Az irigy-leány a szívleány túlsó szögletben. Másik oldalon az öreg
asszony. Feje fölött az égő ház. Őrizkedjék valami nagy
szerencsétlenségtől. Valaki bántani akarja nagyon. De valaki védelmezni
fogja.
Loránd nem akarta nagyon megkeseríteni a szegény leányt azzal, hogy
együgyűségeért a szemébe nevessen.
– Kelj fel már Czipra, elég volt ebből a játékból.
Czipra szomorúan szedte fel kártyáit. De nem fogadta el Loránd kezét, ki
fel akarta őt a földről segíteni. Felszökött magától, mint a zerge.
– De hát mit csináljak? mikor egyébhez nem értek.
– Jőjj, játszd el nekem az én kedves nótámat a czimbalmon. Olyan régen
nem hallottam már.
Czipra megszokta a szófogadást; rögtön hozzáült hangszeréhez, s elkezdte
a pusztai ábrándot verni rajta, a mit annyian csodálva emlegettek már, a
kik azt mondták, hogy itten egy művész és egy költő lelke kisért.
A zenehangra előjöttek a szomszéd szobákból is Melanie és Topándy.
Melanie Czipra mögött állt meg; Topándy széket húzott melléje, s
pipázott erősen.
Czipra verte az érző húrokat s az alatt vette észre, hogy Loránd folyton
folyvást odaszegzi szemeit boldog elragadtatással, a hol ő ül; csak hogy
nem az ő arczára, hanem azon túl, azon felül, a mögötte álló leányéra.
Egyszer aztán kiesett kezéből a hangverő toll, eltakarta két kezével
arczát és azt mondá fuldokolva:
– Ah – ez a pipafüst megöl!
Arra Topándy még egy hosszú füstgomolyt fujt tréfásan a leány arczába;
hadd szokjék hozzá, s inte Lorándnak, hogy menjenek innen oda, a hol
korlátlanabb szabadság uralkodik.
Czipra pedig elkezdé hangoló-kulcsával leajzani a czimbalom húrjait.
– Minek eregeted le a húrokat? – kérdé Melanie.
– Nem játszom én ezen többet.
– Miért ne játszanál?
– Meglásd, hogy úgy lesz, nekem mindig koporsó áll a kártyában; vagy
mellette, vagy alatta, vagy fölötte, de mindig: ha nem hiszed, nézzed
bár!
S azzal szétteríté ismét az asztalon kártyáit s szomorú diadallal
mutatott a képletre:
– Nézd; most is itt a koporsó a zöld-leány alatt.
– Ah, hiszen te nem az vagy; – szólt Melanie félig tréfából, félig
vigasztalva; – hanem emez.
S a szív-leányra mutatott kezével.
Czipra pedig – valami mást látott meg, mint a mit mutattak neki.
Hirtelen megkapta Melanie gyönge kézcsuklóját aczélerejű jobb kezével, s
baljóslatú bal keze mutatóujjával rámutatott a fehér kéz fehér ujján még
fehérebbnek maradt üres körvonalra.
– Hová lett innen «az a» gyűrű?
Melanie arcza mélyen elpirult e szóra; Czipráé annál jobban elsápadott.
A pokol mély setétsége látszott a czigány leány felnyilt két szemében!
XVII. A sárgaruhás nő a kártyában.
Loránd elodázta a míg lehetett, az időt, hogy Dezsővel tisztába jőjjön
az iránt, mihez tartsák mindketten magukat, ha a végzetes tiz év is
letelt?
Anyja és nagyanyja bizonyosan sürgetni fogják, hogy ha letelt a
határidő, tudassa velük fiúk hollétét. Ha pedig azok megtudják azt, s őt
felkeresik, akkor a mentő alakoskodásnak vége van; a boldog ember, ki
Tátray Bálint személyében él, kénytelen lesz helyet adni Áronffy
Lorándnak, a ki nem választhat, csak a meghalás és a világ csúfsága
között.
Mikor tíz év előtt Dezsővel megfogadtatá, hogy szülőinek ez idő alatt
hollétét el nem árulja, az a kiszámított véggondolata volt, hogy a napok
végeztével, a hogy fogadta, úgy meg is fogja tartani végzetes
kötelezettségét. Élete végéről egyedül Dezső fog értesülni, s a két anya
előtt azontúl is titkolni fogja bátyja történetét. Azok az idő alatt
hozzászoktak már, hogy őt távol tudják, s a testvér haláluk órájáig
fogja őket csalogatni azzal a boldog ámítással, hogy fiuk még valaha
ismét bekopogtat az ajtón, s mutogatni fogja a leveleket, miket a
testvér írt; mikor az már régen ott lesz, a honnan nem járnak fel a
napvilágra izenettel; s a jó szelid anyák mindennap meg fogják teríteni
a várt fiú számára az asztalt, mikor már az ivópohár is magától
elpattant régen.
E tiszta, hideg, átlátszó ábránd helyén most e forró chaos!
Mit tegyen most, midőn élni, az életnek örülni, boldog napokat látni
akar?
Akárhol jár, utczán, mezőn, a háznál, mindenütt e tömkelegben járva érzi
magát; mindenütt e végtelen láncz csörömpöl utána, mely, a hol
elvégződnék, ott újra kezdődik ismét.
Nem is veszi észre, ha mellette elmegy valaki: köszön-e, vagy nem
köszön?
Menekülni, adott szótól életét megváltani, kizárni az egész világot
titkából: ez a fejtörő feladat. Mit mond a büszkeség? mit mond az apa
emléke, ki hasonló esetben meghajolt önbüszkesége előtt, s életet,
boldogságot martalékul dobott becsületének? mit mond a két anya siralma?
s hogy küzd meg ennyi erős ellenséggel a lágykezű szerelem egymaga?
Hogyan rázhatná le magáról Tátray Bálint azt az egész világot, mely
Áronffy Lorándhoz, mint egy nyúlós iszaptenger, tapad?
A mint elgondolkozva halad a falusi lakok sövénye mellett, kalapját
mélyen lenyomva szemébe, észre sem veszi, hogy a túlsó félről egy hölgy
vág keresztül a görönyös utczán, egyenesen feléje tartva, s a mint
melléje érkezik, negédes vidámsággal megszólítja:
– Jó napot, Loránd!
Az ifjú, rettegett neve hallatára, riadtan tekinte föl, s a megszólító
arczába nézett.
Az pedig a kétségtelen felismerés vidor mosolyával ragadta meg kezét.
– Igen, igen! Én ráismertem önre annyi időóta, ön pedig már nem is ismer
tán többé, kedves Loránd!
Oh! Loránd is nagyon jól ráismert! Ez a nő Bálnokházyné volt…
Bálnokházyné arczán most is meg voltak a hajdani szép nemes vonások;
csakhogy modorában a régi hajlékony úrias rátartást bizonyos kellemetlen
szabadelműség váltotta fel, a mely tulajdonává lesz oly nőknek, kik
sokszor kénytelenek magukat mindenféle balhelyzetből tréfás
könnyelműséggel keresztülvágni.
Utiasan volt öltözve, divatos, bár kissé gyűrődött piperével.
– Kegyed itt? – kérdé tőle Loránd elbámulva.
– Itt bizony. Egész véletlenül. Épen most szálltam le a kocsiról
Sárvölgyiéknél. Valami nagy zálogos pörömet nyertem meg, s a végett
jöttem az «öreg»-hez, hogy ha eladhatnám neki a megnyert jószágot, a
mire hajlandónak igérkezett. Aztán most egyúttal a leányomat is
hazaviszem.
– Igen?
– Igen ám. Tudja: szegényke, elég sokáig élt már árvaságban egy
félbolondnak a házánál. De ugyan kérem, nyujtsa a karját, hadd
kapaszkodom bele; biz azt hiszem, hogy még most is fél tőlem, pedig ezen
az átkozott göröngyös falusi utczán olyan nehéz járni, a ki nincs
hozzászokva. Azért is adom el a megnyert jószágot, hogy oda fenn kell
laknunk Bécsben.
– Igen?
– Minthogy Melaniemnek jövendőbelije is ott lakik.
– Igen?
– Ön tán ismerni is fogja, valaha jó barátok voltak, Gyáli Pepit?
– Igen?
– Oh az nagy carriéret csinált! Rendkívüli híres ember. Iszonyú sokra
vitte. Egész csoda az a fiatal ember.
– Igen?
– Hanem ön itt csak egyre mondogatja nekem a sok «igen» t; beszéljen már
hát ön, hogy került ide? Hogy találom itten?
– Én itt ispán vagyok Topándy úrnál.
– Ispán? Ah, hahaha! A rokonánál?
– Ő nem tudja azt, hogy én rokona vagyok.
– Tehát icognito? Azóta mindig? Épen mint én: én is azóta hetedik nevem
alatt járok a világban. No ez dicső. És most olyan véletlenül
találkozunk együtt. Annál jobb: legalább elvezet ön Topándy lakásáig;
nem húznak le az istentagadó kutyái, az ön védelme alatt. – Hanem aztán
ezuttal megvédelmezzen ám!
Lorándnak az is rosszul esett, hogy ez a nő most tréfára fordítja azokat
az emlékeket, a mikbe mindkettőjök szégyene van eltemetve.
Egyébként elég udvarias volt hozzá: gondoskodott, hogy útközben a
pocsolyákat kikerültesse vele, s kezét fogta, míg valami gyaloghídon
átment.
Topándy épen kastélya tornáczán volt a két leány társaságában, midőn
Loránd az idegen hölgyet bevezeté.
Loránd legelébb is Melaniehoz ment vele:
– Tisztelt nagysád, ime, ki után annyit sóhajtozott… – azután Topándyhoz
fordult: Bálnokházyné ő nagysága!
Melanie egy perczre meg volt lepetve: csak bámult az érkezőre, mintha
nehéz volna egyszerre ráismerni, míg az színpadi elragadtatással
hozzárohant, megölelte, kebléhez szorítá, összecsókolta; zokogott,
letérdelt előtte, ájuldozott, ismét ölre fogta; a hogy ezt számtalanszor
látni érzékeny nézőjátékok ötödik felvonásának zárjelenetében.
– Milyen szép lett! Milyen angyal! Az én kedves, egyetlen, imádott
Melaniám! A kiért én mindennap imádkoztam, kiről mindennap álmodtam. –
Hát te, szólj, oh szólj, gondoltál-e néha reám?
Melanie anyja fülébe súgott:
– Majd ha egyedül leszünk.
Az asszonyság jobban tudta ezt: («majd ha egyedül leszünk, akkor
beszéljünk hideg, prózai tárgyakról; de mikor látnak, akkor sírjunk,
ájuljunk el és ölelkezzünk»). Azért e találkozási scénának még egyszer
elől kelle vala kezdődni, ha Topándy szépen meg nem kéri az
asszonyságot, hogy legyen szíves besétálni a szobába, a hol tágasabb tér
s alkalmasabb elájuláshoz való előkészületek vannak kézügy alatt.
Itt azután vidám, csevegő lett az asszonyság. Köszönte ezer milliomszor
Topándynak (a vén bolond istentagadónak), hogy gyermekének menhelyet
adott, hogy egyetlenkincsét megőrizte. Azután szétnézett, hogy kinek
köszönhetne még meg valamit? meglátta Cziprát.
– Ugyan kérem, – szólt Lorándhoz; még nem mutatott be tisztelt nejének.
Általános lett a zavar.
Csak Topándy maradt kivétel, ő felelt nyugodt humorral:
– Az az én gyámleányom; és még hajadon.
– Ah! Bocsánat ügyetlenségemért; én bizony azt hittem, hogy már nő.
Bálnokházynénak volt már ideje észrevenni azt is, hogy Czipra szemei,
mikor Lorándra tekint velük, hasonlítanak a hű asszony szemeihez; s édes
alkalma volt egyszerre két embert szívig megsérteni, talán hármat is?
– No de hiszen, a mi nincs, az lehet, kedves Loránd; ugyebár?
– Loránd! rebegé egyszerre három hang.
– Itt van ni! Most meg már elárultam önt! De hát végre is, mire való
lehet itt a titkolózás, merő jó barátok és rokonok között? Igen: ő
Áronffy Loránd, kedves rokonunk. S te nem ismertél rá Melanie, ez ideig?
Melanie fehér lett, mint a fal.
Loránd nem felelt semmit.
Válasz helyett közelebb lépett Topándyhoz; az megszorítá kezét, s e
kézszorítással ott tartá maga mellett.
Bálnokházyné nem engedett mást is szóhoz jutni.
– Nem fogok sokáig terhére lenni, kedves urambátyám. Szállva itt vagyok
a szomszédban, Sárvölgyi úrnál, a ki jószágunkat meg fogja venni; mert
egy nagy zálogos pört nyertünk meg.
– Igen?
Bálnokházyné nem magyarázta tovább a zálogos pör genesisét Topándy
előtt, a ki most maga esett bele abba a rossz szokásba, hogy mindenre
«igen»-t mondjon, mint az imént Loránd. (Azt pedig mindketten igen jól
tudták, hogy a magyar nyelv természete nem tűri kérdésre feleletül az
«igen»-t; így például, ha e kérdés négyszeres változatára; «te voltál ma
a kertben?» más nemzet változatlanul «yes», «oui», «ja wohl»-lal
válaszol, a magyar, a szóadás szerint, így felel: «Én». – «Voltam.» –
«Ma.» – «Ott», hanem ezúttal olyan jól esett mindenre e száraz, hideg,
folytatásra nem buzdító «igen»-t mondhatni).
– E végett néhány napig itt kell mulatnom.
– Igen?
– Remélem, kedves urambátyám, nem fogja tőlem megtagadni azon örömet,
hogy ez idő alatt Melanie ott lehessen mellettem? Én ugyan sokkal
illendőbbnek találtam volna, hogy egyenesen kegyed házánál
alkalmatlankodjam, ha Sárvölgyi elébb igen szívélyesen fel nem ajánlotta
volna vendégszeretetét.
– Igen? (Topándy tudott néha igen kacskaringós igeneket mondani.)
– Azért ne nehezteljen azon kérésemért, hogy egyetlen Melaniemet azon
időre magamhoz viszem. Majd később vissza fogom őt hozni újra, s itt
hagyom mindaddig, míg a sors úgy nem kivánja, hogy bennünket elhagyjon
végképen.
Itt igen kegyes matronai arczot csinált Bálnokházyné. Kivánta, hogy
megértsék, miről van szó?
– Igen természetesnek találom kegyed kivánságát, – szólt Topándy
röviden, – s ismét az asszonyságra nézett, mintha mondaná: «mit tetszik
még tudni a mulattatásunkra?»
– Kegyednek addig is végtelen köszönettel tartozom, hogy pártját fogta
szegény elhagyatott árvámnak. Az ég meg fogja jutalmazni érte.
– Nem tettem fizetésért.
Bálnokházyné szemérmesen nevetett; mintha akarna is, nem is tréfát
elérteni, olyankor, midőn magasabb sphaerák lakóiról van szó.
– Kegyed – kedves bátyám – még mindig oly tréfás bizonyos tekintetekben.
– Oly istentagadó? akarta mondani, kedves hugom, ugy-e? Valóban keveset
változtam vénségemre.
– Oh ismerjük mi jól! – szólt malasztteljes hangon az úrhölgy; – csak
kívül mutatja azt, de szívét ismeri mindenki.
– S fut előle, a merre lát, kedves hugom, ugy-e bár?
– Nem, nem, nem: épen ellenkezőleg, szabódék ő nagysága. Ne értse félre,
kedves bátyám mostani eltávozásunkat, hogy bebizonyítsam, mennyire sokat
tartunk mindnyájan azon áldásteljes közellétre, a mi a kegyedé: csak egy
szót súgok kegyednek, a mi meg fogja győzni legőszintébb tiszteletünk
felől.
E szót csakugyan súgva mondá Topándynak, keztyűs kezével annak vállára
támaszkodva.
– Kedves urambátyámat akarom fölkérni, hogy midőn az ég felhozza azt a
boldog napot, legyen Melaniemnek násznagya.
E szóra mégis elmosolyodott Topándy; s Bálnokházyné kezét karja alá
húzva, azt mondá:
– Jól van, asszonyhugom. Még több is leszek, nemcsak az. Ha az égnek az
a bizonyos napja úgy fog sütni, a hogy én óhajtom: ez az én istentelen
kezem két embert boldoggá fog tudni tenni. Ha azonban az ég napjának nem
úgy tetszik sütni, a hogy én gondolom: akkor áldást, szeretetet,
gratuláló verset, hosszú fohászkodást és mindent, a mi pénzbe nem kerül,
én is adok quantum satis, a mennyi csak elég. Tehát attól a boldog
naptól függ, a mit e kérdésre válaszolok.
Bálnokházyné szívéhez szorítá Topándy kezét s ég felé forgatott
szemekkel rebegé, hogy ily jó rokonnal csak jó kedvében áldja meg
választottait a gondviselés; és azután Melaniet is odavonta, hogy
köszönje meg végtelen jóságú bátyjának azt a kegyes gondoskodását, a
mivel iránta viselkedik. Loránd kedvetlenül nézett e csoportozatra, míg
Czipra észrevétlenül kilopta magát a szobából.
– És most talán lesz olyan szíves Loránd öcsénk, hogy elkísér bennünket
Sárvölgyi úr házához?
– Házáig, – igazítá ki Loránd a mondatot.
– Hol van kedves barátnéd, Melanie: az a kedves szép teremtés? Végy tőle
rövid búcsút. De hová lett?
Loránd nem mozdult, hogy Cziprát fölkeresni menjen.
– Hiszen majd találkozunk még a kedves gyermekkel, – szólt Bálnokházyné,
észrevéve, hogy arra hiába várnak. Nyujtsa karját, Loránd.
Ő maga jobbfelül Lorándba kapaszkodott s inte Melanienak, hogy foglalja
el helyét az ifjú másik oldalán, mit azonban a leány nem tett, hanem
anyja karjába fogódzott. Így haladtak az utczán végig. Bálnokházyné még
onnan is nagy szeretettel visszaintegetett Topándynak, ki az ablakból
nézett utánuk.
Melanie egy szólt sem szólt az egész úton.
Bálnokházyné annál többet csevegett; kérdezősködött, tudakozódott.
– Az öreg úr, úgy látszik, rossz harmoniában él Sárvölgyivel?
– Igen.
– Még mindig oly szentségtörő, istentagadó?
– Igen.
– És ön ki tudta őt ennyi ideig állani?
– Igen.
– Pedig ön maga oly kegyes, istenfélő ember volt mindig? és most is az?
– Igen.
– Tehát Topándy és Sárvölgyi kijelentett viszálykodásban élnek
egymással?
– Igen.
– Hanem azért ön csak meg fog bennünket látogatni többször, a míg itt
leszünk?
– Nem.
– No hála az égnek, hogy valahára egy «nem»-et is hallok öntől. Az a sok
«igen» már idegessé kezdett tenni. Tehát ön is az ellenségek közé
tartozik?
– Igen.
Ezalatt elég sietve, elértek Sárvölgyi küszöbéig. Itt megállt Loránd és
nem lépett többet előre.
Bálnokházyné megfogta Melanie kezét, hogy előtte el ne menjen.
– Nos? hát? kedves Loránd, nem fog tőlünk búcsút se venni?
Loránd Melaniera nézett, az fel sem emelte szemeit.
– Isten önnel asszonyom; – szólt Loránd röviden; kalapot emelt, köszönt
és eltávozott.
Bálnokházyné egy tekintetet vetett utána azokkal a szép,
kifejezésteljes, mindentmondó szemeivel. – Azok a szép, mindentmondó
szemek teljes tele voltak öldöklő gyűlölettel.
Mikor hazatért Loránd, Czipra a házajtóban várta.
Mutatóujját felemelve, ezt sugá fülébe:
«Ez volt a sárgaruhás asszony!»
Pedig nem volt rajta semmi sárga.
XVIII. A halálra intő.
Loránd kimerülten veté magát karszékébe.
Tehát vége minden menekülési kisérletnek.
Fel van ismerve, és épen azon asszony által, ki őt legkeserűbben
tartozik gyűlölni a világon.
A Nemesis! A jól megfizető örök igazság keze!
Ezt az asszonyt ő az út közepén hagyta el, melyen szenvedélyesen
rohantak együtt a gyalázatba, s most ez asszony állja útját, midőn az
életbe vissza akar térni.
Nincs semmi remény az irgalomra! Ki is fogadná el azt: ilyen kezekből!
ilyen áron! Üdvösség volna is, el kellene utasítani az ilyen ajándékot.
Isten hozzád, nyugalmas boldog élet! Isten hozzád, mámoros szerelem.
Csak egy út van, és ez az egyenes: – a nyitott sír felé.
Nevetni fognak az elbukott fölött, de legalább szemébe nem fognak
nevetni.
Az apa is elment ezen az úton, pedig annak szerető neje, növendék
gyermekei voltak: ő egyedül áll a világban. Nem tartozik senkinek
semmivel.
Van ugyan még egy pár földön lézengő árny, a kihez köti valami gondolat;
de hisz azok is nem sokára utána fognak menni, s addig nekik sem olyan
hosszú már az út.
A végzetnek teljesülni kell.
Az apának a vére baljóslat a fiakon. Egyik kisértet a másikat vonja maga
után kezénél fogva, míg végre valamennyien otthon lesznek.
Csak néhány nap még az élet.
E néhány nap alatt vígnak, derültnek kell lenni; meg kell csalni minden
szemet és szívet, a ki figyelve kiséri az útja végéhez közelitőt; hogy
senki se gyaníthasson semmit.
Még egy óvatosan elintézni való körülmény volt hátra.
Dezső megteheti azt, hogy a végzetes napnál hamarabb eljő. Legközelebbi
levelében ilyesmire példálózott. Ezt meg kell akadályozni. Másként kell
elintézni a találkozást.
Rögtön levelet írt öcscsének, hogy az utolsó napon, mely az évforduló
előtt van, jőjjön eléje Szolnokig, s ott a vendéglőben várjon reá.
Topándy cynismusát veté okul. Nem akar ezzel zűrhangzatot hozni ama
gyöngéd jelenetbe. Ott találkozni fognak, s onnan azután együtt
meglátogathatják szülőiket.
A terv egészen érthető és természetes volt. E levelet rögtön postára
küldé Loránd.
Így hárítja el a gondosan útra készülő az akadályokat, a mik
elindulásakor visszatartóztathatnák.
Alig küldé el levelét, midőn Topándy belépett szobájába.
Loránd eléje ment. Topándy megölelte; megcsókolá.
– Köszönöm neked, hogy épen hozzám menekültél, midőn üldöztek, kedves
Loránd öcsém, különben nincs szükséged e bujdosást folytatnod többé. A
mi tiz év előtt történt, azt rég elmosták a későbbi események; s te újra
visszatérhetsz a világba bántatlanul.
– Azt rég tudom; hisz hírlapokat olvasunk; de én szeretek itt maradni, s
meg vagyok elégedve ezzel a világgal.
– De neked anyád és testvéred is van; a kik előtt nincs okod bujdokolni.
– Csak akkor kivánok velük találkozni, mikor úgy mutathatom be magamat
előttük, mint boldog embert.
– Az csak rajtad függ.
– Nehány nap határozni fog.
– Siess vele minél elébb. Egy dolog jusson eszedbe; Melanie Sárvölgyi
házában van most. A milyen nagy lelki örömömre szolgál nekem arra a
hypocratesi halálarczra gondolni, a mit a farizeus váltani fog, mikor e
csacska asszony kifecsegi előtte, hogy az a fiatal férfi, ki itt
tőszomszédjában lakik: Áronffy Lőrincz fia! ép olyan aggodalom rád
nézve, hogy ő ezt megtudja. Mert bizony hidd el, hogy mindent el fog
követni arra, hogy te, e ki amaz éjszakára emlékezel, a mikor a végtelen
nagyokról és parányokról beszéltünk együtt, ebben a földben gyökeret ne
verhess. Még lebeszéli Melaniet.
Loránd könnyelmű kedélylyel szólt, vállat vonva:
– Nem Melanie az egyedüli leány a kerek földön.
– Úgy is jó. Nem bánom. Nekem már egyszer te vagy a fiam; s a kit te
hozasz ide, az a leányom. Csak hozd minél előbb.
– Nem vetek neki egy hetet.
– Úgy még legjobb. Ha akarsz, tedd gyorsan. Az ilyen dolognál vagy
rögtön, vagy épen ne, vagy bátran, vagy sehogy se.
– A bátorságban nem lesz hiány.
Topándy menyegzőről beszélt, Loránd pedig pisztolyról.
– Tehát egy hét mulva kézfogódon akarok áldomásozni.
– Minden bizonynyal!
Topándy nem akart tovább hatolni Loránd titkába. Azt sejté, hogy az ifjú
két leány közül válogat, azt nem gyanítá, hogy egy harmadikat választott
már: azzal a lefelé fordított fáklyával.
Lorándnak pedig a következő napok alatt oly derült kedve volt, mint egy
vőlegénynek menyegzője előtti héten; – olyan derült kedve; – mint
apjának a halála előtti estén.
Az utolsó előtti nap is eljött; ismét május volt, de nem oly rideg, mint
tíz év előtt. Virágillatos lég a parkban, tele pacsirta-dallal,
fülemüle-énekkel.
Czipra lepkéket kergetett a pázsiton.
Azóta, hogy Melanie eltávozott a háztól, ismét visszatért csapongó
kedve. A játszi dalos madárral együtt játszott a szép tavaszban ő is.
Loránd engedte neki, hogy enyelgései körébe bevonja:
– Hogy illik nekem ez a jáczint a hajamban?
– Nagyon szép vagy vele, Czipra.
A czigány-leány levette Loránd fejéről a kalapot s levélből koszorút
font körüle, így tette vissza; ide-oda illesztgetve homlokán, míg
eltalálta, hogyan fog illeni legjobban!
Azután karja alá fűzte kezét, forró arczát odafekteté vállára s együtt
sétált vele.
Szegény leány! Mindent elfeledett, mindent megbocsátott már!
Hat nap óta nem volt a háznál az az uralkodó vetélytársné; Loránd nem
búsult, nem merengett utána, Loránd jókedvű volt, tréfált, enyelgett:
mulatott. Czipra azt hitte, hogy talán ismét közelítenek csillagaik
egymáshoz.
Loránd pedig nevetve, vígadva gondolt arra, hogy még egy nap az élet: s
akkor aztán Isten veled szép illatos mező, Isten veled madárdalos
viszhang, Isten veled szép, szerelmes czigány leány!
Karöltve mentek végig a hídon, azon a kis hídon, mely a patak fölött
ívlik. Ott megálltak a híd közepén s a karfának dűlve lenéztek a vízbe;
azon a helyen, a hol Melanie jegygyűrűje a vízbe húllott. Lenéztek a
víztükörbe, a sima hab visszatünteté alakjaikat; a czigányleánynak most
is zöld ruhája volt, rózsaszín szalaggal; – Loránd most is Melanie
arczát látta a víz tükrén.
Ezen a helyen volt az ő keze a kezében; ezen a helyen mondá az
elvesztett gyűrűre «hagyja ott»; ezen a helyen ölelte őt karjai közé!
És holnap már ez sem fog fájni.
Topándy is csatlakozott hozzájuk.
– Tudod mit, Loránd? – szólt derülten az öreg manikhéus; – azt
gondoltam, hogy ma délután én is elmegyek veled Szolnokra. Annak a
napját, hogy öcséddel találkozol, meg kell ülnünk; csinálunk «magnum
áldomást!».
– Engem nem visznek el magukkal? kérezkedék Czipra fél tréfával.
– Nem!! volt rá egyszerre mind a két oldalról a felelet.
– Miért nem!
– Mert nem való vagy oda. – Nincs ott helyed.
Ezt is ketten felelték.
Topándy értette alatta: nem vehetsz részt férfi-tivornyákban; ki tudja
hova jutsz még? Loránd pedig – egészen mást érttet.
– Hát aztán mikor jön vissza Loránd? – sürgölé Czipra.
Eléb hazatér szülőihez; – felelt Topándy.
«Valóban oda!» gondolá Loránd. Apámhoz és nagyapámhoz.
– De csak nem marad oda örökké?
Erre mind a két férfi nagyot nevetett. Micsoda kifejezés ez a szó
«örökké!» ember szájában. Van az időnek mértéke?
– Mit hoz ön nekem, ha visszajön? – kérdé gyermetegen a leány.
Loránd olyan kegyetlen volt, hogy tréfálni tudott; leszakított egy
lizinka-levelet, mely olyan gömbölyű, mint egy kis pénz; azt a tenyerére
tette és azt mondá:
– Valamit, a mi e levél körületénél nem nagyobb.
Ketten azt értették e példából, hogy «gyürűt», ő maga azt értette, hogy
«golyót» a homloka közepén.
Milyen kegyetlenek egy halálra kész ember tréfái. Ez enyelgések között a
hajdú zavarta fel őket, ki jött jelenteni, hogy oda fenn egy ifjú pár
várakozik, ki Loránd úrfival akar beszélni.
Loránd szíve nagyot dobbant! Ez Dezső!
Nem kapta volna a levelet? Nem engedett volna bátyja kivánatának?
Csakugyan eléje sietett egy nappal hamarább, mint kimért engedélye volt
rá?
Loránd felsietett a kastélyba.
Topándy utána kiáltott:
– Ha jó barátod, fogd itt és hozd le a parkba magaddal; együtt ebédeljen
velünk.
– Itt fogjuk várni a hídnál: egészíté ki a meghívást Czipra, s ott
maradt a hídon, s maga sem tudta miért, úgy el tudta nézegetni azokat a
nympheákat a víz felett, a mik Melanie gyűrűjét elrejték.
Loránd egészen borult kedélylyel sietett a folyosókon végig; ha öcscse
jött meg, ez rá nézve az utolsó órákat kétszeresen kínossá fogja tenni.