láthatár köröskörül, hogy ő akár trombitaszóval járhatja körül az
országot, hirdetve, hogy ő ez és ez, s nem fog senkire találni, a ki őt
elfogja; minthogy tehát úgyis mindegy, akár tíz év, akár nyolcz; engedje
el már azt az utolsó két évet, s bocsásson bennünket magához.
Erre aztán Loránd ezt a rövid sort írta vissza:
«A mire becsületszavunkat adtuk, arra nem szoktunk alkudozni.»
Ez rövid elutasítás volt.
Többször aztán nem alkalmatlankodtam neki ezzel a kéréssel. Vártam és
tűrtem, míg a napok letelnek…
… Oh Loránd! Én te érted két évet adtam oda a mennyországból e földön!
XX. A végzetes nap.
Végre tehát eljött ez is!
A napokat számláltuk már, a mik még hátra vannak.
Egy héttel a határnap előtt levelet kaptam Lorándtól, melyben arra kér,
hogy ne menjek eléje Lankadombra, hanem inkább adjunk találkozót
egymásnak Szolnokon; nem akarja ez érzékeny jelenetet Topándy
sarcasmusai által megrontani.
Nekem így is jó volt.
Napok óta minden készen állt már az útra. Elékeresgettem mindent, a mi
emlékül maradt rám a tíz év előtti időkből, midőn Lorándtól elváltam, az
utolsó emléklapig. Ez foglalta el most minden gondolatomat.
Nagyon hasztalan fáradság lett volna tőlem a nők előtt arról beszélnem,
hogy az út milyen rossz ilyenkor az Alföldön; hogy egy nappal később
Loránd úgy is hozzájuk jön. Nem is kisérlettem meg, hogy őket
lebeszéljem az útról. Ki maradt volna közülök ilyenkor otthon; ki
engedte volna el egy perczét is annak a napnak, a mikor már Lorándot
ölelni szabad? Mind eljöttek velem.
Egy nappal hamarább érkeztünk Szolnokra, mint Loránd; csak arra kértem
őket, hogy addig maradjanak szobájukban, míg én beszéltem Loránddal.
Megfogadták és benn maradtak egész nap a fogadó egyik szobájában, míg én
egész álló nap az udvaron ácsorogtam, lesve minden érkező kocsit.
Pedig ezuttal szokatlanul sok vendége jött a fogadónak; Topándy víg
czimborái a környékből, kiknek Loránd itt adott találkozót. Néhányat
ismertem személyesen, a többit híréből. Azokkal is hamar megvolt az
ismeretség.
Mindannyian azzal a tudomással jöttek, hogy ma egy víg éjszakát fogunk
tölteni annak az örömére, hogy Loránd ismét visszatér a nagy világba,
honnan mint nemzeti martyr, eddigelé száműzve volt.
Nekem csak az tűnt fel különösen, hogy minek írta hát nekem Loránd azt,
hogy nem akarja első viszonttalálkozásunk elégiai hangulatát a
lankadombi stoicusok lármája által zavartatni, ha az egész epicuri
szövetséget mind ide csődíti? a mi összejövetelünknek majd nagyon is
dythyrambi hangulatot fog adni.
No de hát legyen mulatság. Én a mulató embereket is szeretem.
Késő este volt már, midőn egy ötlovas hintó hajtatott be a fogadó
udvarára; a legelső kiszállóban Gyálit ismertem fel.
Hát ez mit keres itt köztünk?
Utána egy virgoncz öreg úr szállt ki a kocsiból, fölfelé fésült
bajuszára, neki hegyesedő szemöldökeire, a régi időkből emlékeztem. Ez
nagybátyám, Topándy.
Csodálatos! Loránd azt írta, hogy épen ő miatta keres egy közönyös
találkozó helyet.
Topándy egyenesen felém jött.
Oly komoly volt az arcza, midőn hozzám érve, kezemet megfogta, hogy
szinte megzavart vele.
– Te Áronffy Dezső vagy? mondta; s két kezével megfogta vállamat, hogy
szemembe nézzen. Ha nem mondod is, rád ismerek. Mintha csak boldogult
atyádat látnám magam előtt. Oly szakasztott hasonlatosság!
Ezt már sokan mondták, hogy atyám ifjúkori arczához nagyon hasonlítok.
Topándy azzal érzékenyen megölelt.
– Hol van Loránd? – kérdezém én tőle. Nem jött el?
– Más szekéren jön utánunk; – felelt ő, s egész hangján felismerhető
volt a legnagyobb meghatottság. Mindjárt itt lesz. Ő nem szeret hintóban
ülni. Maradj itt és várj reá.
Azzal a körüllézengő czimborákhoz fordult:
– Mi meg, pajtások, menjünk addig a terembe Hagyjuk ezeket a fiúkat
magukra, mikor találkoznak. Tudhatjátok, hogy ilyen jelenethez nem kell
publicum. Tehát előre! marsch, nemes galléria!
Ezzel beterelte valamennyi pajtást a folyosóról: Gyálinak arra sem adott
időt, hogy elmondhassa, mennyire örül találkozásunknak.
Egyre talányosabb lett előttem ez összejövetel. Hisz Topándy maga érzi
azt legjobban, hogy mi ebben az órában az átérezni való? Mi szükség volt
őt kerülnünk?
Most zörgött a szekér, a két paripa vágtatva nyargalt be az udvarra, a
könnyű úti kocsival. Ő maga hajtotta a lovakat.
Alig ismertem rá. Nagy körszakálla, röviden nyírt haja, portól lepett
arcza egészen más alakot állítottak elém, mint a milyennek én szoktam
Lorándot albumomba lerajzolni, képzelet után, a hogy én hittem őt magam
előtt látni, s a hogy anyám és nagyanyám igazítottak rajta, hogy de biz
ilyen, meg olyan; ez hiányzik, ez a vonása más, ez több, ez kevesebb, ez
másként van; számtalanszor mulattunk mi ezzel.
Loránd egyik képhez sem hasonlított, a mít én rajzoltam. Izmos, erős,
nyers falusi gavallér volt.
A mint leugrott a szekérről, egymás elé siettünk.
A fogadói udvar közepe nem volt arra való, hogy itt egymással valami
érzékeny jelenetet játszunk el. Különben sem szerette egyikünk is a
komédiázást.
– Jó estét, öreg!
– Jó estét bátyám!
Ez volt mindössze, a mit egymáshoz szóltunk, kezet szorítottunk,
megcsókoltuk egymás arczát s siettünk be az udvarról, egyenesen a
czimborákkal telt terembe.
Azok falrengető éljennel fogadták Lorándot, Loránd mindannyival sorba
csókolódzott.
Valami elkeserült megyei szónok dikcziót is akart hozzá tartani, de
Loránd azt mondta, hogy tartsa ezt akkorra, majd ha bor lesz az
asztalon; a száraz toasztokat nem kedveli.
Azután ismét visszakerült hozzám, s megfogta két kezével az arczomat.
Terringettét, öreg; hiszen te egészen megtollasodtál! Mi a mennykő? Én
azt hittem, hogy most is olyan kis gyerek vagy, s iskolába jársz. Hiszen
félfejjel magasabb vagy, mint én. Még megérem, hogy meg is házasodtál,
tudtom, hírem nélkül. Micsoda?
Loránd úgy hányivetiskedett, mintha azt előttem akarná velem éreztetni,
hogy ámbár én már férfi vagyok; azért ő nekem mégis bátyám.
Jó, jó.
Hanem én azért karonfogtam s félrevontam őt egy szögletbe.
– Kedves bátyám. Anyánk és nagyanyánk is itt van.
Erre szilajon kirántotta karját kezemből.
– Ki mondta neked, hogy ezt tedd? – dörmögött rám ingerülten.
– Csak csendesen, kedves Loránd. Nem követtem el semmi hibát, még
alakhibát sem. Te holnap lesz tíz esztendeje, azt mondtad, hogy tíz év
mulva mondhatom meg anyámnak, hol vagy? Aztán te magad írtad, hogy a mai
napon legyek Szolnokban. A holnap adandó válaszszal tartoztam anyámnak,
a mai megjelenéssel neked. Szolnok a mi lakóhelyünkhöz két napi járó
föld; tehát – hogy mind a két kötelezettségemnek eleget tegyek, magammal
kellett őket hoznom ide.
Loránd éktelenül dühös lett.
– A kaszakő üssön meg minden prókátort, a hány a világon van! Most ihol
van, kileguléjuskodol a legvilágosabb igazságomból.
– De, hát kedves Loránd, bánt tégedet az, hogy ők, szegények, egy nappal
hamarább lássanak meg téged?
– Jól van. Kezd rá! – Bolond beszéd. – Itt mi most egy jó napot akartunk
magunknak csinálni, s te most elrontod vele.
– Hát hisz azért mulathattok, a meddig tetszik.
– Igen? a meddig tetszik! s aztán akkor azon részeg disznó módra menjek
az anyámnak magamat bemutatni, úgy-e?
– Nem szoktál te részeg lenni soha, Loránd.
– Ejh, mit tudod te? Én nagyon garázda vagyok, mikor bekaptam. Bolond
gondolat volt ez tőled, öreg.
– Hát, tudod mit? Tedd a találkozást előbbre, s azután a mulatságot.
Loránd kicsinyben mult, hogy birokra nem kelt velem ezért a szóért.
– Mondtam már, egyszer mindenkorra, fiskális úr, hogy nem alkuszunk! Itt
nincs transactio, – fiskális úr!
– Már azért csak ne fiskális urazz.
– Megállj hát. Ha te olyan átkozottul pontos tudtál lenni a napok
kiszámításában, hát még én majd tökéletesítem az astronomiai és
chronologiai tanulmányaidat. Vedd elő az órádat, s igazítsd az enyimhez.
Mikor szavadat adtad, Pozsonyban, a barátoknál épen háromnegyedet ütött.
Tizenkettőre. Holnap este háromnegyed tizenkettőre szabadul fel a
becsületszavad, akkor aztán tehetsz velem, a mit akarsz.
Én nagyon rossznak találtam ezt a hangot, s kedvetlenül fordultam félre.
– No, no; ne neheztelj öreg; szólt aztán Loránd, odahúzott magához és
megölelt. Ne haragudjunk mi még ma egymásra, ha eddig nem haragudtunk.
De azt látod, hogy micsoda helyzetben vagyok? Ennyi korhely pajtást,
ennyi istentagadót összecsődítettem, nem tudva, hogy te anyámmal együtt
jösz. És ezek nekem tíz évig hű bajtársaim voltak, sok rossz, sok jó
napot megosztottam velök; nem mondhatom most nekik, menjetek Isten
hírével, mert az anyám itt van. Én sem tehetem, hogy fancsali pofával
üljek itt közöttük reggelig. Reggel tehát el leszünk mindnyájan ázva.
Én, ha győzöm is a bort, de a fejem nehéz lesz utána. Szükségem van arra
a néhány órára, a mit kértem tőled, hogy kiheverjem magamat, s azután
tisztult fővel léphessek szegény kedveseim elé. Magyarázd meg ezt nekik.
– Ők tudják azt már, s holnapnál elébb nem is kérdezősködnek utánad.
– No, így hát szent a béke közöttünk, öreg.
Mikor aztán a társaság látta, hogy már kimagyaráztuk magunkat s
parolázni kezdünk, odacsődült mindenki körénk, s azután lett olyan
lárma, hogy én most sem tudom, ki miről beszélt benne? Annyit tudok,
hogy Gyáli Pepi egy párszor belém akart kötni, hogy valami beszélgetést
kezdjen s hogy olyankor mindig a hozzám legközelebb esőtől kérdeztem
azt, hogy «meddig szándékozik itt mulatni?» «hogy érzi magát?» s más
ilyen meglepő bárgyuságot.
Ezalatt megteríték a hosszú asztalt a terem közepén; felrakták a
borokat, előhozták a párolgó, illatos ételeket, kinn a folyosón
rárántotta a mezőtúri banda a hallgató nótát s kiki iparkodott helyet
foglalni.
Nekem oda kellett az asztalfőre ülnöm Loránd mellé. Balról Loránd
mellett ült Topándy, jobbról én mellettem Gyáli Pepi.
– No öreg, ma te is velünk iszol, úgy-e? – szólt hozzám dévánkodva
Loránd, s pajtásosan átölelte a nyakamat.
– Nem, bátyám, tudod, hogy én soha sem iszom bort.
– Soha sem? Még ma sem? Még az én egészségemért sem?
Ránéztem. Miért akar ez ma engemet különösen leitatni?
– Nem, bátyám. Tudod, hogy fogadásom tartja, hogy nem iszom bort, s
becsületes ember megtartja azt, a mit fogadott, akármilyen absurdum is.
Soha sem felejtem el azt a tekintetet, a mit e szónál Loránd vetett rám.
– Igazad van, öreg. Azzal megrázta a kezemet. Becsületes ember megtartja
a fogadását, akármilyen absurdum is…
És a míg ezt mondta, oly komoly volt: oly riasztó hidegséggel nézett a
mellette ülő Gyáli szemébe. Az pedig mosolygott. Azokkal a szép leányos,
gömbölyű ajkaival olyan nyájasan tudott mosolyogni.
Loránd vállára ütött.
– Hallod-e ezt, Pépó? Az én öcsém megállja, hogy nem iszik bort, mert a
becsületes ember megtartja a fogadását. Jól teszed, Dezső! Ki mit
kimondott, legyen ura szavának.
Aztán röviden hozzáfogtak a dáridóhoz.
Sajátos tanulmány egy bornemisszára nézve végig nézni egy egész éjszakai
férfi-tivornyát, egészen józan fővel; s e divina komédiában, hol tudtán
kívül mindenki szerepel, egyedül lenni publikum és kritikus.
Az első felvonást megkezdik a toasztok. Kinek az Isten hazánkban szónoki
tehetséget adott (s kinek ne adott volna?), fölemeli poharát, csendet
kér, eleinte kap is, később stentori hangerőfeszítéssel eszközöl – ha
nem kap; s igen komoly arczczal, igen komoly frázisokat mond; az egyik
tudja czifrázni, a másik győzi pathossal; harmadik a classikusokból
idéz, negyedik humorizál, s maga elneveti a javát, s valamennyi végzi
nagy pohárcsöngéssel, ölelkezéssel, csókolózással; a trombitatusban
elvesző éljen harsogása mellett.
Később tüzesebb szónoklatok jőnek: hazafi-keservek általános kifakadása.
Az agyak mind jobban áthevülnek: mindenki ráül kedvencz pálczalovára s
ugratja azt maga alatt; a nemzetgazdász, a művész, a gazda, a menyecskék
lovagja, mind saját élményeiről kezd beszélni! minden szokásos
megtartása nélkül a conversationalis tempóknak, hogy egyik ember várja
ki, míg a másik elvégezte; sőt inkább egyszerre valamennyi beszél; egyik
a másik szavába, míg utoljára az, a ki egy bús nótára rágyújt,
valamennyi elől elveszi a vezetést; a dal általános lesz, s kiki magáért
meg van a felől győződve, hogy szebben a világon sehol sem énekelnek.
S e közben az asztal megtelik üres palaczkokkal.
Azután a paroxismus egyre fokozatosan halad fölfelé. A ki eleinte
szónokolt, most már dadog, belesül s káromkodással vágja ki a kudarczot;
amott ül egy, ki már harmadszor kezdett valami beszédhez, de a multakért
gyászoló keserv annyira elfojtotta érzelemtől túláradó keblét, hogy
mindannyiszor könnyekben tört ki, az általános hahota közepett. Másik,
ki már az egész czimboraságot végig csókolta, most a czigányok közé tör
s azokkal csókolódzik rendre; testvériséget esküdve brúgosnak,
klarinétosnak. Az asztal túlsó végén egy kholerikus természetű czimbora,
ki minden tort verekedéssel szokott végezni, már kezd garázdálkodni, s
öklével veri az asztalt, s esküszik, hogy azt, a ki őt megbántotta, még
ma meg fogja ölni. Szerencséje, hogy nem tudja, kire haragszik? A víg
danoló nem tartja már elégnek a jó kedvre, hogy torkát neki ereszsze,
tenyereivel tapsoljon és lábaival tomboljon; most már az üres
palaczkokat, tányérokat kezdi a falhoz csapkodni s gyönyörködik benne,
hogy ennyi cserép tanusítja diadalát. Egy félrecsapott kalappal, a szoba
közepén tánczol nagymagában, abban a boldog meggyőződésben, hogy
mindenki őt nézi, míg egy áldott természetű czimbora már odajutott, hogy
feje hátrahanyatlik a szék támlájára, s csak olyankor neszel fel, mikor
pohárkoczintásra szólongatják, akkor sem tudja már, hogy mit iszik:
bort-e, vagy timár-csávát?
Hanem azután később nem megy ily fokozatban a láz lefolyása.
Ennek is, mint más lázrohamnak, megvan a krizise, melyen túl fordulat
áll be.
Éjfél után már a zűrzavaros lárma lecsendesül. A bor első hevítő hatása
már lecsillapult. Egy-kettő, a ki nem birt vele megküzdeni, megadta
magát, s azt lefektették aludni, a többi helyen maradt, s most már
folytatják az ivást; nem azért, hogy mámort adjon, hanem virtuozitásból:
mutassa meg kiki, hogy nem hagyja magát megverni a bortól.
Ekkor kezdődik azután csak az igazi hősök szerepe. A kiknek az első
pohár nem oldotta fel mindjárt, s a tizedik nem kötötte le nyelvét.
Most kezdenek el aztán csendesen inni s ivás közt anekdotázni.
Egyik ember nem vág már a másik szavába; hanem mikor amaz elvégezte a
magáét, azt mondja «tudok én annál sokkal jobbat»; s rákezdi, hogy «itt
meg itt történt, magam is ott voltam».
Az adomák néha a trágárságokig mennek, s olyankor nekem rosszul esik
Loránd kaczagását hallanom, oly tréfák fölött, a mikben a nők megvetése
van kifejezve.
Csak az nyugtatott meg, hogy ily késő éjfél utáni órában a «mieink» rég
elnyugodtak már, nem lehetséges, hogy anyám, vagy más közülök,
kegyelendő kiváncsiságból, a mellékajtón hallgatózzék, Loránd szavára
lesve.
Egyszer aztán Loránd vette át a társalgás vezetését.
Azt hozta fel, hogy vajjon a világ minden nemzete közül melyik a
leghíresebb ivó?
Ő mindjárt a maga részéről előre kimondta, hogy a németet tartja a
leghíresebb ivónak.
Ez állítása természetesen nagy nemzeti ellenszegüléssel találkozott.
A magyar elsőbbségét e téren sem engedék át.
Akadt egy pár békülékeny kedély, a ki az által akart egyezséget
létrehozni, hogy elfogadta majd az angolt, majd a ráczot elsőnek az
ivásban: a mivel természetesen egyik vitázó felet sem elégítette ki.
Loránd egymaga az egész ország közvéleménye ellen azt merészkedett
állítani, hogy a németek a világon a legjobb ivók. Felhozott rá
hirhedett példákat.
– Halljátok ezt! Egyszer Batthyány herczeg két gönczi hordó aszút
küldött ajándékba a hyberni konfratereknek. A drága magyar borra azonban
rettenetes vám volt vetve a Lajtán túl. Az ajándékvevőknek húsz lázsiást
kellett volna fizetni a borért, a mi nagyon szép pénz. A konfraterek
tehát, hogy fizetni ne kelljen, s a bor se veszszen kárba, ott egy álló
helyben a vámon kívül megitták a két gönczi hordó tartalmát.
Ah, ennél kétszer-háromszorta jobb ivókat tudtak neki felhozni a Lajthán
innenről.
Loránd még sem engedett.
– Hát mikor a te druszád, Henneberg Pépó, – mesélt Loránd, Gyálihoz
fordulva, – azt a szokást hozta be, hogy a mint egy hosszú asztalnál
együtt ültek, a vendégei fülönfüggőin végig egy zsinórt húzott, s akkor
aztán valahányszor ivott, valamennyinek fenékig kellett űrítni a kupát,
ha azt nem akarta, hogy a fülegombja leszakadjon.
– Ah, az mi nálunk nem mehet, mert a mi füleink nincsenek kifúrva! –
Kiáltá erre az egyik.
– Mi iszunk kényszerítés nélkül is! – replikázott a másik.
– Mindent megtesz a magyar, a mit a német meg tud tenni!
Ez volt az általános felkiáltással elfogadott határozat.
– Még a wartburgi pohárürítést is? – kiálta fel Loránd.
– Mi az ördög az a wartburgi pohárürítés?
– Hát a wartburgi czimborák megtették azt, mikor jó kedvük volt, hogy
egy pisztolyt megtöltöttek keményen golyóra, akkor a pisztoly öblét
megtölték színültig borral; azután felhúzták a pisztoly sárkányát,
ilyenformán sorban kiüríték egymás barátságért ezt a furcsa poharat.
(Látlak Loránd!)
– Nos hát melyiteknek van kedve ezt a pohárürítést a német gavallérok
után megcsinálni.
Topándy közbeszólt:
– Nekem nincs, de neked se legyen!
– Nekem van.
Ezt a szót pedig nem Loránd mondta, hanem Gyáli.
Ránéztem. Ez az ember józanon maradt. Csak kóstolgatta a bort, a míg
mások itták.
– Ha van kedved, hát próbáljuk meg! – legénykedék Loránd.
– Szívesen, csak tedd meg te elébb.
– Én megteszem, de te nem fogod utánam tenni.
– Ha te meg, én is meg. De én meg azt hiszem, hogy te nem fogod előttem
megtenni.
Rajtam egy világos gondolat rémlett át, mely egész testemet végig
borzongatta Mindent látok: mindent értek most már; tíz év minisztériuma
fel van fedve előttem: látom a futót, látom az üldözőt, s kezemben
tartom mind a kettőt, olyan aczélszorítással, mintha Isten kölcsönözte
volna ide e perczre pallosviselő arkangyala kezét.
Beszéljetek csak!
Loránd arcza egész lázasan ki volt pirulva.
– Jól van, ficzkó! fogadjunk, ha tetszik.
– Mibe?
– Húsz palaczk pezsgőbe! azt itt megiszszuk.
– Tartom a fogadást.
– A melyikünk visszahúzza magát a tréfától, veszti a bánatpénzt.
– Itt van!
Mind a ketten tárczáikba nyúltak, s kivetettek az asztalra egy-egy száz
pengőst.
Én is a tárczámba nyúltam s kivettem belőle egy összehajtott papirt; de
nem volt bankjegy.
Loránd a hajdunak kiáltott.
– Vedd elő a táskámból a pisztolyaimat.
A hajdú odatette mind a kettőt eléje.
– De megvannak-e igazán töltve? – kérdezé Gyáli.
– Nézz be a csövébe, ott mosolyog rád a golyó aczélhegye.
Gyáli jobbnak látta hitelt adni, mint a pisztoly csövébe nézni.
– Tehát áll a fogadás, a melyikünk nem meri kiinni a magáét, fizeti a
pezsgőt.
Loránd fogta a poharát, hogy a bennelevő veres bort áttöltse a pisztoly
öblébe.
Az egész társaság elhallgatott e jelenet alatt, valami kínos feszültség
ülte el a mámorkábított idegeket; minden szem odameredt Lorándra, mintha
meg akarnák gátolni ez őrjöngő tréfa végrehajtásában. Topándy homlokán
nehéz verítékcseppek gyöngyöztek.
Én csendesen odatettem kezemet Loránd kezére, melyben a fegyvert tartá s
e nagy csendesség alatt azt kérdeztem:
– Nem jó volna, ha sorsot húznátok arra nézve, hogy melyitek tegye meg
elébb ezt a tréfát?
Mind e ketten zavarodva néztek rám, mikor a sorshúzást említettem.
Fel volna titkuk fedezve?
– Csakhogy ha sorsot húztok ezúttal, – folytatám én csendes hangon, – ne
mulaszszatok el egymás néviratáról magatoknak meggyőződést szerezni,
nehogy az a tréfa ismétlődjék, a mi történt tíz év előtt, midőn arra
sorsoltatok, hogy melyitek tánczoljon a fehér elefánttal?
Gyálit olyan fehérré láttam válni, mint a papiros.
– Micsoda tréfa? – hebegé, s kezdett székéről fölemelkedni.
– Mindig olyan tréfás gyerek voltál bizony te Pépó; akkor is velem
húzattátok ki a sorsot, s azt mondtátok, hogy vessem a kihúzottat és a
benmaradtat is a kandallóba: én azonban a helyett a tánczrendet dobtam
bele, s amazokat eltettem, megtartottam. Te a saját neved helyett is a
bátyámét írtad a papirra, s akármelyiket húztam ki: Áronffy Loránd jött
ki a kalapból. Nézd: a két sorsjegy most is itt van nálam, ugyanazon
kétfelé szakított papir két darabja, ugyanazon névvel mind a két
darabján, a levél túlsó oldalán Bálnokházyné írása.
Gyáli, mint a kisértetlátó emelkedett fel e szavaim alatt ülő helyéből:
rám meredve kővé fagyott tekintetével.
Pedig én nem fenyegettem őt. Én tréfásan enyelegtem vele. Én mosolyogva
terjesztém ki a két lilaszín papirdarabot, a mi szakadékainál egymásba
illett.
Hanem Loránd villámló szemekkel nézett végig rajta, s a mint az előkelő
magatartású alak vele szemben állt, úgy öntötte arczába a kezében
tartott pohár tartalmát, hogy a sötét veres bor végigcsurgott hímzett
fehér mellényén.
Gyáli letörölte arczáról asztalkendőjével a meggyalázás nyomát s előkelő
hidegséggel mondá:
– Hasonló állapotban levő emberekkel nem lehet vitázni. Ittas emberek
bántalmára nem felelünk.
Azzal elkezdett az ajtó felé hátrálni.
Mindenki el volt ámulva e jelenettől s hagyta őt menni. Mintha mindenki
egyszerre ki lett volna józanulva, s az első meglepetés pillanatában
senki sem tudna magának tanácsot adni, mi történjék itt most?
[Illustration: Úgy szorítottam az embert félkezemmel a falhoz, hogy
eviczkélt, mint egy denevér. ]
Hanem én… én nem voltam ittas; nem kellett kijózanodnom.
Felugrottam helyemről, egy szökéssel utólértem a távozót s megkaptam
azt, mielőtt az ajtót elérhette volna, mint a hogy a bőszült tigris
megragadja a nyomorult cziczkányt.
– Én nem vagyok ittas! én nem ittam bort soha, tudod azt! – ordíték rá,
nem ismerve önmagamra többé s úgy szorítottam az embert félkezemmel a
falhoz, hogy eviczkélt, mint egy denevér. – Én leszek az hát, a ki ezt
az átkozott hamisítványt pofádhoz kenem; nyomorult!
És tudom jól, hogy ez az egy ütés, a mit akkor neki szántam, utolsó
fejezet lett volna az ő életében; – a mi nagy kár lett volna, nem ő
érte, de én végettem; – ha az ég egy mentőt nem rendelt volna mellém, a
ki e rossz munkában meggátoljon.
Egyszerre csak megfogta valaki hátulról ütésre emelt öklömet: én
odatekintettem s – karom zsibbadva hanyatlott alá.
Fanny fogta meg kezemet.
– Dezső, – kiáltá eliszonyodott arczczal az én kedvesem. – Ez a kéz az
enyim! Ezt a kezet nem szabad beszennyezni neked.
Érzém, hogy igaza van. Le hagytam éktelen dühömet fegyverezni; bal
kezemmel kilöktem a reszkető nyomorultat az ajtón; nem tudom, hova
esett; s aztán visszafordultam, hogy Fannyt keblemre öleljem.
Már akkor anyám és nagyanyám is ott voltak a teremben.
Oh, a szegény nők ez egész kínos estét a mellékszobában tölték,
csöndesen viselve magukat, hogy ottlétüket el ne árulják, hogy Lorándnak
egy szavát elleshessék, s az utolsó rémséges jelenetet, melynek minden
szavát hallani lehetett, ők is átrettegték, s mikor az én dühkiáltásomat
hallák, nem tarthaták vissza magukat tovább, előrohantak, odaveték
magukat a tivornyázók közé, e sikoltással «fiam! fiam!»
Mindenki fölállt e tiszteletreméltó jelenet előtt. Két térdeplő asszony
egy halálból ébredt ifjú ölén.
Mindenkit józanságra rázott a meglepő elszörnyedés. Elmult a mámor, el a
borszülte kábulat.
– Loránd! Loránd! – sikolta anyám, görcsösen szorítva keblére bátyámat,
míg nagyanyám szótlanul, sem szólni, sem sírni nem tudva, szorongatta
kezét.
– Oh kedves Loránd…
Loránd azonban megfogta a két matróna kezét s odavezeté őket hozzám.
– Ezt öleljétek, ne engem: – ezé a diadal!
Ekkor meglátta azt a vállamra borult jó angyalt, ki kezemet most is
kezében tartá. Most eszelt arra a szóra, a mivel a mult perczben Fanny
titkunkat elárulá: «ez a kéz enyim». – S rám mosolygott.
– Vagy úgy? Hiszen te már kezedben tartod jutalmadat… Hagyd hát ezt a
két síró asszonyt nekem!
Azzal arczra veté magát előttük a földre s lábaikat átkarolva, a port
csókolta drága lábnyomaik alatt:
– Oh, én drágáim! Oh, én szeretteim!
XXI. Az a levél.
Mit beszéltek, mit éltek át azon éjszakán az oly régen epedők, azt ne
tegyük papirra. Vannak szent dolgok, a mik nem kivánnak közlátványnyá
lenni.
Loránd bevallott mindent s bocsánatot nyert mindenért.
És azután úgy örült a bocsánatnak, mint egy gyermek, kit újra kegyelembe
fogadtak.