is. Megmondtam annak a kölyöknek, de nem hallgatott rá. Pedig magyarán
megmondtam. Még kardomat is elviszik. Tizenhét csorbát ütöttem rajta.
Négyet akkor, mikor Rosé generálist levágtam, hat ágyuját elvettem. Ejh,
Ejh!
Kezébe vette azt a kardot és megsuhintá.
– Mért nem tud most előttem állani az a kölyök?
E szavakra odafutott Erzsike, a kolduslányka. Piros arczczal, mosolygó
ajakkal és angyalszemekkel. Nem volt most már sem rongyos, sem mezitláb,
sem félig megfagyva.
– Édes bácsi, szegény Kálmán régen meghalt, miért bántsuk mi őt?
Az öreg kapitány hosszan nézett a mosolygó leánykára.
– Igazad van édes leányom. Nekem régen meghalt.
S aztán oda fordult a polgármesterhez.
– Polgármester ur! Ezt a kardot és ezt a rendjelet hagyja nálam
reggelig. A Megváltó születésének ünnepén hadd legyen még nálam. Olyan
nehéz tőlük egy pillanat alatt elválni.
A polgármester eltávozott. A kardot és a rendjeleket ott hagyta az öreg
kapitánynál.
Ebéd után elsötétedett az ég. Sürü felhők lepték el az eget. A
varjusereg veszett zajjal csapkodott és kerengett a házak fölött. Vihar
készülődött köröskörül. Jaj a szegénynek, kit az künn ér a csikorgó
hidegben.
Ezen az éjszakán nem aludt el az öreg kapitány. Szegény nejének ez volt
legkedvesebb ünnepe. Mikor a Megváltó született. Az a rossz, engedetlen
gyermek is e napon szökött el s tagadta meg apját és apja nevét. És a
becsülettel végig harczolt hosszu életnek minden keresményét e nap
rabolta el. Oh az öreg kapitány sokat szenvedett egy év óta – de
legtöbbet ma. Haja és bajusza ősz volt már és többé nem fekete. Csak
Erzsike tartá benne a lelket.
Már rég elmult éjfél és az öreg kapitány még mindig fön járkált a
szobában. A kis Erzsike egy nyoszolyán aludt mosolyogva. Az öreg
kapitány meg-megállt előtte és nézte örömmel és gondolta borzalommal, ha
a szegény gyerek most künn volna a fagyon…
Néha-néha nagy zúgás tölté be a házat. Künn viharzott a hófergeteg.
Üvöltött a szélvész és a fák csikorogtak sulyos keze alatt. A vihar
beorditott a kéményen s vaserővel rázta az ajtókat és ablakokat.
Az országuton egy koldus vánszorgott a város felé. Öltönyének foszlányai
repkedtek a szélben. Mezitelen lábát véresre vagdalta a jéggöröngy.
Arczán végig folyt és végig fagyott könyje.
A vihar vissza-visszalökte. De ő mégis előre ment. Néha elesett és egy
pillanatig ülve maradt. Megint fölkelt és ment előre.
Elérte a temetőt. A temető keresztfái telvék valának a tél fekete
madaraival.
Mikor a koldus befordult a temetőbe, minden fekete madár fölröppent
ülőhelyéből és csunya károgással átrepültek a kazalokra.
A koldus nem vette azt észre. Lehanyatlott egy sirkő mellé és sírva és
zokogva és görcsös fuldokolással csókolta azt a sírkövet.
Az öreg kapitány a reggeli szürkületben kiment a kapu elé és
végigtekintett az utczán. A temető felől nagy messzeségben egy koldust
látott háza felé jönni.
– Lányom, – szólt Erzsikéhez, – egy szegény koldusgyerek jön az utczán,
alamizsna nélkül el ne ereszd.
A lányka egy karaj kenyeret s egy kis maradék sültet vett kis kezébe s
várta a koldusgyereket a kapunál.
A koldusgyerek elvette a kenyeret és a sültet, de nem ment tovább, hanem
befordult az udvarra. Az öreg kapitány szobaajtaja előtt állt a
pitvarnak egy kőoszlopa s a koldusgyerek ez oszlop mellé támaszkodott.
Erzsike bámult. Bement az öreg kapitányhoz.
– Kedves bácsi, az a szegény koldus nem akar elmenni és nem szól semmit.
Itt áll az ajtóban.
Az öreg kapitány a nyitott ajtóból reárivalt a koldusgyerekre.
– Mit ácsorogsz itt? Megkaptad a magadét, eredj tovább!
A koldusgyerek felsikoltott:
– Apám!
És arczra bukott az öreg kapitány előtt, keresztül a nyitott ajtó
küszöbén.
Az öreg kapitány felorditott mint a sebesült vad. És két kezével
belemarkolt ősz hajába és meredt szemekkel nézte a nyomorult koldusnak
mezitelen, jégsebzette, vonagló termetét.
És berohant a szobájába mint a villám és két kezébe fogta rendjeleit és
régi kardját.
És régi kardját megsuhintva, a rendjelekkel együtt kilöké azt az
utczára.
És lehajolt a koldushoz és fölvette ölébe, bevitte szobájába és sírva
csókolgatá:
– Édes fiam! Édes fiam!
A MEGCSONKITOTT ARCZKÉP.
Borcsa néninek nevezték valamennyien. Magam is csak annak neveztem,
midőn kis gyermekkoromban kezet csókoltam neki. Vezetéknevét csak sokkal
később, meglett férfikoromban tudtam meg, a mikor már ő régen ott
hamvadt az akáczfák alatt, a szép árnyékos, pázsitos temetőben.
Termete magas, arcza halavány, haja fehér volt. Nem nevetett soha,
lassan lépkedett és keveset beszélt. Fekete ruháját soha le nem tette.
Társalgásba ritkán bocsátkozott; barátságba, még nőkkel is, sohasem. Mi
gyermekek nagyobb tisztelettel és elfogódással bámultunk rá, mint a
tisztelendő urra.
Ott lakott a falu végén. Kisded nemesi házban, melynek cserép volt a
födele s melynek udvarán és utczára néző ablakai alatt diófák és eperfák
bólingattak a szélben. Az utczára nem is igen látszottak ki ablakai.
Léczkerités volt az utczaszinen s azon belül sűrű jázmin-, loncz- és
orgonabokrok. Csak a galambok és verebek és néha a baromfiak tartották
fenn a nagy világgal a közlekedést. Ezeknek szabad volt a ki- és
bejárás. Ajtó, kapu, rendesen el volt zárva, mint apáczazárdánál. A vén,
füstös szőrü komondornak ritkán akadt dolga valakit megugatni. Nem is
féltünk tőle, mint a többi utczabeli kutyától.
Két unokaöcscse lakott vele. Mindakettő agg szűz, miként ő maga. Mind a
kettő igen öreg, de mind a kettő sokkal fiatalabb, mint ő. Mind a három
kegyes, istenfélő, templombajáró, szegényistápoló, jótékony teremtés
volt. A faluban ugy hivták őket: az öreg kisasszonyok.
Azt beszélték róluk: gyülölik a férfiakat. Igaz volt-e, nem volt-e, nem
tudhattam meg saját tapasztalásomból. Mikor én ismertem őket, akkor már
nem igen lehetett okuk akár gyülölni, akár szeretni a férfiakat.
Hallottam, hogy ha néha, ritkán, férfivendég volt náluk, rokon vagy
hivatalbeli: utána gondosan kiszellőztették a szobát s ha a kalapot vagy
felsőkabátot az ágyra tették, rögtön kimosatták az ágyterítőt. Meglehet,
az ily beszédben több volt a pajkosság, mint az igazság.
Mikor jöttek a faluba lakni: kevés ember tudta megmondani bizonyosan.
Lehetett annak már negyven esztendeje is, sőt talán még több is. Kis
birtokuk volt, melyet mindig bérbe adtak. Beszélték azonban, hogy Borcsa
néni igen gazdag s tul a hegyeken, a Bakony másik oldalán, nagy birtoka
van. Igaz, hogy néha a tulsó félről, a felső vidékről jöttek hozzá
emberek. Talán pénzt hoztak vagy talán osztályos atyafiak voltak.
Én mint kis gyermek, mint Borcsa néni keresztfia, kétszer vagy háromszor
voltam náluk Borbála napján, megköszönteni a keresztmamát s fölvenni az
ilyenkor kijáró három lázsiást és három csókot. A lázsiásnak örültem, a
csóknak nem örültem, hanem a helyett a szemem mindig megakadt egy képen,
mely fekete keretben ott függött a szép, fehérre meszelt falon, Borcsa
néni ágya fölött.
Gyermek-észszel sajátságosnak tünt fel ez a kép én előttem. Két szép
férfiarcz, hajadon fővel, pelyhedző bajuszszal, nagy, bátor szemekkel.
Ruhájuk olyan volt, a minőt én élő emberen soha sem láttam. Magas nyak,
fülig tekert fehér selyem nyakkendő, nagy hajtókás fekete kabát. Most
már tudom, hogy ilyen ruhát ötven-hatvan év előtt viseltek a nemes
ifjak.
A két arcz összetekintett. De az elhelyezés aránya világosan mutatta,
hogy a két kép között kellett lenni harmadiknak is. A harmadik arczkép
ki volt vágva s helye fekete papirral beragasztva. Nő- vagy férfiarcz
volt-e a középső, nem tudtam elgondolni, Borcsa néni pedig meg nem
mondta sem nekem, sem másnak.
De nem is sokat törődtem vele. Elfeledtem a képet is, elfeledtem az öreg
kisasszonyokat is. Éveken át távol voltam a falutól s meg sem lepett,
midőn egyszer haza menve, azt hallottam, hogy az öreg kisasszonyok
egymás után rövid idő alatt mind elbucsuztak e világtól s kiköltöztek
oda, a hol többé nem alkalmatlankodott náluk egyetlen férfi is. Borcsa
néni minden vagyonát a szentegyházra hagyta, ruháit a halála előtti
napon ép elmével, világos öntudattal s nyugodt lelkiismerettel a
szegények közt felosztotta s unokaöcscseit és a tisztelendő urat
megkérte, hogy az ágya fölött függő arczképet minden esetre a koporsóba,
kihült szivére tegyék s vele együtt eltemessék. Ez volt utolsó akarata s
ezzel örökre behunyta szemeit, hogy magasba röppenő lelkét ne láthassa.
Az a kép! Az a közepén kivágott arczkép eszembe jutott most. Hogy
bámultam én azt gyermekkoromban! Mennyi gyermekemléket támasztott az fel
halottaiból lelkem élénk szemei előtt. Vajjon ki lehetett az a két szép
férfiarcz, azokkal a bátor szemekkel s azzal a fülig tekert fehér selyem
nyakkendővel? És ki lehetett a harmadik, a középső, a kinek csak fekete
helyét láttam a keretben?
E kérdés megint éveken át pihent emlékezetemben. A falut ismét elhagyva,
a kivágott arczképre ismét nem gondoltam. Évek mulva azonban megtaláltam
a feleletet. De az a felelet csak puszta sejtelem volt.
Egyik messze lakó nagybátyám halt meg. Valamikor régen gondnoka volt
apátlan és anyátlan árváknak, s halálával a rég nagykoruvá lett árvák
holmi iratok, könyvek és emlékek visszaadását követelték.
Oda utaztam az átadásra. A keresett iratok egy csomóban voltak, a
könyvek a padláson hevertek; könyvnek, iratnak nem volt egyéb híjja,
csak a mit az egerek megőröltek s az időnek reve elpusztitott. Minden
akadály nélkül megtörtént az átadás.
A könyvek közt azonban egy hármas arczképet találtam. Keretben volt a
kép, kerete valamikor aranyos lehetett, üvegje össze volt töredezve,
papirosa tele volt sárga és szürke foltokkal. Esőnek és penésznek és sok
esztendőnek nyoma volt a képen.
Először félrelöktem, mint valamely értéktelen ócskaságot. De mintha
valami sugta volna, hogy ujra megtekintsem. Mély csodálkozásomra a
csonka arczkép mása volt ez, melyet ott láttam Borcsa néni ágya fölött.
Csakhogy ezen a középső arcz nem hiányzott. Ez az arcz fiatal nőnek
arcza volt, csodálatos régi hajdiszszel és mélyen kivágott ruhával, mely
a hattyunyakat, a szép melleket és karokat látni engedé. Az arcz
elmosódott, de képzeletem fényénél rendkivül szép és ifju nőarcznak
kellett lennie.
Hogy került ez ide? Minő összefüggés lehet e kép és Borcsa néni arczképe
között? Nagybátyámnál sokszor voltam, de e képet soha nem emlitette. Az
ő tulajdona nem lehetett, különben nem vetette volna fel a padlásra
idegen emberek könyvei közé. Hogy került hát ide?
Kérdeztem az árvákat: van-e tudomásuk e képről? Nincs. Kérdeztem:
kivánják-e maguknak e képet? Nem kivánják. Kérdeztem: honnan erednek a
könyvek, melyek közt a képet találtam? Ők e könyvet apjuktól örökölték,
a ki azokat szintén ugy örökölte egyik testvérbátyjától, a ki virágzó
ifju korában tele erővel és életkedvvel egy napon örökre eltünt és soha
nyomára nem akadtak. Homályos és fájdalmas esemény volt ez – mint
mondták – a család történetében, melyről öreg emberek még most is
beszélnek. Az eltünt ifjunak Csóthy Miklós volt a neve.
Ennyit tudtak az árvák, nem többet. Ennyiből pedig én sem a képnek
eredetét, sem az eltünt ifju történetét meg nem tudhattam. A képet
magamnak tartottam.
Ujra és ujra megnéztem azt. E képnek érdekes és szomoru története van. E
fölött nem lehetett kételkednem. E képnek mását ágya fölött tartotta
Borcsa néni, mig élt, s elhamvadott szivére tétette, mikor meghalt. Az a
csodaszép ifju leányarcz tán Borcsa nénié lehetett egykoron. A két
ifjunak arcza közül egyik tán az ő mélységes szerelmét sugározta vissza.
De melyik? Ki lehetett az egyik, ki lehetett a másik? S aztán mit
jelentett az a két férfiarcz? Ha az egyik az örökre eltünt ifju, – ki
volt a másik? Mit keres a két ifju a leány mellett – egyik jobboldalán,
másik baloldalán? Miért volt a középső, a leányarcz, kivágva Borcsa néni
képén?
Ezer kérdés, ezer talány, egyetlen felelet sem.
Napokat és éjszakákat töltöttem el tünődésben. Gyermekkornak emlékei s
ifjukornak ábrándjai hajszolták a képzeletet csodásnál csodásabb
események kigondolására. Minden kigondolt esemény üres föltevéssé s
minden föltevés képtelenséggé vált. A rejtélyek szövevényének sötétjébe
nem hatolt be semmi fény.
Félretettem a képet s lassanként abbanhagytam homályos titkainak
fürkészését. Ismét eltelt egynéhány év s már-már feledni kezdtem a
képeket, midőn véletlenül a titoknak nyitjára akadtam. Sajátságos
véletlen volt az.
Utam messze, Erdély szélére vezetett. Kisded, szegény faluban rám jött
az est. Rossz út, rossz idő, fekete sötétség s a vidéknek nem ismerése
megállásra kényszeritett. Vendéglő nem volt s a falusi korcsmáros
piszkos lakásában kellett szállást fogadnom. Kérdeztem a korcsmárost:
lakik-e a faluban vagy közelében valamely urféle ember.
– Itt uraság nem lakik, – felelt a korcsmáros, – itt csak maga az öreg
Ghecsey van, papon, jegyzőn, mesteren kivül, a kit urnak lehetne
nevezni.
– Ghecsey, Ghecsey! Miféle Ghecsey lehet az? Öreg vagy fiatal?
A Ghecsey család közel rokonságban, úgynevezett osztályos atyafiságban
állott az én családommal. Felötlött az a gondolat: hátha e kényelmetlen
szálló helyett kényelmes tanyát, mulatságos estét s eddig ismeretlen jó
rokont fedezhetnék föl. Kérdőleg tekintettem a korcsmárosra.
– Öreg ember az, uram, – szólt a korcsmáros, – nem tudja azt senki, hány
esztendős lehet már.
– Szivesen látna-e engem, ha éjjeli tanyát kérnék tőle?
A korcsmáros elnevette magát.
– A hogy tetszik uram, én nem a magam hasznáért beszélek, biz ez az én
korcsmaszobám nem uri embernek való, de az öreg Ghecsey úrhoz nem szokás
vendégnek szállni; hanem azért csak tessék megpróbálni.
– Mért nem szokás hozzá szállni, csak nem él emberhússal?
– Azzal nem él, sőt messziről se szereti az embereket látni. Azonban
tessék megpróbálni.
Gondolkodtam. Végre is a kisérlet ha nem használ, nem is árt. A név
ismerős, esetleg atyafi is lehet, ki tudja, hátha szivesen lát?
Kértem papirt s irónnal a következő levelet irtam rá:
»Kedves urambátyám! Vagy idegen vagyok, vagy ismeretlen atyafi vagyok,
de mindenesetre itt rekedt utas vagyok: idő is rossz, út is rossz, a
korcsmáros tanyája is rossz: ha van még egy embernek való szobája,
szivesen felajánlom magam vendégnek egy éjszakára.«
Nevemet belül, a czimet kivül ráirtam a papirra s a levelet elküldöttem.
Félóra mulva megjött a válasz. Igen picziny öreg emberke jött nagy
bottal és nagy kézi lámpával és térdig sáros csizmával. Elém állott s
azt mondá:
– Ha az ur az idegen utas, jőjjön velem, Ghecsey ur várja vacsorára.
Néztem azt a picziny emberkét, nem volt magasabb tizenkét esztendős
gyerkőczénél; apró szemei, kicsinyke ősz bajusza, borotvált álla s
arczának és homlokának szapora redői furcsa alakká tették.
– Hát maga öreg barátom, maga is Ghecsey urhoz tartozik?
– Én vagyok a Ghecsey ur szakácsa, lehetett volna az urnak annyi
meggondolása, hogy korábban jelenti magát vacsorára. Mikor leszek én
most már készen a konyhával?
– No majd e fontos kérdésről otthon tartunk tanácskozást, én mehetek.
Elindultunk. Az öreg elül, én hátul. Nagy botját nekem adta a kutyák
ellen. Végigmentünk a sáros utczán s a faluvégén elértük az öreg Ghecsey
bagolyvárát.
Sajátságos tanya volt ez. Kőfalkerités az utcza felől, bezárt kapu a
keritésen. A vén szakács egy igen nagy és hosszu kulcscsal kinyitá a
kaput. A mint beléptünk: öt vagy hat óriási szelindek rohant ránk, mint
oroszlán. A vén szakács lámpája és füttyentése állitá meg őket. A vén
szakács elmondá, hogy két eb a kaput őrzi, két eb a folyosó-bejárást
őrzi, két eb pedig folyton az öreg Ghecseyt őrzi. De nem azért ám,
mintha az öreg Ghecsey félne valakitől, hanem azért, mert senkit látni
nem akar s különösen asszonynak hozzá közeliteni nem szabad.
Különcz volt az öreg Ghecsey, ezt bizonyitá minden jelenség.
Az épület hajtott épület volt. Belső oldalán zárt folyosó vonult az
épület hosszában. Széles helyiség, kőoszlopokra fektetett ívekkel s
minden oszlopköz gondosan beüvegezve. Az egész folyosó furó és faragó
eszközökkel, kisebb-nagyobb fürészszel, gyalupaddal, esztergálylyal,
rokkákkal, kerekekkel s kisebb-nagyobb fahasábokkal és deszkákkal volt
tele, mintha ács, bodnár, asztalos dolgozna itt egy csomóban.
Embert vagy asszonyféle népet sehol látni nem lehetett.
Az öreg Ghecsey az ebédlőben várt bennünket. Előtte teritett asztal
állott.
Ott ült az asztalfőnél és csak egyedül maga ült ott.
Hatalmas fő, nagy szemek, bozontos szemöldök, hosszu bajusz és térdig
érő gazdag szakál. Szemöld, bajusz, szakál és haj hófehér. Jó és
rokonszenves arcz, melyet a homlok két redője rideggé törekedett tenni.
Mély, vastag és érdes hang, mely megfelelt a széles vállnak és hatalmas
termetnek. Lábai térden alul vastag, bolyhos pokróczczal voltak gondosan
betakarva.
A köszöntést csak fejbólintással fogadta el. A mint felső ruhám
letettem, intett, hogy baloldalán foglaljak helyet, hova időközben a kis
szakács széket és teritéket tett. Fürkésző szemeivel tetőtül talpig
méregetett.
– Honnan való vagy, fiu? – kérdezé.
Elmondtam apám, anyám, eredetem, származásom, birtokom, atyafiságom
lehető röviden.
– Öcsém vagy, – mondá, – apádat jól ismertem kis gyerek korában,
öregapáddal együtt vertük ki a dragonyos tiszteket ezelőtt hatvan
esztendővel a vármegyeház udvaráról. Öregapád jó barátom és jó rokonom
volt. Itt maradhatsz nálam, a meddig tetszik.
– Köszönöm bátyám, tovább kell mennem, hanem egy napig itt maradok. Mi
már magát, bátyám, réges-régen halottnak tartottuk. Apám úgy beszélt
Ghecsey Bálintról, mintha gyermekkora óta se ő, se más soha hírét se
hallotta volna.
– Az meglehet fiu. Én e házból és ennek udvarából és kertjéből ötven
esztendő óta ki nem mozdultam. És most már ki sem mozdulhatok. Négy év
óta nem birnak lábaim. E két láb két darab hulla, úgy lóg rajtam, mint
két kölöncz.
Borzadály futott végig gerinczemen. Rettentő titok lehetett ez aggastyán
életében. Miből állhat az?
A vacsorát elköltöttük. Csak a vacsora végén vettem észre, hogy az
öregnek jobboldalán is van egy teriték és egy szék, de a széken senki
sem ül s a teritéket senki sem használja. Kiváncsi voltam, kié volt ama
teriték. Oda mutatva mondám:
– Nini, édes bátyám, most veszem észre, hogy másik vendégje elmaradt.
Az öreg összeránczolá szemöldökét. Egyetlen villám czikkázott át
szemein, midőn e szavak után rám tekintett s aztán szemeit behunyva,
mély, dörgő, nyugodt, de parancsoló hangon mondá:
– Arra fiu semmi gondod.
Oly hidegen ejté ki e szavakat, oly mély benyomást tett rám e szavak
hidegsége, hogy agyam zsibbadni kezdett. Lehetetlen volt e tárgyat
tovább folytatni.
Vacsora után még sokáig beszélgettünk. Az öreg nem beszélt multjáról, de
nagyon sokat beszélt gyümölcsös kertjéről. Igérte, hogy másnap mutat egy
almát, melynek párja sehol sincs a világon s melyet ő keresztezés által
ötven évi türelmes kisérlet után teremtett. Azt azonban nyugodtan
hallgatta, ha én vidékem családairól, fiatalokról és öregekről
csevegtem.
Végre visszavonult hálószobájába. Ide én nem mehettem be. Nekem az
ebédlőben készitettek fekvőhelyet, Még pedig maga a kis szakács
készitett. Csak most volt időm és figyelmem körültekinteni. Az ebédlő
nagy terem volt. Falai fehérek, de üresek. Sem kép, sem tükör nem lógott
rajtuk. A fal mellett köröskörül lóczák és székek s néhány kis asztal.
Minden butordarab durva faragvány minden festék és fényezés nélkül,
mintha egyiket se igazi mestere keszitette volna.
Hanem ágyam csakugyan olyan volt, a minőben még sohasem feküdtem. Az
ökölnyi szakács behozott egy koporsó-alaku ládafiókot, azt telerakta
fenyő-forgácscsal, vánkosnak belé tett valamely kiszáradt zsombékot vagy
farost-csomagot, az egészet végigteritette durva pokróczczal, s készen
volt a fekhely. Az igaz, hogy nem rossz fekhely; vadászember még
rosszabbal is beéri néha, de az is igaz, hogy nálunk a halottak alá
szoktak ilyen derekaljat késziteni.
– De csak födele nem lesz ennek a koporsónak? – szóltam mosolyogva a kis
szakácshoz.
– Ha parancsolja az ur, – felelt – hogy hozzak, azt is hozok.
– Nem, ne hozzon öreg barátom, azzal még majd csak várok néhány
esztendeig.
Lefeküdtem, jól aludtam. A nap már régen fölkelt, mire én fölkeltem.
Házigazdám még nem jött ki hálószobájából. Kimentem, megnéztem az
udvart. Az tele volt nekivadult ifju és öreg fákkal, akár egy erdő.
Benéztem a gyümölcsösbe. Gyönyörü húsz-holdas ültetvény volt könnyen
lejtő sima hegyoldalon. Völgyén patak folydogált, a patakon kisded őrlő-
és fürészmalom. – Mindkettő állt, szabad zugóján mindkettőnek szabadon
csattogott le a patakviz.
A kis szakács azt beszélte, hogy a malmokon idegeneknek őrölni és
metszeni nem szoktak. Mindkettőt maga bátyám saját kezeivel csinálta s
az egyiken is, másikon is csak önmagának dolgozik s ha dolga nincs,
malmai állanak.
Elmentem a korcsmához. Kocsisommal és lovaimmal rendelkeztem s aztán
visszamentem a házhoz. Két óriási eb a kapunál, kettő a
folyosó-bejáratnál lánczra volt már kötve. A harmadik két eb bent volt
az öreg hálószobájában.
Semmiféle cselédet nem tudtam fölfedezni. A szakács azt beszélte
kérdésemre, hogy cselédjeik nincsenek. Az öreg ur apró gyermekeket
szokott alkalmazni fahordásra, vízhordásra, apró szükségleteinek
beszerzésére, de azok most iskolában vannak. Ezeket ruházza és oktatja
az öreg fizetés fejében; ezekkel hordatja el óriási gyümölcstermését a
falu szegényeinek ingyenadományként s az egész faluban alig van férfi,
ki szemei előtt ne nőtt volna fel, noha a házból soha se tette ki lábát.
Végre dél felé járt az idő s az öreg még sem jött ki hálószobájából.
– Héjh szakács barátom – szóltam – bemegyek én az urhoz.
– Nem tanácslom, ott bent van Hektor és Akhilles, leteperik az urat.
– Igaz az, hanem sugja meg annak a két hősnek, hogy vár rájuk a reggeli,
majd arra kijönnek az öreg mellől.
Úgy lett. A két eb a kis szakács szavára kijött, ételhez állott s mig jó
étvágygyal reggelizett: a kis szakács által a folyosó végén kegyetlenül
meglánczoltatott.
Most már bemehettem öreg bátyámhoz.
Az öreg hálószobája divatosan volt butorozva. Ez lepett meg először. A
hálószobából egész sor szoba nyitott ajtaján lehetett végignézni, s
minden szoba szintén divatosan volt fölszerelve. Ez lepett meg
másodszor. Az öreg ur ágya végénél volt egy felbontott ágy hófehér
ágynemüvel s az ágy mellett asszonyi csecsebecsével s az ágy fejénél
szép kis ezüst tükörrel. Ez az ágy érintetlen volt, senki sem feküdt
benne. Ez lepett meg harmadszor. Eszembe jutott az estebédnél az a
harmadik teriték. Gondoltam, a kié volt a teriték: azé lesz az ágy.
Az öreg ágya mellett alacsony kis asztalka, az asztalkán kard és
pisztolyok. Kard köszörülve, pisztolyok élesre töltve, kakasok felhuzva
és gyutacsolva.
Az öreg ágynemüje sajátságos veres szinü volt. Sötét skarlát, olyan mint
a vér. A hófehér haj és szakál úgy ömlött el a veres ágyon, mintha
zuhatagos víznek néma, nyugvó habja lett volna. Félig behunyt szemmel,
némán, mozdulatlanul, lélekzetvétel nélkül feküdt az agg. Egyik keze
lelógott az ágyról. Az izmos, csontos, óriási kar majd a földet érte.
– Jó reggelt bátyám, rég hasal már felettünk a nap.
Az öreg felnyitá szemeit. Szemeivel fogadta el köszöntésemet. Rokoni
bizalmaskodásom s ifjui könnyü vérem nem szitá föl benne a kedély
melegét. Alig tudtam, miről beszéljek; mintha márvány feküdt volna
előttem: úgy hallgatá a szót.
– Talán betegnek képzeli magát bátyám? Pedig ezek a szobák, úgy látszik,
a menyasszonyt várják.
– Szamár vagy fiu!
– Bocsásson meg bátyám, de én csakugyan nem feküdném ebben a pipacsszinü
ágyban, ha fel tudnék kelni. Oly szép az a gyümölcsös, ma már egészen
bejártam.
Érdeklődését fel akartam gerjeszteni. Sikertelenül. Szemeimet
végigjártattam a falakon. Az öregnek feje fölött kép volt a falra
függesztve. Csak a szoba e sarkában uralgó homály miatt nem vettem azt
előbb észre. Felugrottam. A hármas arczkép volt az, a gyönyörü női
alakkal s az egyik bátor férfiarczczal. A másik férfiarcz ki volt vágva,
helye fekete papirral beragasztva. Ép úgy, miként Borcsa néninél. Ott a
nő, itt az egyik férfi-arcz hiányzik.
– Hah bátyám, mit jelent az a kép? Ezt nekem valahára meg kell tudnom!