Később és lassanként azonban, ha Karaszor bég háremére gondoltak, az
minden tekintetben üresnek, szegénynek és néptelennek tünt fel ama
hasonlíthatatlan fény, pompa és embertömeg mellett, mely a szerálji
háremben otthonos volt.
A francziák a keserü élettapasztalat ösztönéhez itt sem váltak hűtlenné.
Mindenekelőtt gondos figyelemmel szemelték ki azokat az embereket,
kiknek közvetlen hatalma alatt állottak s kiknek egyetlen szavuk vagy
intésük képes lett volna őket megsemmisíteni. Ilyen volt első sorban a
saját Khadimbasijok, kinek mindenben kedvére jártak s kinek a hölgyektől
kapott ajándékaik egy részét mindenkor átadták, de a kinek egyúttal
mindent be is súgtak mind eunukh társaikról, mind a nőkről, hacsak
legtávolabbról is tarthattak attól, hogy különben a hűtlenség gyanuja
érhetné őket.
Eunukh-társaik legnagyobb része tökéletes durva, neveletlen, vad, nubiai
arabokból állott, kik az egymásközt való czivakodásnál, az egymás elleni
árulkodásnál s az ajándékcsikarás kapzsiságánál nemesebb szenvedélyt nem
igen ismertek. Ha a francziák bizalmasan közeledtek hozzájuk: ez nemcsak
bizalmat nem keltett bennük, sőt gyanakodóvá tette őket. Legjobb
modornak bizonyult ellenük: föl se venni őket, szóba sem állani velük,
soha semmiért rájuk nem szorulni s némely apróbb ajándékokat időnként
egész közönynyel vetni nekik. E modor lassankint megjuhászitotta őket
annyira, hogy többé a francziák után nem leselkedtek éjjel-nappal.
A szultánt, II. Mahmudot a francziák sohasem látták. A hárempalota azon
részében, hol ők voltak elhelyezve, a szultán az ő tudtokra hatodfél év
alatt soha meg nem jelent. Az odalikok csevegéseiből annyit tudtak meg,
hogy a szultán már öreg ember, hogy mindig ama palotákban tartózkodik,
melyek az Üdvösség Kapuja mellett a szerálj harmadik udvarában
feküsznek, s hogy ott a háremnek közel fekvő osztályában Adile és Zelma
szultánákkal s ezek udvarhölgyeivel tölti napjait, a többi hanumot pedig
teljesen elhanyagolja.
A szultán ama nejét, kinek udvarában a francziák alkalmaztattak,
Kamerijének nevezték. E nő egykor legelső kedvencze volt a szultánnak,
két gyermeke is született tőle. A francziák azt hitték, hogy e nő nem
mindig volt mohamedán. Beszélt olaszul, görögül és francziául is. Az
odalikok azt suttogták volt, hogy a szultán kegyét hét vagy nyolcz év
előtt örökre elveszítette, mert a janicsároknak állhatatosan pártját
fogta s e miatt mind a Kizláragaszival, mind a fő muftival, mind az
udvar egyéb főtisztjeivel, sőt néhány kedvencz hölgygyel is
összeütközésbe jött. Annyi bizonyos, hogy több év óta a szultán nem jött
közelébe. Lakosztálya a téli háremnek egyik kiszögellő palotájában volt
elhelyezve, melynek tetejéről gyönyörü kilátás nyilt a Jali Köszk és Top
Kapu irányában végig a Boszporuson, föl Galata irányában és Topkhanénak
rettentő háztömegeire s föl egészen Dolma-Bagcséig, melynek uj
palotáját, az uj Bezikhtást már ekkor kezdték építeni.
Valami százhúsz odalik s kilencz bajadér állott Kamerije közvetlen
szolgálatában. Az úrnő maga lehetett már mintegy harmincz éves, de még
mindig kiváló szépség. Az időt és unalmat ő is a szokott háremi
mulatságokkal, lakmározással, piperével, látogatással s látogatások
fogadásával, táncz és zene élvezetével, de gyakori olvasással is űzte
el. Két gyermeke, mindkettő herczeg, már az előző években, tíz évüket
elérve, kivétetett keze alól s ettől kezdve szerette a könyveket is. Kis
kézi könyvtárában olasz és franczia könyvek is voltak, több száz kötetre
menők.
A francziák hamar észre vették, hogy Kamerije nem egészen keleti nő;
hamar észrevették, hogy beszéli a nyugoti nyelveket. Csakhamar élénk
vágy töltötte el őket az úrnőnek valahogy tudtára adni, hogy ők is
nyugotiak, ők is tudnak francziául. De ennek módját nem tudták
eltalálni. Az úrnőt megszólitani eunukhnak nem volt szabad, legalább nem
volt szokásban; a Khadimbasit vagy társaikat kérdezni vagy megkérni
egyáltalán nem merték. Ki tudja, minő féltékenység támadt volna ezekben,
ha észreveszik, hogy a francziák különösen érdeklődnek valami után, a mi
talán az úrnővel valamikép összefügg. Megjegyzendő, hogy az úrnő, noha
az eunukhok, Khadimbasik és Kizláraga ellenőrzésének alá volt vetve, de
ezen kívül lakosztályában és saját személyzete felett királynői
hatalommal rendelkezett és semmi kétség sem lehetett az iránt, hogy
hatalma messze elér, mert alázatos látogatói közt gyakran voltak a
leghatalmasabb pasák s miniszterek nejei és leányai is.
A francziák vágya nemsokára teljesült. A mód, melyet erre választottak,
alkalmasnak bizonyult. Volt az odalikok közt két fürge, szép lányka,
Beie és Ezma nevü, kiket az úrnő különösen kedvelni látszott.
Leggyakrabban ezek voltak az úrnő társaságában s maguk közt is gyakran
értekeztek egymással. Egy ily értekezésük egyszer a francziák, illetőleg
Henri és egyik társa közelében történt. Henri észrevevén, hogy hangját
az odalikok mindenesetre meghallják, társaival francziául kezdett
hangosan beszélni. Az odalikok csakugyan egyszerre oda néztek, a mint a
hangokat meghallották s Beie azt mondá társnőjének:
– Nini, az uj szolgák olyan nyelven beszélnek, mint a szultánnő,
hallgasd csak, hallgasd csak.
A francziák mintha észre sem vették volna e felkiáltást, tovább
beszélgettek. Beie oda ment hozzájuk:
– Hogy mertek ti, – mondá, – a szultánnő nyelvén beszélni?
A francziákat mosolyra gerjeszté e gyermekes kérdés. Az a két ifju
leányka bizonyosan azt gondolta, hogy az a nyelv csak szultánnők számára
van feltalálva. Henri azt felelte:
– Ezt a nyelvet beszéljük mi kis gyermekkorunk óta és mindaddig fogjuk
beszélni, míg meg nem halunk, vagy a szultánnő ezt meg nem tiltja.
– De megtiltja ám, nekünk is megtiltja, azért mi abból egy szót sem
értünk.
– De álmodni – felelt Henri – mégis csak azon a nyelven álmodunk; aztán
nem tiltja meg minekünk mert nem tudja, hogy miféle nyelven beszélünk.
– Majd megmondom én, mert én is hallottam, Ezma is, hiába tagadnátok.
– Nem is tagadjuk, csak arra kérünk benneteket, ne szóljatok a
szultánának.
E kérelem csak olajat öntött a tűzre. De Henri épen erre számított. A
két odalik súgva-búgva eltávozott és a francziák bizonyosra vehették,
hogy néhány percz mulva már Kamerije értesülve lesz az ő
nyelvismeretükről.
Úgy is lett. A szultána csakhamar hivatá őket a nagyterembe. E terem
méltó lett volna tündérek és tündérnők számára. Padlata márvány, fehér
és rózsaszínü koczkákból összeállítva, falszőnyegeinek arabeszkjei
aranyból és bíborból, a terem négy sarkán négy kis szökőkút művészileg
kifaragott medenczével s a medenczék pereme kirakva drágakövekkel.
Kamerije szultána egy kis szofra – alacsony asztalka – előtt ült drága
szőnyegen; a szofrán serbet, szakiz s egyéb női nyalánkságok. Henri és
társa a szokott ünnepélyes és alázatos modorban megjelent a szultána
előtt s aztán intésére háta mögött helyet foglalt.
– Micsoda nyelven beszéltetek ti Beie és Ezma előtt? – kérdé a
francziákat.
– Mi franczia nyelven beszéltünk, felséges úrnő.
– Hol tanultátok azt a nyelvet? Egyiptomban vagy Tuniszban?
– Mi Francziaországban tanultuk, ez anyanyelvünk, mi francziák voltunk.
Az úrnő figyelmét rendkívül lekötötte e nyilatkozat. Egész
kiváncsisággal kérdezősködött a francziáktól s ezeknek a legapróbb
részletig el kellett mesélniök egész életük sorsát, kalandjaik és
szenvedéseik egész végtelen sorozatát.
A szultána folyton élénk érdeklődéssel hallgatá az elbeszélést.
Különösen Karaszor bég háremének belső viszonyairól néhány kérdést is
intézett a francziákhoz. Végre őket igen értékes ajándékokkal ellátva, e
szavakkal bocsátá el:
– Ezentúl mind a hárman mellettem lesztek s szolgálatomra álltok.
– Fönséges szultána, – mondá Henri, – ennél nagyobb boldogság minket nem
érhet e földön, hanem mikor a szeráljba hozattunk, nekünk kiadatott a
parancs, hogy mi csak a Khadimbasinak és Kizláragaszinak
engedelmeskedünk.
Kamerije úrnő egész büszkeséggel felelt.
– Bizonyosan elfeledték azt a parancsot kiadni, hogy a Khadimbasi és
Kizláragaszi meg nekem engedelmeskedik – majd eszükbe juttatom.
A francziák eltávoztak. De legelső gondjuk mégis az volt, hogy a
Khadimbasit fölkeressék, neki mindent fölfedezzenek s becses ajándékaik
egy részét – mint előtte mondák: az egészet – neki átadják. Egyúttal
dobtak valamiféle ajándékot eunukh társaiknak is. Ki tudja – gondolták –
nem fog-e a szultána nagy kegye miatt nagy féltékenység támadni
valakiben s a nők és szolgák cselszövényének e rettentő nagy
palotájában, melynek benső élete kívül esik a nagyvilág figyelmén s
melyet nem ellenőriz az igazságszolgáltatás semmiféle neme, a kegy nem
változik-e át rájuk nézve halálos bűnné és halálos büntetéssé?
Napok és hetek múltak azonban és a francziák semmi hátrányos változást
nem vettek észre. A Khadimbasi oly bizalmas volt hozzájuk, mint eddig;
eunukhtársaik csak úgy néztek reájuk ezentúl is, mint ennekelőtte; a
szultánt és a Kizláragát ezentúl sem látták soha is. Hanem az odalikok
magatartása világosan mutatta, hogy valaminek mégis történni kellett.
Ezek elhalmozták, körülrajongták a francziákat bizalmukkal,
kedveskedéseikkel; örökké futkostak hozzájuk, örökké a nyakukon csüngtek
s ezerféle kéréssel ostromolták őket éjjel-nappal, óránként és
perczenként. Alig volt az odalikok közt csak egy is, kinek az
icsoglánok, azankoglánok, sőt a bosztandzsik közűl is egy vagy több ifjú
férfinak arcza meg ne tetszett volna. Minden odalik képesnek tartotta a
francziákat arra, hogy őt az ő Alijához vagy Rusztemjéhez közel menni
vagy vele találkozni segítse. S aztán az odalikok folyton változtak.
Az idősebbek helyett folyton fiatalok s a kegyvesztettek helyett, a
kikre tudniillik Kamerije valamiért megneheztelt, újak jöttek. Az újon
jöttek legnagyobb része szomorúan emlékezett vissza valamely szép,
erőteljes ifjúra, a ki már vagy az övé volt, vagy az övé lehetett volna.
Ezek aztán csudálatos, gyakran felette ügyes, gyakran egészen gyermekes
terveket főztek ki agyukban az elhagyott imádónak, vagy imádottnak
értesítésére. S a francziák lettek volna hívatva mind e terveket
végrehajtani. Szegény francziák: egynek sem volt már meg ifjúsága, de ha
mindegyik valami csoda erejénél fogva száz ifjúságot érzett volna
szívében: mind a száz talált volna édes és kimeríthetetlen foglalkozást
az ifjú nők és leánygyermekek ezen bájos társaságában.
A francziák társaságát különben naponként igénybe vette Kamerije úrnő.
Egy alkalommal mutatott nekik egy szép aczélmetszetű arczképet, mely egy
kedves arczú nőt ábrázolt.
– Ismertétek e nőt? – kérdezé.
A francziák jól megnézték a képet s azt felelték: nem ismerték.
– Pedig ez Jozefine arczképe, a ki a ti nagy császártok neje volt s a
kit a császár szintén elhanyagolt egy másik nejének kedvéért.
A francziák jól emlékeztek a névre. Jozefinről egész legenda élt a
hadseregben. Monteau, kit a kalmukok a Volgán megöltek, ismerte is őt
személyesen s beszélt róla az uráli bányákban eleget. Most mindez
eszükbe jutott a francziáknak. S az úrnőnek mindent, a mit tudtak, a
legapróbb részletekig el kellett beszélniök.
Így teltek el a hónapok és az évek. Kamerije állandóan megmaradt saját
palotájában, a nyári hárembe sohasem költözött át, legföljebb
látogatásképen. A francziák folyton vele voltak, a Bairám-ünnepek alatt
ők kísérték, szárazi vagy tengeri kirándulások alkalmával ők mindíg
mellette voltak. Egyszer valahogy megtudták azt is, hogy Kamerije görög
nő volt s eredetileg Mária névre kereszteltetett, de valami nagy családi
szerencsétlenség alkalmával a szerálji hárem szállítóinak valamely
gonosz rokona által orvúl eladatott. Mostani nevét, mely azt jelenti: a
szépség holdvilága, ott nyerte a háremben. A francziáknak is nagy
bizalmuk, majdnem vallásos ragaszkodásuk volt a szép és kegyes szultánnő
iránt s már-már azon édes remény kezdett bennük gyökeret verni, hogy ő
lesz az, ki nekik visszaadja a szabadulást.
A szabadulás reményét a francziák nemcsak a szultána kegyességére
alapították. Vagy legalább, midőn a honvágy erőt vett rajtuk néha,
tervezgetéseik a kegyelem esélyein kívül sok más esélyre is kiterjedtek.
Pár év alatt meggyőződtek arról, hogy ők a bosztandsik és azankoglánok,
sőt a kapidzsik közé is könnyen elkeveredhetnek rövid időre. A szerálj
szolgálatában álló ez egyének száma több ezerre ment s Henri egyáltalán
nem tartotta lehetetlennek ezek közt a városba kijutni s onnan
közönséges öltönyben tovább állani.
Egy másik kedvező alkalom évenként a Bairám-ünnep alkalmával állott elő,
a mikor a hárem hölgyeit utczákra, térekre, csónakmulatságba, vagy
valamely tengerparti köskbe kellett kisérniök s a mikor mind a hölgyek,
mind a háremőrök nagyon sok szabadságot vettek igénybe.
Az agguló szultán birodalmának ügyeivel s az örökös háborukkal lévén
elfoglalva, keveset gondolt a háremmel s azért itt sem oly pontos, sem
oly szigoru nem volt a fegyelem, mint a hagyományok szerint régebben
volt s most is kellett volna lenni. E körülmény szinte ingerelte a
francziákat valamely szabadulási vállalat kitervezésére. Terveik azonban
csakis üres tervek maradtak. Öreg legények voltak már, közel az ötven
éves korhoz. Életük elég kényelmesnek, sorsuk eléggé biztosnak látszott
s okuk egyáltalán nem volt valamely véletlen vagy ügyetlenség által
életüket veszélyeztetni. A felett nem kételkedhettek, a Khadimbasi abból
nem csinált titkot s a háremi anekdóták egész serege világosította őket
fel arról, hogy a legkisebb hűtlenség, a szökésnek bárminő kisérlete
halált s úgy lehet, kínos halált von maga után. S éppen azért mind a
hárman beleegyeztek abba, hogy vagy a teljesen biztos alkalmat lesik ki,
vagy megvárják Kamerije úrnő önkénytes kegyelmét.
Az úrnő egyszer elő is hozta nekik úgy távolról és minden czélzatosság
nélkül a szabadulást. Francziaországról kérdezősködött s midőn a
francziák különös hévvel és érdekeltséggel beszéltek gyermek és
ifjúkorukról, azt kérdezé tőlük:
– Szeretnétek-e most látni Francziaországot?
– Fenséges szultána, mi most is szeretnénk haza menni, – mondá Henri.
– Haza menni? Hiszen nem vagytok ti most már francziák, hanem az én
szolgáim.
– Mióta a fenséges úrnő szolgálatában állunk, – mondá Henri, – azóta nem
jutott eszünkbe haza kivánkozni, de fenséged kérdésére igazán kellett
felelnünk.
Az úrnő erre nem felelt s az e tárgy feletti beszélgetés abban maradt.
Később egy uj odalikkal ismerkedtek meg, kinek Dzsemile volt a neve s ki
Egyiptomból, Kairóból került a nagyúr háremébe. E lányka az úrnők
mulattatásának sokféle nemét ismerte; fiatal, csinos és igen virgoncz nő
volt, a ki gyermekkorában Kairóban egy franczia háznál, franczia nők
körében töltvén néhány évet, franczia nyelven is meglehetősen tudott
beszélni.
Ez egyszer a francziák előtt a nélkül, hogy ezek eredetéről tudott volna
valamit, elbeszélte, hogy Kairóban egyszer egy franczia nőt bevittek
Mehmed Ali háremébe, ezt azonban megtudván egy franczia nagyúr, ki a
francziák szultánjának – miként ő a királyt nevezte – titkos megbizottja
volt Kairóban, azt izente Mehmed Alinak, hogyha a franczia nőt el nem
ereszti és ki nem adja: százezer katonával fogja őt megtámadni, városát
elpusztítani s minden kincsét és háremét elrabolni. Erre Mehmed Ali a
gyaurtól megijedt, Sztambulba küldött segítségért, de itt nem adtak
neki, mit tehetett tehát egyebet, kiadta a franczia nőt, hanem
boszujában annak fele haját lenyiratta, szemöldökéről minden festéket
lemosatott s kusakját – övét – nem engedte a derekára tenni, hanem a
nyakába akasztotta. Mi volt, mi nem volt igaz az odaliknak eme
meséjében, mely úgy a gyaurok gyülöletét, mint a háremből való
szabadulás szégyenteljes voltát czélzatosan látszott hirdetni: a
francziák figyelmét mégis fölgerjesztette a mese. Ők azt fölötte
természetesnek tartották, hogy a hatalmas Francziaország követének
felszólítására az egyiptomi pasának engedelmeskedni kellett. Igen, de ők
is francziák, ők is szolgaságban vannak, ha ők a franczia követhez
fordulnának: ők is bizonyára rögtön elnyernék a szabadságot. Meg nem
foghatták, hogy ez nekik eddig nem jutott eszükbe, holott oroszországi
bujdosásuk közben hányszor küldhettek volna levelet valamelyik franczia
követnek. E töprengésüket el is mondták a legközelebbi kedvező
alkalommal a szultánnő, Kamerije előtt.
– Ha nekünk, – úgymond Henri, – akkor annyi eszünk lett volna, mint
most, mily könnyen megszabadúlhattunk volna csak egy levél által, melyet
a franczia követhez kellett intéznünk.
– Az a levél lett volna árulótok s az a levél szerezte volna meg nektek
a halált, valamint most is biztosan megszerezné, ha megkisértenétek, –
mondá Kamerije.
A francziák egymásra néztek. Összevillant szemük azt jelenté, hogy az
úrnőnek alighanem igaza van. Hiába, ők még mindig igen hiszékenyek.
– Azonban ne törjétek a fejeteket, – folytatá a szultána. – Egyszer, ha
el nem felejtem, én alkalmat nyujtok, hogy biztosan haza mehessetek, ha
éppen akarjátok.
– Masallah! – Fenséges szultána, a mint az isten akarja, de mi óhajtjuk.
A biztos menekülés, a veszély és üldöztetés nélküli szabadság édes
ábrándja tölté el a francziák szívét. A honvágy most feszité keblüket
erősen, – most legelőször, ama hatodfél év óta, mióta a szultán háremébe
bejutottak. Kamerije nemes szívéről már nem egy jelenség után teljesen
meg voltak győződve s bár nehezen, de mégis az öröm bizonyos jelével
várták az időt, a mikor a Kamerije által megigért alkalom be fog állani.
E beszélgetés az 1839-ik év junius havának valamely napján történt. De a
várt alkalom helyett váratlan és borzasztó szerencsétlenség következett
be.
A TÖRÖK SZULTÁN MEGHAL.
(Ujabb aggodalmak. – A jó szultána megbukik. – Gülnár szultána. – A
három franczia együtt marad most is. – Kirándulás Kis-Ázsiába – A
francziák megszöknek.)
A hónapnak utolsó napján a Kizláraga kegyetlen parancsot adott ki a
hárem őrizetére. Minden termet, minden folyosót, minden erkélyt, a
hárempalotának a kertre nyuló minden kijáratát kettős eunukh
legénységgel szigoruan kellett őrizni. A Khadimbasik mindegyike
elmozdíttatott saját háremosztályának vezényletétől s mindegyik osztály
más-más Khadimbasit kapott. Kamerije osztályába s a francziák és társaik
élére egy czifra, fényes öltönyü, kifúrt fülü vén ethiópiai eunukh
állíttatott, ölnyi magas termettel, nagy poczakkal, fekete szerecsen
arczczal. Valóságos vadállat, kivel a francziák alig mertek, de alig is
tudtak beszélni, mert nyelvét igen kevéssé értették meg. A nappalnak és
éjszakának minden órájában kivont, élesre köszörült karddal s övében
töltött pisztolyokkal járt sorba – körülnézni és fülelni minden ajtónál,
ablaknál, a termeknek és folyosóknak minden szögletében.
A francziák csakhamar megtudták a rettenetes változásnak okát. A
szultán, II. Mahmud, nagy betegségbe esett. Halálát várták. Az
odalikoknak minden táncz, zene, mulatság szorosan el volt tiltva.
Kamerije úrnő folyton térdepelt és imádkozott s örökké morzsolta
teszpijét. Alig vett magához valami ételt és italt, nem foglalkozott
piperével sem; ültében, imádkozó helyzetében szunnyadott valami keveset,
körülötte a termekben kellett lenni az odalikoknak is, kik éjszakára
szintén nem fekhettek le szokott módon s úrnőjükkel együtt enteriben és
kusakkal, felső női kabátban és felkötött övvel kellett virrasztaniok. A
bajadérokat egy sötét kamrába zárták be, kik hajukat tépve és jajgatva
mentek ki a háremből. A sötét kamra ama palotában volt, mely a szultán
legbelső palotáját a hárempalotától elválasztja s mely Eszki-Mabein
szeráljnak neveztetik.
Szerencsére vagy szerencsétlenségre ez az állapot csak két napig
tartott. A következő napon az esti órákban Mahmud szultán meghalt s
nyomban rá a háremben kikiáltatott, hogy a padisah behunyta szemeit, az
Imám ül Müzlemin próféta szine elé hivatott, az Alem penah elszenderült,
a Zilullah Alláhnak fényességében gyönyörködik immár s a Hunkiár az ő
világverő karjait összetette. Ennek megtörténtével a hárempalotának
ajtai és kapui bezárattak és beszegeztettek s az eunukhok a
szultánákkal, hanumokkal, odalikokkal s mindenféle nő és férfi cseléddel
együtt siralomházi foglyokká tétettek, várván, hogy az uj szultán
valamennyit kivégeztesse, vagy valamely távoli palotában elzárassa, vagy
ha az ő végtelen kegyelmének úgy tetszenék, őket kegyeibe fogadja.
Szomoru napok következtek most a francziákra. Nemcsak rájuk, hanem az
egész háremre vagy legalább Kamerije szultána udvarára. A francziáknak
most volt alkalmuk egy pillanatra betekinteni a háremi cselszövények
rémes titkaiba. Kamerije úrnő a halál bekövetkezte után rendkivüli
tevékenységét fejtett ki. A vad éthióp Khadimbasit s valószinüleg
másokat is megvesztegetve, folyton érintkezett a külvilággal s a diván
tagjaival. Uj szultánná Abdul Medsid, a fiatal 15–16 éves herczeg
kiáltatott ki még a hajnali órákban a halál napján. Kamerije, mint erről
a francziák részint akkor, részint később értesültek, arra törekedett,
hogy gyülöletének tárgya, Husszein pasa, ki a janicsárokat kiirtá,
kivégeztessék, vagy legalább hatalomra ne juthasson s Sztambulba vissza
ne hivassák s az agg Koszrev pasa mellőzésével Akhmed Feazi pasa
tétessék nagyvezérré. Így remélte ő, hogy a háremben meg fog maradni s a
Valide ellenében is, ki neki halálos ellensége volt, némi hatalmat és
befolyást fog gyakorolni jövőre ép úgy, mint eddig s mint ifjú korában.
Czélját azonban nem érte el, sőt minden épen ellenére történt. A Valide
szultána Khoszrevvel, Halil pasával és Husszeinnal egyetértve egy éjjeli
dívánülésben uralmat vettek az új szultánon s a szultán Abdul Medsid
Khoszrevet nagyvezérré, Halil pasát a hadsereg főparancsnokává nevezte
ki, Husszein pasát pedig Sztambulba hívta vissza s nagy jutalmakkal és
kitüntetésekkel halmozta el. Kamerije, midőn ezekről értesült, földre
veté magát, s haját és ruháját tépve sírt és zokogott.
Szegény francziáknak majd a szívök szakadt meg, midőn az úrnőt, kit úgy
tiszteltek és imádtak s kit oly nagynak és hatalmasnak ismertek, ily
nagy szerencsétlenségben s ily leírhatatlan gyötrelmet szenvedve kellett
látniok. Önsorsuk, saját szabadságuk reményének eltünte eszükbe sem
jutott. Szívük csak a kegyes úrnőért vérzett, kit még csak nem is
vigasztalhatának. Mind e gyásznak azért kellett bekövetkezni, mert
Kamerije szövetségese Akhmed Feazi, az akkori Kapudán pasa hajóhadával
az egyiptomi vizeken volt s kellő időben Sztambul alá nem
vitorlázhatott.
Minderről azonban Kamerije úrnő nem beszélgetett, legalább a
francziáknak semmit nem mondott. Folyton imádkozott, ájtatoskodott s
kedvencz rabnőit törekedett magához édesgetni. A Valide boszús volt rá s
a háremi suttogó hírek szerint Kamerije szultánát szomorú végzet
fenyegette: vagy a halál, vagy az eladatás. Legjobb esetben valami távol
palotában vagy köskben való elzáratás, mely egyenlő volt az örökös
száműzetéssel. Ez esetben néhány odalikot, kik nem kellettek a
Kizláragaszinak vagy a szultánnak és a kik önkényt vállalkoztak az úrnő
sorsára, kiválaszthatott magának. Kamerije három főkedvenczét, Beiét,
Ezmát, Dsemilét s még hármat törekedett megszerezni – de nem nagy
sikerrel. Míg sorsa eldöntve nem volt: addig a hálátlan leánykák nem
igen hajtottak szavára.