szerzett s kellő kitanitás után Sztambulban és egyébütt elárusított,
volt egyszer két cserkesz testvér. Egy fiú és egy leányka. Mindegyik jól
kifejlődve s egymáshoz csodálatosan hasonlítva. Ha mindkettő férfi, vagy
mindkettő női ruhában volt: alig lehetett őket egymástól
megkülönböztetni. A fiú is, a leányka is külön-külön lakott társaival és
társnőivel, egyik a férfi rabszolgák tanyáján, a hova először a
francziákat is telepítették, a másik pedig a nők tanyáján, mely a hárem
kertje mellett feküdt, attól egy alacsony fallal elválasztva. A
rabszolganőket gyakran bevitték a hárembe szolgálatra s a háremhölgyek
is gyakran látogatást tettek a rabszolganők tanyáján.
A fiú és lányka igen szerették egymást. Az apa, midőn őket a bégnek
eladta, egyúttal kikötötte, hogy a két testvér, míg a nő hárembe s a fiú
szolgálatba nem kerül, meglátogathassák egymást, a mikor akarják. A két
testvér, hol egyik, hol másik, gyakran óhajtotta a látogatást s mivel a
bég megigérte s igéretét meg is szokta tartani, a két testvér gyakran
összejött a vén Bülbül beleegyezésével, kinek az iránt meg volt
utasitása a bégtől s ki a rabszolganők tanyáján is meg volt bízva a
felügyelettel. Az összejövetel a rabszolganők udvarán vagy a szabadban,
vagy egy kis faházikóban történt, mindig egy eunukh felügyelete alatt.
A két cserkesz gyermek gyakran csinált magának mulatságot azzal, hogy
öltönyüket, melynek szépsége és drágasága volt legfőbb gyönyörüségük,
egymással elcserélték. A fiú a leánynak, a leány a fiúnak ruhájába
öltözött. Az otromba eunukh nem talált a mulatságban semmi rendkivülit.
Egykor a leányka elmondá e mulatságot a háremben, az odalikok kaptak a
tréfán s a leánykát rábeszélték, hogy a legközelebbi alkalommal ismét
öltöztesse fel a fiút nőruhába s vigye be a hárembe. A leánykának is
tetszett az ötlet s különösen megállapították a tervnek minden
részletét.
A terv sikerült is. A lányka kettős ruhát vett magára. A faházikóban
egyiket leveté, a fiú abba felöltözött, saját ruháját az eresz alatt
elrejté s ekként belopózott a rabszolganők lakhelyére, innen pedig az
odalikokkal együtt a hárembe, melynek elég terme és fülkéje volt arra,
hogy mind az úrnők, mind az eunukhok figyelmét elkerülje. Ez a csíny
igen gyakran sikerült s az odalikoknak nem kis mulatságukra szolgált.
Egyszer azonban a fiú több napon át a háremben maradt, teljesen bízva
mind ő, mind az odalikok abban, hogy a fiú távolléte a rabszolgatanyán
feltünni nem fog. Talán nem is tünt volna fel, mert a cserkesz
szolgákkal nem igen törődtek, miután megszökésüktől tartani nem lehetett
– ha véletlenül két odalik egymás közt keservesen össze nem vesz s
boszujok a titkot föl nem fedezi. Az egyik odalik ugyanis, kit a másik
földre gyűrt és összevérezett, rögtön futott az első úrnőhöz s annak
szívszakgató panaszok és siránkozások közben elmondá az egész
gonoszságot. A mi pedig a dolgot sulyossá tette, az abból állt, hogy a
fiú épen akkor is a háremben rejtőzött.
Az úrnő egészen felháborodott a példátlan merényleten. Az odalikot
kivallatá s megtudta azt, hogy a cserkesz fiu és leányka ki- és
beeresztése alkalmával mindig jelen szokott lenni Bülbül Baba is, ki
azonban semmit sem tudott a dologról. Az úrnő különben is haragudván a
vén eunukhra, a miért ez a harmadik nő üldözése körül nem járt kezére,
elhatározá most annak láb alól eltételét. De miután a bég e pillanatban
nem volt otthon, az odalikot egy kerevet lábához saját kezeivel
megkötözé, nehogy időközben eljárjon a szája, maga pedig százszor is
lemorzsolta a teszpijén, olvasóján, szokott imádságát, hogy ekként
könnyült lélekkel várja be a bégnek hazaérkezését.
Szerencsére az odalik kimaradása szemet szúrt társnői közt s gyanujok
támadt: vajjon boszujában, dühében nem árulkodott-e az úrnő előtt. A
cserkesz fiút rögtön kicsempészték a háremből s aggodalmukban az esetet
fölfedezték Henri előtt, bízván ennek jólelküségében s egyuttal
megkérvén őt, hogy segítsen nekik kilábolni a fenyegető bajból, ők
készek mindent életre halálra eltagadni és a föltétlen tagadásra a
cserkesz leánykát is rábírni.
Henri rögtön ment a vén eunukhoz.
– Baj van, – mondá, – nagy baj van Bülbül Baba. Az odalikok azt
álmodták, hogy egy szemtelen férfi sok napon át ott rejtőzködött a
háremben.
– Együgyü Hanari, hát mi nagy baj van ebben? – szólt az öreg Henrihez,
kit mindig Hanarinak nevezett. Ki tudná a madárnak megtiltani, hogy a
fejünk felett át ne repüljön és a bolond álomnak megtiltani, hogy az
alvót meg ne lepje?
– Igaz az Bülbül Baba, hanem egy odalik ébren is látta a férfit s meg is
jelentette az úrnőnek, a ki csak a kegyelmes béget várja haza, hogy
Bülbül Babát elárulja.
– Részeg vagy te Hanari, bizonyosan annyit ittál, hogy ötven korbácsot
szeretnél rá enni.
Henri elmondá most az egész históriát a mogorva eunukhnak rettenetes
lelki gyötrelmére, kivel ilyen eset még sohase történt. Henri egyúttal
magára vállalta, hogy mindent kiegyenlít, beszélni fog a cserkesz
fiúval, megnevezi az árulkodó odalikot s tanácsolta Bülbülnek, hogy a
béggel ő beszéljen először s közölje vele, hogy az odalik haragtól és
nargilétől megbódulva miket beszélt az úrnőnek, mily nagy lelki
háboruságot okozott ezáltal annak s mily nagy büntetést érdemel ezért.
Bülbül Babának tetszett a terv. Henri rögtön ment a cserkesz fiúhoz s
megmondá neki, hogy ha száján kiejt valamit, őt megfojtják, testvérjét
pedig megkorbácsolják meztelenen. A fiú hősiesen fogadott mindent és
semmi kétség sem lehetett az iránt, hogy fogadását megtartja, ha tüzes
harapófogóval csipkedik is. A vén eunukh elkészíté előre a béget, úgy,
hogy mikor az úrnő magához hivatá s közlé vele a rettenetes titkot, a
bég azt felelé:
– Tudom, tudom, Bülbül Baba megmondta már; – az odalikot korbácsoltasd
meg, a miért a te nemes szívedet ily hazugsággal úgy megháborítá.
Az úrnő pattogni kezdett s végül azt mondá, hogy a cserkesz most is a
háremben van. A bég erre teljes hideg vérrel oda rendelé az összes
háremőri személyzetet, oda hozatott egy széles pengéjü kardot s azt
mondá az úrnő előtt:
– Minden ajtóhoz kettős őr állíttassék. Az úrnő megvizsgálja a háremet
és ha ott idegen férfi találtatik: ezzel a karddal először az a férfi s
másodszor Bülbül Baba összeapríttassék.
Az úrnő elhallgatott, de azért a viszgálatot teljesité. Természetesen
nem lett belőle semmi. Hanem a cserkesz fiút is a legelső hajóval
Sztambulba a vásárra szállították. De ettől az időtől kezdve a francziák
szerencséje meg lett alapítva a vén eunukh előtt.
Igaz, hogy ez a szerencse csak annyit jelentett, hogy ezentúl sem maga
nem kételkedett, sem kémeket nem állított a vén eunukh a francziák
ellen. Bízott bennük egészen s a bizalom árnyékában a francziák is
sokkal bizalmasabbakká váltak az odalikok irányában. Ezek virgoncz,
pajzán, gyakran kaczér enyelgései elől nem tértek ki többé oly hidegen s
a háremi szórakozás mindazon titkos örömeit élvezhették, melyet csak
személyes helyzetük megengedett.
A francziák török neveket kaptak az áttérés alkalmával. Henrinek Jusszuf
Hanari név adatott s többi társa is Iszkender, Kabuk, Mussza, Ibrahim s
egyéb ilyféle névhez jutott, leginkább olyanhoz, mely a keresztyéneknél
is, de a törököknél is divatban van. Egymás nevét mégis sok időbe telt,
míg egészen megtanulták s nem utolsó mulatságuk volt a sok apró zavar,
melyet a neveknek maguk közt előfordult gyakori eltévesztése a háremben
okozott.
Több mint harmadfél évi háremi élet után elvégre Karaszor bég
elhatározta a francziák eladását. Bár – úgy látszik – szerette őket s
bár fiait és leányait franczia nyelvre is általuk taníttatta: mégis a
pénzvágy erősebb volt nála, mint a személyes vonzalom és megszokottság s
1833-ik év augusztus hónapban az összes francziákat hajóra rakatta, hogy
őket Sztambulba elszállítsa.
Sajátságos érzelemmel váltak meg a francziák Trebizondtól s kivált a
háremtől, habár rövid időre is. E férfiak elérték már életük delét a
nélkül, hogy állandóan nőtársaságot élvezhettek volna. Tizennyolcz-húsz
éves ifjú korban a nagy császár katonái, s aztán rögtön részesei a
rettentő moszkaui hadjáratnak, átszenvedve a visszavonulás leírhatatlan
kínjait; aztán hadi foglyok, bányafegyenczek s tizenkét év óta szökevény
bujdosók, soha egy nyugodt hónapjuk nem volt, melyben a családi élet
nemes örömeire gondolhattak volna is. S ha lett volna is alkalmuk: a
kiolthatatlan vágy, haza jutni Francziaországba, eltiltá őket a
megtelepedés s a valódi szerelmi viszony vállalatától. Kalandjaik és
szenvedéseik alatt gyakran majdnem végképp megtört lélekkel, kialudt
ifjukori ábrándokkal s elhervadt reménynyel már-már odajutottak, hogy
szívük elkeményedjék s kedélyük örökre elvaduljon. Igy jutottak a
hárembe, a gyermekkedélyű, ugrándozó odalikok közé. A vén harczosnak, ki
csak durva és rettenetes jelenségeit ismeri az életnek, legnagyobb
örömét gyakran egy madár, egy eb, egy kis gyermek képezi. A francziák
lelke mintha újjá született volna a fiatal nők társaságában. E nők
míveletlenek voltak, de tudtak csevegni. Csak ösztön vezette őket, de
tudtak játszani és kaczagni. Harag, viszály, cselszövény volt elemök, de
tudtak bizalmasok lenni. Kedélyük, mint az enyhe napfény, deríté föl a
francziák borús lelkületét. E lelkület mélységeiben még mindig maradt
sötétség és bánat, de a francziák, mikor búcsutlanul elhagyták a
háremet, mégis úgy érezték magukat, mintha családjuktól kellett volna
örökre elválni.
Búcsuzni nem lehetett sem az odalikoktól, sem az úrnőktől, sőt még
Bülbül Babától sem. Az odalikok nem is tudták, hogy a francziák végképp
eltávoznak. Valószinüleg nem is törődtek vele sokat. Az úrnőkhöz
természetesen közelíteni sem volt szabad. De mégis meglepte őket, hogy
mikor Bülbül Babához mentek, hogy tőle nagy hálálkodással elbúcsuzzanak,
ez egész durván mondá nekik:
– Esztelenek, mit mozgatjátok nyelveteket; az ökör, ha kiszakasztják a
falkából, hogy vásárra vigyék, megy amerre hajtják. Alláh adjon üdvöt az
igazhivőknek.
Keserü szavak, melyek fölébresztették a francziákat az álmodozásból. Ők
rabszolgák és ők most már maguk is keleti emberek. Ez alkalomra rájuk
adott uj és fényes ruhájukban szótlanul mentek a hajóra Szanatoglu
utódjának, a bég uj örmény titkárjának kiséretében. A hajó minden
különös viszontagság nélkül ért szeptember közepén Sztambulba s vetett
horgonyt a Kara-Kői Kapúszi irányában.
A TÖRÖK SZULTÁN HÁREMÉBEN.
(A sztambuli rabszolgavásár. – Három franczia együtt marad, a többinek
nyoma vesz. – Kamerije szultána. – A háremi élet.)
A hajó ugyanaz volt, melyen a francziákat három évvel azelőtt a
gelencsiki kikötőből Trebizondba szállították. Ott volt a hajón Karaszor
bég, ott volt a piszkos örmény titkár is, noha nem a régi Szanatoglu.
Még a hajóslegénység is csaknem a régi volt. Sőt a szállítmány is
hasonlított a régihez. Néhány erőteljes cserkesz fiu, néhány gyönyörü,
serdülő cserkesz leány és a francziák. Csakhogy a francziák most már
mégsem a régiek valának. Csak sorsuk volt a régi, vagy legalább méltó a
régihez.
A hajó az Aranyszarv torkolatánál Galata előtt vetett horgonyt. A
francziák két napig a hajón maradtak, két napig nem volt szabad onnan
távozniok, sőt az első napon a födélzetre sem jöhettek ki. Ezen a napon
háromszor-négyszer is megfordult a hajó kaikja a Laleli Mahalle és a
hajó között. Jól látták ezt a francziák, de nem tudták azt, hogy a
kaiknak miféle nagy, sürgős dolga lehet a Laleli városrészben. De nem is
sokat törődtek vele. Félni nem féltek, hiszen a legrosszabb sors, mely
rájuk várt, nem volt egyéb, mint hogy Karaszor bég háremszolgálatából
más török főurnak, talán a szultánnak háremszolgálatába lépnek át. Csak
a kiváncsiság volt nagyobb náluk mint török és cserkesz rabtársaiknál.
A harmadik napra virradóra a hajó fölszedte a horgonyt s néhány száz
öllel tovább vitorlázott nyugot felé s egyúttal közelebb a parthoz, hol
ismét egy csomó apróbb és nagyobb hajó között horgonyt vetett. Ugyane
reggelen a francziák, valamint a többi rabok is külön-külön csapatban
kiszállittattak a szárazföldre s elvezettettek a bazárba.
Ez a bazár valóságos rabszolga-árucsarnok volt ősidők óta. Az európaiak,
az olaszok, francziák, németek bagnónak nevezték folyton s nevezik most
is, a törökök pedig Balik-bazárnak. Ott fekszik a Laleli és
Kara-Musztafa városrészek között s roppant terjedelmü nagy födött
helyiségekből áll, melyeken elég titkos és jól zárható fülke van a rabok
és rabnők biztos őrizetére. II. Mahmud szultán ugyan szigoruan
eltiltotta néhány év előtt a személyes rabszolgakereskedést Sztambulban,
de tilalmának nem lett egyéb eredménye, mint az, hogy ezentúl a vám- és
rendőrhivatalnokokkal óvatossabban kell alkudni s őket jobban meg
kellett fizetni mint előbb. Még a szerálj számára is igen gyakran itt
vásárolták össze a szükséges szolgaszemélyzetet vagy legalább a
hiányokat időnként innen pótolták. Mindezt csakhamar megtudták a
francziák is, a mint a bazárban elhelyezkedtek.
A bazárban eddigi urukat, Karaszor béget sohasem látták. A négy napon
át, a meddig itt voltak, csak az örmény titkár volt velük. Nyilvános
eladásra egyébiránt nem állitották ki őket. Minden jel oda mutatott,
hogy eladatásuk kéz alatt bizalmasan intéztetett el, a miről egyébiránt
csakhamar meggyőződtek.
A negyedik napon ugyanis a bazárban megjelent egy Khadimbasi a
szeráljból, egy másik, szintén fényes ruhába öltözött háremi tiszt
társaságában. Ez utóbbi Mehmet Koszref pasának, egyik leghatalmasabb
török főurnak, a ki akkor szeraszkier volt, állott szolgálatában.
Az örmény titkár biztosan volt értesülve az óráról, a mikor az urak
jönni fognak. Oda ment a francziákhoz, azokat figyelmeztette ruhájuk
rendbe hozására; lelkükre kötötte, hogy a hozzájuk intézendő kérdésekre
az urukhoz tanusított eddigi hűséggel és nyiltsággal feleljenek,
ellenkező esetben visszaszállítják őket Trebizondba, vagy elhurczolják
más, messzeeső városba, s akkor maguknak tulajdonítsák, ha sorsuk
rosszra fordul. A francziák igenlőleg intettek fejükkel. Úgy
gondolkoztak, semmi okuk sincs arra, hogy nehézséget gördítsenek
Sztambulban leendő elhelyeztetésük útjába. Csak kiváncsiságuk nőtt e
figyelmeztetésre.
De az örmény nem maradt meg a puszta szónál. A francziák rég
elfelejtették már, hogy nekik pénzük is volt, mely a gaz Szanatoglunál
volt elhelyezve. Karaszor bég azonban nem felejtette el sem ezt, sem a
trebizondi mollah által kiadott bizonyságleveleket. Az örmény elővett
hét darab kis pirosszövetü erszényt, mindegyikbe aranyban beletett
mintegy ezer piasztert s ezenkívül mindegyikbe beletette a mollah
bizonyságlevelét s aztán egy-egy erszényt selyemfonállal mindegyik
francziának nyakába akasztott.
– Ez a pénz, – úgymond, – a tiétek. A hatalmas Karaszor bég e pénzzel
együtt vett meg benneteket s ezzel együtt fog el is adni. Ha egykor majd
szabadok lesztek, a pénz a tiétek lesz.
Mikor a Khadimbasi és a másik háremi tiszt a bazárrekeszbe belépett: az
örmény mélyen meghajtá magát s aztán sietett a rekesz ajtaját gondosan
bezárni. Világosságot a rekesz felülről, a tetőablakon át kapott. Az
örmény élénk taglejtéssel, magas hangon és szapora beszéddel hadarta a
következő szavakat:
– Ime kegyes urak, itt vannak a híres eunukhok! Ilyenek nem találhatók
sem Rumiliben, sem Anatóliában, sem Kairóban, sem Szmyrnában, sem
Arábisztánban, sem a tengeren, sem a szárazföldön, sem a szigeteken, sem
sehol, legföljebb a napnak fényességével ékeskedő Nagyúr háremében. Ime
lássátok és vizsgáljátok meg őket. Sem nem fiatalok, a kiknek elméjük
éretlen; sem nem öregek, a kiknek izmuk tehetetlen. Mindent tudnak, a mi
csak szükséges. Beutaztak tizenkét országot, hűséges szolgák voltak
mindenütt, tudnak írást, olvasást és mindenféle tudományokat; beszélnek
napnyugoti és napkeleti nyelveken; alázatosak, mint a mezőn zöldelő
fűszál, mely meghajlik az előtt, a ki ráteszi a lábát, és engedelmesek,
mint a teve, mely megismeri az ő urának szemmel való intését is. Ime,
kegyes urak, a híres eunukhok!
A Khadimbasi intett kezével s közbeszólt:
– Ne fecsegj görhes örmény, hanem mutasd meg a leveleket.
Az örmény elővett egy erszényt s abból kihúzott egy levelet. Ugyanazt,
melyet Gelencsikben Mussza Nukhár bej adott át Karaszor bégnek. S
hasonló szaporasággal folytatá:
– Ime kegyes urak, itt az igaz levél. E híres eunukhok a muszka czárnak
voltak igen drága szolgái, a ki hűségükért és ügyességükért megengedte
nekik kegyelmesen, hogy eladatván és elbocsáttatván, a leghatalmasabb és
legdicsőségesebb szultán véghetetlen birodalmába átjöhessenek. Ime ezen
levelet aláírta a sztavropoli kormányzó Muszkaországban, túl a tengeren
és túl a Kaukázus hegyeken Medvieszje nevü városban, a mely bizonyosan
nagy és ékes város. E levélben pedig meg van írva, hogy e híres eunukhok
az ő többi társaikkal együtt, kik már a föld alatt nyugosznak, a derék
és tiszteletreméltó cserkesz Mussza Nukhár bejnek eladattak és az ő
szolgáivá tétettek, a ki pedig őket az én derék és kegyes uramnak
Karaszor bégnek adta el szabad, jó szándékból és nagy sajnálkozással. Az
én derék és kegyelmes uram pedig Mussza Nukhár bejnek megszámlálhatatlan
ezer meg ezer piasztereket fizetett, visszaadta volna ezen szolgáknak a
szabadságot, de ezek önkényt, szabad elhatározással és nagy lelki
örömmel arra hajlottak, hogy ők a leghatalmasabb és legdicsőségesebb
szultán szolgálatába beálljanak és arra magukat méltókká tehessék.
Könyörögtek is a kegyes életü és véghetetlen tudományu bölcs Molláhnak
Trebizondban, hogy hallgatná meg eziránt való könyörgésüket s mindazt, a
mit elmondanak, foglalná írásba. A ki is engedve a könyörgésnek,
mindazt, a mit előtte elmondottak, írásba foglalta. Az az írás pedig ott
van mindegyik hű szolgának a nyakában, ama piros erszényben, a mint ezt
ti kegyes urak, a magatok élőszemével megnézhetitek.
A Khadimbasi ujra közbeszólt:
– Mutasd a Molláh irását, aztán ne fecsegj többet, csak ha kérdezlek.
Az örmény gyorsan odaugrott egyik francziához, kibontá a nyakán lógó
erszényt, kirázta annak tartalmát tenyerébe, az aranyat nagy vigyázattal
visszatette az erszénybe s az írást oda vitte a Khadimbasihoz.
– Ime kegyes urak, – mondá, – itt a bölcs Molláh ékes írása. Ilyen írása
van mindegyik szolgának nyakában. Az a pénz, mely mindegyik erszényben
van, azon derék szolgák tulajdona még abból az időből, a mikor ők
szabadok is lehettek volna, de ezen pénznek árát is az én derék és
kegyes uram, Karaszor bég kifizette Mussza Nukhár bejnek, a miért tehát
most már ez a pénz is őt illetné.
A Khadimbasi és a másik háremőr gondosan átnézte a trebizondi Molláh
bizonyítványát és egyáltalán nem ügyelt a fecsegő örmény szavaira. Még
az sem tűnt fel nekik, hogy az örmény oly furcsán határozta meg az
erszényekben levő pénznek tulajdonjogát. A Khadimbasi odament a
francziákhoz s egyiket a másik után tetőtől talpig gondosan végignézte.
A francziák nem szóltak az egész alku és szemle alatt egy szót sem. Lett
volna ugyan az örmény hazudozására elég megjegyzésük, de semmiféle
okoskodás nem változtatott volna sorsukon semmit is. Legalább előnyösen
egyáltalán nem. Eszükbe jutott az is, hogy a bég a Khadimbasit
valószínüleg már jól megfizette, az ellenvetések tehát legföljebb a
Khadimbasit bosszantották volna.
Végre a Khadimbasi hosszas vizsgálat után Henrit ötödmagával külön
állítá s ezt mondá az örménynek:
– Ezt az ötöt viszem magammal, jőjj velem.
Intett az öt francziának s azzal megfordult, hogy kimenjen a
bazárrekeszből. Útközben mondá Mehmet Koszref pasa háremőrének, ki
szintén vitte magával a neki megmaradt két francziát:
– Tizennégyezer és ötszáz piaszternél többet ne adj a tieidért, mert én
tizenötezer piasztert fizettetek ki a szaráffal darabonként.
E néhány szóból megértették a francziák, hogy egyes pasáknak nem szabad
tudva és nyiltan oly drága bevásárlást tenni, mint a nagyúr háremének.
A bazárépület végén, egyik helyiségben ott üldögélt egy gazdag szaráf,
pénzváltó. A Khadimbasi megállt a szaráf előtt s azt mondá neki,
rámutatva az örményre:
– E jámbor cselebinek fizess hetvenötezer piasztert s jőjj pénzedért
holnap a Kizláragaszihoz.
A szaráf nagy alázattal felelt:
– Parancsolj jó Khadimbasi, utolsó paráig mindenemet neki adom, ha
parancsolod.
Itt váltak el a francziák egymástól, hogy öten a szultán háremébe,
ketten pedig Mohamet Koszref pasa háremébe menjenek. Tudták, hogy
egymást alig fogják valaha látni az életben. E gondolat képtelenné tette
őket arra, hogy urai maradjanak a túláradó érzelemnek. Egymás nyakába
borultak s hangos zokogással csókolták meg egymást. Húsz évi bajtársat,
leírhatatlan közös szenvedéseknek hű részesét kellett tán örökre
elhagyniok.
Alig tudtak elválni egymástól. A Khadimbasi meredt szemekkel nézte e
jelenetet. A török meg nem siratja még legkedvesebb halottját sem. A
vallás tiltja azt. A Khadimbasi meg nem foghatta az igazhívőhöz
méltatlan emez érzékenykedést. S mégis ezúttal nem volt durva a
francziákhoz.
– Testvéretek tinéktek – kérdé – ama szolgák?
– Nem testvérünk, hanem bajtársunk gyermekkorunk óta, – mondá Henri. –
Mi hajdan keresztyének voltunk, a Jézus Krisztust imádtuk, tehát jó
Khadimbasi, a mi szívünkön még mindig van egy kis érzékenység.
A Khadimbasi e szavakra gondolkodóba esett. Aztán magához intett egy
hamált.
– Eredj – mondá a hamálnak – a legközelebbi Kulakhoz s hívj ide három
katonát.
A hamál elfutott; a kulak, a katonai őrtanya nem messze volt s a három
katona fegyverrel pár percz múlva a francziák mellett állott. A
Khadimbasi valószínüleg attól tartott, hogy a francziák meg találnak
szökni kellő fedezet nélkül. Pedig ez bizony eszükbe sem jutott.
A bazár tömkelegéből, a Balik-Bazár Kapuszinál kiértek a tengerpartra,
vagyis inkább az Aranyszarv partjára. Még egyszer látták, – fölismerték
az árboczok erdejében Karaszor bég hajóját is, mely egyik eszköze volt
szolgasorsuk végzetességének. A tengerparton állott a szeráljnak egy
zöldes csíkú nagy, fehér kaikja, nyolczevezős csolnakja, nyolcz
kaikdsival és egy kormányossal; a Khadimbasi s utána az öt franczia
beült a csonakba, a katonák vissza mentek s aztán a kaik gyorsan hasítva
a hullámokat, csakhamar kikötött a Jali-Kösk lábainál. Egy óra alig múlt
el s a francziák különböző kapukon, kerteken, udvarokon s termeken
keresztül a háremőrök laktanyájába vezettettek.
Itt a francziákat ujból megvizsgálták és pedig katonailag s orvosilag
is. A vizsgálat eredménye kedvező volt, a mennyiben kedvezőnek mondható,
hogy eunukhnak, háremi szolgálatra alkalmasnak találták őket. Vizsgálat
után egyházi szertartás, imák és fürdők következtek; ruhájukat le
kellett tenniök s többi eunukh társuk háremőri egyenruhájába kellett
öltözniök. Henri és két társa azon Khadimbasi osztályába soroztatott, a
ki őket a bazárban megvette; a másik két franczia pedig másik Khadimbasi
alá s a háremnek egészen más részébe helyeztetett, mert ezeket Henri
többé sohasem látta, velük sohasem találkozott. Vagy hamar elhaltak,
vagy valahogy elemésztették őket, vagy tán a szultán valamely leányának
férjhezadásakor elajándékozta őket. Henrinek hónapok mulva tett minden
szorgalmas kutatása és kérdezősködése eredménytelen maradt. Soha még
csak hírét sem hallotta nekik. Az is lehető volt, hogy tán megszöktek
vagy valahogy megszabadultak. Henri legalább e gondolatban talált némi
vigasztalást. Ő és két társa tíz éven át volt lakója a Szultán
háremének.
A háremi életet itt is csakhamar megismerték és megszokták. Voltaképen
ez sem különbözött egyes apróbb jelenségeiben Karaszor bég háremétől. A
valódi különbség csak a paloták és termek roppant számában és óriási
fényében, a nők és szolgák sokaságában s az udvari hivatalok és
tisztségekkel járó ünnepélyes szertartások örökös gyakorlásában állott.
A hanumoknak, a szultán törvényes nejeinek s az odalikoknak élete és
mulatsága, több változatossággal ugyan, de körülbelül ugyanaz volt, mint
a trebizondi háremben.