szolgálatra vállalkozni?
– Készek vagyunk.
– Készen vagytok arra, hogy ezt a bölcs mollah előtt is kijelentsétek és
hogy szavatokat a müderrisz irásba tegye, hogy azok el ne repüljenek?
– Erre is készen vagyunk – mondá Henri – ha ezt is szükséges megtennünk.
– Ti is hajlandók vagytok, mind, valamennyien? – kérdé a bég, a többi
francziához fordulva. – Feleljetek mind egyenkint.
A francziák mind egyenkint bejelentették, hogy ők el vannak határozva, a
kikötött föltételt teljesíteni.
– Ám legyen úgy, a miként ti akarjátok. Szanatoglu – mondá az örményhez
fordulva – legyen gondod rá hogy a bölcs mollah az ő szine elé bocsássa
holnap e szolgákat.
Ezzel elbocsátotta a francziákat. A következő napon azonban tíz és
tizenegy óra tájban elkisérték őket a mollához, kinek konakja a Hájah
Szófia nevü gyönyörü dsámi mellett feküdt. A bégnek pár szolgája kisérte
őket oda minden fegyver nélkül, mintha csak a francziák teljesen szabad
emberek lettek volna. A molláh hidegen és ünnepélyesen, divánon ülve
fogadta őket, mellette a müderrisz ült egy szőnyegen, térdére fektetett
papirossal, melyre nyilván írni szándékozott. A bégnek szolgái nagy
tiszteletnek külső jeleivel s mély bókolással közelegtek a mollah felé s
mondák el neki a francziák idejövetelének okát.
A mollah körülbelül ugyanazon kérdéseket intézte a francziákhoz,
melyeket a bég s a felelet is a francziák részéről körülbelül hasonló
volt. Azzal a különbséggel, hogy mindenik francziának meg kellett
mondania kereszt és vezetéknevét. Mikor mindez megtörtént s a müderrisz
a francziák nevét feljegyezte, oda fordult a mollah az utóbbihoz:
– Ird most már tudós müderrisz, a mit irnod kell.
Sokáig irkafirkált a müderrisz, úgy hogy a francziáknak testük, lelkük
megúnta a várakozást, míg végre tizenegy külön darab irattal készen volt
a francziák számára.
Az iratokat egymásután fölolvasá a müderrisz. A felolvasás valóságos
éneklés és nyafogás szinében tünt fel a francziák előtt. Szavait alig
tudták megérteni. Az iratok tartalma körülbelől következő volt.
»Én Hadsi Mollah Nurizáde, a Próféta tudományának méltatlan és erőtlen
követője, a ki békességet és rendet tart az igazhívők között és eloltja
azok szomjúságát, a kik a törvény és igazság után szomjuhoznak itt
Tarabozánban és ennek határtalan környékében, én mondom azt, hogy N. N.
frenk és gyaur, a derék Karaszor bégnek szolgája, szinem elé kérezkedvén
s előttem egészségben megjelenvén, könyörögve és rimánkodva kérte, hogy
őt a derék Karaszor bég, ha annak is úgy tetszenék, a minden urak
urának, a minden igazhívők fejedelmének, a hajnali csillagként
fényeskedő Padisáhnak adná át és adná szolgálatába, és hogy ő frenk és
gyaur létére nem ismer nagyobb boldogságot és üdvösséget, mint hogy ő a
legdicsőségesebb szultánnak szolgálatában a földön és föld alatt,
szárazon és vizen, szeráljban és utczán, virágos kertben és sivatagon,
fegyverrel vagy a nélkül, a Mabein küszöbén belül vagy kivül, életben és
halálban szolgálhasson mindaddig, míg szemeivel lát, füleivel hall,
kezével és lábával mozogni tud. Én mondom azt, én Hadsi Mollah Nurizáde,
a ki leggyöngébb a gyöngék közt, én mondom azt, hogy ez a frenk és gyaur
azért jött az én szinem elé és azért könyörgött én előttem. Leirta pedig
mindezeket Hadsi Kedük Husszein, a szegény és tudatlan müderrisz
Tarabozánban, a ki mihelyt az irást elvégezte, nyomban a kalemet
összetörte és annak darabjait széjjel szórta Hedsrának 1245-ik évében,
stb.«
A francziák csodálkozva, de nem minden vidámság nélkül látták és
hallották ezt a hókuszpókuszt. A müderrisz az irótollat, vagyis inkább
irónádat, a kalemet csakugyan összetörte s annak darabjait ott a
teremben széjjel szórta, előbb mindegyik okmányt maga a Mollah is
névjegyével gondosan ellátván.
A mollah beszélt azután néhány szót az Al-Koránból, melyet a francziák
csak kis részben értettek s aztán kezének intésére Szanatoglu és az őrök
kiséretében a francziák Karaszor bég konakjához visszamentek.
A következő napon Szanatoglu ismét meglátogatta őket. A róka, ha cselen
töri a fejét, lehetett csak hasonló az álnok örmény arczához, a ki
sajnálkozás szinlelésével így kezdé beszédét:
– Hjah bizony, ezért kell az igaz keresztyéneknek oly sokáig várniok és
szenvedniök. Mert mindig sokan vannak köztük, a kiknél állhatatlan az
állhatatosság és hamar elszakad a hitnek és vallásnak köteléke. Lám, ti
most már bele nyugodtatok abba, hogy muzulmánná legyetek, én pedig mióta
vagyok itt már szolgálatban s mégis megmaradtam az igaz hit árnyékában.
– Miféle bolondságot beszélsz te piszkos örmény? – kérdé Henri, ki
társaival együtt nem kissé volt felindulva e kijelentésre, melynek a
tegnapi szertartás felette komoly értelmet látszott kölcsönözni.
– Hajh, hajh, ezen pedig már – mondá Szanatoglu – nem lehet segiteni.
Beleegyeztetek, beleegyeztetek, világosan beleegyeztetek. Megmondtátok
határozottan, föl is lett az irás olvasva előttetek és ti megnyugodtatok
benne. Nem szóltatok ellene egy szót se, de egyetlen egy szót se, még
csak kezetekkel se tiltakoztatok ellene.
– Nem volt szó a muzulmán vallásról Szanatoglu, hát miként egyeztünk
volna mi abba?
– Ökrök, azt csak tudjátok, hogy a szeráljba Konstantinápolyban, a
szultán szolgálatába keresztyén embert meg nem fogadnak, ti pedig
beleegyeztetek, hogy az én uram, Karaszor bég, titeket mindenesetre oda
adjon el.
– De nem mint muzulmánt, gazember, nem volt erről szó, – szólt egyik
franczia dühre gerjedve s fenyegető modorban Szanatoglu elé állva.
Az örmény vállai közé húzta fejét, kaftánjának szorosan egymásra vonta
mindkét szárnyát s csak ennyit felelt:
– Pedig a kalemet is összetörte a müderrisz, pedig az nem mást jelent.
– Majd összetörünk mi téged nyomorult csaló, gazember! – kiáltották a
francziák s az örményt hatalmasan megütlegelve, kilökték az ajtón s
lerugták a lépcsőn úgy, hogy az úgy hentergett le és csak a földön
tudott megállapodni az épület előtt.
Szanatoglu itt felállott, kezét, lábát megtapogatta, kaftánjáról a port
leverte, egyik papucsát kezébe vette, mert a másik fent maradott s a
papucsával fenyegetőzve, ezt felelte vissza:
– Az ötven piaszterért fejenként majd mégis eljövök én hozzátok s akkor
majd másként beszéltek ti én velem. Ne higyjétek, hogy ezzel az ötven
piasztert leróttátok.
A francziák minden dühösségük mellett is elnevették magukat Szanatoglu
szemtelenségén, kinek most is csak a borravaló járt elméjében. De
azután, hogy az örmény eltávozott, mégis magukba szálltak s komolyan
megbánták, hogy őt tettlegesen bántalmazták. Az örmény rossz lelkü,
gonosz ember, a bég előtt bizonyosan árulkodni fog rájuk s ők bizonyosan
keményen fognak büntettetni. Fájlalták, hogy hevük annyira elragadta
őket. Óránként, sőt perczenként nyugtalanul várták a megtorlást,
mindaddig, míg egy szolgával közölve a dolgot, ez azt nem felelte:
– Ne féljetek, Szanatoglu hitetlen, nem panaszkodik ez az igazhívő
ellen, máskor is kapott az már ilyen tanítást.
A szolgának e nyilatkozata a mily megnyugtató volt a francziákra egy
részről, oly sajátságosnak tünt fel előttük másképen. Úgy látszik, hogy
őket már az udvarbeli cselédek, a bég szolgái valósággal Mohamed próféta
követőinek tekintették.
Sorsuk azonban néhány napig nem változott. Vagy ha változott is: látszat
szerint előnyösen. Jobb ételekkel, finomabb dohánynyal és kávéval látták
el őket. Szanatoglu nem jött többé feléjük sem. Meg nem foghatták, mi
sors vár reájuk. Csak annyit gondoltak bizonyosnak, hogy ez a sors így
változatlan jólétben sokáig nem tarthat.
S valóban nem is tartott.
A Ramazán ünnep nagy bőjtjeit nekik is meg kellett – akarva, nem akarva
– tartani, mert enni és inni valót az ünnepnapokon ép úgy nem kaptak ők
se, mint a többi cseléd és szolga. De semmiféle külön parancs részükre
ki nem adatott, sem ellenük valami kényszerítő rendszabály nem
alkalmaztatott. S viszont a következő vidám ünnepnapokon őket is
szolgatársaikkal egyetemben minden szemnek-szájnak tetsző étellel és
itallal ellátták. A vidám ünnep utolsó napján, melyet Bairámnak
neveznek, még Szanatoglu is meglátogatta őket s nem győzte a bég
kegyességét eléggé dicsérni s egyáltalán nem jutott eszébe, miként
utasították őt ki a francziák egy hónap előtt maguk közül. Elmenetekor
azonban tett bizonyos czélzást a holnapi napra, melyet a francziák akkor
semmiképen nem értettek s melynek értelmét csak később sejtették.
Olyanformát mondott: »No holnap ti is örökre búcsut vesztek eddigi
bizonytalan sorsotoktól.« A francziák nem adtak rá semmit.
A következő napon ujra gazdagon ellátták őket étellel és itallal. Nagy
szobájuk kopott szőnyegére több és finomabb ételt-italt tálaltak be,
mint a Bairám-ünnep bármelyik napján. Kávéjuk éppenséggel háromszor
annyi volt, mint máskor szokott lenni s még íze is különbözött attól, a
mit megszoktak. Valamely különös fanyar keserüséget vettek benne észre,
mely különbözött a kávénak szokott keserüségétől. De azért a francziák
minden aggodalom nélkül költötték el lakomájukat.
Lakoma után fejük elnehezedett, szemeiket homály és álom lepte el,
ellenállhatatlan szükségét érezték a nyugalomnak, mindnyájan – bár
fényes nappal – szokott éji fekhelyükre telepedtek.
Meddig tartott álmuk s mi történt velük az álom alatt: soha sem tudták
meg egész bizonyossággal. Sötét éjszaka volt, mikor néhányan
fölébredtek. Fáradtnak, kimerültnek, betegnek érezte magát mindegyik. Ha
megmozdult fekhelyén, éles és iszonyu fájdalmat érzett. Rettentő félelem
lepte meg őket, melyet növelt még az éjszakának rejtelmes sötétsége. Még
a beszéd is felette fájdalmas volt. Némán és mozdulatlanul várták meg a
reggelt. Oly kínosan, oly türelmetlenül várták, hogy azt hitték, soha se
fog már többé a nap fölkelni.
Végre világos lett. Az ismert nagy teremben voltak, hol kezdettől fogva
tanyáztak. Mindegyik a fekhelyén, saját szőnyegén, saját pokróczával
betakarva. Egyetlen egy hiányzott közülük. Ezt is csak később vették
észre. Körülöttük nagy vérnyomok, nagy vérfoltok mutatkoztak. Alig
birták fejüket fölemelni, oly gyöngék és erőtlenek valának. Mi
történhetett velük? Sem beszélni, sem gondolkodni, sem emlékezni nem
voltak képesek. Erős sebláz rázta meg tagjaikat. Szomoru ébredés volt
ez, melynél szomorubbat aligha értek meg keserü életük nyomoruságos
változatai közben.
Szolgák hoztak ételt és italt. Gyenge ételt, hűsitő italt s különös
gonddal, csaknem gyöngédséggel gondoskodtak a francziák szükségleteiről.
Később orvos is jött hozzájuk, vagy legalább olyan ember, a kit a
törökök orvosnak tartanak. Megtekinté a francziákat, néhány szót szólt,
valamit kérdezett, a mire feleletet se várt s aztán eltávozott. Étel és
ital némi erőt kölcsönzött a francziáknak. Enyhült a sebláz s ők elvégre
teljes urai lőnek eszmének és ébrenlétnek.
Suttogva beszélgettek egymással, mert a hangos beszéd még ezentúl is
kínos fájdalmakat okozott. Beszélgetésük folyamán szomoru
következtetésre jutottak. Ők az alávaló Szanatoglu cselszövényének
áldozatai. Elfogadták ajánlatát; határozottan kijelentették, hogy ők a
szultán szolgálatába akarnak jutni; nyilatkozatukat a Mollah ravaszul
félremagyarázta s mindennemü szolgálatra való ajánlkozássá bővitette; ők
nem tiltakoztak a bővités ellen s most már ők háremi szolgálatra lesznek
kötelezve. Álnokul, kegyetlenül iszonyu sorsot készítettek számukra,
melynek következéseit most már csak a halál képes elenyésztetni. Örökre
csonkák maradnak, házas életre ezentul gondolniok se lehet.
A jövőnek ezen képe nem adott vigasztalást semmi irányban. Úgy látszott,
mintha elvesztették volna minden becsét a hazájukba való visszatérésnek.
Miért menjenek haza? Mit keressenek otthon? Mi varázsa van előttük most
már Francziaország viszontlátásának? Hiszen otthon még gúny és szánalom
tárgyai lehetnek. Pedig inkább a halált itt a messze földön, mint a
gúnyt és szánalmat annyi veszély, annyi szenvedés után!
A napok haladtával s a fájdalom enyhülése után sebjeik is begyógyultak,
lelki gyötrelmük is enyhült. Már fenn is tudtak járni, noha a szobából
még mindig nem mehettek ki. Most már csak tizen voltak. A szolgák
felvilágosították őket, hogy társuk, a tizenegyedik franczia a mákonyos
mély álom közben, a tudatlan, durva orvos kezei közt halt meg. Még csak
el sem búcsuzhattak tőle. Sötét gondolatok forrongtak agyukban midőn
elgondolták, hogy most már mily kevesen vannak, hány társukat kellett
tizennyolcz év alatt elhagyniok s mily messze vannak még
Francziaországtól.
De ha fájdalmuk enyhült is, ha sebjeik hegedtek is, dühük és boszúságuk
Szanatoglu ellen nem csillapult. Az érzület, melylyel a keresztyénre, e
nyomorult árulóra gondoltak, ádáz és kegyetlen volt. Betegek, gyengék,
lábbadozók valának s mégsem lett volna tanácsos az örménynek most
közelükbe jutni.
És az örmény, a szerencsétlen, mégis meglátogatta őket.
A tigris nem rohan úgy zsákmányára, mint a francziák rohantak
Szanatoglura. Tőrrel védelmezte magát a nyomorult. De csak egy
pillanatig. A másik pillanatban le volt fegyverezve, földre volt
lesujtva s hitvány lelke kitiporva. Egy szempillantás volt az egész.
Alig tudták a francziák: mi történt és miként történt. Szanatoglu ott
feküdt előttük, mint valóságos hulla. Sohase tudták megmagyarázni,
miként vehetett rajtuk uralmat oly ellenállhatatlanul a vad és gyilkos
szenvedély.
Megtörtént. Gyászos vége lett a borzasztó erőfeszítésnek. Három
francziánál fölszakadtak a sebek és sebkötelékek. Három hű és régi
bajtárs ujra elvérzett és alig egy óra mulva meghalt. Most már csak
heten maradtak. S mind a hét oly betegen, hogy egy hónap kellett míg
ismét felüdültek annyira, mint a hogy Szanatoglu meggyilkolása napján
már voltak.
A RABSZOLGAKERESKEDŐ HÁREMÉBEN.
(A francziák Mohamed hitére térnek. – Az eunukhok. – Bülbül Baba. – A
két cserkesz testvér. – Férfi lopódzik be a hárembe. – A francziákat
elviszik Konstantinápolyba.)
Karaszor bég a gyilkosság utáni napon meglátogatta őket. Ott feküdt a
szobában Szanatoglunak és a három francziának hullája az élők között. A
mint Karaszor bég belépett: Henri rögtön elkezdte a szót:
– Kegyelmes bég, rabszolgáid vagyunk. Tégy velünk mi neked tetszik. De
mi megöltük Szanatoglut. S megöltük volna még akkor is, ha száz halállal
fenyegettél volna bennünket. Öless meg most te bennünket, ha neked úgy
tetszik.
– A mi nekem tetszik, ebek, – szólt a bég – azt nem kérdem tőletek. Mire
felgyógyultok: akkorra vagy megismeritek az igaz hitet, vagy
megismeritek a gyehenna tüzét. Holnap jön már hozzátok a tudós
müderrisz.
Többet nem szólt. A hullákat elvitette s szó nélkül távozott.
Másnap csakugyan jött a müderrisz. Ugyanaz, a ki ama végzetes
irka-firkát a Mollah parancsára elkészítette. A müderrisz
felvilágositotta teljesen a francziákat. Megmondta, hogy azon irat
nélkül sem háremi szolgálatra nem lennének alkalmazva, sem pedig az igaz
hitre nem lennének kényszerítve, miután Alláh meg nem engedi, a Próféta
pedig nem parancsolja, hogy a tévelygők és hamis istenek imádói
erőszakkal kényszeritessenek az igaz hitre. A tiszteletreméltó bég más
sorsot és más szolgálatot szánt a francziáknak, de az örmény megigérte,
hogy őket rábeszéli a háremi szolgálat önkénytes elvállalására s az igaz
hit fölvételére.
A francziák e beszéd alatt ujra érezték azt a bosszut forrni szivükben s
azt az izmot feszülni karjaikban, mely az örményből kiszoritá a
lélekzetet. Szemük villogása, mellük lihegése, felkiáltásaik rekedtsége
eléggé elárulá lelkük állapotát a müderrisz előtt is. A ki nem is késett
soká s e szavakkal búcsuzott el tőlük a mai napra:
– Most a tüzes sárkány lakik szívetekben s nem a szelid tekintetü
galamb. Most nem vagytok arra méltók, hogy az igaz hit olajával
kenegessem a ti beteg lelketeket. Részegek vagytok a haragtól s fejetek
fölött összecsap a tisztátalan indulatok árja. Koplaljatok, aludjatok,
sírjatok és imádkozzatok, hogy Alláh a holnapi napon méltónak találjon
benneteket arra, hogy lábaimat ide vezérelje.
A müderrisz eltávozott. Modora nem volt visszataszitó a francziákra. Sőt
enyhitő és bátoritó. De hát elhagyják-e a keresztyén vallást? Vajjon a
vallással együtt nem törlődik-e ki sziveikből hazájuk képe is? Ha pedig
makacsul ragaszkodnak az eddigi hithez: mi lesz sorsuk, mi lesz végük?
Elvégre is elvesztették már az ifjuságot, szivükből kitörültettek az
élet ábrándjai, családi élet boldogsága elérhetetlen ezentúl: mint
muzulmánok legalább élvezik a szabadság verőfényét s legalább biztosabb
reménynyel indulhatnak nyugot felé, hogy egykor haza juthassanak –
meghalni.
Elhatározták – átlépni a muzulmán hitre. Figyelemmel hallgatták a
müderrisz oktatásait, melyek alig tartottak tíz napon túl s aztán a
szokott egyházi ünnepélyes szertartások mellett Mohamed követőinek
sorába felvétettek.
Ezzel egyidejüleg a konakban háremi szolgálatra osztották be őket.
Sajátságos, eddig még nem tapasztalt változás állt elő ezzel a francziák
életsorsában.
Mindenek előtt le kellett vetniök azt a ruhát, melyet Tülmenkőjiből, a
kalmuk uraságtól hoztak magukkal. Ez a ruha félig tatár, félig kozák
volt s e helyett most törököt kellett felölteniök és pedig az előkelőbb
háremőrök szokott ruhájának alakjában. Vörös fezt, melynek kék boklyója
nyakukig ért; rövid dolimánt, köpönyegszerű hosszú fehér palástot,
melyet azonban a termekben nem kellett felölteniök; bő és rövid
salavárt, melynek korcza a tizenkétrétü s derékra hajtogatott sálban
veszett el s felkunkorodó orru papucsot. Fegyverrel is ellátták őket:
pisztolylyal, jatagánnal, bambusznád bottal és pedig annyival, hogy
kétszerte több embernek is elég lett volna kezebeli gyanánt.
A francziák most már valóságos eunukhok voltak. De nem csak maguk, mert
rajtuk kívül ott volt még a bégnek egész háremőri személyzete. E
személyzet állott néhány kövér fiuból, tíz-tizenkét évesekből, kik
többnyire cserkeszek voltak, de volt köztük két afrikai arab is, sötét
arczszinnel. Mind, valamennyi eunukh mesterségre volt szánva. Volt még
hat felnőtt eunukh is, négy fiatal és két öreg. A két öreg örökségképpen
szállt a bégre, vagyis helyesebben mondva hozományképen, mert mindkettőt
egyik neje hozta magával s bár a bég gyanakodva fogadta el őket, sok év
alatt mégis meggyőződött hűségükről s azért megtartá őket a háremben. Ez
a két öreg nem is volt eladásra szánva, míg a többiek, ifjak és
gyermekek, ha a bégnek szeszélye így hozta magával, nagyon könnyen
vásárra hurczoltattak. Legalább a francziák úgy értesültek, hogy ily
eset kétszer is előfordult már több év óta. Az összes személyzet felett,
sőt a francziák felett is egy Bülbül Baba nevű vén egyiptomi eunukh
parancsnokoskodott, kire ezt a nevet a háremhölgyek ruházták s kit már a
maga nevén soha nem is neveztek. Kegyetlen és kaján vén ember volt, ki
mint valami elaggott mérges eb, híven őrzé az asszonyokat, minden
haszontalanságért keményen bünteté alattvalóit, folyton árulkodott az
úrnők előtt az odalikokra s az úrnőkkel sohase játszott össze semmiben.
Csúf arcza és rekedt hangja miatt neve valóságos gúnynév volt, de e
nevet mégis azért kapta, mert ha jó kedve volt, a legszebb keleti
regékkel tudta a háremi élet unalmát elűzni.
Volt a bégnek három neje. A három közül kettő megfért, sőt jó
barátságban állott egymással. Az egyik, a legelső, cserkesz nő volt, a
második török nő, egy pasának leánya. Ezek mind maguk, mind gyermekeik,
számszerínt öten, a legjobb családi egyetértésben állottak. A harmadik
nő megint cserkesz nő volt, de ez a legelsővel semmiképen össze nem
fért. Ha találkoztak: vagy nem szóltak egymáshoz, vagy vége-hossza nem
volt köztük a nyelveskedésnek. Egyik a másiknak szobalányát – odalikját
– ha megkaphatta: korbácscsal, papucscsal, szofrával agyba-főbe verte,
ruháját megtépte, gyerekét földhöz ütötte, úgy, hogy néha az egész hárem
tele volt sírással, jajgatással. A két nő még törvényes gyermekeit is
féltette egymástól s az elkeseredés már annyira ment, hogy mindkettő ott
akarta hagyni a béget s szülőikhez akartak visszamenni, mit azonban a
bég akként akadályozott meg, hogy a harmadik nőnek a háremben külön
lakosztályt adott a kerti pavillonban s számára külön odalikot, külön
eunukhot, sőt a francziák közül is kettőt külön oda rendelt. Csak a vén
Bülbül Babának volt bejárása mindkét lakosztályba, csak ő hallgatta meg
folytonosan a két asszonynak egymás ellen való áskálódását, melyet aztán
ügyesen fölhasznált részint a hárem őrizetének biztosságára, részint a
bégnél saját előnyére. A bég maga rendesen úgy tett igazságot a két nő
között, hogy mindkettőnek meghallgatta egymás elleni panaszát hideg
vérrel és nyugodt arczczal, de egyiknek sem felelt soha semmit s egyiket
sem illette szemrehányással soha. »Bolond az – úgymond – a ki útját
akarná állni a szélnek és elejét akarná venni az asszonyi perpatvarnak.«
A francziákat gondosan oktatták a háremőri szolgálatra.
A sokféle imádságok a nap minden órájában, a háremi butorok, szőnyegek,
ételnemek nevei, a nyelvsajátságok, a százféle háremi mesék, dalok,
regék, játékok, a Kaukázus és Persia, Arábia és Egyiptom népszellemének
termékei mind ujdonságul szolgáltak a francziáknak. Nagy gondossággal
kellett megtanulniok, hogy a háremi nők, ha kimennek az utczára, miként
öltsék fel a feredsét, a külső köpenyt; miként kössék fel a jasmakot, a
női fátyolt, melyből csak a szemnek és annak sem egészen volt szabad
kivillogni. A vén Bülbül Baba ezer és ezer módját beszélte el annak,
hogy a nők miként szöknek ki a háremből s miként eresztenek oda be
férfiakat a törvény tilalmának ellenére. Mind e módot ismerni kell az
eunukhnak, hogy megvédelmezhesse a háremet, a háremhölgyet és annak
titkait. Meg kellett tanulniok a nők lakmározásának és látogatásainak
rendjét, a fürdőnek és pipereszobának titkait, a különféle mosdásokat és
borotválkozásokat, melyek az eunukhnak és háremőrnek legfontosabb és
legtitkosabb teendői. Az igaz, hogy az ott levő eunukhok, még a
gyermekek is, mindezeket jól tudták már, mintha e foglalkozásban benne
születtek volna, de a francziák feje fölött másfél év is elfutott,
mikorra mindent oly tökéletesen megtanultak, a miként a vén Bülbül Baba
azt jónak látta.
Ez egész idő alatt a munkátlan és henye élet, ételnek és italnak bőséges
élvezete, sőt bizonyos figyelem és kitüntetés volt életük és élvezetük.
A legkényesebb és legtitkosabb szolgálatokat végezték a háremhölgyek és
odalikok körül, a minőket Európában csak nők végeznek, vagy még azok
sem. Az odalikok örökös találkán és szerelmi viszonyon törték fejüket a
palota egyéb férfi szolgáival. A francziáknak szakadatlanul hordták a
legfinomabb ételeket, a legválogatottabb nyalánkságokat, a legjobb
dohányt, kávét és gyümölcsöket, sőt arany pénzeket is, hogy őket apró
cseleikben, titkos szerelmi kalandjaikban elősegítsék vagy azokra szemet
hunyjanak.
Volt a bégnek nyáron át fából készült csinos fürdőháza a tengerparton. A
nőket igen gyakran, csaknem naponként ki kellett kisérniök a fürdőhöz. A
nők pajzánsága ilyenkor különös szórakozást okozott a különben kedvetlen
és örömtelen francziáknak. A francziák megvesztegetni nem hagyták
magukat sem az apróbb ajándékok, sem az egymásközt fölszítható irigység
által. Miveltségük, lovagias gondolkozásuk, a sors csapásai alatt
megtanult fegyelem egyaránt megmenték őket úgy a bűnös összejátszás
koczkázatos vállalataitól, mint a szívtelen durvaságtól, melylyel
egyik-másik eunukh a nőkkel szemközt hivatását végzé. Maguk közt soha
nem marakodtak, társaikra és a hölgyekre nem árulkodtak, az úrnők és
odalikok bujtogatásait fülük mellett eleresztették s inkább
megvédelmeztek mindenkit, mintsem ártalmára lettek volna bárkinek is.
Egy sajátságos eset föltétlen hivükké tette még az örökösen mogorva és
bizalmatlan Bülbül Babát is.