ragadt kezébe s azt agyamnak irányzá.
– Hallgass kölyök, mert keresztüllőlek, mint az ebet.
– Nem hallgatok. Kis gyermek korom óta üldöz e kép. Egyik példányát ott
találtam Csóthy Miklós örökségében mint hányt-vetett lomot. A másik
példányát Borcsa nénivel temettük el. Oda tették szivére, a koporsóba, a
sirba. Tudni akarom e kép történetét.
Bolond voltam. A vér az emlékek és gondolatok rettentő nyomása alatt
agyamra tolult. Alig vettem észre, hogy az öreg visszahanyatlott
fekhelyére, kezéből kiejté a fegyvert s behunyt szemeiből patakzott a
köny.
Oda rohantam hozzá.
– Édes jó bátyám, bocsásson meg. Nem tudtam magamon uralkodni. Lássa,
azt a képet játszó gyermekségem óta ismerem s húsz év óta keresem az
embert, a ki nekem megmondja e kép eredetét.
Az öreg megfogta kezem reszkető kezével s oda ültetett az ágy szélére.
– Ülj ide mellém. Csaknem agyonlőttelek. Az éjjel, éjféltájban,
megbénult a derekam is. Eddig csak lábaim nem birtak, most már gerinczem
is meghalt. Többé én már nem kelek föl ebből az ágyból, csak egyszer,
csak ma estére vagy holnap reggel. S aztán nem is fekszem többé ide.
Valamit akarok mondani. Szerencséd, hogy agyon nem lőttelek.
Az öreg szakadozva, lassan beszélt. Alig ügyeltem rá, képzeletemet a kép
története foglalta el.
Nagyot sóhajtott. A sóhaj onnan tört fel, annak az öreg szívnek
mélységes fenekéről. Szemeit, azokat a nagy, megtört fényü szemeket
mereven az ég felé irányzá. Mint a lenyugvó nap, ha vissza tud emlékezni
hajnal derüjére, olyan volt ama szemek fénye.
– Hát Borcsa szivére tették a képet? – kérdezé. – Ugy-e ő maga kivánta
így? Ugy-e ez volt az utolsó akarata? Emlitett-e engem, a gyilkost, a ki
megölte egy világnak boldogságát?
– Nem emlitette bátyám, legalább igy nem. A kép közepén ki volt vágva.
Az a gyönyörü női arcz nem volt rajta, csak a két ifju. A szentegyház
papját rendelte magához s annak szine előtt és istennek szine előtt örök
üdvére, örök kárhozatára rendelte meg, hogy a két ifju arczát kihült
szivére tegyék s vele együtt eltemessék.
Az öreg sokáig, nagyon sokáig némán nézett az alkony sugarától
bearanyozott levegőbe. A lenyugvó nap sugárai törtek be az ablakon át s
egy nagy tükörlapon visszakergetve ott huzódtak össze az aggastyán
hófehér fürtein s a megcsonkitott arczképen. Végre beszélni kezdett,
lassan, töredezve, rettentő emlékekkel viaskodva.
– Sohase volt még szebb lány, mint Görcsönyi Bóra, és sohase volt még
oly két jó barát, mint Csóthy Miklós és én. Egy faluban születtünk,
együtt növelkedtünk, erdők árnyain, vízszakadékok mélységein, sziklák
magasán együtt játszadoztunk. Viszály nem volt köztünk soha. Szivünk,
lelkünk, vágyaink, ábrándjaink egyek valának. Megesküdtünk, hogy egymás
javára meghóditjuk a világnak minden boldogságát.
Nyolcz évesek valánk, mikor a kis Bóra született. Hogy szerettük mi azt
az apró kis teremtést! Hányszor elloptuk a bölcsőből, hányszor elkértük
édes anyja szivéről, hogy elvihessük magunkkal a ligetbe, a napfényes
gyepre, a vízesés mellé, hogy ő gyönyörködhessék a világban és mi
gyönyörködhessünk ő benne. Olyan szép volt, mint egy csillag, s olyan
kedves, olyan illatos, mint egy virág. Olyan komoly volt mindig, mint a
bölcseség, s szép két szeme úgy mosolygott ránk, mint a boldogság. Így
nőttünk fel örömben és üdvösségben mind a hárman.
Mi ketten együtt végeztük az iskolákat, együtt mentünk a nemesi fölkelő
sereghöz, együtt végeztük a hadjáratot; szivünk, erszényünk, örömünk és
végzetünk közös volt. Csóthy Miklós megmentette az én életem, én
megmentettem az ő életét, csaták halálos küzdelmeiben egy őrcsillagunk
volt s csata után együtt ábrándoztunk a szép Bóráról s arról a nagy
kötelességről, miként tegyük őt boldoggá egész életére.
A hadjárat végén hazamentünk. Első utunk Bórához volt. Oh az a
találkozás, az volt kezdete az örök kárhozatnak!
Kifejlett szűz volt már. Imádandó alak, mint egy oltárkép. Két örömköny
rezgett két szemében, midőn egyik kezét Miklósnak nyujtá s a másikat
nekem. Mindkét keze reszketett az örömtől s tán a szerelemtől. Ez a
találkozás kelté fel bennünk a szerelem olthatatlan szomját.
Elváltunk. Csodálatos érzésnek hatalma vett rajtam erőt. Agyam szédült,
szivem részeg lett s szemeim káprázatában iszonyu ábrándok alakjai
lebegtek. Százszor jutott eszembe, hogy Bórának enyémnek kell lenni s
Csóthytól el kell őt ragadnom. Százszor üldöztem el magamtól e
szentségtörő gondolatot és az mégis mindig visszajött. Egész napot és
éjszakát étel, ital és álom nélkül töltém a rengetegben.
Hajnalban fölkerestem Csóthy Miklóst. A napot és éjszakát ő is úgy
tölté, mint én. Rajta is az a hatalom vett erőt, a mi én rajtam; ő is
azon gondolkodott, a min én. Én őt kerestem, ő engem keresett.
– Miklós, – szóltam, – mondd meg nekem, te is úgy szereted Bórát, mint
én? Életed és halálod függ az ő szerelmétől, mint az enyém?
Miklós nem szólt, csak megszoritá kezem és nyakamba borult és azt
kérdezé: mit tegyünk?
– Barátom, én elszántam magamat. Visszamegyek a katonasághoz, soha lábam
e vidékre nem teszem, neked boldoggá kell lenned.
Miklós eltaszitott magától. Őrült – mondá – te akarod utját állani
annak, hogy én teljesitsem baráti kötelességem? Neked itt kell maradnod,
az én sorsom a katonaság sorsa.
Lehetetlen volt szavára hajtanom és ő nem engedett. Mindaketten el nem
bujdoshattunk s mindaketten Bórát el nem hagyhattuk. Keserü küzdelem
után abban állapodtunk meg, hogy együtt elmegyünk Bórához s rá bizzuk,
hogy végzetünk mérlegébe ő vesse szavát és elhatározását.
Megtörtént. Bóra sohase volt szebb, mint e hajnalon. Ott volt kertjében,
virágai között, hollóhajával, hófehér ruhában, fényes angyalarczczal.
Reszkettünk, lábaink tántorogtak, midőn feléje közeledtünk. Tán ő sem
aludt ez éjszakán. Szemeit a szerelem rettegésével mereszté ránk.
Oda mentünk hozzá. Megfogtuk kezét. Miklós nem tudott szólni és én sem
tudtam szólni. Végre erőszakosan tört ki belőlem a felkiáltás:
– Bóra, válaszsz közülünk, mert különben mind a ketten el vagyunk
veszve.
Bóra nagyot sikoltott. Két kezével homlokához kapott s aztán záporkint
ömlöttek könnyei. Végre hozzánk fordult, ránk nézett és reszkető
ajakkal, suttogó hangon mondá:
– Nem választok, nem tudok választani. Legyünk egyek mindahárman
mindörökké.
– Lehetetlen! – Miklós és én egyszerre kiáltottunk fel.
– Boldogtalanok, – szólt Bóra, – hogy válaszszak én közületek? Szivem a
tiétek s én szivemet ketté nem törhetem. Várakozzatok. Egyik vagy másik
lemond idővel közületek s ha isten úgy rendeli, én meg tudom várni azt
az időt.
Eltávoztunk. Én haza mentem, apám házához s vadászfegyverem magammal
vettem. Kimentem az erdőbe azzal a szándékkal, hogy magamat agyon lövöm.
A Bakonynak egyik magas orma volt határunkban s szülőink közös
birtokában. E hegynek derekán óriási szakadék két partján sürű rengeteg
volt, mely még fejszét soha nem látott s embert is keveset. Nagy vadak
kedvencz tanyája volt ez s én oda mentem. Szép nyári nap volt s rekkenő
hőség, fojtó levegő, a mint a hegy dereka felé fölsiettem.
Komoly és elszánt voltam. Apámtól és anyámtól nem bucsuztam el, nem
tudtam elbucsuzni, de mindkettőnek megcsókoltam kezét. Szó nélkül, mint
szoktam, de keserü könyeimet alig tudtam visszatartani. Óh az élettől
oly nehéz volt megválnom! Oly fiatal, oly erős voltam s oly sok bút és
bánatot kellett Bórának halálommal okoznom. Ha Miklóst szerette is, ha
boldog lehetett is idővel, én tudtam azt, hogy halálom örök árnyékot
támaszt szivének egy szögletében. De azért elszánt valék. Kettőnké nem
lehetett és én Miklósnak és magamnak és baráti viszonyunk lealkudhatlan
kötelességének tartoztam azzal, hogy a két nemes szív boldogságát ne
zavarjam életemmel s tegyem lehetővé halálommal.
Ezt az arczképet itt fejem fölött keblembe rejtém, szivemre helyeztem.
Midőn bementünk a hadsereghez: akkor rajzolá ezt egy átutazó művész.
Három példányban. Bóra és Miklós számára s az én számomra.
Nem tudtam mi történt velem; azt sem tudtam, a napnak mely időszaka
volt. Öntudatlanul haladtam fölfelé a rengeteg árnyaiban. Csak azt
vettem észre, a mint a meredek hegyszakadéknak partjához jutottam.
Kis tisztás volt itt. A nap ide tűzött s rettenetes melegét ide árasztá.
Belenéztem a napba; azt hittem, utoljára nézek belé. Oda támaszkodtam
egy óriási fa oldalához s lőfegyverem elővettem s gondosan fontolgatám,
miként vessek véget életemnek, hogy a szivemen fekvő arczkép sérülést ne
szenvedjen.
Borzasztó csend és némaság volt körülöttem. Vadnak nyomát se láttam,
zaját se hallottam, a falevél sem mozdult. Már-már készen voltam
rettenetes elhatározásommal, midőn a szakadék tulsó partján zörejt
vettem észre.
Csóthy Miklós jött. Lőfegyver volt hanyagul lógatott jobb kezében.
Lassan, ámolyogva lépkedett, föld felé forditott arczczal. Az egyetlen
nemes barát bizonyosan azzal a szándékkal jött az elhagyatott, rideg
vadonba, a melylyel én.
Velem szemközt óriási bükkfa állott a szakadék tulsó partján. A bükkfa
már agg volt, alsó és közép koronája még zöld, de fent a csúcson
kopaszon állottak ágai, mint csontváznak karjai. Miklós e fa mellé állt
s felém sem tekintve, gyorsan látszott mozdulatokat tenni, melyek az
elszánt elhatározás gyors végrehajtására mutattak.
A fák levelei mozogni kezdtek, a távolból zúgásnak hangjai tolongtak
felénk. Koronként egy-egy távoli mennydörgés moraja hangzott el. Vihar
készülődött, melyet azonban Miklós nem látszott észrevenni. Pedig úgy
tünt fel előttem, mintha a vihar iszonyu gyorsasággal törne felénk. A
végzetes pillanatban átkiáltottam barátomhoz:
– Miklós, Miklós, mit akarsz elkövetni?
Alig száz lépés távolság volt köztünk, de köztünk volt az áthatolhatlan
szakadék. Harsány hangom a viharzúgásban s az erdő morajában is hozzá
hatott s megrettenve, lőfegyverét kiejté kezéből. Körülnézett, alig
tudott fölismerni. A szakadék széléhez mentünk mindketten. Miklós arcza
halotthalvány volt, midőn hozzám átszólt.
– Szegény barátom, miért kiáltottál rám?! Lásd neked is, nekem is,
Bórának is jobb lett volna, ha e pillanatban megtörténik, a minek
előbb-utóbb meg kell történnie.
– Nem, Miklós, neked élned kell. Tedd boldoggá Bórát, egyetlen
kötelességed ebből áll a világon.
Vita támadt köztünk. Ő nem akart engedni. Ő olyan nemes, olyan szent
volt ebben az utolsó pillanatban. Ez volt köztünk az első és egyetlen
komoly vita. A vihar közelebb jött s már fejünk felett csattogott. A
szakadék mélyén már hömpölygött az ár, noha felettünk még nem esett,
csak a villámok czikáztak.
A vita hevében és a vihar morajában és a villámok rettentő harczai közt
őrült, kárhozatos gondolat villant meg elmémben.
– Miklós, – kiálték, – állj oda a fa elé és én is ide állok a fa elé s a
legelső villámfénynél lőjjük egymásra fegyverünket. A ki életben marad:
legyen üdvözült.
– Jól van, áldjon meg az isten e gondolatért. – Ezt felelte s ment a
fához, fegyveréhez. Én is mentem s azt gondoltam: én nem fogom őt czélba
venni.
Fölemeltük fegyverünket s egymás felé irányoztuk. Egyetlen pillanatig
így álltunk szemközt egymással.
A másik pillanatban iszonyu fény és dördülés teritett le a földre.
Szemem világa elveszett s agyamat szédülés lepte meg. De felugrottam
rögtön s kerestem Csóthy Miklóst.
Ő nem állt helyén.
Mint őrült, agyamhoz kaptam s hajamba markoltam két kezemmel. »Miklós,
Miklós, hova lettél?« Oda rohantam a szakadék szélére. Az iszonyu
mélység szinig volt már rohanó árral s a jeges zápor fejem fölött
csattogott, de a fájdalmat nem érezém.
A szakadék szélén megállottam. Észrevettem Miklóst. Arczczal a föld felé
feküdt a tisztás gyepen az óriási fától egynéhány lépésnyire. A fa
lobogó lánggal égett mint torony. Istennek haragja lángolt a rettenetes
tűzben.
Mi volt ez? Visszarohantam fegyveremhez. A fegyver ki volt lőve,
öntudatlanul kellett kilőnöm. Újra a szakadék szélére rohantam a hű
barát nevét kiáltozva. Ő ott feküdt s borzadva láttam, hogy mellőle a
gyepen véresen folydogál lefelé a zápor árja.
Őrjöngve, vadállati dühvel és erővel ugrottam a szakadék árjaiba, hogy
átmehessek. Sziklák, ledöntött szálfák törték össze tagjaimat. Az ár
lesodort, de azért keresztültörtem rajta. Száz ölnyire az iszonyu tett
szinhelyétől az ár kilökött a tulsó parton. Össze voltam zúzva, erőm
elhagyott, négy kéz-láb másztam fel iszonyú kínnal barátomhoz. Még
mindig ott feküdt, de már az alóla kifolyó viz nem volt véres. Arczát
fölemelém s nyakán nyilt ajku sebet láttam, akkorát, minőt egy golyó
szokott vágni.
Elorditottam magam. Felugrottam, kerestem fegyverét, hogy magam
agyonlőjjem. E pillanatban földrenditő harsogással ledült az égő, óriási
bükkfa s iszonyu lángjaival és zsarátnokával eltemette egyetlen barátom
holttestét. Ezt még láttam s aztán eszméletem elvesztettem.
Midőn eszméletre tértem, éjszaka volt körülöttem. Gyönyörü, enyhe, hűvös
éjszaka. A csillagok mosolyogva ragyogtak az égen s az erdei rigó
gyönyörű dalt énekelt a lombok között. Villám nem csattogott, ár nem
zúgott, vihar nem tombolt többé. De én lázban voltam s nem volt erőm
lábra állni. A fának lángja elhamvadott már s Miklós holttestét nem
találtam. Az égi tűz fölemészté azt.
Lázban, kínnal, tört-zúzott tagokkal vánszorogtam lefelé a völgynek.
Meddig jutottam: nem tudtam. Eszméletem ujra elhagyott. Jó emberek
találtak meg s haza vittek. Csak otthon, az ágyban, kiállott iszonyu
betegség után, hetek mulva jöttem magamhoz. Anyám és Bóra volt
mellettem. Az életet visszaadták, de a boldogságot nem tudták
visszaadni. Én lőttem agyon barátomat.
Ettől a gondolattól nem tudtam szabadulni. Ez a gondolat megölte
szívemet. Midőn már lábra tudtam állani, hónapok mulva meglátogattam
Bórát. Kezét megkérni nem volt bátorságom. Szentségtörésnek tartottam
volna ezt meggyilkolt barátom emléke ellen.
Bóra eltalálta gondolatom. Oh, ő keresztül látott lelkemnek sötétségén s
édes, szelid, fájdalmas szavakkal, melyek lelkem összetépték, mondá:
– Édes barátom, én nem tudom, én nem kérdem, hova lett Miklós, hanem a
mikor ő majd előjön s esküvőnknél jelen lehet: akkor neked adom kezem.
Addig csak szivem legyen tiéd, mely élni fog eltávozott barátunk
emlékének fájdalmával. Adjon neked az élet enyhülést.
– Oh Bóra, én nem akartam megölni Miklóst!
Ennyit tudtam mondani s aztán eltántorogtam onnan. Elhagytam azt a
vidéket, elhagytam apám és anyám, és sohasem tudtam többé visszamenni.
Több mint ötven éve hordom és táplálom e nyomorult élet kínjait.
* * *
– – Az aggastyán kimerült e beszéd alatt. Minő élet s mekkora fájdalom
volt az övé! Beszéde végén már csak suttogni tudott.
– Itt vagyok, fiu – szólt – e vérszinü ágyban. Mindenütt és mindig – ha
lefeküdtem – azt a vért láttam, mely egyetlen barátom mellől szivárgott
a szakadék partján, a zöld gyepen. E vérszinü ágyban legkevésbbé látom
azt!
– Te vagy fiu, az első ember, ki abból a világból, melyet én örökre
elhagytam, ide jöttél. De te sem jösz többé és más sem jön.
– Te hoztad fiu, az első örömhírt, te mondád, hogy Bóra szivére tétette
a halálban azt az arczképet, melyen az enyém is ott volt. Ez a hír volt
ötven év óta egyetlen boldogságom. Ezzel megyek a sírba. Azt az
arczképet, fejem fölött, te is szivemre tedd.
– De oda tedd. Egy óra mulva ott legyen.
Szólni akartam, de az öreg behunyta szemét. Én alig tudtam könyeimet
visszatartani. Most már tudtam a csonka arczkép történetét.
Még egyszer felnyitá szemeit, melyekben már nem az a fény lángolt, mely
a földieké. Elhaló hangon mondá:
– Fiu, szivemre tedd a képet.
Többé nem szólt és nem mozdult.
A nap már lealkonyodott. A kis szakács lámpákat hozott be. A kis
szakácscsal bejöttek az ebek is. Azt hittem, alszik az öreg.
Az ebek oda mentek hozzá, megnyalták kezét s szomoruan el kezdtek
üvölteni.
* * *
– – Most már ott nyugszik a gyümölcsös fák alatt, melyek minden
tavaszszal virágot hoznak, s a csonka arczkép ott nyugszik szive fölött,
mely többé nem hoz virágot soha.
TARTALOM.
=A ki örökké bujdosott.=
Magyarországban 3
(Menekülés a Száván keresztül. – Két bujdosó nyomtalanul elvesz. – Henri
a vármegyékben. – A veperdi biró. – A lakompaki uriszék. – Kik élnek
még, a kik látták a bujdosót?)
Hadifoglyok – bányarabok 17
(A nagy császárt gyalázni nem engedik. – Megfojtják az orosz tábornokot.
– Hetven franczia meghal, a többit elviszik az uráli bányákba. –
Petropavlovszkojban.)
A szökés az Urálból 25
(A katonai kormányzó gazdaasszonya. – Utlevelet kapnak. – Verchoturjében
és Irbitben. – A dalmatovi jólelkü barát. – A karavánok. – A sós
pusztákon. – Végre elérik, a kik elérik, Orenburgot.)
Orenburgban 42
(A hadzsi. – A szent Nikolai zárda. – A dologház és szivtelen
igazgatója. – Dulemba részvéttel van. – Demidoff herczeg. – A
szabadulás.)
A gaz kalmuk 55
(A francziák két csapatra oszlanak. – Az egyik csapat Lengyelország felé
menekül. – Ennek nyoma vesz. – A kalmuk hajós-gazda. – Éjjel megrohanják
a francziákat. – Kiteszik őket a puszta szigetre. – A halál révén.)
A szigeteken 68
(A halálból most megmenekülnek. – A teknős béka. – A Betegek szigete. –
Holttestek a puszta szigeten. – A kalmuk csikós. – Tüzük is van,
hajlékuk is van. – A tutajon vízre szállnak.)
Ázsiai műhelyben 88
(Utasokkal találkoznak. – A kirdai baleset. – A jenotajevszki fogság. –
A kalmuk csikós megint segit. – Balán uraság. – Valahára jól érzik
magukat. – Ujra föltámad a vágy: meglátni Francziaországot. – Hiába!)
Ujabb bujdosás 109
(Mussza Nukhár bej. – Egy franczia megnősül és Ázsiában marad. –
Megalkuvás a cserkeszekkel. – A sós pusztákon. – Valahára a tengerhez
érnek. – Karaszor bég. – Megint csak rabszolgákká válnak.)
A tengeren 133
(A rabszolgakereskedő-hajó személyzete. – Szanatoglu, az örmény. –
Karaszor bég dühös a francziákra. – Lehetetlen a szabadulás. –
Trebizondba érnek.)
Az örmény cselszövénye 149
(Karaszor bég palotái. – Szanatoglu megcsalja a francziákat. – A
francziák nem tudják, mit csinálnak. – A mollah és a müderrisz. – Az
irtóztató éjszaka. – Az örményt megölik. – Négy franczia is meghal.)
A rabszolgakereskedő háremében 169
(A francziák Mohamed hitére térnek. – Az eunukhok. – Bülbül Baba. – A
két cserkesz testvér. – Férfi lopódzik be a hárembe. – A francziákat
elviszik Konstantinápolyba.)
A török szultán háremében 184
(A sztambuli rabszolga vásár. – Három franczia együtt marad, a többinek
nyoma vesz. – Kamerije szultána. – A háremi élet.)
A török szultán meghal 206
(Ujabb aggodalmak. – A jó szultána megbukik. – Gülnár szultána. – A
három franczia együtt marad most is. – Kirándulás Kis-Ázsiába. – A
francziák megszöknek.)
A bujdosás vége 221
(A Dardanellák partjain Ázsiában és Európában. – A bujdosók a
keresztyének közt is szerencsétlenek. – A magyar biróság megmenti az
utolsó francziát.)
=Elbeszélések.=
Az utolsó Palásthy 233
A ki meghalt, mégis él 241
Mikor a Megváltó született… 272
A megcsonkitott arczkép 290
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
53 |legidősebbbje is |legidősebbje is
134 |fialal, erőteljes |fiatal, erőteljes
167 |Francziaország viszontlátásánák |Francziaország viszontlátásának
181 |pénzvágy-erősebb |pénzvágy erősebb
192 |Khadimhasi valószínüleg |Khadimbasi valószínüleg]