– Igazad volt édes anyám. Mindig igazad volt. És én mégsem hittem neked.
De csak most az egyszer nem hittem. Ugy-e megbocsátasz nekem? Először és
– utoljára.
– Gyermekem, egyetlen fiam – szólt a nő, sürü könyhullatással borulva
fiára – felejtsd el Margitot és légy ura fájdalmadnak. Körülötted leszek
ezentul is; és ha katonai pályád véget ér, elmegyünk együtt, távol e
helytől, az én kis nyugodt hajlékomba. Fiam, kedves fiam – te még boldog
leszesz, értem, anyádért boldog fogsz lenni.
Ákos nem szólt. Valamit látott az égen, oda nézett fel hosszasan.
– Kedves anyám, hagyj magamra; – szólt Ákos a szomoruság fátyolos
hangján. – Holnap reggel támadást intézünk a várra s támadás után fogunk
találkozni.
Az anya eltávozott. Ákos nyugalma csalódásba ejté. Az erős férfi – azt
hivé – leküzdi a fájdalom rohamait.
Nyugodt volt Margit is. Pedig nem bizott egészen Norberték
fegyverszerencséjében. De jegyese volt Norbertnek. Igaz, hogy Ákos néha
még most is eszébe jutott.
Épen értesült valami megfoghatatlan módon arról, hogy Ákos már kapitány
s az ostromló sereg között van, midőn Norbert bejelentetett hozzá s
belépett.
– Ah barátom! – szólt a hölgy – épen jókor, egy kellemes ujsággal
szolgálhatok.
– És az?
– Sommegyery Ákos az ostromlók között van és már kapitány.
– És oly kellemes ujság ez önnek, kedvesem? – kérdé Norbert, ki épen nem
talált e hirben valami különösen örvendetes dolgot.
– Természetesen, épen arról gondolkodám, hogy ha lehetséges volna,
szeretnék vele találkozni.
– Margit, ön még most is féltékenynyé tesz engem. Holnap reggel támadást
intéz az ostromló sereg és Ákos valószinüleg a támadók között leend. Ha
ön velem jönne, talán találkozhatnék Ákossal és engem mindenesetre
kikerülne ön mellett a veszély.
– Ez érdekes lenne, Ákossal a csata hevében találkozni. Bravo Norbert,
ez jó gondolat, megyek önnel.
– Az istenért, mit akar ön? – szólt Norbert megijedve.
– Megyek önnel.
Hiába kérte Norbert, hogy álljon el iszonyu szándékától, hiába
könyörgött, hiába ijesztgeté s festé le előtte a csaták borzalmait,
Margit hajthatlan maradt.
– Oh Margit, – szólt – ön szerencsétlenné tesz engem. A legiszonyubb
válság előestéjén kérem önt és kérem az égre és szerelmére, ne jőjjön
oda, a hol a halál az úr.
Hiába.
Néhány percz mulva Norbert a legszebb ifjuval karon fogva ment a
várparancsnokság irodájába, a hol a várőrség közé e szavakkal vétette
föl társát: »Mágocsy Károly kadét.«
Minő szép volt Margit a feszes katonai ruhában! Minő mozdulatokkal ment
végig az utczán! Ha imádói így láthatták volna!
De imádói nem gyönyörködhetének benne sokáig. Még Norbert sem.
Sem Norbert, sem Ákos nem tudának aludni ez éjszakán. S álmatlanságuknak
nem az ágyúk szakadatlan dörgése volt az oka.
Midőn a keleti égen a hajnal lassu pirja kezdett elömleni, megszünt az
ágyuszó, de megharsantak az ostromló sereg trombitái.
Május 21-ik napja volt.
Szép tavaszi reggele az évnek, dicsőséges napja a honvédfegyvereknek.
Ellenállhatatlan áradatként nyomult előre a honvéd mindig följebb,
mindig följebb, föl a vár fokára, föl a hősi hirnek szinhelyére.
Ákos némán vezette csapatját föl a bécsi kapu táján.
Arcza hideg volt, mint a márvány, és mosolytalan, mint a tél. Lelkéből
kihalt már az életnek, a dicsőségnek, a szerelemnek vágya. Kötelesség és
halál: összevont szemöldökeiről e két szó volt olvasható.
Katonái jól ismerték, de soha sem látták így. Megdöbbenve tekinték
halavány arczát. De nem kérdezősködtek, mentek utána.
Gyilkos tüze volt az a kartácsnak, mely fogadta őket a várhegy lejtőjén
és mindenütt. Ákos nem is vette észre s katonái mosolyogva üdvözlék a
tüzet.
Hanem a rohamnál hősökre találtak.
Egy kapitány s egy ifju kadét parancsnokolt a védő seregcsapat fölött.
Norbert és Margit volt az.
És Margit lángoló szeme jobban meghóditá a hadak istenét, mint Ákos
halavány arcza.
Háromszor látta elbukni zászlóját Ákos a várfal ormain. Háromszor lőtték
le zászlóját egymás után. Háromszor szoriták vissza csapatját.
És midőn már csapatja kétségbe volt esve, maga ugrott föl a vár falára s
magasra emelvén a lobogót, előre nyomult a védő sereg sürü sorai közt.
»Utána!« orditá a honvéd s mint a szilaj förgeteg szórta szélyel Ákos
mellől Norbert embereit.
S biztosnak tartá a tért, midőn uj erő jött ellene, és ezt személyesen
vezette a kapitány és a kadét.
Szempillanatnyi szünet állt be, mialatt szemközt állott a két sereg.
Egy iszonyu sorlövés mindkét oldalról, s midőn a füstgomoly eloszlott,
rémülve látta a honvédsereg Ákost térdre esve.
Közel járt a golyó szivéhez, el is bukott bele, de a zászló nyelét nem
ereszté el, s annak segélyével térdre emelkedett.
Ekkor ismeré meg Margitot – ki alig néhány lépésre állott mellette.
– Margit! – kiáltá tompa hangon.
Margit oda tekintett s a harczi zajon keresztül hangzó sikoltás
tanusitá, hogy ő is felismerte Ákost.
Fölismerte, de késő volt már. Egy ágyugolyó Margit mellett szakitá szét
Norbertet s a fölszakgatott kőtördelék eltemette Margitot. Vagy elájult,
vagy meghalt, de mozdulatlan maradt.
Mire a nap fölkelt: Buda be volt véve.
Mire a nap fölkelt: Ákos meg volt halva.
* * *
Margit nem halt meg. Arczát eléktelenité a seb s egyik szemevilágát
elveszté miatta, de nem tudott meghalni. Ez volt a büntetése.
Csendes őrület lepte meg elméjét s Norbert kapitánynak s Ákosnak mint
zászlótartónak emléke örökké ott játszik képzelete előtt.
Azt hiszi, hogy önmaga is meghalt s midőn Henczi szobrán látja:
»Freyberg Norbert kapitány« és »Mágocsy Károly kadet« bizvást elmondja
mindenkinek:
– Lássátok, én már halott vagyok.
Igaza van.
– – – És a jó édes anya élettelen rogyott egyetlen fiának holttestére.
MIKOR A MEGVÁLTÓ SZÜLETETT…
Az öreg kapitány ott lakott a Cserháti utczában. A Cserháti utcza pedig
ott nyujtózkodott végig valamelyik túladunai kis város keleti felében.
Az öreg kapitányt ismerte minden ember a városban és a városnak
környékén. Volt ugyan már valami hatvan éves, hanem azért termete olyan
egyenes, melle olyan domboru, bajusza olyan fekete, szeme oly tüzes és
hangja olyan dörgő vala, mint az előtt harmincz évvel.
Tagyosy András volt a neve.
Csak szegény paraszt legény volt fiatal korában. Ágról szakadt árva, ki
ugy nő fel, miként a vadfa. Futó barom megtapossa, vihar megczibálja,
járó-kelő ágát metszi, soha senki meg nem őrzi s mégis felnő egyenesen,
daczol a korral és a förgeteggel s koronáját emeli az égnek.
Valami nemes legényt, miért, miért nem, fültövön legyintett. Utána esett
ezért a komiszárius s utána küldte a vármegye pandurjait. Bizony tömlöcz
lett volna a gonosz tréfa vége.
Szerencsére bekövetkezett a franczia futás. Kellett a legénység.
Szüksége volt a királynak katonára, s az üldözött legény oda állt a
verbunk elé.
Oda is állt, fel is csapott, felölté azt a huszárdolmányt, a mely
erősebb vállakon még soha meg nem feszült.
Vésznek, viharnak oda sem nézett s komoly arczán csak akkor villant meg
az örömnek lángja, ha ellenséget látott maga előtt.
Mire vége lett a harcznak s mire balkarját össze tudta törni egy
kóválygó golyó, s mire mindenféle felcser a nagy sebet így-amugy
behegeszté: akkorra már így szólt hozzá öreg legénye:
– Hejh vitéz kapitány uram, ilyen kézzel nem tartjuk a kantárszárat,
haza kell már mennünk!
Az öreg legénynek igaza volt. A kapitány nyugdíjba ment s haza
bocsájtatott.
Haza! Hol volt neki otthon? Apját, anyját soha se látta, rokonokat soha
se ismert, neki mehetett a széles nagy világnak.
De nem ment neki a széles nagy világnak. Valamikor, fiatal hadnagy
korában, látott egy szép lánykát, jól megnézte két kemény szemével, nem
is feledte el soha. Oda tartott egyenesen, hátha még a szép leányka
emlékezni fog rá.
Szíve nem csalódott és néhány hét mulva ha ép karjával átölelé azt a
szép leánykát, büszkén mondhatá el: édes feleségem!
Boldog volt és nyugalmas életük. A csöndes kis városba alig ért el a
nagy világ zaja. Egy félszemű zászlótartó, egy recsegő hangú alezredes,
egy falábu főhadnagy, egy visszavonult udvari tanácsos, egy köszvényes
referendárius s a jó öreg lelkész volt minden társaságuk. No meg a kis
Kálmán gyerek, a ki erős volt mint a vasék és nagyokat kurjantott, mint
az erdei rigó.
Ő volt atyjának minden öröme és apjának minden reménysége. Sokszor
mondta az apja, ha egy csatát kellene elveszteni vagy ezt a gyereket,
bizony el nem tudná gondolni, melyiket válaszsza.
Hát még mikor szegény anyja meghalt s kikisérték a temetőbe a kerek
kápolna mellé!
A vén katona akkor ejté az első könyet és az a marczona szív akkor fájt
először keserűen.
De megvolt még a kis Kálmán, kinek arczán felismeré a kapitány a jó
anyának minden arczvonását. Oh ezt a gyereket többé sohase ereszti el
maga mellől.
Csakhogy az a gyerek tizennyolcz éves suhanczczá nőtt már fel és az
1848-ik évről szólt a kalendárium és a fiatal szíveken egy furcsa érzés
rezgett végig, mint végigrezeg a szellő az erdők lombjain.
Egy nyári napnak reggelén mámoros arczczal állit be Kálmán az öreg
kapitányhoz. Nem bortól és szerelemtől, hanem álmatlanul átvirrasztott
éjszakától volt mámoros arcza.
– Apám, az Al-Tiszánál ráczok ölik, gyujtogatják a magyart, elmegyek
honvédnek.
Az öreg kapitány botot faragott nagy gondosan egy vadkörtefa ágból. Kést
és faágat csöndesen félretett a kis asztalra, a mint fiának halavány
arczát meglátta és rezgő hangját meghallotta.
– Minek mégysz el fiam?
– Honvédnek.
– Mi az? Pandur, drabant, katona vagy privatdiener?
– Az a nemzet katonája.
– Szamár vagy édes fiam. A királynak van katonája, a vármegyének van
katonája, a főispánnak és a püspöknek van katonája, a nemzetnek pedig
nincs. A ki valami, az valami, a ki pedig semmi sem, az csavargó és
betyár. Mi akarsz te lenni?
– Honvéd a ráczok ellen, – kiált föl a fiu nagy daczosan.
A vén kapitány felállt, kezébe vette a vadkörtefát s így szólt szép
csöndesen gyermekének.
– Anyád két hónapja hagyott el, azt megcsókoltam; te most akarsz
elhagyni, téged e darab fával csaplak agyon.
A fiu egy pillanatig meredt szemekkel nézett apjára s aztán az ajtóhoz
tántorodott és két szemét befogta két kezével.
A vén kapitány oda ment gyermekéhez, megfogta a kezét s kilóditotta a
pitvarba.
– Eredj iskolába, ott a helyed, különben haza ne várjalak az ebédhez.
Tovább faragta a botot és a gyermek elment az iskolába.
Furcsa idők jártak. Valakinek eszébe jutott a nemzetőrség ott a kis
városban. Mindenféle szabó, csizmadia, kéményseprő, patikárus tanulta a
katonadolgot a piacz közepén. Ha a vén kapitány meglátta őket, akkorát
kaczagott, hogy hangja elhallatszott még a kálváriára is.
A félszemü zászlótartó, a recsegő hangu alezredes, a falábu főhadnagy, a
visszavonult udvari tanácsos s a köszvényes referendárius gyakran
összejöttek az öreg kapitánynyal és mondtak neki hajmeresztő dolgokat.
Az országgyülés összeveszett a koronás királylyal. A paraszt nem lesz
többé paraszt és a nemes ember nem lesz többé nemes ember. Kétféle
katona lesz ezentul az országban. Hétköznapi és vasárnapi. A hétköznapi
katona lesz a császár katonája, a vasárnapi katona lesz a nemzetőr és a
honvéd. Rácz és oláh öli a magyart a császár nevében s Jellasics átjött
a Dráván, hogy elfoglalja ezt a mi országunkat.
Csak hallgatta mind ezt az öreg kapitány. Csak csóválta a fejét e nagy
dolgokon. Csak szeretett volna századja élére állani és azt a mindenféle
kasza-kapakerülő, népámitó, királyával ellenkező országgyűlést széllyel
verni.
Egyszer az a Kálmán gyerek egész nap nem szólt egy szót sem. Könyveit
összerakta, összekötözgette, rajztábláját a sarokba állította,
mindenféle penzumokat és irományokat elégetett, s aztán szépen bement
apja szobájába.
– Apám, el kell mennem honvédnek. Tanulótársaim már mind a csatatéren
vannak, ki Jellasics ellen, ki Szent-Tamásnál. Én sem maradhatok többé
itthon.
Az öreg kapitány megfogta fia kezét s leültette maga mellé a pamlagra.
– Édes fiam, tudod, hogy én hű szolgája voltam uram királyomnak teljes
életemben. Tudod, hogy mind én, mind te az ő kenyerét eszszük, s hogy ha
te beállasz a lázadók közé: én kenyerem, rangom, becsületem vesztem. Mit
akarsz? Nem a mindennapi kenyér bánt engem. A gazdátlan eb is elél, a
meddig elél. De nézd ezt.
Az öreg kapitány levette kardját a szegről s hüvelyéből kivonva fia elé
tette. És az almáriom belső fiókjából kivett három érdemrendet és azt is
a fia elé tette. És aztán erős dörgő hangon folytatá:
– Annak a kardnak az éle tizenhét helyen van kicsorbulva. Azt az
érdemrendet fölséges császárom és királyom az ezred előtt akasztá
mellemre, mikor Rosé generálist levágtam és hat ágyuját elfoglaltam. Ha
azt akarod, hogy azt a kardot előttem törjék ketté s azt az érdemrendet
a szemem közé vágják, eredj lázadónak.
A gyermek sírt. Szólni nem tudott.
– Ne sírj fiam. Szegény paraszt fiú voltam, apátlan és anyátlan árva. Az
a kard lesz egykor minden örökséged tőlem és nevemnek becsülete.
A fiú letörlé könyeit s kiment a szobából.
Az öreg kapitány visszaakasztá kardját a szegre, s érdemrendjeit nagy
gondosan tiszta papirba burkolva visszatette az almáriom belső fiókjába.
És elgondolkodott. És elgondolta, ha most annak a fiúnak jó anyja még
élne, mennyi szomoruságot okozna az a fiú annak. Vagy talán nem okozna,
mert hiszen anyját el nem hagyhatná a világért sem.
A fiú nem szólt többé háborúról. Szótalan volt és szomorú. S szomorún
következtek egymásután a napok.
Karácson előtti estén ott volt az öreg kapitánynál a félszemű
zászlótartó, a falábu főhadnagy és az öreg lelkész.
A falábu főhadnagy diadalérzettel közlé, hogy az ország fővárosából
futnak a rebellisek; hogy egy seregük fönt a Kárpátokban elveszett a
hidegtől; hogy a zürzavarnak immár vége lesz nemsokára.
A fiú hallgatott.
A jó öreg lelkész, midőn késő este elbúcsuzott és haza ment, áldást
mondott a házra, hol apa és fiú úgy szeretik és úgy becsülik egymást e
szomorú zürzavaros világban is.
A fiú hallgatott.
Az öreg kapitány, midőn a lefekvéshez készült, azt mondá fiának:
– Szegény jó anyádnak ez volt legnagyobb ünnepe, Mikor a megváltó
született. Öröme ilyenkor oly tiszta volt. Holnap reggel édes fiam,
megleplek valamivel, a mi téged boldoggá tesz.
A fiú hallgatott. Hallgatott és bement szobájába.
Reggel korán fölkelt és díszruhájába felöltözött az öreg kapitány.
Érdemrendjeit nagy gonddal feltűzte mellére. Várta fiát.
A fiú nem jött elő és szobája néma volt.
Az öreg kapitány bement a fiú szobájába. Az ágy felbontva, de
érintetlen. A fiú alsó és felső ruhái gondosan sorba rakva asztalon és
széken. Az ágynak vánkosán egy nyitott levél. A levélben irva:
»Édes jó atyám! El kellett mennem. Szegény hazánkat védelmezni kell.
Mindent itthon hagytam, mit te vettél nekem. A császár pénzén vetted.
Édes jó atyám bocsáss meg. Becsületed és neved megkimélem. Csak szíved
tudja, hogy én fiad vagyok, én nem mondom azt senkinek. Akkor nem bánt
téged senki. Anyám sírkövét megcsókolom, mielőtt eltávozom. Isten
veled.«
Az öreg kapitány elolvasta ezt a levelet. És körülnézett s nem látta a
gyereket sehol. És szemeit elfutotta a vér és mellét a fájdalomnak hörgő
hangja akarta ketté szakitani. Ugy állt egy pillanatig felborzadott
hajjal.
S aztán mint villám ugrott kardjához, mezitelen karddal sulyos
lépésekben ment ki a szabadra.
Künn viharzott a hófergeteg. Üvöltött a szélvész és a fák csikorogtak
sulyos keze alatt. Az utczák néptelenek voltak.
Az öreg kapitány végig tekintett az utczán kelet felé és nyugat felé.
Nem látott senkit.
Hajadonfővel volt. A csapkodó hópelyhek belekapaszkodtak fekete
bajuszába, fekete szemöldökébe és fekete hajába. És bajusz, szemöldök és
haj fehér lett a hótól vagy a megfékezhetlen indulattól. Nem ismert
volna rá még a házi eb sem.
Elindult kelet felé. Az utcza végén volt a temető. A temetőbe indult. A
temetőben feküdt az anya, ott kereste a fiút is. Lángoló haraggal és
kivont karddal kereste ott. Lompos kutyája tétovázva törtetett utána.
A temető mellett országút, az országút mellett szérü volt. A szérün
szalmakazalok, a kazalokon varjak gubbaszkodnak. És a temető keresztfái
is telvék valának a tél fekete madaraival.
Az öreg kapitány lábai alatt csikorgott a hó. A zajra fel-felröppent
egy-egy madár. A lompos kutya utána tekintett a felröppenő madárnak, az
öreg kapitány nem vette azt észre.
Megállt az anya sirkövénél. A sírkövön nem látszott a fiú búcsucsókjának
nyoma. A vihar elfútta onnan.
– Itt volt – hörgé az öreg kapitány. – Hova lett innen? Asszony, add elő
a kölyket.
És megsuhintotta a meztelen kardot.
És a kard leesett a földre. És az öreg kapitány két szeméből kicsordult
a köny. És inai megtörtek a sírkő előtt s az öreg ember forró homloka
oda tapadt az eltemetett anyának hideg sírkövéhez. A sírkő nem adta elő
a kölyket.
A lompos kutya nem értette a dolgot. Szaglálódni kezdett s
nyomról-nyomra bukdácsolva kiment a temetőből, átfutott az uton s oda
állt egy szalmakazal elé. A kazal déli oldalán egy szűk, sötét üreg
tátogatott. Az üreg előtt a kutya elkezdett üvölteni.
Az üvöltés hangjára felvetette marczona fejét az öreg kapitány. Egy
gondolat czikázott át agyán, felugrott a sírkő mellől s rohant a
kazalhoz.
– Itt kell lenni – dörgé komor, mély hangjával.
– Hitvány kölyök, állj ide elém! – kiáltott be a sötét üregbe.
Az üregből sóhajtás hangja s lassu szalmazörgés hallatszott.
Az öreg kapitány dühösen furakodott az üregbe s vasmarokkal megragadva
egy mezitelen gyermekvállat, kilökte a csikorgó fagyra.
Erzsike volt, a koldusleányka. Étlen és ruhátlan, édes szó és meleg
hajlék nélkül a szalmakazalban tölté a gonosz éjszakát. Félig fagyva,
félig halva, mégis felsikoltott a rettentő ember keze alatt s aztán
erőtlenül összeesett.
Az öreg kapitány meredt szemekkel dőlt a kazal oldalához. Szegény
koldusleányka ott vonaglott lábai alatt. A bámészkodó lompos kutya végig
szaglászta kékülő ajkait, dermedt kezecskéjét, jégsebzette mezitelen
sovány lábacskáját. És azután végig-végig nyalogatta, mintha föl akarta
volna melegiteni.
Az öreg kapitány magához tért. Oda lépett a lánykához s elrugta a kutyát
mellőle. És aztán lehajlott és gyöngéden fölemelte és karjaival
betakarta a didergő gyermeket.
– Enyém ez a gyermek s nem a tiéd, – szólt a lompos ebnek, mely
kiváncsian nézte a kolduslánykát az öreg kapitány karjai közt.
Az öreg kapitány visszament a temetőbe, az édes anya sírkövéhez. És
megmutatta a kolduslánykát a hideg sírkőnek és megcsókolta mindakettőt.
– Azt a másikat sohase lássam többet, ez nem hagy el engem soha.
Aztán fölvette a földről a hideg kardot. S a hideg kardot és fagyos
leánykát haza vitte fölmelegült szívvel. A lompos kutya vígan
ugrándozott előtte.
A félszemü zászlótartó, a recsegő hangú alezredes, a falábu főhadnagy
csodálkozva nézték, a mint az öreg kapitány a kolduslánykát megmosdatá,
fésülgeté, csókjaival melengette, meleg ruhába felöltöztette s
cziczomával ékesgeté.
Mikor a lányka már vidáman mosolygott a meleg kályha mellett, azt kérdé
tőle az öreg kapitány:
– Láttál-e valakit az éjjel a temetőben?
– Nem láttam senkit, nem is mertem oda nézni.
– Jól van. Emberkopogást sem hallottál egész éjjel?
– Nem hallottam egész éjjel, hanem éjféltájban minden fekete madár
felröppent ülőhelyéből és csunya károgásuk fölvert az álmomból.
A lányka kicsi testén borzadály csuszamlott végig.
Az öreg kapitány nem beszélt többé a fiúról, a ki elszökött, a ki apját
elárulta, a kit apja megátkozott, a ki nevét is eltagadta, s a kit
karácsony éjszakáján csúf fekete madarak károgása üldözött el anyjának
sírkövétől. Nem beszélt róla soha.
De nem is hallotta hírét soha.
Ment az ifjú elszántan, visszatarthatlanul.
Fájt neki elválni jó apjától s édes szeretett anyjának sírkövétől.
Sokáig sírt, sokáig zokogott a sírkő mellett letérdelve.
Aztán szive bezárult és könyei elapadtak. És megtörlé arczát s fölnézett
az égre. Az égnek nem volt csillaga; a vihar, a förgeteg volt az égen is
az úr.
A várostól negyedórányira magas domb fekszik. E dombról még egyszer
visszanézett arra a városra, a melyben a szülőházat, a gyermekemlékeket,
a soha vissza nem térő ifjú boldogságot, a szerető, de haragos apát
hagyta.
Szemeiből még egyszer kicsordult a köny. Megijedt e könytől. Hisz ő
honvéd akar lenni. Hirtelen letörlé s szilárd lépésekkel ment szemközt a
süvöltő viharnak.
Hetekig bujdosott. Éjben, fagyban nyugta nem volt. Farkasok tanyáján,
győző ellenség csapatain keresztül törekedett eljutni a honvéd
fővezérhez. Üldözött az üldözöttet, bujdosó a bujdosót keresi fel.
Lábbelije rongy, ruhája foszlány, zsebe üres, szíve telve szent
fogadással: így jutott el a fővezérhez.
A fővezér hideg, komor ember vala. Szerette a katonát, de nem szerette
az éretlen gyerkőczöt és az üres lelkesedést. Mikor Kálmánt meglátta és
látta gyermekarczát s vihartépte rongyos öltönyét, haragosan mondá neki:
– Táborom nem kórház s én nem vagyok iskolamester. Eredj haza a meleg
kályha mellé s tanulj írni és olvasni.
Az ifjú merev arczczal és suttogó hangon mondá neki:
– Én pedig honvéd leszek.
A fővezér tetőtől talpig jól megnézte a fiatal embert.
– Ki küldött ide? Apád, anyád?
– Magam jöttem, nincs sem apám, sem anyám.
Nem mondott igazat! Hanem azért csak elfogadták.
Másnap már megtanulta, hogy kell bánni a puskával és aztán azt is
megtanulta, hogy kell játszani a halállal. De a nevét meg nem mondta
senkinek.
Végig küzdött minden csatát. És szerzett hírt és dicsőséget,
bajtársaktól elismerést, szép asszonyoktól hódolatot, nemzetétől
kitüntetést – de a nevét meg nem mondta soha.
És kapott sebet is. A debreczeni csatában kilőtték lovát alóla, s bal
lábában egy otromba golyó s vállában egy kozáklándzsa akadt meg.
Ott feküdt a csatatéren – jótehetetlen önmagával. Ott szedték föl jó
emberek vérevesztve, elájultan. Föl is szedték s jól vagy rosszul be is
hegesztették sebeit.
De mire magához jött: bajtársait nem találta többé. A honvédsereg is
elpusztult, a szent ügy is elbukott, a haragos fővezér is gyászos véget
ért. És a jó emberek is, kik ápolták, okos emberekké váltak s vállára
akasztva egy darab szűrt, kezébe adva egy botot s telerakva iszákját
három napra való száraz eledellel: útnak eresztették haza felé.
Haza felé! Szomoru világ volt akkor otthon.
Az öreg kapitány jól elgondolta a dolgot, mikor a fiút vissza akarta
tartani.
Uj hatalom, uj törvény, uj igazság, uj emberek jöttek a régiek helyére.
Az öreg kapitányt önigazolásra hívták föl. Hol járt, mit csinált, kivel
czimboráskodott: adjon róla számot. A három rendjel és kardjának
tizenhét csorbája nem mentette meg a vizsgálattól.
De voltak tanui. A félszemü zászlótartó, a recsegő hangu alezredes, a
falábu főhadnagy, a visszavonult udvari tanácsos, a köszvényes
referendárius s az öreg lelkész mind valamennyien igaz hitükre,
becsületszavukra állottak jót mellette.
Megkapta az igazolványt s ujra megkapta a nyugdijat.
De találkozott kaján ember, a ki följelenté, hogy fiát elküldte
honvédnek.
Hiába istenkedtek jó barátai. Hiába mondogatták a hatalmas urak előtt,
hogy a fiú apjának ellenére ment el s apjának átkát vitte magával: nem
használt az semmit.
Karácson előtt való napon megjelent az öreg kapitánynál a polgármester.
A polgármester jó barátja volt az öreg kapitánynak. Ismerték egymást még
a régi inzurgens világból.
– Rossz hírrel jövök öreg bajtárs – szólt a kapitányhoz. – Itt van
Falkenheim generális rendelete. Nyugdíjadtól megfoszt, fegyvereidet
bekivánja, rendjeleid konfiskálja. Készen lehettél mindezekre.
Készen volt ezekre az öreg kapitány és mégis remegtek ajkai és mégis
villámokat szórtak szemei, mikor a gonosz közlést meghallotta.
– Jól van – felelt rekedt hangon. A kölyök volt az oka ennek is. De
szemem elé ne kerüljön többé ez életben. Nem is kerül. Ott rothad már
valami útfélen. Jól van.
Leszedte a fogasról fegyvereit és sorba rakta az asztalon. Az almáriom
belső fiókjából nagy gondosan kivette a három rendjelet és azt is oda
tette az asztalra. És megállt az asztal előtt és összekulcsolt kézzel
bámult az asztalra.