meg kell halni. És ez az ember kaczagni fog, midőn őt, a túlzott
becsületérzés áldozatját, a kriptába lopva elszállítják s ugyanekkor tán
nászéjén világos virradtig fog tánczolni s gyönyörködik azon arcz
mosolyában, mely az elveszettet még csak meg sem sirathatja.
Oh ez kárhozatra vivő gondolat!
Nem, nem! Nem a kárhozatra: még annál is odább, még onnan is vissza:
bele abba a mondhatatlan körbe, a hol a becsvágy hátramarad s az
erkölcsi érzéketlenség az úr. Loránd szívéből az a gondolat képes volt
kiszorítani azt a meggyőződést, hogy ha egy becsületes ember
ellenségének kezébe adta az életét, vagy a becsületét, kettő közül csak
a másodikat válthatja ki.
Ez órától fogva egészen más életrendet követett.
Most már a mezei munkák megtörténhettek az ő felügyelete nélkül is: nem
volt jelenlétére olyan minden órai szükség. Sokkal több ideje jutott az
otthon maradásra.
Nem is tartotta magát többé távol a házi leányoktól; utánuk járt,
fölkereste őket: elmés volt a társalgásban, válogatós az öltözékben s
hogy ügyességével remekeljen: mind a két leánynak egyszerre udvarolt;
kinek színből, kinek szívből.
Topándy nevetve nézte őket. Nem bánta, akármi fordulatot vesz ez ügy.
Cziprát ép úgy szerette, mint Melaniet s az ifjút mindkettőnél jobban. A
három közül csak egy pár válhatik; a melyik összetalál, arra ő is ráadja
az áldást. Lotteria ez! Idegen kéz ne húzzon benne más számára sorsot.
Hanem Czipra egészen tisztában volt már mindennel. Loránd nem ő érte
maradoz otthon.
Ő maga is kénytelen volt elismerni azt a fölényt, a mit Melanie gyakorol
a háznál; átgondolt, finom, szerény magaviseletével; ő mindenben oly
okos, oly eszes. A legkényesebb helyzetben úgy fenn tudja tartani a nők
méltóságát, a min még rajta van a hajadoni ártatlanság hamva. Ha víg
czimborák ülnek az asztalnál, Topándy czinikus jó kedvében kétértelmű
tréfákkal iparkodik zavarba hozni a lánykákat, kiknek az asztalnál úrnői
szerepet kell játszani; Czipra olyankor lármás negéddel utasítja őt
rendre, míg Melanie okosan, szellemdúsan kerüli ki a tréfa nyílhegyét,
sem ostoba pruderiet, sem hideg érzéketlenséget nem vetve ellenében: s
hogy uralkodik ezáltal minden szíven!
Oh bizonynyal, ő az uralkodónő a háznál; ő a legkedvesebb, legszebb, a
legokosabb; övé minden diadal!
Ilyenkor aztán Czipra kétségbe volt esve, ha erre gondolt.
«Pedig hiába! Azért akármilyen okos és szép, és bűbájos az a másik,
azért mégis én vagyok az igazi! ezt érzem, ezt tudom; de nem tudom
bebizonyítani! Téphetnénk csak ki a szíveinket s hasonlíthatnánk össze;
– de hát azt nem lehet.»
Cziprának azt kellett mindig látni, hogy ő vele mindenki csak enyeleg,
amahhoz pedig komolyan közelít.
Ez egészen megmérgezte lelkét.
Minden szellemi műveltség nélkül, az erkölcsi tartalék kincséből egyedül
annnyival felruházva, a mennyit a természet és az ösztön szívébe oltott,
hit és erény magas fogalmait csak álomképpen sejtve; ez a leány képes
volt arra, hogy azt, a kit jobban szeretnek, mint őt, megölje.
Megölje, de nem úgy, a hogy a rege királyasszonya megölte a tündér
Hófehérkét, a miért a gnómok azt súgták untalan fülébe: «szép vagy, szép
vagy, szép királyné; de Hófehérke még szebb!» Czipra meg akarta őt ölni,
de úgy, hogy ne haljon meg, azután is éljen. Csak annak haljon meg, a
minek most látszik.
Czigány leány volt, pogány leány volt, szerelmes leány volt.
Az örökölt hajlam, az elvadító nevelés és a szenvedély vitte odáig, a
hol ezt ki tudta gondolni.
Pokoli gondolat volt! A megszelídítetlen ördög tanácsa, ki egy
védetlenül hagyott nőszívbe belopta magát.
Egyszer csak eszébe jutott össze-vissza forgatni a kastélyban a lakási
rendet; cselédeket űzött, hajtott rendes laktanyáikból, máshová
költöztette őket, a férfiakat kikergette szobáikból, azon ürügy alatt,
hogy a falszőnyegek nagyon rongyosak már, azokat letépette, a szobákat
újra szőnyegezteté: olyan felfordult világot csinált, hogy Topándy
megszökött előle a városba, míg a szobákkal ismét rendbe jön.
A kastélynak négy homlokzata volt s a szerint vonult át rajta két,
egymást keresztbeszelő folyosó; az egyik folyosó főajtaja az udvarra
nyílt, a másik a kertre vezetett. E folyosóról nyíltak jobbról balra a
szobák.
A nagy házfelforgatás alatt Czipra átköltözteté Lorándot az átellenes
szobák egyikébe. A másikat, mely a folyosóról amazzal szembe nyílt,
Melanie ideiglenes szobájául rendezé be. Hiszen nem sokáig tart;
holnapután ismét rendbe jönnek s akkor mehet kiki ismét rendes helyére
vissza. És akkor az a pokolbeli gondolat támadt szívében: «ha szereti,
hát szeresse!»
Estebédnél csak hárman ültek egyedül az asztal mellett. Loránd a
szokottnál is szórakozottabb volt; alig beszélt velük valamit; ha Czipra
szólt hozzá, válaszában oly valami elfogultság volt, a mit lehetetlen
volt észre nem venni.
Czipra pedig különösen tréfás kedélyben volt ma.
– Bálint barátom, maga álmos! Pedig jó lesz, ha az éjjel vigyáz ránk,
hogy el ne lopjanak bennünket.
– Zárkózzál be jól, kedves Czipra, ha félsz.
– Zárkózhatom, szólt Czipra könnyűvérű nevetéssel; mikor ezek az
átkozott cselédek úgy elrontották ezen az oldalon minden ajtó zárait,
hogy egy nyomásra mind kinyílik.
– Jól van, hát majd vigyázok rátok.
Azzal Loránd jó éjt kivánt nekik, vette a gyertyáját és eltávozott.
Czipra sürgeté Melaniet is.
– Mi is lenyugodjunk jókor, mert holnap korán talpon kell lennünk.
Ez este a szokott ablaktársalgás is elmaradt.
A két leány kezet szorított, jó éjt kivánt egymásnak s azzal Melanie
eltávozott szobájába.
A mellette való szobában hált Czipra.
A mint Melanie becsukta maga mögött az ajtót, Czipra elfujta a gyertyát
saját szobájában és sötétben maradt. Öltözetestül veté le magát ágyára s
azután könyökére emelkedve, hallgatózott.
Egyszer aztán úgy tetszék neki, mintha a folyosó átellenes szobájának
ajtaja halkan nyikorogna.
A szívlüktetés majd kiszakította keblét.
«Ha szereti, hát szeresse.»
Azután leszállt ágyáról s lélekzetét visszafojtva odacsúszott az ajtóhoz
s a kulcslyukon átnézett Melanie szobájába.
Ott még gyertya égett.
Hanem Melaniet nem láthatá e helyről. Öltönysuhogásról gyanítá, hogy
Melanie felöltönyét veti le. Most csendes léptekkel közelít az
asztalhoz, melyen a gyertya ég. Fehér hálóköntösben van, haja félig
lebontva; kezében az a kis fekete könyv, a miben azokat a glóriás
képeket annyiszor megbámulta Czipra, a nélkül, hogy merte volna
kérdezni: kik azok?
Melanie az asztalhoz érve, a kis imakönyvet tükre táblájához támasztá,
térdre ereszkedék, két kezét összekulcsolva az asztal szélére nyugtatá
és imádkozott.
És e perczben a megdicsőülés sugárzott egész alakjáról!
Szép volt, mint egy imádkozó szeráf, mint egyike azon fehér
tüneményeknek, kik az örök dicsőség pálmaágával a megnyílt mennybe
légalakjaikkal fölemelkednek.
Czipra megsemmisülten rogyott össze.
Most látta, hogy van egy emberfölötti tünemény, mely előtt minden
szenvedély térdre roskad, minden indulat kristálylyá jegesül; egy
imádkozó szűz alakja! A ki e látományt meglopta, az minden bűnös
gerjedelmet elvesztett szívéből.
Ismét az áruló judáslyukhoz hajolt, ismét átnézett. A leány folyvást
imádkozott. Mikor szemeit fölemelte, azok úgy ragyogtak; két könycsepp
ragyogott bennük.
Czipra a mellét verte néma fájdalmában. Ez tud repülni, én pedig csak a
földön csúszok!
Mikor aztán elvégezte a leány az imádkozást, rányitott a két dicsfényes
képre s azokat boldog elragadtatással többször megcsókolá. Így csókolja
a szenvedő jóltevője kezét, az árva atyjának, anyjának arczképét, a
nyomorult védtelen ember az Isten arczát, ki védi ködoszlop alakjában
azt, a ki árnyékába hajtja le fejét.
Czipra haját tépte kétségbeesésében s homlokával verte a földet,
vonagolva, mint egy féreg.
E zajra Melanie felriadt s odasietett az ajtóhoz, megnézni, mi baja
Cziprának?
Czipra, a mint észrevette Melanie közeledtét, felszökött helyéből s
mielőtt Melanie benyitott volna hozzá, kirohant a másik ajtón a
folyosóra.
Itt új megdöbbenés várt reá.
A folyosó szögletén, a hol a két tornácz átszeli egymást, ott találta
Lorándot, egy asztal mellett ülve. Az asztalon lámpa égett, Loránd előtt
könyv volt, mellette székéhez támasztva a rézfokos.
– Mit csinál ön itt? – kérdé Czipra, visszariadva.
– Titeket őrizlek, – felelt Loránd. Miután azt mondtad, hogy szobáitok
ajtajai nem záródnak, itt virrasztok reggelig, hogy valaki rátok ne
törjön.
Czipra visszaszökött szobájába. Szemben találkozott Melanieval, ki
gyertyáját kezében tartva, sietett ki hozzá, kérdezve, hogy mi baj?
– Semmi, semmi. Zajt hallottam odakinn. Megijedtem tőle.
Nem kellett magát tettetnie, mert minden ízében reszketett.
– Te félsz? – szólt Melanie bámulva. Lásd, én nem félek. Jó lesz, ha
kijövök hozzád s együtt maradunk az éjjel.
– Igen, jó lesz, felelt Czipra. Te feküdjél az én ágyamba.
– Hát te magad?
– Én? – kérdezé szilaj tekintettel Czipra. – Majd csak itt!
Azzal végigvágta magát a földön az ágy előtt.
Melanie ijedten hajolt le hozzá, megfogta karját, emelgette, engesztelé,
kérdezgeté tőle: «Cziprim? Mi bajod? szólj, mi lelt?» – Czipra nem
felelt, nem mozdult, nem nyitotta fel szemeit.
Mikor aztán Melanie, látva, hogy nem bir bele lelket verni, rémülten
felállt s kezeit összekulcsolva rebegé:
– Jézus, Mária! mi történt? – Akkor hirtelen fölemelkedett Czipra
fektéből s elkezdett nevetni.
– Hahaha! hahaha! Most ugyan megijesztettelek.
És azután dévajon henteregve a földön, kaczagott egyre, mint a kinek
sikerült társnéját ugyan jól megtréfálni.
– Hogy megrémültem! – rebegé Melanie, két kezét hullámzó keblére nyomva.
– Feküdjél az ágyamba, biztatá őt Czipra; én itt hálok a földön. Tudod,
hogy megszoktam a földön hálni, pokróczczal takarózni.
«Czigány asszony volt az anyám,
Megtanított földön hálni,
Télvízben mezítláb járni,
Rongyos sátor volt a tanyám.»
E bizarr dalt, sajátságos bús dallamával kétszer is eléneklé Melanienak
s azután hirtelen maga körül göngyölte az ágy elé terített pokróczot,
egyik karját feje alá tette és úgy maradt mozdulatlanúl; Melanienak
semmi szavára nem felelt többet.
Másnap, hogy Topándy haza érkezett a városból, alig rakta le az úti
gunyát magáról, midőn Czipra rajta rontott.
Megfogta erőszakosan a kezét és vad tűzzel nézve szemébe, azt mondá:
– Uram! Én nem élhetek így tovább. Én elölöm magamat. Tanítson meg
engemet imádkozni.
Topándy bámulva tekinte rá, s gúnyolódva húzta fejét vállai közé.
– Hát te hozzád mi ütközött most, hogy így rám rontasz? Azt gondolod, a
bodajki búcsúról jövök, minden zsebem tele szentek hegedűjével,
olvasóval, meg mézeskalács-szentekkel? Hát lévita vagyok én? barát
vagyok én, hogy rajtam keresed az imádságot?
– Tanítson meg engemet imádkozni. Elég régen könyörögtem érte, nem várok
tovább.
– Eredj. Ne veszekedjél. Magam se tudok. Hol vegyem a neked valót?
– Az nem igaz. Ön tud olvasni. Önt megtanították mindenre. Ön csak
eltagadja, hogy ismeri az Istent, mert szégyenkedik előtte? de én vágyom
eléje! Engem tanítson imádságra!
– Nem tudok én egyebet, rózsám, mint a bakkancsos imádságát.
– Jól van, megtanulom azt.
– Azt elmondhatom előtted.
– No hát mondja!
Czipra úgy tett, mint Melanietól látta; térdreereszkedék az asztal
előtt, két kezét áhítattal összetette, s az asztal szélére nyugtatá.
Topándy furcsául rázta a fejét; ez komolyan veszi a dolgot.
Azután odaállt eléje, hátratette két kezét s elkezdte előtte mondani a
bakkancsos imádságát:
«Adjon Isten három «B»-ét,
Három «F»-et, három «P»-ét;
Bort, búzát, békességet,
Fát, füvet, feleséget,
Pipát, puskát, patrontást,
És egy butykos pálinkát!
Ikétum, pikétum, holt! berdo! vivát!»
A szegény nyomorult teremtés az első mondatokat oly mohónkapó áhítattal
rebegte az istentelen szája után; – hanem azután, mikor a mondat
határozottan tréfás fordulatot kezdett venni, hirtelen dühösen felugrott
térdeiről, s mielőtt Topándy ellenőrizhette volna, egy olyan egészséges
pofont alkalmazott az orczájára, hogy a füle is megcsendült bele; azzal
elfutott s becsapta maga után az ajtót.
Topándy sóbálványnyá lett bámulatában. Hogy Cziprának hirtelen-keze van,
azt tudta; de hogy ezt a gyors kezecskéjét valaha az ő urának és
jóltevőjének orczája ellen föl merje emelni egy rövidke tréfa miatt, azt
csakugyan nem volt képes megérteni.
Ennek valami nagy bajának kell lenni.
Egyébiránt a kapott pofonról ő sem szólt senkinek, Czipra sem. A
legfelső találkozáskor ismét azok voltak egymás irányában, a kik eddig:
az egyik az ingerkedő, csipkelődő, tréfás, bohó, a másik a dévaj,
durczás, elkényeztetett kópé.
Topándy asztal felett még czélozgatni is mert e tréfás jelenetre,
Lorándnak mondva ebéd után:
– Bálint öcsém, kérdezd meg Cziprától, hogy nem mondaná-e el az
asztaláldást, a mit tőlem tanult; hanem megfogd elébb a két kezét.
– No no! – fenyegetőztek Czipra lángvörösre gyuladt arczczal. Csak sokat
tréfálózzanak velem. Kezemben az életük. Egyszer farkasalmát főzök az
étel közé s mindnyájukat megmérgezem magammal együtt.
Topándy mosolyogva vonta őt keblére, megsimogatva kondor fejét; Czipra
érzékenyen szorítá ajkaihoz az ő ura kezét, csókjaival nedvesítve azt; –
azután eltaszítá őt magától mind a két kezével s kiment a konyhába
tányérokat törni, cselédek haját tépni.
XVI. Az a gyűrű.
A tizedik év is eljött. Lefelé járt már. És Loránd kezdett már nem
törődni a végzetes határidővel.
Szerelmes volt.
Ez az egy gondolat elűzte szívéből a többit; életunalom, atheismus,
misanthropia, mind eltünt életköréből, mint bolygófény a napsugár elől.
Melanienak is tetszett az ifjú.
Szenvedélyei nem voltak erősek, okos leány volt; hanem annyit bevallott
magának, hogy ez a fiatal ember neki tetszik. Arczvonásai nemesek,
modora gyöngéd, állása is elég biztos arra, hogy egy asszonyt
eltarthasson.
A szép platánfák árnya alatt sokszor sétált Loránddal egyedül, míg
Czipra magányosan ült kesergő czimbalma mellett s verte rajta a régi
pusztai emlékeket – maga-magának.
Lorándnak nem volt nehéz észrevenni, hogy Melanie is örömest jár ott, a
hol ő fel szokta keresni, s szivesen hallgatja a rokonszenvű szív apró
vallomásait. Hanem ő maga azért oly zárkózott. És az a karikagyűrű
folyvást ott az utján. Ha ez a bűvzár lepattanhatna onnan?
Pedig már szinte két év elmult azóta, hogy az apa halálát meggyászolá, a
fekete ruhát rég letette; s az árvaság kenyere ellen sem lehet panasza,
Topándy mindennel elhalmozta, a mi nőnek kedves, mintha tulajdon leánya
volna.
Egy délután Loránd bátorságot vett magának megfogni Melanie kezét. Egy
domború hídon álltak, mely a parkon átkanyargó patak fölé volt építve,
annak a karfájához dűlve nézték a vízfenék úszó virágait; – vagy talán
egymás alakját a víz tükrén.
Tehát Loránd megfogá Melanie kezét s azt kérdezé tőle:
– Miért kegyed örökké oly szomorú? Hová repülnek ezek az örök sóhajok?
Melanie a kérdező arczába nézett nagy, okos szemeivel s megtudta annak
minden vonásából, hogy szív intézte e kérdést a szívhez?
– Lássa ön: már ez elég nagy ok a szomorúságra nekem, hogy ezt soha sem
kérdezte tőlem senki, és ha kérdezte volna, soha sem mondhattam volna
meg senkinek.
– Tehát tiltva van e kérdés?
– A kinek megengedtem, hogy észrevehesse azt, hogy bánatom van, annak
megengedtem azt is, hogy megkérdezze tőlem, mi az? Lássa ön, nekem van
anyám, és még sincs anyám.
A lyánka itt félrefordítá arczát.
Loránd értette ezt jól; de épen ez a tárgy volt az, a miről még többet
akart megtudni, hiszen saját sorsa volt vele kapcsolatban.
– Mit tesz ez, Melanie?
– Ha azt elmondom önnek, át fogja látni, hogy semmi titkom sem lehet ön
előtt többé a világon.
Loránd szótlanul, kérőleg tette össze két kezét.
– Most körülbelül tíz éve, hogy anyám egy este elhagyta házunkat s azóta
soha vissza nem tért. A mende-monda egy ifjú eltünésével hozta
kapcsolatba az ő eltávozását, ki házunknál lakott, s kinek politikai
vétség miatt ugyanazon este szökni kellett.
– Hogy hívták azt az ifjút? kérdezé Loránd.
– Áronffy Loránd volt a neve. Távoli rokonunk. Igen szép ifjúnak
tartották.
– És azóta nem hallott kegyed anyjáról hírt?
– Soha sem. Azt hiszem, valahol álnév alatt Németországban, mint
szinésznő, keresi a világot, hogy eltemesse magát a világ elől.
– Hát az az ifjú hová lett? Nincs vele többé?
– Úgy tudom, kiment Keletindiába, onnan írt öcscsének, Áronffy Dezsőnek
s minden vagyonát ráhagyta, azóta ő sem tudott magáról semmit.
Valószínű, hogy meghalt.
Loránd fellélekzett. Nem tudnak felőle semmit. Azt hiszik, Keletindiákra
ment.
– Néhány hét mulva ismét itt lesz az évfordulója azon szerencsétlen
napnak, melyen anyámat elvesztettem; anyámat, a ki még most is él, és ez
a nap mindig fátyollal közelít felém; a bánat, a szégyen, az
elhagyottság érzete akaratlanul elnyomja kedélyemet. Most már tudja ön
legféltettebb titkomat; és nem fog megitélni érte?
[Illustration: Felhozzam a vizből? – kérdezte Loránd. ]
Loránd gyöngéden odavoná ajkaihoz a finom kezecskét s annak rózsás
ujjahegyét megcsókolá, mi alatt szemeit folyvást kérdőleg szegezé azon
karika-gyűrűre, a mi ez ujjak egyikén volt.
Melanie elérté a kérdést, mely az ékesenszóló tekintetben oly forrón
volt kifejezve.
– Ön azt kérdi tőlem, úgy-e bár: nincsen-e még ennél is féltettebb
titkom?
Loránd némán igenlé e vonatkozást.
Melanie lehúzta ujjáról azt a gyűrűt, s azután két ujja hegyei közé
fogta.
– Igaz. De ez nem élő titok rám nézve többé. Én annak, a kihez e titok
fűzött, meg vagyok már halva. Mikor eljegyzett, még gazdag voltam; atyám
volt, a ki hatalmas befolyással bírt. Most szegény vagyok, árva és
elhagyott. Az ilyen gyűrűkről meg szoktak feledkezni.
Abban a perczben kipattant kezéből a gyűrű, s a hídról felszökve, a
vízbe esett, a tulipános nymfeák levelei között eltünve.
– Felhozzam a vízből? kérdezé Loránd.
Melanie ránézett, szeliden, ábrándosan és azt mondta:
– Hagyja ott…
Loránd magánkívül a boldogságtól szorítá ajkaihoz a nála felejtett szép
kezet s forró csókjaival halmozá el először a kezet, azután annak
átadóját. A virágos fákról virágkelyhek hullottak le fejeikre; olyan
koszorús fővel tértek vissza, mint vőlegény és menyasszony.
Loránd még aznap beszélt a felől Topándyval, hogy nagy ideje volna az
ispánlakot fölépíteni, a mi oly régi tervben volt.
– Aha! – szólt Topándy nevetve. Értem. Úgy jöhet, hogy az ispán
megházasodhatik, s akkor kell külön lakának lenni, a hova feleségét
vigye. Meglesz három hét alatt.
Loránd egészen boldog volt.
Szerelmét viszonozva látta, s élete sötét rémétől megszabadult.
Melanie nemcsak a felől győzte meg, hogy benne Áronffy Lorándra ismerni
nem lehet többé; sőt a felől is megnyugtatá, hogy azt a hajdani Áronffy
Lorándot rég meghaltnak, elpusztultnak hiszi minden ember; senkinek
gondja nincs rá többé: vagyonát is elfoglalta a testvér, bár
jövedelmének illető részét titkon mindig megküldi testvérének. Ez egy
emberen kívül senki sem tud semmit. Az pedig hallgatni fog örökké, ha
megtudja, hogy testvérének élete függ további hallgatásától.
A szerelem ellopta Loránd lelkének aczélját!
Egészen megbarátkozott azzal a gondolattal, hogy egy olyan fogadást, a
mely valakit Isten és ember, és természet törvényei megszegésére
kötelez, megtartani bolondság. Ki vetheti szemére, ha meg nem tartotta?
Ki ismerhetne rá ezentúl? e helyzetben, ez arczczal, e név alatt? Nem
született-e ő újra? Nem egészen más ember-e az, a kinek életét folytatja
most? Nem bevégezte-e már azt az életet, a mit eljátszott akkor?
Bolond volna, ki a rosszak irányában a végletekig vinné a
becsületérzést, és végre, ha volna is ember, a ki e szószegésre azt
mondaná: bűn! nincs-e Isten, ki ugyanarra azt mondja: «erény volt!»
Erős bástyát talált ez önvédelemre ama családi sírbolt falaiban is,
melynek üregében öreg anyja oly rettentő átkot mondott az utolsó lakóra.
Hisz neki is tett fogadást. És e fogadás is erős volt. Két ellenkező
fogadás egymást eltörli. Inkább tartozik megtartani azt, mit szülőjének,
mint azt, a mit gyilkosának adott.
Szép sophismák ezek mind! Loránd bennök kereste menedékét.
És aztán e szép szemekben. Lehet-e meghalni annak, a kire e két csillag
mosolyog? Lehet-e a megsemmisülést kivánni a mennyország kapujában?
És aztán az is jól esik, hogy e mennyországot épen azon ellenségtől
vegye el, ki szeretné őt a hideg földbe letemetni!
Loránd kezdte magát megadni sorsának. Óhajtott élni. Kezdte sejteni,
hogy még van boldogság a világon. Csendes, félrevonult, eltitkolt
boldogság, a miről csak az a két ember tud, a ki azt egymásnak cserébe
adja.
Sokszor látjuk az életben e tüneményt. Egy-egy délczeg gavallér, a ki a
divatvilág első arszlána volt, csak eltünik a salonok illatszeres
gőzköréből s évek mulva alig ismerünk rá az elhanyagolt külsejű, durva
kabátos falusi gazdában. Boldog családélet alakította így át. Nem
lehetséges-e, hogy ugyanazon boldog érzés, mely ezt kivetkőzteté fényes
gombos frakkjából, a büszke jellemet is leöltse az ifjúról, s adjon fel
helyette jó kényelmes, tág és vízmentes hétköznapló zubbonyt: a világ
iránti közönyt és érdektelenséget? Hadd kiabálja az ellenség
gúnyhahotával az ország egyik szélétől a másikig, hogy Áronffy Loránd
nem gavallér, nem lovag; a feleség mosolygása kárpótol az elvetett
büszkeségért.
Most csupán még csak arra az egyre van szükség, hogy az egyetlen ember,
kinek hollétéről tudnia szabad, a testvér, örökre elhallgasson azzal.
Vajjon felfedezzen-e neki mindent? a fogadott párbajt és a házasságot s
egészen kezébe adja az élete fölötti uralmat, hogy fenntartsa a
fenyegető rejtelmet, melylyel eddig távol tartotta őt és szülőit
magától?
Ezt meg kell még gondolni jól. Ezt ki kell főzni jól.
Loránd nagyon mélázó lett néhány nap óta.
Egyszer ebéd után Czipra megfogta kezét s azt mondá neki enyelegve:
– Maga nagyon eltöprenkedik valamin. Maga igen halavány. Jőjjön, majd
mondok magának szerencsét.
– Szerencsét?
– No igen: majd én magának kártyát vetek. Tudja:
«Czigány asszony volt az anyám,
Megtanított kártyát vetni,
Tolvajt rostán kipörgetni.
Túlteszek vele sok banyán!»
– Jól van, Czipra hugom, hát mondj nekem szerencsét.
Czipra úgy örült neki, hogy Lorándot egyszer ismét egyedül láthatja
czigányos pompájú szobájában. Leültette őt a bársony tábori székre.
Maga pedig letelepedett a tigrisbőrre, s elővette zsebéből kártyáit. Két
év óta mindig magával hordta azokat. Ezek voltak egyedüli tanácsadói,
barátjai, tudománya, hite, imádsága: a jövendőmondó kártyák.
Valamit csak kell az embernek hinni!
Először megkeverte a kártyákat, azután tenyerére téve, Loránd elé
nyujtá.
– Itt van, emelje meg. Annak kell emelni, a kinek jövendőt mondanak. Ne
bal kézzel; az nem jó. Jobb kézzel maga felé.
Loránd megtette kedvéért azt a tréfát.
Czipra kirakta maga elé a kártyákat.
Azután térdére nyugtatva könyökét s tenyerébe fektetve szép
nap-aranyozta arczát, nagy figyelemmel vizsgálta végig az ismeretes
ábrákat.
A szívlovag épen a középre jutott.
– Magának valami utazás áll; kezdé komoly arczczal magyarázni a czigány
leány. A gyászos asszonynyal fog találkozni. Nagy öröm. A virágbokréta
az öröm. A szívleány egy sorban áll. Jól talál össze. Hanem az
irigy-leány, meg a gyilkos közbül állanak és elválasztják. A kutya
hűséget, a macska ravaszságot jelent. Bús-leány a kutya mellé jutott. –
Vigyázzon magára, mert magát valami nő, a ki haragszik, meg akarja ölni.
Loránd oly szánalmas mosolylyal nézett Cziprára, hogy annak el kellett
érteni az ifjú gondolatát.
Ő is úgy némán felelt meg rá. Három ujja hegyét keblére nyomta, s aztán
csendesen ingatva kezét, mutatá, hogy «az» nem ő! A sárga ruhás nő, az
irigy-leány a kártyában, valaki más. Mutatóujját arra a zöld ruhásra
tette, – az a bús-leány. És Loránd most vette észre, hogy Czipra régóta
zöld ruhát hord, mint a bús-leány ott a szerencsemondó kártyában.
Czipra hirtelen összecsapta a kártyákat.
– Vessük ki még egyszer. Emelje meg háromszor egymás után. Így.
Újra kirakta a kártyákat.
Loránd észrevevé, hogy a mint a kártyák egymás mellé jutottak, Czipra
arcza egyszerre átpirult, szemei elkezdtek szokatlan tűzben ragyogni.