szemben.
A jövevény a teremben várt reá.
Midőn Loránd benyitott és szemközt állt vele; egészen új meglepetés
fogadta.
Az az ifjú gavallér, ki őt úgy sietett legelébb fölkeresni, nem az
öcscse volt Dezső, hanem – Gyáli.
Gyáli Pepi most sem volt magasabb, most sem látszott férfiasabbnak, mint
tíz év előtt; olyan gyermeteg arcza, olyan apró porczikái, olyan finom
mozdulatai voltak most is. A divatról most is oly correct fogalmakkal
birt; s ha valami különbséget tett rajta az idő, azt csak bizonyos
előkelő, úrias modorban lehetett rajta észrevenni; a mit megszoknak
azok, kiknek sokszor van alkalmuk protectori szerepet játszani hajdani
barátaik irányában.
– Jó napot, kedves Loránd! – szólt vidám, kedélyes hangon Gyáli, amazt
megelőzve. – Rám ismersz-e még?
(«Ah, gondolá Loránd; itt vagy halálraintőnek?»)
– Nem akartalak elkerülni; a mint megtudtam Bálnokházynétól, hogy itt
vagy, sietlek fölkeresni.
Tehát csakugyan «ő» hozta nyomába!
– Nekem itt Bálnokházyné ügyében volt dolgom Sárvölgyivel; holmi
törvényes egyesség.
Loránd lelkén egész gondolatroham vonult azalatt keresztül, a míg Gyáli
a bevezető szavakat elmondá: – hogyan viselje most magát ez emberrel
szemben?
– Remélem – szólt a vendég, nyájasan nyujtva Loránd elé kezét, hogy az a
tréfás összekoczczanás, a mi tíz év előtt történt közöttünk, rég feledve
van nálad, úgy mint nálam.
(«Ez emlékeztetni akar rá, ha megfeledkeztem volna róla!»)
– S mi ismét fidélis czimborák leszünk.
Loránd készen volt a perrel, mely mint villám, egy percz alatt támadt és
lejárt agyában. «Ha ezt az embert én innen most kirugdalom, a hogy
módomban volna, a katasztrófa eredetét mindenki világosan érteni fogja,
s úgy veszi, mint a megsértettnek adott elégtételt. Nem: ez a diadaluk
ne legyen azoknak! lássa meg ez a nyomorult, hogy az, a ki saját
halálával néz szemközt, semmivel sincs hátrább a derült jó kedvben, mint
az, ki őt odáig üldözni gyönyörűséggel vágyik.»
Loránd tehát nem dühöngött, nem mutatott se daczot, se borus arczot,
hanem mint hajdan diák korában szokta, belecsapott a piperkőcz
tenyerébe, s megrázta azt emberül.
Szervusz Pépó! De hogy az ördögbe is ne ismertem volna rád! Csakhogy én
azt képzeltem magamban, hogy velem együtt te is megvénültél annyi idő
óta, s most elém állsz, mint a hajdani tacskó. Csaknem azt kérdeztem
tőled, hogy mi lesz a leczke holnap?
– No, látod: annak örülök! Semmi sem esett rosszul életemben, csak az,
hogy tőled haraggal váltam el. Mi! a vidám czimborák! és valaha
összeveszni! Aztán miért? Egy rongyos ujságért! Az ördög vigye el
valamennyit. Összevéve sem érdemlik meg, hogy két jó czimbora egymásnak
a hátára mászszon miattuk. No! de szó se többet erről!
– Ne bizony, fiú, ha jót akarsz. Mi különben is falusi emberek vagyunk,
a kik sokat felveszünk egymástól. Ma lehunczutoljuk egymást s holnap
együtt filkózunk.
Hahaha!
– De mutass be az öregnél. Hallom, hogy vialis bolond az öreg. Nem
szereti a papokat. No hiszen tudok én neki annyi anekdotát a papokról,
hogy egy hétig kitartom vele. Jer, ismerkedtess meg. Tudom, hogy be nem
áll a szája a nevetéstől, ha én rákezdem.
– Az persze magától értődik, hogy itt fogsz maradni nálunk.
– Természetesen! Az öreg Sárvölgyi már úgy is savanyú képeket csinált
vendégei szokatlan szaporodásán; s átkozott csúf gazdasszonya van. Az is
alkalmatlan, hogy a két dámának örökösen szépeket mondjon az ember. Az
ember nem azért jön falura. Apropos! Neked valami szép czigány leányod
van itt? azt hallom.
– Már azt is megtudtad?
– Remélem, hogy csak nem vagy rá féltékeny?
– Oh! a patvart! egy czigány leányra?
(«No iszen csak azzal kezdj! gondolá Loránd, legalább azt a pofont, a
mit én nem adhatok neked, megkaphatod «per procura».»)
– Hahaha! Czigány leányért nem duellálunk, úgy-e pajtás?
– Még más leányért sem.
– Okos ember lettél, velem együtt: ezt szeretem. Az asszony csak
asszony. A többek közt, mit szólsz Bálnokházynéhoz? Én úgy találom, hogy
most is szebb még, mint a leánya. Mai foi! becsületemre mondom! Az a tíz
esztendei szinpadi cursus csak használt neki. Azt hiszem, hogy most is
szerelmes még beléd.
– Az nagyon természetes. Szólt Loránd tréfás gúnynyal.
Ez alatt leértek a parkba; Topándyt és Cziprát ott találták a hídnál.
Loránd bemutatta Gyáli Pepit, mint hajdani iskolatársát.
E névre Czipra egészen átdelejesült, Melanie vőlegénye! – A vőlegény
tehát utána jött menyasszonyának. Oh milyen kedves ember ez a Gyáli
Pepi! Igazán szeretetreméltó ifjú!
Gyáli egészen félreértette azt a kedvező benyomás, a mit neve és
megjelenése Czipránál előidézett; hajlandó volt azt ellenállhatlan
hódítói szerencséjének betudni.
Az öreggel röviden megismerkedve, nagy hirtelen átvette az udvarlói
szerepet, a mire minden gavallér a nélkül is világi szabályok szerint
kötelezve van. Aztán: czigány leány. Aztán: Loránd nem féltékeny.
– Nagysád egy percz alatt megtanított engem valamire, a min egy egész
nap hiába törtem a fejemet.
– Mi lehet az? – kérdezé Czipra kiváncsian.
– Az, hogy mint szeretheti valaki a rántott halat és a rántott zsemlyét
Sárvölgyi házánál jobban, mint Topándy úrnál a toros káposztát?
– Ki lehet az?
– Azt nem tudtam megérteni, hogy Melanie kisasszony mint birta magát rá,
hogy ezt a háztájat amazzal felcserélje: de most már tudom; itt nagy
üldözést kelle kiállania.
– Üldözést? szól Czipra bámulva, a férfiak is megnézték e szóért. Ugyan
ki üldözte volna itt?
– Ki? Hát ezek a szemek! – szólt Gyáli, Czipra szemébe hizelegve. Ilyen
versenyt nem állhatott ki szegény. Igen természetes, hogy a hold,
bármilyen kedves és költői tünemény, a nap elől mindig elszökik.
Cziprának nagyon meglepő volt e beszéd. Sokan vannak, a kik nem szeretik
a túlterhelten édest.
– Ah, Melanie sokkal szebb, mint én; – szólt szemeit lesütve, s nagyon
elkomolyodva.
– Hiszen nekem tartozó kötelességem ezt úgy hinnem, mint az apostolok
minden csudáit; de mit tehetek róla, ha kegyed eretneket csinál belőlem.
Czipra félrefordította a fejét, s sértett szeméremmel nézett le a vízbe;
Loránd pedig, ki Gyáli háta mögött állt, azt gondolá magában:
(«Ha én most téged nyakadnál fogva ebbe a vízbe belefojtanálak: azt te
megérdemlenéd, és az az én lelkemnek jól fogna esni; de arról megtudnák,
hogy gyűlöltelek; s azzal ne dicsekedhessék soha senki! A te neveddel az
enyim még a halálban se keveredjék össze.»)
Mert hogy Gyáli megjelenése ezen a napon nem volt egyébre való, mint
Lorándot figyelmeztetni rettentő kötelességére, azt Loránd tudhatta
szentül.
– Pajtás! – szólt Loránd, tréfásan ütve Gyáli vállára; most már mégis
meg kell mutatnom, hogy milyen hadvezér lett volna belőlem? Nekem ma
délután sürgős utam van, Szolnokra.
– Oh, csak eredj! miattam ne aggódjál. Tégy egészen kedvtelésed szerint.
– Nem úgy van az Pépó, te nem fogsz az alatt itt maradni.
– Mennykőt! Tán csak kilöksz?
– Oh ho hó! Ma éjjel nagyszerű dáridót csapunk Szolnokban, az én
ujjászületésem ünnepélyére. Valamennyi víg czimbora a környékből mind
hivatalos rá. Oda neked is velünk kell jönnöd.
– Áh! A te ujjászületésed ünnepélyén! – kiáltá fel extasiált hangon
Gyáli s azonközben mentegető kacsintással nézett Czipra felé. – Már úgy,
bármennyire vonzanak is egyéb mágnesek e helyre; de oda okvetlenül el
kell mennem. A te «ujjászületési» ünnepeden nekem toasztoznom kell,
Loránd pajtás!
– Az öcsém is ott lesz: a Dezső gyerek.
– Ah! A kis Dezső? Az a kis kurucz fiú? No annál inkább. Azzal sokat
fogunk kötődni. Hajdanonta is nagyon mulatságos fiú volt ő azzal az ő
komoly arczával. No, úgy veletek megyek. Megadom magamat. Capitulálok.
Tehát ma éjjelre Szolnokba megyünk.
Hiszen tudni lehetett ezt jól; nem épen ezért jött-e ide, hogy azon az
egy napon Loránd agoniájában gyönyörködjék?!
– Igen Pépó; biztatta őt Loránd; ott vigan fogunk lenni, mint voltunk
valaha, tíz év előtt. Sok félretett öröm vár nálunk; azt mind egyszerre
ki hagyjuk törni. Tehát velünk jösz te is.
– Okvetlen, csak az úti köpenyemért légy szives elküldeni valakit a
szomszédba. Veletek megyek. A te «ujjászületésed» ünnepére!
És ismét nyájasan megszorítá Loránd kezét, mint a ki szavakban nem képes
kifejezni mind azt a jó kivánatot, a mitől szive túlömleni készül.
– No látod, hogy mégis lett volna belőlem hadvezér; szólt Loránd
nevetve; milyen szépen elfogtam az ostromló sereget.
– Ah, semmi esetre sem; a bloquade fentartatik.
– A kiéheztetés azonban nehezen fog menni a jól táplált helyőrség
mellett.
A szegény czigány leány mind nem értette e banális tréfákat, a mik az ő
rovására mondattak; ha értette volna is, nem azért volt-e czigány leány,
hogy ilyen modorban enyelegjenek vele? Nem így szokott-e vele tréfálni
maga Topándy és a többi víg czimborák?
Hanem ezúttal Czipra nem nevetett a tréfákon annyit, mint máskor.
Az valami oly undorító hatást gyakorolt szivére, mikor az ifjú dandy oly
könnyelműen beszélt Melanieról s még ócsárlá azt más leány szeme előtt!
Hát mind így beszélnek a férfiak szeretőikről? S minden leányról így
beszélnek a férfiak?
Az öreg Topándy azonban más fordulatot adott a társalgásnak. Első
tekintetre megismerte ő az emberét. Ennek több gyönge oldala is van.
Elkezdte őt «méltóságod»-nak czímezni, s kérdezősködött azon külföldi
fejedelmek után, a kiknek teljhatalmú megbizottja méltóztatik lenni
Gyáli úr.
Ez hatott.
Gyáliból egyszerre más alak lett; dignitásának fölemlítésére mintha
nyársat nyelt volna, tekintélyes tartást iparkodott fölvenni; addig
félrevágott figaróját egyenesen húzta homlokára, kezét hátradugta
sötétlilaszín frakkja szárnyai alá, s száját diplomatiai lefelé húzott
szögletekbe idomítá.
Ez fölséges alkalom volt nagyszerű dicsekedéseket kitálalhatni. Az a
másik hadd lássa, hogy hová repült ő, míg a többi a földhöz ragadva
elmaradt.
– Épen egy nagyszerű perét fejezendem most be a hohenelm-weitbreitsteini
fejedelem ő kegyelmességének.
– Uralkodó fejedelem, persze? – kérdezé Topándy naiv csodálkozással.
– Hisz azt tetszik tudni.
– Oh, hogy ne? kérem. Ott fekszik tartománya mindjárt, a hol a
lippedetmoldi, schwarczburg-sondershauseni és reusz-májor
nagyfejedelemségek szögletei összeérnek.
Oh be nagyon el kellett telve lenni önhittséggel Gyálinak, hogy a vén
táblabiró e sajátságos geografiai helyhatározására azt felelje, hogy
«igen».
– Méltóságod bizonyosan eddig is kitünő állást foglal már el e
nagyfejedelemségben?
– Kamarási czímem és rangom van ő kegyelmességétől.
– De bizonyosan még többre is viheti.
– Oh igen. Mihelyt ő kegyelmessége dominiumait, a mikre anyai ágon van
örökösödési igénye ő kegyelmességének, megnyertem: ötezer holdnyi
birtokot fog számomra inscribálni.
– Hohenelm-Weitbreitsteinben?
– Nem. Itt Magyarországon.
– Azt hittem Hohenelm-Weitbreitsteinben; mert az igen szép vidék.
Gyáli kezdte észrevenni, hogy mégis több mint együgyűség mondatja a
hitetlennel ezeket az elismerő magasztalásokat, mikor az épen arról
kezdett el tudakozódni, hogy a Corpus Juris hányadik törvényczikkelyébe
van beiktatva ő kegyelmességének magyar indigenatusa, melynél fogva oly
szabadon inscribálhat itten uradalmakat? akkor nagyon kényelmetlenül
kezdé magát érezni Gyáli s inkább arra fordította a beszédet, hogy ő
kegyelmességéről kezdett pletykázni, hogy az milyen derék, szabadelvű
ember; felhordott róla százféle adomát, hogy kergette ki a jezsuitákat
birodalmából? hogy bánt el a muckerekkel? minő tréfákat követett el az
apáczákkal? hogy tudja üldözni a pietistákat s egyéb ily adatokat, a mik
mind fölöttébb terhelő körülmények lehetnek ő kegyelmességére, a
hohenelm-weitbreitsteini nagyfejedelemre nézve; azon esetben – ha
csakugyan létezik ily nevű nagyherczegség és uralkodó valahol a világon.
Ez a thema aztán eltartott az ebéd végeig.
Czipra nagyon ki akart ma tenni magáért. A búcsú-ebédre mindent
kitálalt, a mit valaha ellesett, hogy azt Loránd szereti: és Loránd
olyan háládatlan volt, hogy csak Gyálit engedte komplimentirozni a
bevett jókért; ő egy jó szót sem tudott neki adni.
Pedig, ki tudja, mikor ül ennél az asztalnál megint?
Ebéd végeztével Lorándnak néhány perczre még szét kellett nézni a
háznál; minden cselédnek utasítást adni, hogy két hétig, míg ő ismét
visszakerül, mi munkát végezzenek a mezőn, a kertben, az erdőn?
Mindenkit jól helybenhagyott s borravalót osztott ki, hogy azt igyák meg
az ő egészségére, ki holnap nagy ünnepnapját fogja ülni.
Topándy is félrenézett a szükséges utikészületeket megtenni, Czipra volt
a háziasszony; az ő feladata volt egyébkor is a magára maradt vendéget
mulattatni; Topándy bizony nem törődött azzal, hogy valakit, a kinek
jóltartásáról gondoskodott, még mulattasson is. Ott van Czipra,
hallgassa, a mit az beszél.
S még nem volt rá eset annyi víg czimbora megfordultán, hogy ezen valami
botrány keletkezett volna. E finom nagyvárosi gavallér még inkább itthon
találhatja magát.
Ez alatt visszaérkezett a hajdú, a kit Sárvölgyiékhez küldtek, hogy
hozza el Gyáli utiköpenyét.
Ugyanaz egy levelet is hozott Loránd számára a kisasszonytól.
«A kisasszonytól?»
Loránd elvette tőle a levelet, s mondta, hogy a köpenyt vigye a vendég
úr szobájába fel.
Ő maga sietett saját szobájába.
A mint a termen keresztül haladt; szemközt jött rá Czipra szobájából
Gyáli. Olyan sajátságosan zavarodott arcza volt a dandynek, mint mikor
valaki véletlenül a meggyujtott szivarral együtt a gyufán levő kén
illatát is be találta lélekzeni, aztán egy ideig álmélkodva kapkod a
levegő után.
– Barátom! – szólt Lorándhoz; – ez a te czigány lányod valóságos nőstény
párducz! És igen jól dressiroztad, azt mondhatom! – Hol itt egy tükör?
– Ugy-e bár? mondá rá Loránd. Azt se tudta, mire mondja azt; hallotta,
de nem eszmélt rá.
Csak az a levél! Melanie levele!
Úgy sietett vele szobájába érni.
Ott egyedül lévén, bezárta az ajtót, megcsókolta a finom rózsaszín
levélkét, annak azurkék betűit; a piros pecsétet rajta; kebléhez
szorítá; mintha szivétől akarná megtudni, hogy mi van benne?
De hát mi is lehet benne?
Loránd letette maga elé a levelet s öklével ránehézkedett.
«De hát okvetlen meg kell-e nekem tudnom, hogy mi van e levélben írva?»
«Hát ha azt írja benne: hogy szeret, hogy boldogságát várja tőlem, hogy
szerelmét veti a mérleg másik felébe egy egész elveszett világért? Hogy
kész követni a tengereken túl, az ismerősök gúnyhahotáján túl s elveszni
velem együtt az elfeledett alakok csoportjaiban.»
«Nem töröm fel a levelet.»
«Utolsó lépésem ne legyen ingadozó.»
«És hátha csak ennyi véletlennek látszó találkozás nem egyéb egy jól
kifőzött boszútervnél? Hátha mindezek rég egyetértettek már, s csak
azért jöttek össze, hogy odáig vigyenek, a hol majd bevallom, hogy meg
vagyok alázva; hogy koldulom a boldogságot, a szerelmet: hogy félek az
egy haláltól, mert szerelmes vagyok az élet mosolygó arczaiba s mikor
ezt bevallottam, a szemembe kaczagjanak, és ott hagyjanak az egész világ
megvetésének; énmagam megvetésének?…»
«Csalatkozzanak hát!»
Loránd fogta a szép levélkét és elzárta azt iróasztala fiókjába,
feltöretlenül, olvasatlanul.
Hadd legyen az az utolsó gondolatja, hogy talán szeretve volt, s hadd
tegye ezt az utolsó gondolatot könnyűvé az a kétely, hogy «talán?»
És most készüljünk arra az útra.
Loránd két jó öblös pisztolyt szokott magával hordani az úton, azokat
most újra gondosan megtölté; kettős adag lőport eresztett beléjök, s
mindegyikbe egyet azok közül az aczélhegyű golyók közül, a mik
vadászaton olyan jó szolgálatot tesznek, átfurják a vadkan koponyáját s
nem lapulnak el rajta, mint a közönséges ólomgolyó. E pisztolyokat saját
utitáskájába rejté.
Hajdújának meghagyta, hogy annyi tiszta fehérnemüt rakjon el számára a
bőröndbe, a mennyi két hétig elég lesz, mert tovább is fognak utazni.
Topándy két kocsiba fogatott; az utazó hintóba és a bérkocsiba.
Mikor a kocsik elé jártak, Loránd felvette utiköntösét; rágyujtott
rövidszárú tajtékpipájára s lement az udvarra.
Czipra a kocsik körül rendezett, ügyelve, hogy kinek-kinek az ülésben
legyen a köpenyege; a bőröndök jól felkötözve, s különösen a pinczetok,
a huszonnégy válogatott borral, biztos helyre juttatva.
– Mégis jó leány vagy te, Czipra! – szólt Loránd, gyöngéden megveregetve
a leány hátát.
– «Mégis?»
Aztán már olyan nagyon van hozzá esküdve ahhoz a pipához, hogy egy
perczre sem veheti ki a szájából? – Pedig egy búcsúcsókot talán mégis
megérdemelt volna.
– Te ülj nagybátyámhoz a hintóba, Pépó! – szólt Loránd a dandyhez; –
velem koczkáztatnád az életedet, hogy valahol felfordítalak az árokba s
kitörik a nyakad. Pedig kár volna ilyen reménydús ifjúért.
Loránd felkapott a kocsi-ülésbe s maga vette kezébe a gyeplőt.
– No hát Isten veled, Czipra! – A hintó előre hajtott, a szekér utána.
Czipra kiállt az utczaajtóba, s onnan nézte, míg láthatta az eltávozót,
fejét szomorúan a küszöbnek támasztva.
Még csak egyszer sem tekintett az vissza!
És már most hát megy nyargalva a végzet elé.
És mikor majd az est utóléri az utazókat s az éj millió fénye feltünik,
elsőrendű csillagaival és csillagködeivel, s az árokpartokon
felcsillámlanak az apró szentjános-bogárkák, akkor elég ideje lesz végig
gondolni az ifjúnak azon a themán, hogy a végtelen nagyoknak és a
végtelen parányoknak örök törvénye van; de mi a közbeeső férgek
története? az egynapos légyé? a nagyravágyó emberé s a létükért küzdő
nemzeteké? «Íme két kezébe adja a sors az igazat a gonosznak, hogy míg
jobbjával életét oltja ki, baljával lelkét fojthassa meg.»
XIX. Fanny.
Valami bölcs, a ki a mellett költő is volt, azt mondá: legjobb hír az
egy nőről, ha semmi híre sincs. Én még hozzá teszem: legjobb
élettörténet az, a melynek nincsen története.
Ilyen életregény Fannyé és az enyim.
Nyolcz éve múlt már annak, hogy a fürstenalléi pékházból helyettem
cserébe elhoztak egy kis leányt; a kis leányból azóta nagy leány lett, –
és még mindig az én helyemet foglalta el.
Mennyire irigykedtem rá az első napokon, hogy e helyet át kellett
engednem: e szentelt emlékezettel körülfátyolozott helyet családunk
gyászos lakában, anyáim fájó szívében: s mennyire áldottam érte később a
sorsot, hogy e helyet betöltve tudtam általa.
Engem az életpálya messze vidékre vezetett magával, évenkint egy pár
hónapot tölthettem csak otthon; anyám megőszült volna, nagyanyám
megőrült volna a rettentő magányban; ha az ég egy oltalmazó nemtőt nem
küld le közéjük.
Oh mennyit köszönhetek én Fannynak.
Anyám arczának minden mosolygását, nagyanyám életének minden újabb
napját – neki kell köszönnöm.
Minden évben, midőn az iskolai szünidőkre hazatértem, a derült
hosszútűrő békét találtam hajlékunkban.
A hol annyi joga van mindenkinek naponkint őrjöngve átkozni a sorsot, az
embereket, az egész világot; a hol fájdalomnak kellett uralkodni minden
gondolatban; nem találtam mást, mint békét, türelmet és reményt.
Ő volt, a ki biztatta őket; hogy határideje van a szenvedésnek; ő
vigasztalta őket közelebb hozott reményekkel; ő csalogatta őket ezer
lehetséges változatával a véletlen örömnek; a mi eljöhet talán holnap,
talán holnapután.
És ő saját magáról mintha nem is eszmélt volna.
Mennyi lemondás kell ahhoz, hogy egy szép, életvidám gyermek ifjúsága
legragyogóbb éveit két fájdalomtörte nő ápolásának áldozza föl, hogy
velük együtt szenvedjen; hogy nehéz kedélyüket tűrje, hogy kínos
eszmejárásukat naponkinti tanulmányává tenni ne irtózzék.
És ő mind ezzel nem volt nekünk adós. Hiszen csak csereleány volt a
háznál.
S mikor én Pozsonyból eljöttem, Frommék házát elhagytam, szülői haza
akarták őt is vinni; s akkor Fanny könyörgött nekik, hogy hagyják őt még
egy évig; ő úgy szereti azt a szegény szenvedő anyát.
És azután minden évben még egy évet, megint újra egy évet kért, s ott
maradt kis lakunkban, míg felnőtt hajadon lett.
Pedig Pozsony víg, zajos főváros. Frommék háza nyitva a világ előtt s a
virág nyílni akar tavaszkor: az ifjú leánynak joga van élni s az életnek
örülni.
Fanny önkényt kizárta magát az életből. A mi házunknál nem volt vigalom.
Szülőim ugyan sokszor biztatták, hogy el fogják vinni mulatságokba; ők
is vele mennek.
– Az én kedvemért? Azért, hogy én mulassak, ti is odajönnétek a
vigalomba? S mulatság volna nekem az? Maradjunk itthon. – Majd lesz még
rá idő.
És midőn így áldozott, tudta azt akként tenni, hogy ez ne lássék
áldozatnak.
Vannak sokan, jó, türelmes kedélyű leánykák, kiknek ajka nem panaszol!
de panaszkodnak némán a tört szemek, a sápadt arcz, a borult kedély s
tanúbizonyságot tesznek az eltemetett vágyakról.
De Fanny arcza piros volt és mosolygó; szemei elevenek és tüzesek,
kedélye mindig vidám, nyílt, elégült; minden vonása azt vallotta, hogy a
mit tesz, az szívéből jő s szívének jól esik. Derült, örökvidám
jelensége megvilágítá körüle az egész borongós kört; mint mikor angyal
jár a sötétben, dicsfénynyel alakja körül.
Évről-évre így találtam őt otthon, midőn szünnapjaimra haza kerültem: s
évről-évre egy elhatározott gondolat kezdett közöttünk megállapodni.
Nem beszéltünk mi arról soha; de azért tudtuk mindannyian.
Tudta ő, tudtam én, tudták az ő szülői és az enyéim; nem is gondoltunk
rá, hogy az máskép lehessen. Csak idő kérdése volt közöttünk e gondolat.
Annyira nem kétkedtünk benne, hogy nem is beszéltünk róla soha.
Mi nem adtunk egymásnak hajfürtöket emlékül, mi nem esküdtünk egymásnak
holdra, csillagokra, minden istenekre; mi gyűrűt sem váltottunk
egymással; olyan jól tudtuk azt, a mit tudunk.
Mikor aztán én elvégeztem a pálya előkészületeit, ügyvéd lettem, mikor a
legelső agentiát kaptam, uradalmi fiscalatus állomásában, akkor egy
napon karom alá vontam Fanny kezét, és azt mondtam neki:
– Kedves Fanny, emlékezel-e Jákob történetére a szent históriából?
– Emlékszem.
– Nem gondolod-e, hogy Jákob igen jeles fiú volt, mert hét évig tudott
szolgálni, hogy a feleségét megkapja?
– Nem tagadom, hogy az volt.
– Akkor el kell ismerned, hogy én még derekabb fiú vagyok; mert én már
nyolcz esztendeje szolgálok – érted.
Fanny felnézett rám azokkal a nyári hajnal mosolygású szemeivel, s
gyermeteg derültséggel felelt:
– És hogy még derekabb ember légy, tehát még két esztendeig kell várnod.
– Miért? – kérdeztem én tőle neheztelve.
– Miért? – szólt ő szelíd komolysággal. Hát nem tudod-e, hogy egy üres
hely van asztalunknál, a mely míg be nincs töltve, addig nem lehet
itthon öröm ennél a háznál. Tudnál-e boldog lenni, ha anyád szemeiből
mindennap azt kellene olvasnod: hát a másik hol van? Minden örömöd
sértené ezt a szenvedő szívet, s annak minden néma tekintetében
szemrehányás volna, hogy mi örülni tudunk. Oh Dezső, itt nem lehet
mennyegző addig, a míg a gyász tart!
[Illustration: Karom alá vontam Fanny kezét. ]
És a midőn azt mondta, hogy ne szeressem még, akkor kényszerített, hogy
még jobban szeressem.
– Mennyivel magasabb vagy nálamnál!
Hiszen elfut az a rövid két év is, mint a többi. Nem tegnaptól fogva
gondolunk mi egymásra, s a míg megvénülünk, elég időnk lesz boldognak
lenni. Én várok s e várásban nekem elég örömöm van.
Oh mint szerettem volna e szóért megcsókolni; de sokkal szentebb volt
előttem ez arcz, minthogy szentségtörésnek ne tartottam volna azt
ajkaimmal érinteni.
– Mi tehát maradunk, a hogy voltunk.
– Jól van.
– Semmi szó erről még két esztendeig, a mikor Loránd tilalma alól
becsületszavad felszabadul, s te felfedezheted, hogy ő hol van? Miért e
hosszas titkolózás? azt én nem értem: titkaitokba soha sem igyekeztem
mélyebbem behatni, mint a mennyire magatok hívtatok; de ha fogadást
tettél rá, tartsd meg; s ha e fogadással tíz évig tartó gyászt öltöttél
fel családoddal, magaddal és velem; viseljük azt, míg le nem szakad
rólunk.
Én megszorítám a kedves leány kezét; elismertem, mily szörnyű igaza van;
ő aztán vidor, játszi kedélylyel sietett anyámhoz vissza, és soha senki
nem vette volna észre arczáról, hogy ő néhány perczig komoly is tudott
lenni.
És még egy merész kisérletet koczkáztattam e tárgyban.