MAGYAR REGÉNYIRÓK
KÉPES KIADÁSA
Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja
MIKSZÁTH KÁLMÁN
24. KÖTET
MIRE MEGVÉNÜLÜNK
Irta
JÓKAI MÓR
II.
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1909
MIRE MEGVÉNÜLÜNK
REGÉNY
IRTA
JÓKAI MÓR
MÁSODIK KÖTET
POGÁNY VILMOS RAJZAIVAL
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1909
Minden jog fentartva.
Franklin-Társulat nyomdája.
XIII. Melyik tériti el a másikat?
Reggel felé gördült be a hintó a lankadombi kastély udvarára.
Topándy a folyosón állva várta az érkezőt s eléje sietve, lesegíté a
fiatal hölgyet a hintóból, nagy tisztességgel kezet csókolva neki.
Lorándra pedig, ki a kocsis mellől szállt le, kérdő bámulattal tekinte.
A hölgy felelt helyette.
– Egy kicsapott diákot hoztam, a ki ispán akar lenni magánál. Meg kell
őt fogadni.
Azzal az elésiető cselédekre bizva, hogy úti lomjait hordják utána, ő
maga minden további szóvesztegetés nélkül felment a kastélyba, Lorándot
magára hagyva Topándyval.
Topándy szokott gunyoros kedvében fordult az ifjúhoz.
– No, fráter, téged jól berekomendáltak! Kicsapott diák; ezzel sok van
mondva. Hát öcsém: ispán akarsz-e nálam lenni, vagy tiszttartó, vagy
præfectus? Mert az mindegy. Válaszsz olyan titulust, a milyen tetszik.
Konyítasz-e valamit ehhez a mesterséghez?
– Gazdaság körül nőttem fel. Nem szentírás biz az.
– Jól van, fráter! Hát megismertetlek vele, mi nálam az ispánnak a
dolga. Tudsz-e négyesben szántani? Tudsz-e asztagot rakni, fennálva a
kévék tetején? Tudsz-e elől rendet vágni tizenkét kaszással a sarkadban?
Tudsz-e ágyást csinálni nyolc szérűre, mind a nyolczat kinyomtatni,
bemérni, szekérre rakni?
Loránd nem volt meglepetve a kérdésektől.
Azt felelte mindenre, hogy tud hozzá.
– No azt szeretem; – szólt Topándy. – Hozzám sokan jöttek már híres,
kitanult œkonomusok, csattos czipőkben gazdatiszteknek ajánlkozni, de a
mint azt kérdeztem tőlük, hogy tudnak-e trágyát rakni a szekérre?
mindannyi megfutott. Szeretem, hogy te még itt állsz. Hát a conventio
tudod-e, mi lesz?
– Tudom.
– Már hogy tudnád?
– Addig, a meddig hasznossá nem tudom magamat tenni, semmi; azontúl
pedig annyi, a mennyi egyik napról a másikra kell.
– Ez okos beszéd. Hát valami tiszti lakás, iroda, vagy mi felől
nincsenek igényeid? Mert az egészen szabad tetszésedre lesz bizva. Nálam
az ispán ott lakhatik, a hol akarja; – akár a birkaakolban, akár a
tehénistállóban, akár a bivalyosban. Nekem mindegy: szabad választásra
bízom.
Topándy hamis szemszúrással kacsintott Lorándra, hogy mit mond erre?
Loránd pedig a legkomolyabb arczczal válaszolá, hogy legszükségesebb
lesz jelenléte a birka-akolban, ott fog megtelepedni.
– No, e szerint hát megalkudtunk, – szólt nagyot nevetve Topándy. – Majd
meglátjuk, hogyan álljuk ki egymás barátságát? A szegődést elfogadom;
mikor meg tetszik unnod, meg se tessék mondanod: ott a kapufélfa.
– Nem fogok hozzá fordulni.
– Bravo! Becsülöm az elszántságodat. Most hát gyere fel öcsém, az
asszony majd kiadja számodra az öt napra való cselédkenyeret, szalonnát,
lebbencset, levesbe főzni valót és az átalag vinkót; vedd át; majd a
juhász megtanít rá; hogyan kell sütni, főzni?
Loránd az arczát sem fintorította félre a sajátságos ispán-fogadási
föltételekre: mindenbe belenyugodott, mint a ki mindezt leghelyesebbnek
találja.
– No hát gyere utánam, fráter ispán!
Azzal bevezette őt Topándy a kastélyba, még azt se kérdezte tőle, hogy
hívják? Gondolta, úgy is odább szökik holnapután.
A nagyságos asszony épen az előteremben volt, a hol reggelizni szoktak.
Míg Topándy mutogatta Lorándnak az aklokat, a mikből hálószobát
választhat magának tetszése szerint, az alatt ő nagysága elkészítteté a
kávét, a villásreggelit, szilvapálinkát a szép sávolyos abroszszal
terített kerek asztalra, melyre három csésze s ugyanannyi éteszköz és
asztalkendő volt föltéve.
Mikor Topándy belépett, maga után eresztve Lorándot, ő nagysága épen
azzal volt elfoglalva, hogy az ezüst főzőgépből az illatos moccanedvet a
csészékbe öntögesse, míg a kövér bivalytej a fehér mázos lábasokban
párolgott előtte. Topándy levetette magát a legközelebb talált székre, s
hagyta Lorándot állva várni, míg ő nagysága ráér a lebbencset és
tarhonyailletményt kimérni számára.
– Maga nem ül oda! – riadt rá a szép hölgy. Topándy felugrott hirtelen.
– Bocsánat, hát kinek a helye ez?
– Azé az úré ott! – mutatott Lorándra fejével a hölgy, mindkét keze el
lévén foglalva az ibrikkel.
– Tessék, kérem alássan, – szólt Topándy, helyet csinálva Loránd előtt.
– Maga ott fog mindig ülni; szólt a hölgy letéve a kávés üstöt s ujjával
a helyre mutatva, mely balfelől az övé mellett volt megterítve. –
Reggelinél, ebédnél, vacsoránál.
Ez máskép hangzik, mint a háziúr biztatása; a lebbencs, tarhonya és
cselédkenyér.
– Ez lesz a szobája itten jobbra! – intézkedett a hölgy tovább. –
Györgynek hívják az inast, a ki ki fogja szolgálni; a kocsisok közül
János fog állni rendelkezésére.
Loránd egyik bámulatból a másikba esett. Valami észrevételt akart tenni;
de maga sem tudta, mit?
Topándy azonban homéri hahotára fakadt. Szinte elfulladt bele.
– Hiszen öcsém! mért nem mondtad, hogy az asszonynyal már elvégezted a
szerződést? Akkor nem vesződtem volna veled. Ha igy van, aludjál a
pamlagomon, s igyál a poharamból.
Loránd akarta játszani a kevély szegényt. Megrázta fejét daczosan.
– Aludni fogok a szénában, s iszom a vederből.
– Tanácslom önnek, hogy tegye azt, a mit én mondok, – szólt a hölgy,
agyonsujtva villogó tekintetével a két férfit.
– Bizony öcsém, – mondá Topándy, – annál okosabb tanácsot én sem adhatok
neked. Üljünk le tehát és igyunk legalább bruderschaftot egy pohár
papramorgóban.
Loránd jónak látta a hölgy parancsoló tekintete előtt meghunyászkodni s
elfogadni a mutatott helyet, mire aztán az végtelen jó kedvvel elnevette
magát. Olyan kedves volt, olyan természetes, olyan szeretetreméltó,
mikor így nevetett.
Topándy meg nem állhatta, hogy meg ne csókolja a kezét.
Az úrhölgy nevetve, tréfás negéddel nyujtá Loránd felé a másik kezét.
– No hát maga is! No? Hát micsoda?
Loránd is megcsókolta a másik kezét.
Mire aztán mind a két kezét összecsapta a feje fölött, úgy kaczagott –
az úrhölgy – a czigányleány.
– Nini! Magának én egy levelet is hoztam a városból; – szólt a hölgy,
elővéve tárczáját. – Ugyan jó, hogy az a zsivány pugyillárisostól el nem
vette tőlem; a maga levele is odaveszett volna.
– Zsivány? – szólt elkomolyodva Topándy. – Micsoda zsivány?
– No hát, itt a Fejbetörő csárdájában, mikor megálltunk itatni, egy
zsivány rajtunk rontott, azután ki akart rabolni. A pénzt már odadobtam
neki, meg a karpereczemet, hanem még ezt a gyűrűt is le akarta húzni az
ujjamról: de én nem engedtem. Aztán megfogta a kezemet, s hogy ne
sikolthassak, a szájamba dugta a pisztoly végét, – a bolond.
A hölgy olyan könnyűvérű negéddel adta ezt elő, hogy Topándy nem tudta,
tréfál-e ez most vagy valót beszél?
– Micsoda mese ez?
– Mese?! kiáltották rá egyszerre két oldalról, egyfelől a nagyságos
asszony, másfelől a kis szobaleány. Ez telelármázta fülét, hogy ő
mennyire meg volt ijedve, még most is reszket, amaz pedig feltűrte
karjáról a ruha hímzett szegélyét s odatartá Topándy elé a karját.
– Nézze, hogy lement a bőr kezemről, a mint megszorította a rabló; s
nézzen ide: az inyem egészen fel van hasadozva, a hogy a pisztoly végét
a számba dugta, szólt szétnyitva korallpiros ajkait, mik közül a
leggyönyörűbb fehér fogsor ragyogott elő. – Jó, hogy ki nem ütötte egy
pár fogamat!
Bizony azért nagy kár lett volna.
[Illustration: Ezen a pisztolyon a Sárvölgyiek czimere van. ]
– De hát hogy szabadultatok meg? – sürgeté Topándy aggodalommal.
– Bizony nem tudom én, hogy látott volna-e engemet még valaha, vagy soha
sem, ha ez a fiatal ember ott nincs és segítségünkre nem jön. Hanem
aztán a mint ez odaugrott, kikapta a zsivány kezéből a pisztolyt: az is
egyszerre fogta magát és elszaladt.
Topándy még egyszer rázta a fejét. Nagy sor ezt elhinni.
– Még tán most is itt van a zsebében a pisztoly, a mit a zsiványtól
elvett. Adja ide; de ne bolondozzanak itt vele, mert elsül s még valakit
meglő.
Loránd átadta Topándynak a rablótól elvett pisztolyt.
A fegyver csöve bronzból volt; agya ezüst czifrákkal kiverve.
– Csodálatos! – szólt Topándy, szemügyre véve a pisztoly czirádáit. –
Ezen a pisztolyon a Sárvölgyiek czímere van.
Azonban nem folytatta tovább. Eltette a pisztolyt a zsebébe. Lorándnak
pedig kezét nyujtá az asztalon keresztül.
– Öcsém, derék gyerek vagy; becsüllek érte, hogy ilyen bátran
védelmezted az enyéimet, s annyival több okom van beleegyezni, hogy
velem egy födél alatt lakjál ezentúl; ha csak te magad nem félsz, hogy
az a födél miattam rád szakad. – Milyen volt az a rabló? szólt ismét a
nőkhöz fordulva.
– Nem láthattuk, mert eloltotta a gyertyát s azután nagyhamar elfutott.
Lorándnak feltünt, hogy az asszony nem akar emlékezni a rabló
arczvonásaira, a miket pedig jól kivehetett a szeszláng mellett; s
különösen, hogy egy szóval sem említette azt, hogy a rabló czigány volt.
– Nem tudom, milyen volt, – ismétlé, kifejezéssel tekintve Lorándra –
egyikünk sem láthatta, mert sötét volt. Azért is nem lőhetett rá az
elvett pisztolylyal szabadítónk, mert a sötétben bajos volt czélozni. Ha
nem talál, a zsivány mindnyájunkat megölhetett volna.
– Ez szép kaland! – dörmögé Topándy. – Máskor nem engedem, hogy éjszaka
utazzatok.
– Majd fegyvert hordok én is magammal máskor.
– Ezt a mocsári tanyát pedig nem tűröm itt a közelben tovább; ott
végtére is olyan embernek kell lakni, a ki mi ránk leskelődik. Mihelyt a
Tisza árja jön, felgyujtatom körülötte a nádast, s akkor aztán a kazal
is ott ég.
Ezalatt megtalálta az asszony a levelet.
– Itt van, – szólt odanyujtva azt Topándynak.
– Nő-írás; – szólt rátekintve a czimzetre Topándy.
– Hát még azt is meg lehet ismerni a betűkről, hogy asszony írta-e vagy
férfi? – kérdezé naiv kiváncsisággal kandikálva az írásba a szép
asszony.
Loránd is odatekintett, s úgy tetszék neki, mintha ezt az írást már
látta volna valahol. De sehogy sem jutott eszébe, hogy hol? Idegen kéz
írása; semmi nőismerőse kézvonásaihoz nem hasonlítanak a betűk; pedig
mégis látta azt valahol!
Töprenghetel, gondolkozhatol azon jó fiu, sokáig: soha sem fogod te azt
kitalálni. Nem gondolkoztál te arról soha, a ki azt írta, észre se
vetted, hogy a világon van: Fanny írása az, a bohókás csere-leánykáé:
valaha Dezső mutatott neked hasonló írást egy pillanatra, mikor anyád
csókját tudatta veled a gyermektárs leveléből. Most pedig azt írta az
ismeretlen kéz Topándynak, hogy e napokban egy fiatal ember fog hozzá
vetődni, sárosan, rongyosan, ne kérdje tőle honnan jön, miért fut?
nézzen jól nemes arczába, s abból meg fogja tudni, hogy ez ifjú nem
aljas bűn miatt kénytelen kerülni az üldözésére kiindult világot.
Topándy hosszasan nézett az előtte ülő ifjú arczába: vajjon ez-e az
igazi?
Ő is jól ismerte már akkor az országgyűlési ifjuság társulatának
történetét.
Nem kérdezősködött.
*
Az első naptól fogva egészen otthon volt Topándy házánál Loránd.
Topándy úgy bánt vele, mint egy herczeg az egyetlen fiával, kiben
trónörököst nevel; Loránd pedig úgy viselte magát irányában, mint egy
szegény ember fia, ki az apja házánál tanulja a szolgálatot.
Mind a ketten sok rendkívüliséget találtak egymásban, s mindkettő
szerette volna e rendkívüliségek okát kifürkészni a másikban.
Loránd megjegyzé nagybátyjában, hogy ez istentagadó kérgen belül valami
mély érzés rejlik ott, a minek nyitjára senki sem akadt még; Topándy
pedig ismeretlen unokaöcscsében azt sejté, hogy e nagy léleknyugalom
tengertükre alatt egy korán feldúlt élet örvénye sötétlik.
Sokat próbáltak egymás lelkébe behatolni – és hasztalan.
A nagyságos asszony élet-titkával mindjárt az első nap megismerkedett
Loránd. Mikor este vacsora után kezet akart neki csókolni, eldugta a
háta mögé a kezeit s nem engedte neki e tisztességtételt.
– Hallja maga, édes lelkem; nekem többet ne csókoljon kezet és engemet
ne is nagyságoljon. Én csak egy szegény czigányleány vagyok; apám,
anyám, minden pereputtyom sátoros czigány. A nevem Czipra. Cseléd vagyok
a háznál, akit a nagyságos úr tréfából selyemben, csipkében járat, s
nagyságoltat a cselédekkel; miért azok aztán kinevetnek. Persze, csak a
hátam mögött, mert ha szembe tennék, felpofoznám őket. De maga ne
nevessen a hátam mögött. Árva czigányleány vagyok. A nagyságos úr a
szemétről szedett fel; a nagyságos úr igen jó hozzám, s én meghalnék
érte, ha rá kerülne a sor. Ez az egész állapot: látja.
A czigányleány nedves szemekkel tekinte Topándyra, ki mosolyogva
hallgatta őszinte vallomását, mintha helyeselné azt. Azután, mintha
nagyságos ura helybenhagyását elértette volna, fordult ismét Lorándhoz.
– Azért csak híjon maga engemet Cziprának.
– Jól van, Czipra hugom, – szólt Loránd kezét nyujtva eléje.
– «Hugom?» – No látja, ez szép magától, hogy ezt is hozzáteszi.
Azzal megszorítá Loránd kezét s magukra hagyta a férfiakat.
Topándy azonban más tárgyra vitte át a beszédet, s nem beszélt Lorándnak
Czipráról többet.
Elébb meg akarta figyelni, mi hatást fog az ifjúra tenni e fölfedezés?
Az első napok elárulták azt.
Loránd ettől fogva nem hogy bizalmasabbá, sőt tartózkodóbbá lett a vélt
háziasszony irányában, mióta az kivallá neki, hogy ő nem háziasszony,
hanem csak czigányleány. A mellett oly kimélettel bánt vele, mint a ki
tudja jól, hogy a legkisebb sértés kétszeresen fáj annak, a ki azért nem
panaszolhat. Előzékeny, figyelmes volt irányában, mint a ki a boldog nő
álarcza alatt látja a mélyen eltitkolt boldogtalanságot és
ártatlanságot. Cziprát az ismeretlenek a ház asszonyának hitték, az
ismerősek a háziúr kedvesének; pedig az nem volt más, – mint egy
asszonynak öltöztetett szűz.
És ezt a titkot Loránd meg tudta sejteni.
Ha Topándy figyelt ő rá, ő is figyelt Topándyra. Ő észrevette, hogy
Topándy nem őrzi, nem félti ezt a leányt; egyedül hagyja utazni, rábízza
vagyona nagy részét, elhalmozza ajándékaival, és azontúl nem törődik
vele. Pedig van valami ragaszkodás hozzá, a mi több a megszokásnál; a
leányon esett legkisebb bántalmat bárkin is megtorol; a miért az egész
cselédség jobban fél Cziprától, mint magától az uraságtól, s ha
véletlenül a kettőjük akarata összeütközik, mindig a Czipráé jön
foganatba.
Topándy viszont észrevette Lorándon, hogy az nem fut a szép arcz után;
még hozzá: egy olyan hölgy arcza után, a kit megnyerni nem nehéz, mert
senki sem őrzi; s eldobni megint könnyű, mert csak czigányleány. Valami
tárgynak kell e szívben lenni, mely azt betölti, vagy egy végtelen
űrnek, a mit be nem képes tölteni semmi.
Topándy zajos életet élt, mikor czimborái akadtak hozzá; hanem mikor
egyedül maradt, egészen más ember volt; a milyennek csak maga előtt
szeretett látszani.
A természet-búvárlat volt szenvedélye.
A kastély egyik földszinti zugában vegytani laboratoriuma volt;
természettudományi kisérletekkel töltötte az időt, gépekkel vesződött,
csillagokban buvárkodott, a föld mélyének titkait tanulmányozta.
Ilyenkor csak Lorándot szivelte maga körül. Benne föltalálta azt, ki
tudományos szenvedélyét osztani képes volt; bár kételyeit nem vette is
föl.
– Az anyag minden! A természetbúvárok nagy részének régi jelszava ez, s
azért olyan rokon elem a természetbúvárlat a mindent tagadással.
Gyakran meglepte Czipra is a két férfit e csendes mulatságuk közepette s
úgy el tudta őket bámulni órahosszat; s ha nem értette is, a mi e magas
tudományban fogalmain túl ment, el tudta magát mulattatni Cartesius
elmerülő ördögöcskéin, rá mert ülni a villanyos szigetre, s öröme
határtalan volt, ha ilyenkor Loránd ujjával közel érve hozzá,
villanyszikrákat csalt ki ruhájából, kezeiből. Sőt abban is tudott
élvezetet találni, ha a nagy távcsöveken az ég csodáit órahosszat
elnézegetheté.
Loránd szivesen felelt neki minden kérdésre: pedig szegény leány annyira
az elejétől kezdve nem értett mindezekhez.
Pedig milyen bűbájos gondolat: mindent tudni!
Egyszer, mikor nagyon jól megmagyarázta neki Loránd a nap-spectrum
elméletét, a leány felsóhajtott s hirtelen odahajolva Lorándhoz, azt
sugá neki elpirulva:
– Tanítson meg engemet olvasni!
Loránd rábámult; Topándy pedig félvállról azt kérdezte tőle:
– Ugyan már minek volna neked az olvasnitudás?
A leány összetette keblén kezeit és áhítattal rebegé:
– Szeretnék imádkozni tudni.
– Imádkozni-e? Hát aztán miért imádkoznál? Van valami, a mi nélkül nem
lehetsz el?
– Van.
– Vajjon mi lehet az?
– Azt szeretném épen megtudni az imádkozás által.
– Hát magad sem tudod, hogy mi?
– Nem tudom kimondani, hogy mi!
– S ismersz valakit, a ki azt meg tudja neked adni?
A leány felmutatott az égre.
Topándy vállat vont rá.
– Eredj, bohó, nem leánynak való az olvasás. Az asszonyféle úgy jó, ha
nem tud semmit.
Azzal a szeme közé kaczagott a leánynak; Czipra sirva kelt föl és
elment.
Loránd megszánta az árva teremtést, a ki selyemben, finom keztyűkben jár
és a betűket nem ismeri – és az Istenhez nem bir emelkedni.
Loránd kedélye annyira elsekélyült már e pusztai magányban, hogy tudott
másokat szánni.
Idegen név alatt, senkitől nem ismerve, jól elrejtve a világ elől,
feledni tudta a magas ábrándokat, mik egykor töretlen pályát mutogattak
előtte, s melyen a sors az első lépésnél kikaczagta. Letett arról a
gondolatról, hogy ez a czím is legyen a világon: nagy hazafi az, a kinek
nagy hivatala van. A kinek ez nem kell, maradjon az eke szarvánál. Az
ambitiónak csak rendes vonalozott útjai lehetnek, s a sikert kell
kezdeni az esküdtségen, vagy a tiszteletbeli aljegyzőségen, – ha az
ember csak honoratior: tertia non datur! Nagy emberek; sine titulo?
azokra szűk szállások várnak.
Hanem hiszen a kinek duzzogni tetszik, arra nézve igen szép pálya a
mezei gazdaság; s a ki el akarja temetni magát, annak élve is szolgál
temetővel a föld; igen szép, regényes, virágos búzakalászos temetővel;
melynek közepéből az élet boldog halottjai vígan kinevetik azokat, a kik
lótnak-futnak, fáradnak, lármáznak, firkálnak, azt hiszik, hogy tesznek
valamit s aztán ők is csak odajutnak, a hova a többi.
Loránd már aziránt is kezdett elfásulni, hogy minő szomorú kötelezettség
áll előtte az évek határidejének leteltén. Még az messze idő. Az ember
szép csendesen is meghalhat odáig; talán az a másik is elveszhet addig,
a ki e titkot őrzi. És talán az ember lelkén is megvastagszik a bőr tíz
évi földtúró munka után, miként arczán és tenyerén, hogy akkor nevetni
fog egy olyan fogadáson, melyet ifjú túlfeszült kedélylyel teljesített
volna; s a mit ha nevetve elutasít magától, senki sem lesz, a ki azt ne
mondja rá, hogy okos ember volt; s ha ellenkezőt mondhatna is valaki,
hol találhatná meg őt, hogy ezt szemébe mondja? Saját magával pedig
talán megalkuszik akkorra az ember. Otthon maradt családja iránt is meg
volt nyugtatva félig-meddig. Dezsőtől gyakran kapott levelet álczímzete
alatt; otthon egészségesek s az elbukott fiú sorsát jó szívvel viselik.
Megtudta azt is, hogy Bálnokházyné nem tért vissza férjéhez, külföldre
ment azzal a szinészszel, kivel korábbi ismeretsége volt már. Ez is ki
volt hát törülve emlékéből.
Fehér lap volt az egész kedélye, a melyen a más ember bajának is volt
helye.
Lehetetlen volt észre nem vennie, hogy ez a szegény leány mennyire
ragaszkodik hozzá egyűgyűségében; mit azelőtt nem tudott, szégyenleni
tudja magát, ha Loránd előtt éri valami csintalan tréfa Topándy vendégei
részéről. Szánta ezt az elveszett lelket.
Egyszer, mikor hosszasabban mulattak együtt Topándyval optikai
észleletek mellett a magányos műtevő szobában, Lóránd bátorságot vett
magának, hogy előhozza e tárgyat.
– Igazán úgy nőtt fel ez a leány minden ismeret nélkül?
– Bizony nem ismer az se Istent, se ábéczét.
– S miért nem engedi ön, hogy megismerje, szegény?
– Az ábéczét? Mert ez ránézve egész fölösleges dolog. Nekem bolond
kedvem jött egyszer az utczáról fölszedni egy meztelen czigány gyereket,
azzal a fogadással, hogy ebből boldog embert fogok csinálni. Mi a
boldogság a világban? A kényelem és az ismeretlenség. Ha saját gyermekem
van, azzal is így teszek. Az az életnek a titka, hogy az embernek jó
gyomra, jó álma, és jó szíve legyen. Ha végig gondolok rajta, hogy egész
életemben mi keserűségek értek? annak az alapja mind az volt, a mit
tanultam. Sokszor éjszakákon át elkínzott valami eszme; a míg cselédeim
boldogul horkoltak. Akartam egy olyan boldog embert látni magam előtt, a
milyen az én ideálom; a kit nem kínoznak azok a czifra válogatott
torturák, a miket a czivilizált világ, sub titulo «jó erkölcs» egymás
üldözésére feltalált. Tehát – azon kezdtem, hogy Cziprával nem
ismertettem meg az ábéczét.
– De hát az Istent?
Topándy elvette szemét a távcsőtől, melylyel épen a csillagos égre
kinézett.
– Magam sem ismerem.
Loránd bántott kedélylyel fordult el tőle, Topándy észrevette azt.
– Édes fiam, húsz éves gyermekem; te talán többet tudsz, mint én;
kérlek, ha te ismered, taníts meg engemet is rá.
Loránd vállat vont. Azután elkezdett a kéz alatt levő tárgyakról
beszélni.
– Mutat-e ez a Dollond-féle telescop csillagokat a tejútban?
– Igen: az egész tejutat millió csillagképletre osztja szét, minden
egyes csillag egy nap.
– Hát az «éjszaki vadászkutya» fejében levő ködöt felderíti-e?
– Az köd marad előtte. Gömbölyű köd; körülötte egy gyűrű, ködből.
– Talán a Gregory-féle távcső, mit most küldtek Bécsből, jobban nagyít?
– Igaz. Hozd elő. Még azóta, hogy ez megjött, nem volt tiszta idő, hogy
kisérletet tehettünk volna.
Topándy nagy érdekkel nézett fel az új távcsövön az égbe.
– Áh! – szólt meglepetve. – Ez igen jó cső. A csillagköd ritkul, néhány
apró csillag kiválik a gyürűből.
– Hát a tömeg maga?
– Az a köd marad. Atomjait még ez sem bonthatja szét.
– Hát a Chevalier-féle mikroskópot nem kisértjük-e most meg?
– Jó lesz, készítsd el.
– Mit tegyünk alá? Egy rhinchitest?
– Nem bánom.
Loránd meggyújtá a légszeszt, mely fényt vetett a górcső tárgyaira, s
elébb maga nézett bele, hogy eltalálja a helyes gyúpontot. Azután
elragadtatva szólt:
– Nézze ön! Nincs az a mesebeli vért Homer Iliásából, mely e kicsi
rovar-szárnypaizshoz fogható legyen. Csupa smaragd és zománczozott
arany.
– Valóban az.
– És most figyeljen ön oda: e kis rovar két szárnya között van egy kis
élősdi féreg és annak is van két szeme, élete, életének czélja, a vér
lüktet ereiben, s e féreg gyomrában megint más férgek élnek, s azokat
már e mikroskóp nem mutatja meg.
– Értem, – szólt az atheista, Loránd szemébe tekintve. Te most
megmutattad nekem, hogy a milyen végtelen a teremtés eszméje a
rettenetes mindenségig, olyan végtelen az lefelé a képtelen semmiségig:
és ez az Isten!
Loránd arczán a magasztos megnyugvás mutatá, hogy ez volt czélja.
– Kedves öcsém, – szólt Topándy, két kezét Lóránd vállára téve. – Ezt az
eszmét én régóta ismerem. A végtelenség előtt én is leroskadok, s azt is
felfogom, hogy mi is egy osztályt képezünk fölfelé a csillagokhoz, s egy
fokozatot lefelé az ázalék-férgekhez. Hanem azután eddig van. S talán ez
a féreg, a kit én megöltem, hogy a szárnyában gyönyörködjem, épen úgy
hitte azt, hogy ő a mindenség közepe, a ki körül a világ forog: mint
Plato tollatlan kétlábú állatai, s midőn haldokolva utolsó zöngését
hallatta, talán épen úgy követelte, hogy e bosszúra hívó hangot
följegyezze valaki, mint mikor Varsóban négyezer martyr énekelte
utoljára: hogy «nincs még oda!»
– Nem az a hitem, uram. Az ephemer rovar története az egy nap; az ember
története az egy élet; a nemzetek története a századok és a világok
története az öröklét; s az örök igazság eljön mindenkire az
elmaradhatlan egymásutánban.
– Megengedem öcsém; még azt is néked hagyom, hogy az üstökös-csillagok
bizonyosan ilyen hosszú igazságra elbocsátott pörkeresői a
makrokozmosznak, a kik egyszer valamikor mind meglelik apai örökségüket;
a miből őket valami zsarnok nap kilóditotta, hanem azt viszont te engedd
meg nekem, hogy ránk, gondolkozó, gondolataikat elmés káromkodásokban
kifejezni tudó férgekre, vagy ha akarod csillagokra: a gondviselésnek
épen semmi gondja. Mindennek, mindennek van gondviselése: legyen úgy,
elhiszem; de annak az élődi fajnak nincs; ha csak annak nem veszszük,
hogy egyszer-egyszer egy dögvész neki indúl, mikor már nagyon el van
népesülve ez a faj a földön, s megritkítja azt.
– Uram, engemet sok csapás ért a földön. Nagyon sok! és olyan, a mit
válogatva oszt a sors; de azért egyet meg nem ingatott bennem: a hitet.
– Engem nem ért soha semmi csapás. Nem tett skeptikussá a szenvedés.
Mindig kedvem szerint tölt az élet. Ha imádságért osztaná valaki a jót,
nekem nem volna betevő falatom. – Az álszenteskedők hajtottak erővel ez
útra. Talán, ha azokkal nem lennék körülfogva, elhallgatnám
hitetlenségemet, nem csinálnék másoknak botrányt vele; nem keresném,
hogyan boszanthatom a világ hypokritáit azzal, amit ők káromlásnak
neveznek? Hidd el öcsém, hogy egy millió ember közül, egy hiján mind,
csak egy gazdag hitelezőnek nézi a gondviselést, a kitől mindig lehet
kölcsönt kapni, de mikor kamatfizetésről van a szó, akkor csak az az egy
emlékezik meg róla.
– És az az egy elég arra, hogy megdicsőüljön benne az eszme!
– Az az «egy»? – Hanem az az egy te nem fogsz lenni öcsém.
Loránd bámulva kérdezé:
– Miért nem?
– Azért nem, hogy ha sokáig itt maradsz én közelemben, te neked is
múlhatatlanúl olyan mindent tagadóvá kell lenned, mint én vagyok.
Loránd magában mosolygott.
– Oh, kegyes öcsém, nem én rólam fog az rád ragadni, a ki gúnyt űzök,
botrányt csinálok, hanem arról a másikról, a ki harangszóra imádkozik.
– Ön Sárvölgyit érti?
– Hát kit értenék mást? Te ezzel az emberrel naponkint érintkezni fogsz,
s utoljára is azt fogod mondani, a mit én: «ha így kell a mennyországba
jutni, akkor én inkább itthon maradok».
– De hát mi ez a Sárvölgyi?
– Egy álszenteskedő; a ki valamennyi szentnek sorba hazudik, s kicsalná
az arkangyalok szemeit, ha nem vigyáznának magukra.
– Ön nagyon gyűlöli azt az embert.
– Hogy gyűlölöm-e? Ez az egy tulajdonsága van a szívemnek, hogy ezt az
embert gyűlölöm.
– Azért, mert kegyeskedő? Mai világban pedig az is egy neme a
bátorságnak, ha valaki a pietásokat külsőleg is ki meri mutatni a
skeptikus, a közönyös világ előtt. Nekem kedvem volna ez embert
védelmezni ön ellenében.
– Volna kedved? Jól van. Fogjunk akár most mindjárt hozzá. Húzz magadnak
ide egy széket és hallgass rám. Én leszek az «advocatus diaboli».
Elmondok neked egy történetet erről az emberről. Ez ismét nem velem
történt; én csak egyszerű tanúja voltam a történetnek. Engem nem bántott
ez ember soha! engem nem bántott soha senki. Még egyszer mondom neked,
hogy nekem semmi panaszom, sem az emberekre, sem az alattuk, vagy
felettük lehető lényekre. Ülj mellém öcsém.
Loránd elébb föléleszté a tüzet a kandallóban; eloltá a mikroskóp
légszesz-világát: hogy a szobában csupán a pattogó hasábok vörös fénye,
s a láthatáron emelkedő hold az ablakon át vetett derengő világot.
Azután leült egy karos szalmaszékre, Topándyval szemközt.
– Volt nekem fiatal koromban egy igen kedves barátom, rokonom; a kivel
eleitől fogva együtt jártuk az iskolákat: még pedig annyira együtt, hogy
a klasszisban is egymás mellett ültünk mindig. Az én pajtásom volt az
osztályban a megingathatlan első, én mindjárt utána; néha kettőnk közé
jutott válaszfalnak ez a Sárvölgyi; a ki már akkor is nagy hízelgő és
árulkodó volt, s ezen az úton néhányszor kitolt a helyemből, a mire a
kis diákok oly sokat tartanak. Én persze már akkor is olyan istentelen
voltam, a kire nem győztek eleget panaszkodni. Később, hogy a franczia
háború alatt idebenn az iskolák rendre is sokat szenvedtek: kiküldtek
bennünket együtt Heidelbergbe. Az ördög ezt a Sárvölgyit oda is utánunk
hozta. Szülői pöffeszkedő emberek voltak; a mit a mi szülőink tettek,
azt nekik is utánozni kellett. Hisz küldhették volna fiúkat Jénába,
Berlinbe, vagy Ninivébe; de épen oda kellett neki jönni, a hol mi is ott
vagyunk.
– Még nem mondta ön meg barátja nevét – szólt Loránd, ki aggódva figyelt
a történet kezdetére.
– Vagy úgy? Hiszen a névre nincsen semmi szükség. Barátom volt. A
történetre nézve mindegy, akárhogy hítták; egyébiránt nehogy azt hidd,
hogy mesét mondok, a nevét is tudathatom veled: Áronffy Lőrincznek
hítták.
Loránd minden idegén delejes zsibbadás futott végig, midőn atyja nevét
hallá kimondani. Azután egyszerre elkezdett a szíve sebesen dobogni.
Érzé, hogy itt áll a kripta ajtaja előtt, melynek titkát annyiszor
kisérte megfejteni.
«– Soha délczegebb alakot, nemesebb kedélyt, melegebb szívet nem
ismertem nálánál, – folytatá Topándy; – nemcsak mint rokonomat: de mint
ideálját az akkori ifjúságnak, bámultam és szerettem. Mindenféle apró
titkocskák közössége, miket csak az ifjak értenek egymás között, azt a
bizalmas összetartást szilárdíták meg közöttünk, a mi a késő vénségre ki
szokott hatni. Akkor keletkeztek Európaszerte azok a szabadelvű
világnézetek, miknek olyan varázsló hatása szokott lenni a fiatalságra;
akkor ébredezett itthon is valami, a mit most már nemzeti önérzetnek
neveznek; maga a világbölcsészet egészen új ellentétekben fordult egymás
ellen a közéletben, úgy mint a magánéletben. Mind ez bensővé tette a
viszonyt, mely közöttünk gyermeki megszokás volt ez ideig.»
«Két évig voltunk az akadémiákon; elég zajban, kedvben tölt el a két év.
Ha pénzünk volt, azt elköltöttük együtt; ha nem volt: együtt koplaltunk.
Egymásért nélkülöztünk, egymásért verekedtünk, egymásért becsukattuk
magunkat. Itt már nagyon keveset találkoztunk Sárvölgyivel; az akadémia
nagy erdő, nincs az ember úgy összeszorítva benne, mint a gymnasium
padjain.»
«Épen a franczia háború legnagyobb hevében az az ötletünk támadt, hogy
egy írott ujságot szerkesztettünk magunk között.»
(Loránd még nagyobb érdekkel kezde figyelni.)
«No ez nem volt valami országháborító kérdés, mindössze is annyiból
állt, hogy mi a hírlapban mindazt, a mit az Augsburger nagy pathoszszal
adott elő, tréfás gúnynyal travestáltuk, a kik olvasták, nevettek
rajta.»
«Hanem a vége mégis az lett a mulatságnak, hogy egy szép napon mi ketten
megkaptuk a consilium abeundit.»
«Engem bizony nem nagyon keserített az; annyi transcendentalis
tudományt, annyi világismeretet belém vertek már, hogy szinte vágytam
haza a falusi kántor társaságába, a ki még azt hiszi, hogy az
anekdota-mondás a legelső tudomány a világon.»
«Csak két napunk maradt Heidelbergában, hogy holmiainkat összeszedjük,
filisztereinkkel megalkudjunk, s úgynevezett «kincseink»-től búcsút
vegyünk. E két nap alatt csak kétszer láttam Áronffyt. Egyszer az első
nap reggelén, midőn igen izgatottan jött hozzám, s azt mondá: «fogom a
fülét annak, ki bennünket elárult; – ha nem térek vissza, lépj nyomomba
és boszulj meg». Én kérdeztem tőle, miért nem választ engem segédének?
Arra azt felelte: «Mert te is érdekelve vagy, s utánam kell
következned». – És azután másnap este, midőn ismét hazajött, egészen
fásult, lelankadt kedélylyel! – beszéltem hozzá: alig adott választ, s
midőn végre azt kérdezém tőle: «talán megöltél valakit?» azt felelte rá
határozottan: «igen».»
– Ki volt azon ember? – kérdé Loránd szorongva.
– Ugyan ne vágj a szavamba! majd megtudod! – förmedt rá Topándy, s
folytatá a történetet:
«E naptól fogva egészen megváltozott Áronffy. A kedélyes, jókedvű fiúból
egyszerre hallgatag, komoly, fás ember lett, a kivel nem lehetett többé
mulatni. Kerülte a világot, s úgy vettem észre, hogy az egész világban
legjobban került engem.»
«Azt hittem, hogy én tudom, miért van ez?»
«Azt hittem, hogy én tudom komolyságának titkát. Megölt egy embert, a
kit párbajra ő hívott ki. Ez nyomja lelkét. Nem tud elég hidegvérű
lenni, hogy egy ilyen bagatellet kiverjen a fejéből. Más ember
bravournak számítja azt, s legalább is a mások üldözésétől tart miatta,
de saját maga nem üldözi magát érte. Majd elfelejti mire megvénül.»
«Az én atyámfia azonban csak évről-évre komoly kedélyű ember maradt, s
ha később találkoztam is vele, fanyar, oly élvezhetlen volt rám nézve a
társaság, hogy bíz én nem is igen örömest kerestem aztán fel.»
«Pedig a mint hazaérkezett, azonnal megházasodott. Még Heidelbergbe
menetele előtt jegyzette el mátkáját; ki igen kedves, szép, szelid
leányka volt. Szerették egymást. Hanem azért Áronffy borult kedélyű
maradt. Házassága első évében fia született, később ismét egy másik.
Mondják, hogy szép, okos volt mind a kettő. Ez nem derítette őt fel
soha. Mindjárt a mézeshetek után elment a hadjáratba, s ott úgy viselte
magát, mint a ki azt akarja, hogy minél előbb levágják. Később minden
hír, a mit felőle kaptam, azt erősítette, hogy Áronffy gyógyíthatlan
kedélybetegségben szenved. – Érdemes-e erre egy ember, a kinek
elkoppantottuk az élete gyertyáját?»
– Hogy hívták azt, a kit megölt? – sürgeté újult nyugtalansággal Loránd.
– Mondtam már, hogy majd megtudod; nem fut el előled a história!
Hallgasd tovább.
«Egy napon, lehetett már tizenkét éve annak, hogy a heidelbergi iskola
porát levertük csizmáinkról, én egy csomagot kapok Heidelbergából, az
ottani helyhatóság komitivájával, melyben tudtomra adatik, hogy bizonyos
Stoppelfeld doktor ezt a lepecsételt csomagot hagyta nekem
végrendeletileg.»
«Stoppelfeld? Stoppelfeld? Törtem raja a fejemet, ki lehet az, a ki az
óperenczián túlról még nekem testálhat valamit? Végre eszembe jutott,
hogy járt velünk együtt a tanórákra egy hosszú szőke hajú medikus, a ki
híres legény volta maga idejében minden Keilereinál és Kneipereinál. Ha
nem csalódom, schmollist is ittunk egymással, s valami paukereinál két
rossz kardot fürészszé duelláltunk egymás kezében.»
«Felbontom a csomagot, s abban találok egy levelet, mely hozzám volt
intézve.»
«A levél még most is megvan nálam, de tudom könyv nélkül minden szavát,
annyiszor elolvastam azt. Ez volt a tartalma:»
«Bajtárs uram! Emlékezhetel rá, hogy Heidelbergből elutazástok előtti
napon egyik fiatal collegánk, Áronffy Lőrincz, valamely becsületbeli ügy
elintézése végett segédeket keresett az ismerősök között. Történetesen
engem talált legelőször megszólítani. Én természetesen elfogadtam a
felhivást és kérdezém okát és tárgyát. Minthogy te is ismered, ő
megmondta azt nekem, tehát nem irom ide. Azt is közlötte velem, miért
nem választott téged segédjének? és egyuttal lelkemre köté, hogy ha ő el
találna esni a párbajban, tudassam azt veled, s te folytasd azt. Én
elfogadtam a cartell-megvívést, s elmentem vele a kihívandóhoz. Előadtam
neki, hogy ilyen esetben verekedni szokás és verekedni kell; ha ki akar
alóla bujni, kénytelen lesz megszökni az akadémiáról.»
«A kihívott nem utasította vissza a kihívást, hanem azt mondá, hogy
miután ő gyönge testalkatú, közellátó és mindennemű fegyverben
gyakorlatlan, az amerikai párbajt választja.»
… Topándy véletlenül Loránd arczára pillantott, azt hitte, a
színváltozás, mit ez arczon lát, a kandallóban fellobanó, s megalvó láng
tétova viszfénye.
«A levél ezt mondja tovább:»
«Akadémiánkon nagyban divatozott akkor az az ostoba neme a párbajnak,
hogy két ember sorsot huzzon, s a melyiknek a neve kijön, az lője magát
főbe bizonyos idő mulva. Ostobaság! Már akkor is volt annyi eszem, hogy
hasonló eseteknél, ha segédűl hívtak, iparkodtam a feleket rábirni, hogy
mentől hosszabb határidőt szabjanak, igen helyesen számítva, hogy tíz,
tizenkét év alatt a legkeserűbb ellenségek kibékülhetnek, jó barátokká
lehetnek; a győztes fél lehet nagylelkű, elengedheti ellenének a
meghalást, vagy a vesztesnek nőhet meg ez alatt a hája, s elfelejtheti
commode az ilyen bolond kötelezettséget.»
«Ennél az esetnél tizenhat évi haladékot eszközöltem ki a felek között.
Ismertem az embereimet; míg az árulkodó Schulfuchsból tisztességes ember
válik, míg a büszke, délczeg fiú kellő flegmához jut, hogy egymással
valahogy kiegyenlíthessék különbségeiket, arra kell tizenhat év.»
«Áronffy pattogott eleinte; vagy mindjárt vagy sohasem! de végre is
segédei szavát meg kellett fogadnia; s mi sorsot húztunk fölöttük.»
«Áronffy neve jött ki.»
… Loránd merev szemekkel bámult az elbeszélöre, s már nem érzett semmit
a külvilágból, minden idegével a regére hallgatott.
«A kihuzott nevet átadjuk a nyertes félnek, annak áll jogában e
névjegyet, a tizenhat év leteltével, ha ellenfele elmulasztaná a
kötelezettsége végrehajtását, neki megküldeni; eszébe juttatva
tartozását.»
«Azzal szétmentünk, ti hazautaztatok, s én azt hittem, hogy el fogjuk
felejteni a dolgot, mint annyi sok mást.»
«Azonban csalódtam. Ez az egy halálom órájáig mindig emlékemben marad,
mindig kínoz, mindig üldöz. Tudakoztam magyarországi ismerősemtől a két
ellenfél felől, s a mit megtudtam, csak növeli aggodalmamat. Áronffy
büszke és komoly férfi. Ostobaság ugyan az embernek megölni magát, mikor
boldog, mikor jó dolga van; hanem egy büszke ember mégis inkább engedi
testén, mint lelkén rágódni a férgeket, s nem fogja viselhetni azt a
gondolatot, hogy egy embernek, kit tegnap még neki volt joga megvetni,
holnap e megvetés jogát saját maga ellen engedje át. Meghal, de meg nem
szégyenül. Bolond érte; de következetes.»
… Loránd minden tagján a hideg veriték csorgott végig.
«Én a halál küszöbén állok, folytatá Stoppelfeld levele; a szíverem
kövesűl meg; a napot, az órát tudom, melyben elvégzek mindent, s e
gondolat nem nyugtalanít annyira, mint az, hogy most nem mehetek magam,
hogy nem kereshetem fel magam azt az embert, a ki Áronffyt kezében
tartja, hogy megmondanám neki: ime, uram, tizenkét év letelt. Önnek
ellensége tizenkét év óta szenvedett már egy rettenetes fogadás miatt,
neki az élet minden öröme meg volt keserítve, előtte a jövendő örök
homálylyal volt borítva; elégelje meg ön az áldozatot, ne kivánja a
legnagyobbat is. Adja vissza az élet verőfényének ez örökké borult egű
végzetét; adjon vissza egy embert családjának, hazájának, az Istennek! –
De én nem mehetek. Itt kell ülnöm mozdulatlanul, s számlálnom
érütéseimet, s számítgatnom, hogy mennyi van még hátra az utolsóig?»
«Azért fordultam tehozzád, te ismerős vagy mind a kettővel; barátja
voltál az egyiknek; menj, szólj, tégy érte. Lehet, hogy én nevetséges
bolond vagyok; árnyék elől irtózom; de ez engem kinoz, gyötör; meghalni
nem enged. Vedd át tőlem e hagyományt, hadd pihenjek csendesen
poraimban. Úgy áldjon meg téged az Isten!»
«Azon férfi, ki Áronffy szavát bírja, mint tudom, igen kegyes ember,
könnyű lesz rábeszélned – a neve Sárvölgyi.»
… E szóknál felkelt Topándy székéről, s az ablakhoz ment, kitárva annak
mindkét szárnyát; olyan nehéz a levegő idebenn. A hideg holdvilág
odasütött Lóránd homlokára.
Topándy ott az ablakon állva folytatá a kezdett rémregét. Nem volt
nyugalma ülve beszélni ezt el. Nem is úgy beszélt, mintha csak Lórándhoz
szólna csupán, akarta, hogy hallja meg azt a néma ég is és bámuló hold
és a reszkető csillagok, a lehulló meteorok, s czáfoljanak meg egy földi
férget, a ki beszél.
«Én rögtön magam átsiettem az emberhez. Kinek küszöbét át nem léptem
soha, kinek soha nem köszöntem, ha találkoztunk; most elmentem hozzá
nyájas, békeajánló arczczal. Én nyujtottam neki előbb a kezemet, hogy
legyen közöttünk béke ezentúl. Én kezdtem el magasztalni kegyességét,
erényeit. Én kértem tőle bocsánatot azon bántalmakért, miket eddig rajta
elkövettem, kivánjom tőlem bármi vezeklést, én alája vetem magamat.»
«Az ember kegyes alázattal fogadott: megszorítá kezemet. Lelkére mondá,
hogy semmi bántalomra nem emlékszik, mely tőlem érte volna valaha.
Ellenkezőleg elszámlálta, mennyi jót tettem vele életében: kicsiny
iskolás diák korától fogva. Mennyi javammal élt, milyen sok szívességet
tapasztalt részemről? a mire én azt mondhattam, hogy bizony nem
emlékszem rá.»
«Siettem egyenesen látogatásom czéljára térni.»
«Mondám neki, hogy a mi ezúttal házához vezérelt, olyan ügy, melylyel
egy régi jó barátomnak tartozom, s kértem, hogy olvassa végig azt a
levelet, melyet épen ma kaptam.»
«Sárvölgyi végig olvasá a levelet; én folyvást arczára figyeltem míg
olvasott. Egy perczre sem hagyta el azt ama stereotyp édeskés mosolygás,
a mitől engem a hideg lel, ha látom.»
«Mikor készen volt a levéllel, csendesen összehajtá azt és visszaadta.»
«Nem jöttél rá, szólt hozzám, jámbor arczczal, hogy az az ember, ki e
levelet írta – őrült?»
«Őrült? kérdezém én, megütközve.»
«Kétségen kívül, felelt Sárvölgyi; ő maga is azt írja, hogy idegbaja
van, rémeket lát, árnyékától irtózik. Ez az egész történet: mese. Nekem
nem volt soha semmi összezördülésem Áronffy barátunkkal, a mi akár
amerikai, akár khinai párbajra adott volna alkalmat; ez elejétől végig:
költemény.»
«Én tudtam, hogy nem költemény; valami párbaja volt Áronffynak, de soha
sem tudtam meg, hogy kivel? nem is kérdezősködtem nála e felől tovább,
miután arra a kérdésemre: talán embert öltél? azt felelte: igen. Értette
saját magát. Tovább hatoltam ez ember szivébe.»
«Uram, szomszédom, felebarátom! Légy ember! légy keresztyén, a mivel
kérkedél, a minek tartatni akarod magadat; tekintsd, hogy e
felebarátunknak kedves, szerető családja van: ha nálad van az a névjegy,
a mit tizenkét év előtt párbaj-segéde átadott, ne kínozd, ne gyötörd
vele tovább: írd rá, hogy «ki van egyenlítve», s add át nekem e rettentő
kötlevelet. Holtomig tisztelni foglak érte. Úgy is tudom, hogy a
határidő előtt egy nappal ezt fognád tenni. Nem használnád azt a
rettentő hatalmat, mit a vaksors kezedbe adott, hogy névjegyét üresen
küldd meg hozzá, figyelmeztetve, hogy az idő letelt. Te megbocsátanál
neki akkor. De tedd azt most. Ez ember élete nyarán keresztül borult
volt e kínos tartozás miatt, mely szüntelen boldogsága felett függött:
engedd az őszi napsugárt fejére sütni. Nyujtsd ki feloldó kezedet felé
most mindjárt.»
«Sárvölgyi bizonynyal állítá, hogy nála semmiféle cartellje nem volt és
most sincs Áronffynak, hogy is tehetem fel ő róla, hogy az ő lelkéhez
férne: a boszúállást éveken keresztül tartogatni? Az ő múltja, az ő
jelen élete megczáfol minden ilyen vádat. Neki nem volt soha semmi
ellenkezése Áronffyval, s ha lett volna, rég megbocsátott volna neki
érette.»
«Én még mindig nem eresztettem az embert a kezemből. Azt mondtam neki,
hogy gondolja meg, mit cselekszik? Áronffy egykor azt hagyta rám, hogy ő
ez ügyben elvész; folytassam én tovább, s én is tudom egy nemét a
párharcznak, a mi túltesz még az amerikain is, mert gombostűszúrásokkal
gyilkolja az embert agyon. Tehát gondoljon rá, hogy a jámbor, szelid és
távollevő Áronffy után a szomszéd pogányt ne szerezze meg cserébe örökké
lerázhatlan ellenségül.»
«Sárvölgyi esküdött, hogy nem tud e tárgyról semmit. Megesküdött Istenre
és minden szenteire, hogy legkisebb része sincsen Áronffynak semminemű
veszedelmében.»
«Miért van hát Áronffynak oly borult kedélye?»
«– S te ezt nem tudnád? szólt a farizeus, meglepetést mutató arczczal;
nem tudnál felőle semmit? Hát megsugom neked bizalmasan. Áronffy családi
életében nem volt boldog. Hiszen tudod, a mint hazajött, megházasodott,
rögtön rá elment a fölkelő sereggel, onnan egy önkéntes csapattal
tovább, az egész háborút végig harczolta, úgy tért vissza, úgy került
ismét családjához; de most is azt a férget hordja még szivében.»
Jó, hogy a tűz már elhamvadt; – jó, hogy a hold elé sötét felhő vonult;
– jó, hogy az elbeszélő nem láthatta hallgatója arczát, mikor ezeket
mondá.
«És én oly bolond voltam, hogy azt elhittem neki! Hitelt adtam a
rágalomnak, a mivel egy becsületes ember angyaltiszta nejének jó hírét
leköpték. Meg hagytam magamat ilyen otromba módon csalni! Meg hagytam
magamat nyugtatni azzal az ámítással, hogy sok szomorú ember van a
világon, a kinek a felesége szép.»
«Hanem egyszer, mégis, véletlenül összetalálkozva Áronffy anyjával,
előhoztam neki a mesének tartott levelet; s az öreg asszonyság ezt
nagyon köszönte; de kért, hogy Áronffynak ne szóljak e felől.»
«Azt hiszem, hogy azóta mindig vigyázott fia magaviseletére.»
«Négy évig megálltam, hogy Sárvölgyi személye iránt tiszteletteljes
távolban tartsam magamat.»
«Hanem volt egy napja az évnek, mely vörössel jegyezve állt naptáramban:
a Heidelbergából elutazásunk előtti évforduló.»
«Mikor aztán az a tizenhatodik évforduló is eljött, utána harmadnapra
levelet kaptam, melyben tudtomra adták, hogy Áronffy azon a veresjegyű
napon családja körében megölte magát.»
Az elbeszélő itt elhallgatott s kezeit leeresztve, nézett ki a világos
éjszakába, a szobában mély hallgatás volt, csak a nagy perczinga
számlálta a multat és jövőt.
«Nem tudom, mit tettem volna, ha akkor e hypokritát megkapom; de ő akkor
épen elutazott: számomra egy levelet hagyott hátra, melyben még ő
sajnálkozik, hogy szerencsétlen barátunk, (barátunk!) ily szomorú véget
ért; bizonyosan családi viszályok vitték erre. Megrója érte, hogy oly
kevés lélekerővel bírt, s igéri, hogy lelkéért imádkozni fog.»
«Ha-ha-ha-ha!»
«Megöl egy embert hidegvérrel, miután tizenhat évig gyötörte! Megküldi
neki a halálintést levélben! Kényszeríti a kegyes, szelid, becsületes
családapát önkezével szakítani el életét.»
«Hideg, mosolygó arczczal használja fel a pokoli hatalmat, mit a
vaksors, s egy magas lélek túlcsigázott becsületérzete, a katonai rang
tisztasága, kezébe adott; s azután vállat von, kezét dörzsöli, szemeit
ég felé forgatja, s azt mondja: «az öngyilkosok számára Istennél sincsen
irgalom.»»
«Ki hát az, a ki az igaz embert az álnoknak két kezébe adja; hogy a míg
a jobbal a testét, ballal a lelkét fojthassa meg?»
«Nos, bölcs ifjú, hát jer, védelmezd ellenemben ezt a jámbor férfit.
Mondd el, mit tanultál?»
De a bölcs ifjú nem mondta el, hogy mit tanult; aléltan, eszméletlenül
hevert a széken, hátradűlt arczára teljes fényében sütött a hold.
XIV. Két leány.
Nyolcz év telt el az időből.
A pusztába eltemetett ifjúból férfi lett, arcza megnyúlt, a szakáll
körülnőtte; régi ismerősei közül kevesen ismertek volna már rá. Igazi
nevétől maga is elszokott régen.
Topándy házánál folyvást megvolt a régi házi rend; Czipra a háziasszony,
ki az asztalfőn elnököl; Loránd a külgazdasági mindenes, ki a háznál
lakik, az asztalnál ül s a jövőmenő czimborákkal per-tu van; velük
együtt iszik és mulat.
Iszik és mulat!
Mit is tegyen egy ifjú ember egyebet, a ki előtt az életnek nincsen
semmi czélja?
Négyszem közt Cziprával is per-tu van; mások előtt tensasszonyozza.
Egy estebédnél Topándy azt mondá Cziprának és Lorándnak: