rokonomat, a kivel olyan nagyon szerettük egymást, hogy soha se szóltunk
egymáshoz, elvitte az ördög. Én ugyan nem hiszem, hogy volna ördög a
világon; de arra a rövid időre, míg ezt elvitte, mégis megengedem, hogy
legyen. Ma kaptam a leányától egy lamentabilis levelet; igen szépen,
fájnul van írva, nincs az a kanczellista a vármegyében, a ki szebben
kalligrafiázzon és rendesebben konczipiáljon. Tehát azt írja szegényke,
hogy a papa halála után mindjárt megrohanták a házat azok a minden
pietást lábbal taposó sadduceusok, a kiket hitelezőknek neveznek;
mindent lepecsételtek, elfoglaltak; még az ő zongoráját is! még a saját
kezével rajzolt képeit is elliczitálták, sőt a Gedenkbuchot, a mibe
annyi okos és nevezetes ember annyi ostobaságot sajátkezüleg összeírt,
azt is eladták; a táblája végett megvette a dohánykereskedő egy tizesen.
A szegény leánykát eddig az apáczáknál nevelték, azoknak is tartozik
három negyedévi salláriummal, s jelenleg úgy áll a nap alatt, hogy a
parazolján kívül nincsen egyéb födél, mely alá magát meghúzhassa. Volna
ugyan még valami anyja is, hanem annak a társaságát bizonyos okoknál
fogva nem keresheti fel; egyéb rokonait és ismerőseit már mind sorra
próbálgatta, de azoknak mind alapos kifogásaik vannak családjuknak ez
útoni szaporodására nem vállalkozni, szolgálni nem mehet, mert arra nem
tanították; ő tehát eszébe juttatta magának, hogy van még valahol Ázsia
határán egy félbolond rokona (az én vagyok); jó lesz egyenesen azt
fölkeresni, s beállani hozzá princzesznek. – Én egészen helyeslem a
hugomasszony argumentatióját; s már el is küldtem neki a szükséges úti
költséget, kifizettem a zárdai tartozását, s arra is küldtem neki pénzt,
hogy rangjához illő decorummal jelenhessen meg közöttünk.
Topándy nagyot nevetett saját előadásának.
Csak maga nevetett, a többiek nem osztoztak benne.
– Tehát már ezután kisasszony lesz a háznál: fáin, művelt, sentimentalis
fehérszemély; a ki előtt meg kell nézni az embernek elébb, hogy milyen
szót ad ki, s a ki valószinűleg mindnyájunk magaviseletét ránczba fogja
szedni.
Czipra boszúsan taszította el magát székestül az asztaltól.
– No no, te ne félj semmit. Téged nem fog ő ránczba szedni, arról
biztosítva vagy. Neked korlátlan uralkodásod van a házon, azt már tudod;
a mit te rendelsz, parancsolsz, az történik, és akaratod ellen egy árva
malacz sem jut az asztalunkra. Maradsz, a mi voltál: életnek és halálnak
ura a háznál. Mikor akarod, mosás van a háznál, s minden ember tartozik
beszámolni az utolsó ingéről is; a mi nem tetszik a háznál, azt
kidobhatod az ablakon, s a mit megkivánsz, bevásárolhatod. Az új
kisasszony egyetlen egy kulcsot sem fog elvenni tőled, a mi most azon az
ezüst lanton, piros övedre akasztva függ; s ha csak az öcsémet meg nem
hódítja, ellened pártot nem fog üthetni. Még akkor is én foglak
védelmezni.
Czipra durczásan vállat vont.
– Tegye, a mi neki tetszik.
– Mi is teszszük, a mi nekünk tetszik, ugy-e bár?
– Maguk? – szólt Czipra, fekete szemeivel élesen nézve Topándyra. –
Maguk azt teszik majd, a mi annak a kisasszonynak fog tetszeni. Oh előre
látom én azt. A mint be fogja tenni a lábát, minden ember azt fogja
csinálni, a mit ő csinál. A hogy ő fog mosolyogni, úgy fog rá vissza
mosolyogni minden. Ha ő németül beszél, úgy fog beszélni az egész ház;
ha ő lábujjhegyen jár, úgy fog járni az egész ház, ha neki a feje fáj,
suttogva fog beszélni mindenki a háznál; nem úgy, mint mikor a szegény
Cziprát a forró hideg lelte, s aztán kilencz férfi odajött az ágyához,
circumdederumot énekelni, s paprikás pálinkával kinálták.
Topándy még jobban nevetett ezen invectivákra: a szegény czigány leány
égő két szemét Loránd arczán feledé és azután addig feledé ott, míg a
két égő szemből két vízben úszó szem lett. Akkor felugrott,
feltaszította a székét és elfutott az asztaltól.
Topándy csendes vérrel emelte föl a felfordított széket s ismét helyére
tette; azután utána ment Cziprának, s egy percz mulva karjára öltve
hozta vissza az étterembe, szerfelett tréfás prosopopœával és spanyol
grandhoz illő udvariassággal, a mit a szegény bolond czigány leány nem
értett el.
Olyan könnyen meg tudott haragudni, s aztán olyan könnyen ki hagyta
magát engesztelni. Megint leült a helyére és tréfált, kaczagott, –
mindig és folyvást a finom nevelésü jövevény rovására.
Loránd kiváncsi volt megtudni az új családtag nevét.
– Valami Bálnokházy udvari tanácsosnak a leánya; – szólt Topándy, ha jól
megtanultam: Melanie.
Loránd megdöbbent. Egy arcz a multból!
Különös, hogy itt kell vele találkoznia.
Egyébiránt, olyan régen volt az, hogy látták egymást! Bizonyosan egyik
sem fog a másikra ismerni többé.
Melanienak másnap este kellett megérkeznie.
Reggel jókor felkereste Czipra Lorándot saját szobájában.
A fiatal embert épen tükre előtt találta.
– Ahá! – szólt hozzá nevetve, – maga épen tanácsot tart a tükrével, hogy
elég szép-e? Szép, szép; hányszor mondjam már? higyje el egyszer.
Pedig Loránd nem azon tanácskozott a tükrével; hanem hogy eléggé
elváltozott-e már az arcza?
– Jőjjön no, – szólt Czipra, bizonyos lanyhasággal. – Majd én
fölcziczomázom; legyen még szebb; hadd akadjon meg a szeme rajta annak a
nagyságos kisasszonynak. Űljön le, majd én felbodorítom a haját.
Lorándnak pompás gesztenyeszinű haifürtei voltak, oly simák, mint a
selyem, és tömötten kétfelé omlók. Ezekbe a szép hajfürtökbe bolondult
úgy bele Bálnokházyné valaha; ezeket a szép hajfürtöket szokta Czipra
sajátkezűleg felbodorítani, minden nap, minden reggel; – ez az ő
szabadalmai közé tartozott. És úgy értett hozzá.
Loránd pedig olyan bölcs volt, hogy engedte magát szolgáltatni, s
átengedé Czipra finom ujjainak azt az előjogot, hogy hajfürteiben
babráljanak.
– Ne féljen, na! – Ma nagyon szép fog lenni; szólt Czipra, együgyű
szemrehányással, az ifjúnak.
Loránd pedig tréfásan átkarolta derekát s azt mondta neki:
– Abból pedig ma semmi se lesz, kedves Czipra, mert ma gabonát kell
szeleltetni, a hajam mind tele lesz porral. Inkább, ha jó akarsz hozzám
lenni: tedd meg, hogy vágd le a hajamat.
Czipra arra is készen volt. Ő volt Loránd frizeurje és Topándy borbélya.
Ezt ő egészen természetesnek találta.
– Hát, hogyan parancsolja a haját? Kerekre? vagy rövidre? Elől
meghagyjam fürtöknek? micsoda?
– Adsza az ollót, majd megmutatom: – szólt Loránd; s azzal kivéve Czipra
kezéből az ollót, egyik markával homlokán összefogta az egész üstökét, s
a másik kezével azt tőbül levágta; a lenyírt csomagot elhajítva a
földre. – Csak így a többit is.
Czipra az ijedtség hüledésével rebbent vissza e gyilkos tettre, olyat
sikoltva, mintha saját testébe vágtak volna azzal az ollóval. Ez a szép
selyemhajcsomag a földön.
Már most a többit is ilyen rövidre kell vágni, az természetes.
Loránd leült előtte egy székre, a honnan a tükörbe láthatott s intett
neki, hogy fogjon hozzá.
Czipra alig tudott erőt venni magán, hogy azt megtegye. Ezt a szép főt,
melyen lopva annyiszor elmerengett, úgy elékteleníteni! ezt a sűrű
hajsátort, melynek villanyos tömkelegébe ha ujjai elmerültek, úgy érzé
mindannyiszor, mintha saját lelke amazéval vegyülne össze, a mindennapi
ábrándos ölelkezésnek e delejes tárgyát, most levágni tőből; simára,
mint egy vármegyei rab fejét!
Hanem azután elégtétele volt abban a gondolatban, hogy így majd nem
fogja más oly hamar észrevenni az elcsúfítottat; nem ragadja meg így oly
hirtelen a jövevény hölgy szivét; tehát csak le azzal a sámsoni
bűverővel az utolsó szálig! Ez a gondolat kegyetlen erőt kölcsönzött
ollójának.
Mikor aztán egészen simára volt lenyírva Loránd feje, olyan furcsa volt
ránézni. Oly tréfásan esetlennek látszott, hogy ő maga is elnevette rá
magát, mikor a tükör felé fordult.
A leány is együtt nevetett vele. Nem állhatta meg, hogy a szemébe ne
kaczagjon; azután meg elfordult tőle, kihajolt az ablakba, úgy
kaczagott.
Tulajdonképen nehéz lett volna megkülönböztetni, hogy kaczag-e vagy sír?
– Köszönöm, Czipra hugom; – szólt Loránd megölelve a tőle elfordult
leány derekát, ma az ebéddel ne várjatok; mert kinn leszek a szérűn.
Azzal kiment a szobából.
Czipra pedig, a mint egyedül maradt, mielőtt valaki meglephette volna,
letérdelt a padlóra, összeseperte kezeivel a levágott hajfürtöket a
földről; mind, mind; egy szál se maradjon belőle másnak; s az egész
bűbájos csomagot elrejté keblébe. Talán soha sem is fogja azt onnan
elvetni.
[Illustration: A leány is együtt nevetett vele. ]
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Czipra azzal az ösztönnel, a mit a természet csak a nőknek adott, előre
érezé, hogy az, a ki most érkezik a házhoz, neki mindenben ellentéte,
mindenben vetélytársnéja lesz; hogy ebből harcz fog lenni, életre és
kárhozatra.
Egész nap azon töprengett, milyen lesz az új ellenség megjelenése.
Talán valami finnyás, büszke, előkelő arczhordáshoz szokott báb? No, így
jőjjön csak, ezt szép lesz megalázni.
Könnyű munka. A tönkrejutott kevélyt elgázolni. Szökni fog a háztól,
vagy sárgaságba esik a sok boszantás miatt, s megvénül ideje korán.
Vagy tán valami kényeskedő, érzékeny, nebántsvirág; a ki multját siratni
jő ide; a ki minden szóban czélzást lát, a ki helyzetét mindennap át meg
átérzi. Oh ennek is jól meg lesz vetve a fejealja, hogy minden reggel
nedves legyen a vánkosa a könyektől. Mert irgalomra ne számítson. Vagy
talán épen annak ellenkezője lesz? Vidám, könnyelmű, csapongó madár! A
ki minden helyzetbe beletalálja magát; csak a mai nap legyen derült, a
tegnapot nem siratja, a holnapért nem aggódik. Lesz rá gond, hogy jó
kedve szárnyait megnyírják! Annál nagyobb diadal lesz a mosolygó arczból
síró arczot csinálni.
Vagy talán léha, rest, semmivel sem törődő házi czifraság? a ki csak
piperézkedni szeret, óra hosszat elül a tükör előtt, s este lámpánál
regényt olvas. Oh minő tréfa lesz azt űzni, hajtani a falusi munka után,
drága kezeit beleártatni a bőrkérgesítő gazdasszonykodásba, s nevetni
ügyetlenségein.
Vagy pedig hizelgő, alattomos, mindenkinek kedvét kereső macska? Nem fog
messze menni vele! Le lesz álarczozva, mielőtt bársony kacsóinak körmeit
mutogathatná.
Vagy tán rideg, minden megbántáson túlemelkedni akaró, senkitől nem
érdekelt, senkivel nem törődő érczbálvány akar lenni? Annál jobb! Így is
lesz, a ki meg fogja találni azt az érző részét, a min meg lehet
sérteni, porrá törni, megolvasztani.
Mert akár milyen, akár mekkora legyen, arról bizonyos lehet, hogy itt
egy ellenségre talál, a kivel semmi kegyelemre ki nem alkudhatik.
Oh, Cziprától őrizkedni jó! Cziprának két szíve van; egy jó, meg egy
rossz! az egyikkel szeret, a másikkal gyűlöl. S mentül jobban szeret
egyikkel, annál jobban gyűlöl a másikkal. Ő belőle lehetne igen jó,
szelid, áldott teremtés, a kinek nagyító üvegen keresztül kellene
keresni a hibáit, hogy megláthassa valaki; de ha fölébresztik azt a
másikat, akkor nem fognak a régire találni többé.
Cziprának minden csepp vére azt kivánta, hogy annak a másiknak minden
csepp vére annyi könycseppé változzék át.
Így vártak Melaniera Lankadombon.
Még nem volt este, hogy a hintó megérkezett, mely Melanie elé volt a
tiszafüredi állomásig küldve.
Melanie nem várt, míg elfogadására érkezik valaki, le tudott szállni
maga a hintóból s feltalált maga a verandára, az eléje jövő Topándyval
már az ajtóban találkozott össze. Ő kezet csókolt nagybátyjának, az
megcsókolta unokahuga homlokát s bevezette a tornáczba.
Ott várt reá Czipra.
A czigány leány tiszta fehér ruhát viselt, fehér kötényt és semmi
ékszert magán. Keresve kereste, hogy egyszerű legyen; azt a városi
kisasszonyt azzal lepje meg. Hiszen öltözhetett volna csipkés selyembe
is, mert van elég.
Pedig tudnia kellett volna, hogy a jövevény nem lehet czifra; mert –
gyászol.
Melanien pedig a legegyszerűbb fekete ruha volt, minden diszítmény
nélkül, csak nyaka körül és kezefején volt egy-egy csinos horgacsolt
csipkekörék.
Ez is épen olyan egyszerű volt, mint ő. Szép halvány, megnyult arcza,
még gyermeteg vonásokkal, nyugodt, szelid tekintete rokonszenvet
sugárzott maga körül.
– Fogadott leányom, Czipra. – Szól Topándy, bemutatva őket egymásnak.
Melanie azzal a nevelt hölgyekkel közös nyájassággal, mely mindenki
irányában eltalálja a simaság mértékét, nyujtá kezét a leánynak s
szeliden üdvözölte.
– Jó estét, Czipra.
Czipra keserű gúnynyal mondta rá:
– Ugy-e, bolond egy név?
– Sőt inkább, egy istennő neve: Cypria.
– Micsoda istennő? Pogány? – Ez nem tetszett Cziprának; összevonta sötét
szemöldeit s fejét ingatta elutasítólag.
– És egy bibliai szent nőt is úgy hívnak: Czippora: Mózes neje.
– Bibliai? Kapott e szón a czigány leány s felvillanó szemekkel tekinte
Topándyra, mintha mondaná neki: hallod ezt? – Csak akkor fogadta el
Melanie kezét, hanem aztán nem is eresztette el többet.
– Erről a bibliai szent asszonyról sokat kell még megtudni! Jőjjön
velem. Megmutatom szobáját.
– Legyünk te és te. – Mondta Melanie, Czipra vállára hajolva szeliden.
Czipra azon vette észre, hogy megcsókolták egymást.
Topándy vállat vont, nevetett s hagyta őket együtt elmenni.
Az ujon érkezett leány semmi elfogultságot sem mutatott Czipra
irányában; ellenkezőleg, úgy viselte magát, mintha gyermekkori ismerősök
volnának.
Mindjárt a legnagyobb bizalommal szólt hozzá, a mint Czipra a számára
rendelt lakószobába átvezette.
– Sok bajod lesz velem eleinte, kedves Cziprim; mert én oly ügyetlen
vagyok. Most veszem észre, hogy semmit sem tanultam eddig, a mivel
magamnak, vagy másnak hasznot tehetnék. Olyan gyámoltalan vagyok. De te
annál ügyesebb vagy, tudom; majd tőled tanulok. Oh te nagyon sokat meg
fogsz engem szidni, mikor valamit elkontárkodom; de mikor leány leányt
szid, az még jól esik. Ugy-e bár, megtanítsz engemet, hogyan kell
gazdasszonynak lenni?
– S te meg akarnád azt tanulni?
– Természetesen. Örökké nem maradhat az ember rokonainak a terhe; akár
valami szegény ember vesz el valaha, akár valami idegennél kell
szolgálnom, mindegyik csak úgy veheti hasznomat.
Magában e szavak értelmében annyi keserű volt; de a tönkrejutott nagy úr
árvája annyi megnyugvással, oly kibékült kedélylyel mondta el azt, hogy
Czipra szivében minden húr lehangolódott bele, mint mikor a hárfán
nedves köd vonul keresztül.
Ezalatt behozták Melanie úti bőröndjét, csak egy volt és semmi skatulya
hozzá; – csaknem hihetetlen!
– Jól van! tehát kezdd el legelébb is azon, hogy saját holmidat szedd
rendbe. Itt vannak a szekrények ruháid, fehérneműid számára. Ezeket
tartsd magad kéz alatt. A ki után a fél harisnyát az egyik szobából, a
másik felet a másikból kell összekeresgetni a szobaleánynak, az olyan
kisasszonyból nem lesz jó gazdasszony.
Melanie lehajolt egyetlen úti bőröndje mellé s azt felnyitva,
kiszedegeté belőle legelébb is, a mi legfelül volt, felső ruháit.
Csak négy darab volt, egy perkál, egy batiszt, egy hétköznapi s egy
ünneplő.
– Kissé gyűröttek lettek a bemálházás miatt; légy szives majd egy
vasalót adatni, ki kell vasalnom, mielőtt helyeikre akasztanám.
– Magad akarod kivasalni?
– Természetesen. Kevés van: azt meg kell becsülnöm; cseléd kiégethetné;
pedig ennek soká el kell tartani.
– Miért nem hoztál magaddal többet?
Melanie arczát egy perczre halvány rózsaszín pír futotta be; azután
ismét nyugodtan felelt ez indiscret tudakozásra:
– Csak azért nem, kedves Cziprim, mert a többit lefoglalták hitelezőink,
a kiknek tartoztunk.
– S nem tehetted volna el hamarabb előlük?
Melanie kezét mellére szorítva, az erkölcsi iszony bámulatával mondá:
– Hogyan? Hisz akkor megcsaltam volna őket.
Czipra észrevette magát.
– Igaz. Igazad van.
Czipra segített Melanie holmiait elrakosgatni a szekrénybe. Megbirált
asszonyi műértői szemmel mindent. A fehérneműeket nem találta elég
finomaknak; ellenben a himzés rajtuk egészen kielégítette.
Ez Melanie saját kézimunkája. – Könyvféle csak egyetlenegy volt a
bőröndben: egy imádságos könyv. Czipra kinyitotta, belenézett. Voltak
benne aczélmetszetek. Egy szép hölgy mellképe, hét csillaggal a feje
körül, ki könyező szemét égnek emeli s egy térdeplő ifjú férfi képe,
kinek szép lehajtott fejére az égi világosság ömlik alá. Sokáig
elnézegette a képeket. Vajjon kik lehetnek azok?
Semmi ékszer sem volt az érkezett hozománya között.
Cziprának feltünt, hogy még a függő is hiányzik Melanie fülgömbjaiból.
– Függőid is ott hagytad? kérdé; – hogy a kérdésben a mi gyöngédtelen
van, azt eltakarja, csak suttogva.
– Az ügyvéd azt mondta, szólt Melanie lesütött szemmel, – hogy ezek a
függők is a hitelezők pénzéből vannak véve; és igaza volt; odaadtam neki
azokat.
– De így be fog füleiden a fúrás forrni; szólt Czipra, adok neked egyet
az enyéimből.
Azzal elfutott szobájába s percz mulva visszatért egy pár fülbevalóval.
Melanie éppen nem titkolta örömét az adományon.
– Nézd; az enyim is ilyen zafirköves volt; csakhogy a kövei nem voltak
ilyen nagyok.
És megcsókolta Czipra arczát s engedte általa a függőket fülébe
berakatni.
A függőkkel a mellcsatt is együtt jár. Czipra azt is felkapcsolá Melanie
himzett nyakkörékére s itt megakadt a tekintete magán a csinos köréken:
ujjaival megtapogatá azt; közelről megnézte s nem találta ki: «hogy
készűlt ez? nincs hímezve, nincs kötve, nincs szőve».
– Nem ismered még? ez horgacsolva van, nem régi mesterség, de igen
könnyű. Jer, mindjárt megmutatom.
Azzal hirtelen elővett tárczájából egy pár horgacsoló tűt, gyapotczérnát
s elkezdte a műtételt Cziprának magyarázni, azután kezébe adta, hogy
próbálja meg. Rögtön sikerült a kisérlet; Czipra is tanult valamit a
jövevénytől; s úgy vette észre, hogy még sokat fog ettől tanulni.
Czipra egy óráig volt együtt a jövevénynyel s egy óra mulva arra a
gondolatra jött, hogy ő még csak most kezd el – leány lenni.
Vacsorakor már úgy jelentek meg, hogy egyiknek a karja a másiknak a
nyaka körül volt fonva és viszont.
Az első est Cziprának teljes örömére folyt le.
A jövevény lyányka egyike sem volt azon gyűlölt képek közül, a miket ő
képzelme boszorkányüstjéből előidézett; nem volt vetélytársnő; nem volt
úrhölgy; társnő volt. Egy tizenhét éves gyermek, a kivel együtt lehet
fecsegni, eltölteni az időt s nem kell előtte válogatni a szót, mert még
nem sértékeny. S úgy látszott, hogy Melanie is szereti azt, hogy van egy
leány a háznál, kinek jelenléte népessé teszi a magányt.
Czipra azzal is meg lehetett elégedve, a mint Loránd irányában viselte
magát Melanie. Szemei sohasem keresték az ifjú arczát, bár nem is
kerülték tekintetét. Közönyösen találkozott vele s egész napi szóváltás
vele annyiból állt, hogy megköszönte neki az asztalnál, ha vizet töltött
a poharába.
És valósággal Loránd oly szigorú egyszerűségre reducálta külső előnyeit
az által, hogy ily rövidre nyírt koponyával járt s azzal a semmivel nem
törődő taglejtéssel élt minden mozdulatában, a mit a mezei munkával
foglalkozók szoktak elsajátítani, hogy Melanie szemeinek nem is volt
okuk rajta miért különösen megakadni.
Oh, ahhoz nem értenek egy tizenhét éves leányka szemei, hogy egy
porlepte, elhanyagolt, ellazúlt külső alatt meg tudják érteni, mi az a
férfiszépség?
Loránd is meg lehetett a felől nyugodva, hogy Melanie nem ismerte fel.
Egyetlen csilláma a meglepetésnek nem mutatkozott arczán, egyetlen
vizsgáló tekintet nem árulá el, hogy ő e messzeföldön véletlenül vele
találkozó férfiban régi ismerős arcz eredetijére gondol. Idegen volt
ránézve Lorándnak arcza, járása, hangja.
Az arcz megférfiasodott, a járás parlagi modort vett fel s a hajdani
szép diskánt hang alámélyedt erőteljes baritonná.
Nem is igen találkoztak egyébkor, mint ebédnél, vacsoránál, reggelinél.
Melanie a nap egyéb részét szüntelen Czipra mellett tölté.
Czipra idősebb volt nálánál hat évvel, jól illett neki a protectori
szerep; az a nyers, rövid elbánású utasítgatás; a mi mégis tele volt
kedélylyel; az a folytonos asszonyi zsémbelés, a miről maga Topándy azt
mondta, hogy ha egy óráig nem hallaná Cziprát zsémbelni, azt hinné,
halottak országába jutott; az ember megszereti azt. És ez ügyes, gyors
kezű, gyors nyelvű lány mellett, kinek minden tagja csupa villany és
ruganyosság, olyan kiegészítő ellentét volt a tanoncz neophyt bűbájos
ügyetlensége: mennyit nevettek együtt, mikor Melanie jött jelenteni,
hogy elfeledett élesztőt tenni a már meg is dagasztott kalácstésztába,
mindkét keze tele ragadós kovászszal, mintha téli keztyű volna rajtuk!
Vagy mikor köténybe szedte a kis sárga pelyhes mai csirkét, Czipra
parancsára, hogy meleg szobába vigye őket a hideg udvarról s e közben
élénk párharczba elegyedett a féltékeny kotlóval, mely harcz utoljára is
Melanie futásával végződött.
Ezer ilyen bohó semmiségen mennyit tud két leány nevetni együtt!
S ezer még bohóbb semmiségről mennyit el tudnak csevegni: mikor este
holdvilágnál kinyitják a kertre nyíló ablakot s a himzett ablakvánkosra
dűlve, élfélig elbeszélgetnek; mindenről, a mi senki mást nem érdekel.
Melanie sok új dolgot tudott mondani Cziprának, a mit az örömest
hallgatott.
Czipra különösen egy tárgyat szeretett volna tőle kivenni, a mit tréfás
czélzatokkal érintgetett egyszer-másszor.
Mikor egyszer-egyszer Melanie, önmagától észre nem véve, nagyot
sóhajtott.
– Valami távollevőnek szólt e sóhaj?
Vagy mikor ebédnél legkedvesebb falatját tányérján feledte.
– Valami távollevőre gondolt most valaki, a ki talán éhezik?
– Oh, «az» nem éhezik. – Sugá vissza Melanie.
Tehát valaki mégis van!
Ez Cziprát megörvendezteté.
Az esti beszélgetéskor fölvette e tárgyat:
– És ki az az «Az»?
Melanie pedig elértette, hogy a három «az» közül az egyik mit jelent?
– Oh, az egy igen kitünő ifjú. Több külföldi fejedelem megbizottja.
Rövid idő alatt nagy hírnevet szerzett magának. Mindenki magasztalja.
Sokat járt a házunkhoz papa életében s engem még kicsiny koromban neki
szántak.
– Szép ember?! – kérdi mohón Czipra. Ez volt a fő megtudni való.
Melanie e kérdésre csak szemjátékkal felelt. De Czipra meg lehetett
elégedve a válaszszal. Legalább is olyan szép ember Melanie szemeiben,
mint az övében Loránd!
– Hozzá fogsz menni?
E kérdésre Melanie finom bal kezét oda tartá Czipra elé, negyedik ujját
magasabbra emelve, mint a többit. Azon volt egy karikagyűrű.
Czipra lehúzta ujjáról a gyűrűt s belenézett. Betűket látott benne. Ha
ismerné azokat?
– Ez az ő neve?
– Nevének előbetűi.
– Hogy hívják?
– Gyáli József.
Czipra visszahúzta Melanie ujjára a gyűrűt. Nagyon meg volt elégedve
ezzel a felfedezéssel. Egy régi kedves, a ki szép ember, kitünő,
nevezetes férfi, gyűrűje ott az ujján. Szent a béke.
Most már egészen hitt Melanienak; hitte, hogy az a közöny, melyet Loránd
irányában tanúsít, nem tettetés. El van már az a hely foglalva mástól.
Hanem ha Melanie felől megnyugodott is, annál kevésbbé lehetett
csalódásban Loránd szemeinek békés intentiói felől.
A hogy ezek a szemek Melanie arczával vétkeznek minden nap!
Hiszen ki vehetné rossz néven, ha férfiszemnek tetszik a «szép»? Örök
kiváltság. A szép arczot szembenézni, még utána is nézni: ki róhatná azt
meg?
Ah, de asszonyi szemnek megvan az a csodás adománya, hogy különbséget
tud tenni tekintet és tekintet között. A féltés prismáján keresztül
színekre törik a szemsugár; s ez a csodálatos optikai elemző megmondja:
ez itt a kiváncsi pislogás, ez itt a kaczér kacsintás, ez itt a sárga
féltés, ez itt az égő szerelem, ez itt a sötétkék elmerengés.
Czipra nem tanulta az optikát, hanem ezt nagyon jól értette.
Nem is látszott rá figyelni, mintha nem is venné észre, nem is járnának
ott a szemei, mégis mindent látott, tudott.
Loránd szemei elemészték a szép hajadon alakját.
Minden látáskor megteltek vele: mint megtelik a méh a virág láthatlan
mézével s lassankint sejtet tölt vele. Minden pillantása egy ilyen
hazatérő méh volt, mely szerelem mézét hordja haza a zúgó, rajzó szívbe.
Vehette azt észre különben Czipra abból is, hogy Loránd azóta sokkal
tartózkodóbban viselte magát irányában, mióta Melanie a házhoz került.
Nagyon szorgosnak találta jelenlétét minden mezei munkánál, hogy mentől
kevesebbet legyen otthon.
Czipra nem állhatta sokáig e kínzást.
Egyszer négyszemközt találva Lorándot, dévaj gúnynyal fordult neki:
– Bizony pedig, barátom Bálint (Loránd álneve ez volt), arra a kis
leányra hiába pislogunk – mert annak már vőlegénye van.
– Igazán? – szólt Loránd, megsimogatva a leány gömbölyű állát, mintha
egy kényes virágbimbóhoz nyúlna.
– Nono, minek az a nagy nyájasság egyszerre? Ha én, lelkem, annyit
néznék egy leányra, azt is régen megláttam volna, hogy karikagyűrű van a
kezén; az pedig jegygyűrű szokott lenni.
– Hát sokat nézek én erre a leányra? – kérdé Loránd tréfás hangulattal.
– Valahányszor én önre nézek.
Ez szemrehányás is volt és vallomás is.
Czipra iparkodott e gyöngéd mondás lehető hatását rögtön eltörölni
azzal, hogy mértéktelenül felkaczagott.
– Barátom, Bálint! Annak a kisasszonynak a vőlegénye igen nagy úr! Külső
országi fejedelemnek fiskálisa; hintóba jár, nagyságos úrnak hívják;
mihelyt Melanienak egy nagy pörét megnyeri, a mi őket megint úrrá teszi,
azonnal el fogja venni. És igen szép ember ám: nem olyan mint maga.
Fáin, csinos gavallér.
– Gratulálok hozzá! – szólt nevetve Loránd.
– De igen. Nekem Melanie mondta: – a nevét is megmondta. Gyáli Józsefnek
hivják.
– Haha!
Loránd nevetve s jókedvűen megcsipve Czipra csattanó orczáját, odább
ment.
Nevetett, de a mérges nyíl szúrásával szívében!
Oh be rossz szolgálatot tett magának Czipra, mikor ezt a nevet kimondta
Loránd előtt.
XV. Ha szereti hát szeresse!
Loránd egész lényét kifordítá alapjából, a mit Czipra mondott neki.