.
– Azt nagyon okosan teszed. – S szabad megtudnom, hogy hová?
– Vissza Lankadombra.
– Lankadombra? Tán ott felejtettél valamit?
– Igen. Az eszemet. – No! ne nézz rám olyan furcsán, mintha azt akarnád
kérdezni, hogy «hát volt?» – Te, ugyebár tisztában vagy ezzel a kis
csereleánynyal? Úgy látom, hogy anyánk és nagyanyánk is eléggé belé
vannak szerelmesedve, hogy Fannyt rajtad kívül másnak oda ne adják;
hanem még az én áldásom hátra van, öreg; azt még nem kaptad meg.
– Biztat a remény, hogy talán meglágyíthatom kemény szívedet.
– Nem olyan hirtelen. Mondok neked valamit.
– Hallgatom.
– Végrendeletemben minden világi javamról lemondtam a te javadra; a
pecsétes levél ott van nálad. A hogy ismerlek, úgy hiszem, hogy éktelen
örömet fogok neked szerezni vele, ha végrendeletemet tőled visszakérem,
s azt mondom, hogy már most fele vagyonoddal szegényebb fogsz lenni,
mert a másik fele kell nekem.
– Ezt tudom, a nélkül, hogy tőled várnám, hogy megtaníts rá! De mi köze
a te ó-testamentomodnak az én szívem evangeliumához?
– Oh, be vastag a te fejed, öreg; hogy még sem értesz! Halljad tehát
ultimátumomat. Én nem adom beleegyezesemet abba, hogy te házasodni
indulj – én előttem!
Dezső Loránd nyakába borult, most értette már.
– Neked van, a kit szeretsz?
Loránd mosolyogva igenlé.
– Persze, hogy van. Hanem hát, tudod, hogy ez az ostoba ficzkó (ej, be
hatalmasan megszorongattad a torkát!) mennyire összezavarta az egész
életre való számításomat. E miatt nem jöhettem vele tisztába, a minek a
folytatása a mai napon túl esik. Hanem most már annál jobban sietek. Fél
óra kell rá, hogy anyáinkat értesítsük; fél óra, hogy kocsira üljünk; ők
azalatt itt maradnak; mi az öreg Topándyval visszarepülünk Lankadombra;
estig elvégzünk mindent, s holnap itt vagyunk, mint két futó bolond, a
ki abban versenyez, hogy melyik tudja a másikat nagyobb gyorsasággal
nyargalvást magával repíteni; – oda, a hol boldogsága vár reá?
Lankadombig én hajtom a lovakat, Lankadombról vissza meg te. – Szegény
lovak!
Dezső nem mert ez örömhírrel maga menni anyjához. Fannyra bízta, hogy
készítse rá elő; hiszen meglehet, hogy az öröm megölte volna. Azt
mondták, hogy Lorándnak hivatalos elintézendői vannak, a mik egy napra
Lankadombra szólítják s Topándyval együtt útnak indultak.
Topándy be volt avatva a titokba, s gondolta, hogy neki Loránddal kell
menni: násznagyra lehet szükség.
Loránd körül egészen átváltozott a világ; ő azt hitte, hogy «körüle»,
pedig «benne» volt az átváltozva.
Valóban újjá születve: egészen más emberré lett, mint volt tegnap. A
tegnapi zajos jó kedv olyan rosszul rejté a halálmegvető elszántságot,
mint a milyen jó árulója volt mai mélázása a szívet eltöltő
boldogságnak.
Az egész úton Dezső alig vehette szavát, de arczán olvashatott mindent,
a miről gondolkozik; s ha egyszer-egyszer megszólalt, magasztalva a szép
májusi mezőt, abból is kitalálhatá, hogy a szív is tavaszt érez belül.
Milyen szép ismét élni, boldognak, vidámnak lenni, reményleni, a jövőtől
jót várni, szeretni, és szerelmében büszkélkedni, fölemelt homlokkal
járni, egynek mindene lehetni!
Délre megérkeztek Lankadombra.
Czipra kifutott eléjük s összecsapta kezeit.
– Magukat kergették! Hogy már itthon vannak. Most ugyan ebéddel nem
várta senki.
Loránd volt az első, a ki leugrott a szekérről, nyájasan nyujtva a
leánynak kezét.
– Megjöttünk, Czipra hugom. Ha nem is vártál ebéddel, jut a tiedből
nekünk is.
– Nem abból. Szólt a leány suttogva és elpirulva. Tudja, hogy én a
cselédek ételéből szoktam enni, mikor maguk nincsenek itthon, s még
vendéget is hoztak. Kicsoda az az úr?
– Az az öcsém, Dezső, nagyon jó fiú. Csókold meg szépen, Czipra hugom.
Czipra nem parancsoltatott magának kétszer; Dezső megkapta a csókot.
– Most aztán adj neki szobát; ma itt maradunk. Nekem pedig küldj a
szobámba mosdóvizet, nagyon porosak lettünk az úton; pedig ma szépek
akarunk lenni.
– Igazán? – Czipra azzal kézenfogta Dezsőt s a míg szobájáig elvezeté,
egész élete históriáját kikérdezte: hol lakik? miért nem látogatta meg
Lorándot hamarább? van-e már neje! jön-e még ide vissza valaha?
Dezső már annyit tudott Loránd leveleiből Czipra felől, hogy a szegény
leány minden kérdésére szívesen felelhetett, s az első látásra szíve
minden titkát kibeszélte előtte. Jaj, hogy örült annak Czipra.
Loránd pedig be sem várta az ezúttal hátul jövő Topándyt, hanem futott
szobájába.
Az a levél! Az a levél! – Ez volt eszében az egész úton.
Legelső volt: azt kivenni a zárt fiókból és elolvasni.
Ezúttal nem tanakodott magában hosszasan, feltörje-e a pecsétet? El is
szakadt a boríték a kezében, a mint e pecsét nem akart engedni.
És azután olvasta a következőket:
«Uram.»
«Azon percz, melyben önnek nevét meg kelle tudnom, örök választófalat
emelt közöttünk. Annak az emléknek, a mi önt terheli, folytatása nem
lehet a kettőnk közötti szövetség. Ön, ki a szerencsétlenségbe rántá le
anyámat s abban hűtlenül elhagyá, nem ajánlhat nekem boldogságot s nem
követelhet tőlem. Én Tátray Bálintot meg fogom könyezni, mint
halottamat, kinek ábrándjaim adtak éltet, s kit a hideg való eltemetett;
de Áronffy Lorándot nem ismerem. Ezt kötelességem önnek elmondani, s ha
ön, mint hiszem, lovagias ember, úgy ön is tartozásának fogja venni,
hogy, ha az életben találkozni fogunk, arról, a mi Tátray Bálint volt:
többé ne emlékezzék.»
«Isten Isten önnel.» – «Melanie.»
Loránd vert szívvel rogyott le székére.
Hát ez volt a megcsókolt levél tartalma?
Ez volt abban a levélben, a mit a halálország küszöbén nem mert
fölnyitni, nehogy a boldogság, a mi abból reá sugárzik, megrendítse
léptei szilárdságát. «Ah! hisz ezek könnyűvé akarták rám nézve tenni a
meghalást.»
«Ilyen levelet írni énnekem! Ilyen szavakat mondani, annak, a kit valaha
szerettünk.»
«Hiszen igaza van. Nem voltam a bibliai József Putifárné ellenében; de a
szerelem nem kezdődik-e bocsánaton? Vádoltam-e én őt a gyűrű birtokáért,
a mit a vízbe ejtett? s kitől tudhatja ő, hogy az én bűnöm nagyobb
volt-e e vízbedobott gyűrűnél?»
«És ha hajam száláig elmerült bűnös volnék abban, a mivel vádol, lehet-e
egy angyalnak, a ki semmit sem tudhat arról, mi történik a pokolban: ily
hideg szavakat adni ilyen gondolatnak?»
«Meg akartak ők engemet ölni!»
«Be akarták mögöttem zárni az ajtót, mint nápolyi Johanna tett férjével,
mikor az gyilkosaival küzdött.»
«És tisztára akarták mosni az orgyilkost, rám vetve a vádat, hogy
megöltem magamat megvetett szerelemért.»
«Mindent jól tudtak, mindent kiszámítottak hideg kegyetlenül. Megvárták
az órát, a mikor jönni kell, s kiköszörülték a kést, mielőtt kezembe
veszem.»
«És én még sem fogom őt soha gyűlölhetni! Szívembe döfte a tőrt és én
csak a csókra emlékezem, a mit adott…»
Szelid kéznyomás érinté vállát e perczben.
Zavarodottan tekinte föl. Hát Czipra állt a háta mögött. A szegény
czigány leány nem engedheté, hogy más szolgáljon Lorándnak; ő maga hozta
el neki a mosdóvizet.
A leány arczán látszott a gyöngéd rémület, ő rég szemlélhette Lorándot
így, tőle észrevétlenül.
– Mi baja? – kérdezé tőle, remegő aggodalommal.
Loránd nem tudott szólni. Csak az elolvasott levélkét mutatta fel neki.
Czipra nem érti az irást. Czipra nem tudja azt, hogyan lehet néma
betükkel valakit megmérgezni, szívet fenékig megsérteni, megölni? csak
azt látja, hogy Loránd a levéltől beteg.
Ismeri azt a rózsaszín papirt, ismeri azokat a finom vonásokat.
– Ezt Melanie írta!
Válasz helyett Loránd egy keserű, mondhatlan fájdalommal teljes
tekintetet vetett arra a levélre.
És a czigány leány elérti, mi van e tekintetben mondva? mi van abban a
levélben írva? s vadállati dühvel kapta ki azt Loránd kezéből és
szikrázó szemekkel, szilajon tépi azt ezer darabra, s a földre vágva,
eltapossa annak foszlányait, mint a hogy futó pókokat szoktak eltaposni.
S azután két kezébe rejti arczát s ő sír Loránd helyett.
Loránd odamegy hozzá s kezét megfogva, szomorúan mondá neki.
– Látod, látod, nem azok a czigány leányok, a kiknek az arczuk barna, a
kik sátor alatt születtek, a kik kártyát vetnek, abból imádkoznak.
Azután Czipra kezét kezében tartva, sokáig járt vele alá s fel
szobájában szótlanul. Egyik sem tudott a másiknak mit mondani. Csak
gondolkoztak egymás felől, hogy lehetne ezt a másik szomorú lényt
megvigasztalni? és nem találták ki soha.
E szomorú mélázásból Topándy megérkezte veré fel őket.
– Most egyre kérlek, Czipra, ha engemet szeretsz; – monda Loránd.
Ha szereti-e?
– Arról, a mit most láttál, ne szólj senkinek egy szót se. Velem nem
történt semmi. – engemet e pillanaton túl ha szomorúan látsz, kérdezd
meg, mi bajom? meg fogom vallani. De «az» a halovány arcz nem lesz azok
között, a mikért gyászolok.
Czipra örült e szónak.
– Bátyám és öcsém előtt mutassunk derült arczot. Jó kedvünk legyen. A
fulánkot nem látja senki.
– S ki tudja, még a méh is belehalhat abba. Czipra baljóslatú arczczal
távozott, ezt mondva. Az ajtóban még egyszer visszafordult.
– A kártya mind megmondta ezt nekem az éjjel. Éjfélig mindig azt
vetettem. Hanem magának még mindig áll a gyilkos. A Zöldruhás leány
pedig még mindig védi. – Lássa: én ilyen bolond vagyok. De ha nincs más,
a miben higyjek.
– Lesz Czipra más is; – szólt Loránd, – most öcsémmel elutazom, az ő
lakodalmát megülni, akkor visszatérek.
Ekkor aztán nem kellett Cziprát biztatni többet, hogy legyen egész nap
jó kedvű. Önként is jött neki.
Szegény leány: olyan kevés elég volt neki, hogy boldog legyen.
Loránd pedig, a hogy Czipra eltávozott, felszedegette a földről a
széttépett, eltaposott papirrongyokat, nagy gonddal összeilleszté őket
az asztalon, míg szó szóhoz talált, s akkor még egyszer és újra elolvasá
azt.
Szobája ajtaja előtt léptek hangzottak, vidám beszéd, nevetéssel
vegyest, Topándy és Dezső jöttek hozzá; Loránd szétfujta asztaláról a
papirrongyokat, elrepültek szanaszét, s azzal ajtót nyitott s ő lett a
harmadik nevető alak mellettük.
XXII. A tudtán kivül rém.
– Min nevettek hát olyan nagyon?
– Hallod-e, mi tanácsot adott nekünk Czipra? – szólt Topándy. – Minthogy
ő bennünket ebéddel nem várt, azt indítványozza, hogy menjünk át
Sárvölgyihez, ott nagy trakta lesz ma. Valakit várnak.
– A ki valószinűleg nem fog az ebéd idejére megérkezni – tevé hozzá
Dezső.
Czipra a folyosó túlsó végéről beleszólt a társalgásba.
– Itt volt nálam a vén gazdasszony Sárvölgyitől. Tortasütőt kért
kölcsön, meg jeget; mert ma a Gyáli úr vissza fog érkezni Szolnokból.
– Vivát! – mondá rá Topándy.
– S minthogy azt látom, hogy maguk az ifjú urat ott felejtették, hát már
most csak menjenek el maguk Boris asszony süteményét elkölteni, különben
megint engemet átkoz össze.
– El is megyünk, Czipra hugom; – szólt Loránd. – Igen, igen; ne tessék
rajta nevetni. Vedd a kalapodat Dezső: elég szépen kicsipted magad
falusi látogatáshoz; megyünk át Sárvölgyiékhez.
– Sárvölgyiékhez? – szólt Czipra, kezeit összecsapva s már erre ő is
közelebb jött Lorándhoz. – Maguk Sárvölgyiékhez akarnak menni?
– Nem épen Sárvölgyi kedvéért, – szólt Loránd igen komolyan, – a ki
különben igen kegyes, jámbor férfiú, hanem vendégeiért, a kik Dezsőnek
régi ismerősei. Nem is mondtam még neked Dezső. Bálnokházyné és leánya
itt vannak Sárvölgyinél valami pörös ügyben. Azokat, ha már egy faluban
vagyunk, nem kerülheted el.
– El lehetnék ugyan náluk nélkül, – viszonzá Dezső közönynyel; – de nem
bánom, látogassuk meg őket, nehogy szándékot lássanak a kikerülésben. Te
beszéltél már velük?
– Oh igen. Mi jó hangulatban vagyunk egymáshoz.
Loránd áldotta magában egykori óvatosságát, hogy Melanieről sohasem írt
Dezsőnek egy szót is. Úgy látszik, Dezső sem járt utána, hogy
gyermekkori eszményképe hova tűnt el? Más kép foglalta el helyét.
– Azonkívül is, minthogy Gyáli az asszonyságok ügyvédje, ki holmi pörös
egyezséget lett volna itt létrehozandó Sárvölgyivel s minthogy Gyálit,
te kedves barátom, manu propria expediáltad ki Szolnokból s az rögtön
postára ült s azóta Pesten van; ha odább nem futott; tehát egyúttal
hivatalos kötelességed is magyarázatot adni az ügyvédjükre várakozóknak,
hogy hova tetted az emberüket? Ha van bátorságod hozzá?
Dezső eleinte húzódott a látogatástól, hanem az utóbbi megbízás és
bátorságának kétségbevonatala megejték akaratát.
– Hogy van-e bátorságom? No azt majd meglátod. És egyúttal azt is meg
fogod látni, hogy milyen szóbeli védelmet tudok ügyvédileg hevenyészni?
Fogadom, hogy ha én előadom az esetet, ők maguk is nekünk fognak igazat
adni.
– Oh tedd azt, kérlek. – Szólt Loránd, tréfásan összetett kézzel
könyörögve öcscsének.
– Meg is teszem.
– Siess hát, hozd a kalapodat és menjünk.
Dezső elszánt léptekkel indult a kalapjáért.
Czipra utána nevetett. Ő tudta, hogy mi lesz ebben a nevetni való? Ez a
menyasszony előtt fogja a vőlegényt meggyalázni. Hogy mivel? azt ő maga
sem tudta; de annyit a férfiak beszédéből már kivehetett, hogy Gyálit
valami égrekiáltó gyalázatért ez éjjel a társaságból kivetették. Tegnap
óta ő is gyűlölte ezt az embert.
Loránd pedig a boszúállás kéjétől szikrázó szemekkel nézett távozó
öcscse után.
Topándy megfogta Loránd kezét.
– Ha hinném a kherubimokat, azt mondanám: egy öldöklő angyal szállt
beléd, a ki ezt a gondolatot sugallta neked. Tudod-e azt, hogy Dezső oly
szakasztott mása annak az alaknak, a mi atyád volt, midőn az
akadémiákról hazakerült; arcza, termete, hangjának zengő mélysége, a
szemeiben fel-felvillanó tűz, s az a megölő szemöldökránczolás. S te
most ezt a fiút odaviszed Sárvölgyi elé, hogy végig regéltess vele egy
irtóztató történetet egy emberről, ki jó barátját a legördögibb módon
akarta megölni, épen úgy, mint ő.
– Csitt! Dezső nem tud erről semmit.
– Annál jobb. Egy élő lény, a ki nem sejti, hogy ő arra az emberre
nézve, a kit meglátogat, a legfélemletesebb túlvilági rém. A megölt apa,
ki fiában feltámadt! – Ezért a bekövetkező óráért egyet elismerek az
eddig tagadott fogalmak közül: – a pokol létezését…
Dezső visszatért.
– Nézz körül bennünket, Czipra hugom, – szólt Loránd a mindig közelében
tévelygő leányhoz. – Elég szépek leszünk-e? Megakadhat-e rajtunk a
szépek szeme?
– Menjenek, – monda Czipra, tréfás haraggal megtaszítva Lorándot; –
mintha nem jól tudnák azt maguk. Vigyázzanak inkább magukra, hogy ott ne
vesszenek. Az ilyen szép legényeket hamar elkapják ám.
– Nem, Czipra! mi visszatérünk hozzád – szólt Loránd, oly gyöngéden
szorítva magához Cziprát, hogy Dezsőre nézve fölösleges maradt minden
további kérdezősködés azon tárgy felől, a miért tulajdonképen Loránd ide
hozta őt. Helybenhagyta bátyja választását: a leány szép, természetes,
jó kedélyű, s látszik, hogy szereti. Mi kell több? – Ne félj, Czipra
hugom; nem maraszt ott bennünket senki szép két szeme.
– Ejh, nem is a szép szemektől féltem én magukat – szólt Czipra
csintalan fürgeséggel csúszva ki Loránd karjából – hanem Boris asszony
tortájától: – az itt nem lesz.
Erre aztán mind a hárman nevettek: utoljára még Dezső is; pedig ő nem
tudta még, hogy miféle mythologiai ijesztő szörny lehet egy olyan
balsorsszülte czukorsütemény, a mely Boris asszony kezéből kikerül?
Topándy mind a két fiút megcsókolá. Sajnálta, hogy ő is velük nem mehet
s kérte Lorándot, hogy csak maradjanak ott sokáig.
Czipra a kapuig kikisérte őket. Loránd ott kezet szorított vele, s szép
gyöngéden megcsókolta a leány kezét. A leány nem tudta, hogy
szégyenelje-e azt, vagy örüljön neki?
Azután háromszor is visszafordult Loránd, míg Sárvölgyi lakáig értek, s
kezével köszöngetett Czipra felé.
Dezsőnek semmi további felvilágosításra sem volt már szüksége ebben a
pontban. Azt hitte, hogy a legjobban van értesülve.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Borcsa asszonynak pedig azalatt volt drága dolga otthon.
– Az is bolond volt, a ki azt kitalálta, hogy valami vendégséget
bizonytalan időre rendeljen meg. Nem tudni: egy órakor, két órakor,
három órakor, este, vagy éjfél után lesz-e itt az, a kire várakozni
kell?
Húszszor is kifutott már az utczaajtóba, megnézni, jön-e már? még sem
jön? Minden kocsizörgés, minden kutyaugatás kicsalta az utczára, a
honnan aztán annál mérgesebben tért vissza, dohogva:
– A leves mind elfő már, négyszer is fel van töltve már. A lepény
szilánkká száradt. A kappan olyan már, mint a csontváz. A felfújt kása
mind összeesett. Szerencse, hogy a fánkot még tegnap kisütöttem, azt ma
csak fel kell melegíteni: úgy nagyon jó lesz. De hol az ördögbe is jár
az a pipogya városi gavallér? Verje meg a csoda a nagyvárosi bélét, ha
még ennyi időre sem éhezett meg.
Néha egy-egy rémgondolat is felsüstörgött előtte rántásos serpenyőjéből.
– Hátha az a czigányleány megint? Ármány-adta czigány leánya! Még
kitelik tőle, hogy a mint ott ő náluk leszálltak az urak: ezt a vendéget
is megreggelizteti magánál s csak úgy ereszti vissza. Ez ugyan
képtelenség volna, minthogy a városi úrfi az itteni kisasszonynak
mátkája; de a czigány leánynak is átkozott szemei vannak. Aztán sok
mesterséget tud: megbabonázza az embert. Az átkozott czigány leány;
mikor valami babonát mond, hát attól az ő fánkja mind szép szalagot kap
körül, másik babonamondására meg az én fánkom mind úgy összezsugorodik a
forró zsírban, mint a furkó; pedig ugyanabból a lisztből való,
ugyanazzal az élesztővel. Ez a fertelmes czigányleány sok ilyen
megrontásra képes.
Ne is mutatta légyen magát valaki a háziak közül, Borcsa asszony
láttávolában, mert kikapta tőle a magáét.
– No, a nagyságos úr megint hozott a nyakamra olyan vendéget, a ki azt
hiszi, hogy este harangozzák a delet. Kár volt tegnapra nem invitálni;
akkor talán mára csak megérkezett volna. Én mindent akár újból kezdjek
el főzni.
– Mondhatom, hogy derék vőlegény az ilyen, kisasszony! A ki várat
magára. Ha én ilyen szép kisasszony vőlegénye volnék, fél nappal
hamarább jönnék az ebédre, nem fél nappal később. No iszen lesz ezzel
kínja, ha valaha otthon főzet. Hanem iszen Bécsben nem főznek otthon.
Minden ember vendégfogadóból él. Ott lehet délután hat órakor ebédelni.
Legalább, a mit a délben ebédelők meghagytak, azt összevagdalják s
csinálnak belőle új kófernyát a később jövő úri vendégeknek. Köszönöm
alássan!
Végre mégis épen az utolsó kutyaugatásnál, melyre Borcsa asszony már ki
sem méltatá tekinteni a konyhából, többszörös férfi-léptek hangzanak a
folyosón; s midőn e hangra Boris asszony nagy felkészüléssel előrohan,
hogy majd mint megmutatja ő most mindjárt annak a bécsi úrnak, mint
szokás a vendégszeretetet élőszóval kifejezni itt az alföldön? nagy
bámulatára nem a bécsi gavallért, hanem a szomszéd úrfit látja maga
előtt egy másik idegen úrfival.
– Lehet az uraságokkal szólni? – kérdi Loránd a feltüzelt amazontól.
– Igenis. Odabenn vannak a nagy szobában. Hát azt a bécsi urat nem
hozták el?
– Az csak ebéd után fog eljönni, – szólt Loránd, ki ráért Borcsa
asszonynyal még humorizálni is.
Azzal bementek, Borcsa asszonyt ott hagyva a kétség maró kigyóinak
martalékul.
– Vajjon való volt-e ez, vagy tréfa? Vajjon mit akarnak ezek itten?
Vajjon miért nem hozták el azt, a kit elvittek? Vajjon soká fognak-e
ezek itt maradni? Vajjon nem üt már bele a mennydörgő mennykő ebbe az
egész vendégségbe?
Az uraságok mind együtt voltak a nagy teremben.
Ők is azt hitték, hogy az ajtóban hangzó léptek azt hozzák, a kire
várnak. S nagyon türelmetlenül vártak már. Gyáli azt izente, hogy a mint
menekülhet a szolnoki tivornyából, azonnal kocsira ül és visszatér.
Melanie hullámzott hajfürtein gondoskodó anyai kéz nyomai látszottak, s
Bálnokházyné maga is igen hatásos tünemény volt négy-négy hunczutkával a
két halántékától a homlokán körül; még Sárvölgyi is előkereste e napra
fecskefarkú fekete frakkját, akkori időben a tisztelgési gála
kizárólagos jelmezét.
Nagyon nagy ünnepélyre készülhettek itt ma!
Mikor aztán a három, udvariasan elősiető alak előtt megnyilt az ajtó, s
a két testvér belépett rajta: egy ijedelemmé vált mind a három mosolygó
tekintet.
«Hát te még közelíthetsz hozzám?» Ez volt Melanie ijedelme.
«Hát te még nem haltál meg?» Ezt kérdezé Bálnokházyné tekintete Loránd
arczától.
«Hát te föltámadtál-e?» Ez a kérdés volt Sárvölgyi merev tekintetében,
melyet Dezső arcza igéze meg.
– Testvérem: Dezső. – Szólt Loránd, elfogulatlan bizalmas hangon;
bemutatva az öcscsét. Tőlem hallotta meg nagysádtok ittlétét, azért meg
fog bocsátani Sárvölgyi úr, ha öcsém kivánatának engedve, nehány perczét
látogatásunkkal elraboljuk.
– Kérem: tessék helyet foglalni. Örülök a szerencsének: – szólt
Sárvölgyi, oly szorongatott hangon, mintha a torkát fojtogatná valami
láthatatlan kéz.
– Úgy-e nagy fiú lett ebből a Dezsőből, nagysád? – szólt Loránd,
Bálnokházyné és Melanie közt foglalva helyet, míg Dezső Sárvölgyivel
szemközt ült le, ki folyvást nem bírta róla szemeit levenni.
– Nagy és szép fiú. – Bizonyítá Bálnokházyné. – Milyen kicsiny volt még,
mikor Melanievel együtt tánczolt!
– S milyen féltékeny volt bizonyos emberekre.
Ennél a szónál hárman is vetettek intő tekintetet Lorándra, hogy «ne
tovább!» Bálnokházyné, Melanie és Dezső. Milyen indiskrétek ezek a
falusi emberek!
Különösen Dezsőnek igen megnehezült, az ilyen bevezetés után,
kellemetlen mondókájához hozzá kezdeni.
Loránd pedig valóban jó kedvre volt hangolva. Az a látvány, hogy
tegnapelőtti kedvese milyen ünnepélyes piperével készült megülni azt a
napot, melyen szegény nyomorult, eldobott szeretője magát főbelőni
tartozik, olyan humort keltett szívében, a minek lehetetlen volt
szavaiban meg nem érzeni. Csak azért is ezt folytatta.
– Tessék elhinni. A bohó ficzkó még rám is féltékeny volt. Majd megölt.
Pedig mi nagyon hívek vagyunk az emlékeinkhez.
Dezső meg nem foghatta, micsoda bolondság ütközött a bátyjához, hogy ez
most őt, Melanieval együtt ilyen hamis helyzetbe akarja hozni? Talán jó
volna a tárgyhoz látni és félbeszakítani ezt a beszédet.
Bálnokházyné arczán felismerhető volt bizonyos megvetéssel határos gúny,
midőn Lorándra tekintett, mintha azt akarná mondani: «tehát csakugyan
győzött a próza a becsületérzés poézise felett? Megél az ember halála
napján túl is, csak kellő flegmával bírjon hozzá? Szégyen a futás, de
hasznos; hanem hát így is csak meg vagy te ölve.»
Ezt a gúnyt majd mindjárt elűzzük erről a szép arczról.
– Tisztelt nagysádtok, – szólt Dezső hideg nyugalommal. – Az illendő
tisztelgésen kívül is, mely nagysádtok látogatására hozott, van egy
indok, mely kötelességemmé tette, hogy ide jőjjek. Számot kell
nagysádtoknak arról adnom, hogy nagysádtok ügyvédje miért nem jött ma
ide vissza, s miért nem is fog egy ideig visszajönni?
– Az Istenért! Csak nem érte valami veszély? – kiálta fel ideges
ingerültséggel Bálnokházyné.
– Oh, a felől legyen megnyugodva, nagysád; ő ép, egészséges, csupán az a
változás történt, hogy jelenleg kelet helyett nyugat felé utazik nagy
sietve.
– No és mi oka lehet arra?
– Az indok, mely őt innen eltávolítja, meg kell vallanom, hogy én
vagyok.
– Ön-e? – csodálkozék Bálnokházyné.
– Ha megengedik nagysádtok, s türelmük van hozzá: messze kell kezdenem a
történetet, mely e sajátszerű végzetet felvilágosítja.
Loránd vette észre, hogy Melaniet nem nagyon érdekli az, hogy Gyáliról
mit beszélnek. Közönyös iránta; hiszen már vőlegénye.