orosz; ha te olyan keményszívű volnál, mint az orosz, mi nem törekedtünk
volna Oroszországból Törökországba menekülni. Mi a dicsőséges szultán
birodalmában igazságot és kegyelmet keresünk, miután az orosz czár
birodalmában csak rabságot és kegyetlenséget találtunk.
Ez a nyilatkozat látható hatást idézett elő Karaszor bégen. Némi
élénkséggel kérdezé tőlük:
– Miféle nemzetségből valók vagytok ti és mely országban laktatok?
– Mi francziák vagyunk és Francziaországban laktunk és oda akarunk menni
a mi hazánkba.
– Micsoda nyelveken tudtok beszélni? Tudtok-e írni és olvasni?
– Mi írni, olvasni jól tudunk s franczia, német, orosz, kalmuk, török
nyelven beszélünk egy kevéssé.
– De ti beszéltek görög nyelven is.
– Mi nem beszélünk görög nyelven. Miért jutott ez eszedbe kegyelmes bég?
– Mert ti segítettetek a gyalázatos görögöknek, midőn azok fellázadtak a
dicsőséges szultán győzhetetlen seregei ellen.
– Mi kegyelmes bég nem segítettünk, mi húsz esztendő óta foglyok és
bujdosók vagyunk Oroszországban.
– Ti mégis francziák vagytok és gyaurok, a kik megöltétek Firuz bejt, az
én fiamat s fejét odaadtátok a hitetlen és lázadó kutyáknak, a
görögöknek. Most takarodjatok szemem elől. Míg a nap még egyszer
lenyugszik s még egyszer fölkel: addig határozzátok el magatokat, vagy
visszaadjalak az oroszoknak, vagy szolgáimmá tegyelek benneteket, vagy
megfizettek utolsó paráig, mielőtt lábatokat a tarabozáni földre
tennétek. Szanatoglu, te pedig vedd elő irásodat s égesd el itt az én
szemeim előtt. Hadd lássák a gyaurok is.
Egy szolga rögtön kiment, pár percz mulva vörös réz-serpenyőben ízzó
szenet hozott be s Szanatoglu azon nyomban elégette az irást, melyre
most már nem volt szükség. Ennek végeztével a francziák is búsan
kimentek a födélzetre s onnan félre vonultak éjjeli tanyájukra.
Szomoru tanácskozás fejlődött ki köztük. Világos volt előttük, hogy
Karaszor bég engesztelhetetlen boszuval van eltelve a francziák ellen,
mert fiát a görög szabadságharczban valószinüleg francziák ölték meg.
Kapzsisága, pénzvágya is kétségtelen volt amaz álnok jogczimü és búsás
felszámitás után, melyet a piszkos Szanatoglu felolvasott. Abban sem
lehetett kétség, hogy a bég vagy tengeri rabló, vagy rabszolgakereskedő,
de akár ez, akár amaz, mindenesetre jó viszonyban van a tengerparti
orosz és török hatóságokkal. Erőszakos szabadulásról szó sem lehetett
nyilt tengeren vagy török kikötőben. Az oroszok kezébe visszajutni egy
jelentőségü volt az örökös fogsággal, melynél pedig százszor többet ér a
halál. Csak ama gaz Nukhár szavára ne hallgattak volna.
Csak maguk menekültek volna el Tülmenkőjiből, mikor ez oly kedvező
alkalom mellett lett volna lehetséges. A cserkesz pénzüket is
kicsikarta, szabadságukat is elárulta. De most már mindezekről későn van
búslakodni. A váltságdíjat ki nem fizethetik, mert kilenczezer
piaszterrel kevesebb pénzük van, mint a mennyi szükséges volna. Igaz,
hogy ezt kis szerencse mellett megkereshetnék Trebizond vagy
Konstantinápolyban, de ezt a bég nem engedi. Nem marad más hátra, mint
elfogadni a szolgaságot. Végre is nem lehet ez oly rossz, hogy a mellett
kihalna a remény előmenetelre és szabadulásra. Ha oly rossz volna: az
idegenek, társaik ott a hajóüregben nem sietnének önkényt a bég
szolgálatába. Tehát a szolgaság. Ezt kell választaniok, melytől most úgy
félnek, úgy irtóznak, bár a volgaszigeti borzasztó kaland után egykor
úgy óhajtottak a kalmuk uraság szolgálatába lépni. Hosszas tanácskozás
után, mely alatt majd elfeledkeztek az étkezésről is, rájuk szállt az
alkony. Megállapodtak abban, hogy reggel kijelentik Karaszor bég előtt a
szolgálatba lépés szándékát. S abban megnyugodva lefeküdtek már, midőn
Henri izgatottsággal ekként kiáltott fel:
– Bajtársak, gondoltam valamit. Hallgassatok rám figyelemmel.
– Halljuk, Halljuk!
– Van tizenkétezer piaszterünk. Mindegyikünk váltságdíja körülbelül
kétezer piaszter. Hatan tehát megszabadulhatunk. Húzzunk sorsot magunk
között. Őt itt marad, hat megmenekül. Én megnyugszom sorsomban, ha itt
kell maradnom. Azok, a kik megmenekülhetnek, úgy fordul a jó szerencse,
kisegíthetik egy vagy más úton az itt maradottakat is.
Általános helyeslést nyert a javaslat. Minden oldalról meggondolva, csak
előnynyel járt annak foganatosítása. Nyugodtan aludtak el e gondolatban.
Reggel, reggeli után, ismét a bég elé kisértettek. A bég ugyanazon
kabinban s a tegnapi ünnepélyességgel fogadta őket. Előadták
megállapodásukat, hogy ők a szolgálatba állást választják. Előadták azt
is, hogy hatan le tudják fizetni a váltságdíjat s kérték a béget,
engedje meg azt. A bég gondolkodóba esett. Végre azt mondá:
– Nem engedem meg. A ki szabad: az elmehet mindenhová. Elmehet az
oroszokhoz is. Ki tudja, mi lehet még abból. Egy szalmaszálban is
megbotolhat az elefánt, egy pókhálóban is megakadhat az oroszlán. A
kizmet útjai kiszámíthatatlanok. Allah titeket együtt rendelt az én
hatalmam alá, tehát együtt kell maradnotok.
A francziák a csalódás érzetével, de mégis hidegvérrel hallgatták a
kijelentést. Megnyugodtak benne. E percztől fogva rabszolgái voltak
Karaszor bégnek, a tarabozáni vagy trebizondi hatalmas
rabszolgakereskedőnek.
A francziák sok nemét élték már és szenvedték már keresztül mindenféle
rabságnak, szolgaságnak, nélkülözésnek és fájdalomnak. Megszokták már a
testnek és léleknek gyötrelmeit, a sors fordulatainak szomorú
szeszélyeit s az aggódó lelkek amaz örökös boruját, mely a reménynek
hajnalderüjét is mindig csak felhők alatt látja, mely a napnak fényében
is villámot s a falevél rezgésében is vihart képzel, veszélytől fél. Nem
voltak se kétségbeesettek, se embergyűlölők, hanem szomorúak. Szívük sem
tört még meg, hanem kifáradt már. Bizonyos közöny vett rajtuk erőt, mely
azonban még érzett bánatot s táplált némi reményt. Franczia vér, még
erőteljes férfikor s eredetileg egészséges, katonás kedély menté meg
őket a sors durva bántalmai közt. És egy kiolthatatlan vágy. Még egyszer
látni Francziaországot s megittasulni az édes haza édes levegőjén. Minő
vágy volt ez! Mily boldogok lehettek volna e nélkül a kalmuk uraságnál!
Mily boldogtalanok lettek volna e nélkül egész életükben!
Rideg, fanyar, keserü érzettel nyugodtak meg a gondolatban, hogy ők most
már Karaszor bég rabszolgái. Vajjon mit fog velük csinálni Karaszor bég?
Mire használja őket? Mikor, kinek és hova fogja őket eladni vagy
elszállítani? Bizonyosan nem azért vette őket, hogy gyönyörködjék
bennük. Bizonyos, hogy nyerészkedni akar rajtuk. De hogy és miként?
Sehogysem tudták elgondolni. Ha befogja őket műhelybe, ha dolgoztat
velük, ha így akarja a vételárt leszolgáltatni: akkor valószínüleg nagy
városba viszi őket. Talán Trebizond is nagy város. Ezt nem tudták, e
városnak hírét soha nem hallották. De ha nagy városba telepíti őket: ott
lesz is módja a szabadulásnak. Aztán pénzük is van.
Azt már tudták, hogy keleten mindenható a pénz. Tizenkétezer piaszterrel
s ügyes színléssel sokat meg lehet kisérleni szegény embernek.
Megnyugodni a sorsban és várakozni: ez a régi életbölcsességük
mutatkozott egyedül jónak ez alkalommal is.
Pedig nézetüket nem sokáig tarthatták meg.
A hajó lassan haladt előre; a szél majdnem délnyugatról, tehát majdnem
ellenkező irányban fújt, mint merre az ő útjok vezetett. A hatszáz
kilométernyi tengeri út vagy tíz napot vett igénybe. A bég elunta magát,
a francziákkal többször beszélgetett s egyszer beszélgetés közben azt
kérdezé tőlük:
– Hol tartjátok pénzeteket?
– Magunknál kegyelmes úr.
– Rossz helye van ti nálatok a pénznek. Gyermek kezébe kétélü kés és
szolga kezébe pénz nem való.
– Igen, kegyelmes bég, de ha megengeded, az a pénz a miénk és ha nincs
ellene kifogásod, mi ott tarthatjuk, a hol akarjuk.
A bég elnevette magát.
– Látszik, úgymond, hogy gyaurok vagytok és tökéletlen az elmétek. A
pénz a tietek, mert azt nem vettem meg a tiszteletreméltó Mussza Nukhár
bejtől, de az ellen kifogásom van, hogy nálatok legyen. A pénz olyan,
mint az orvosság, – ha nem jól használják: méreg lesz belőle. Majd
Szanatoglu gondját viseli. Ha valamikor más uratok lesz: meglehet, az
majd nálatok hagyja.
A bég olyan hangon beszélt, mely minden okoskodásnak és feleselésnek
elejét vette. Pénzüket át kellett adni a kiállhatatlan Szanatoglunak.
Száz piaszternél többet egyiknél sem hagytak.
Szeptember végén értek Trebizondba és pedig alkonyat táján. Még két
éjszakát és egy napot töltöttek a hajón. A harmadik napon elvezették
őket a bég palotájába. Nagy kiváncsisággal szemlélték menet közben a
kikötőben ingadozó hajókat, melyek közt sok európai hajót is fedeztek
föl. De kérdezősködéseikre a kísérő szolgák vagy semmit nem feleltek,
vagy egy-egy kérdésre csak azt felelték: »ki tudná azt megmondani?« Nem
lehetett tőlük semmit is megtudni.
Többé-kevésbbé szűk utczákon haladtak át, míg végre két nagy hídon és
egy bástyaszerű nagy kőfalnak kapuján át a palotához jutottak, mely
kívűlről, a felette szűk utczáról nézve egy nagy, világosra színezett
kőfalnál egyébnek alig látszott. Belűl azonban a palota – mint erről
később eléggé meggyőződtek, – egész kis városka volt.
AZ ÖRMÉNY CSELSZÖVÉNYE.
(Karaszor bég palotái. – Szanatoglu megcsalja a francziákat. – A
francziák nem tudják, mit csinálnak. – A mollah és a műderrisz. – Az
irtóztató éjszaka. – Az örményt megölik. – Négy franczia is meghal.)
Az utczára néző épület voltakép nem volt egyéb, mint egy terjedelmes
raktár, tele mindenféle európai, orosz, persa és déli árukkal. Ruhák,
fegyverek, szőnyegek, bőrök, aczéláruk, déligyümölcsök, thea, kávé és
egyéb százféle czikk volt itt felhalmozva. A bégnek hajója járt
Konstantinápolyon át Kairóig s karavánja járt Erzerumon át Teheránig.
Volt összeköttetése európai, orosz, persa és török házakkal egyaránt s
volt bazárja Trebizondon kívűl legalább négy-öt helyütt.
A raktár-épületen belűl egy terjedelmes udvar volt, melynek egyik
oldalán a kőfal keritéshez támasztva hosszú, földszintes épület
nyujtózkodott. Ez épület istálló volt néhány tehén és kecske s legalább
nyolczvan darab ló számára, melyek közt igen szép arab példányok,
fölötte értékes mének és kanczák voltak. A francziák nem vették észre,
hogy a bég lóval is kereskedett, de azt igen is, hogy a legszebb lovak,
gyakran igen becses nyergekkel, csótárokkal és szerszámmal együtt a
kormányzó pasának, vagy más átutazó főembereknek s hadihajó
parancsnokoknak ajándékoztattak.
Az istállón belűl, ennek egyik végéhez ragasztva, új, nagy, földszintes
épület emelkedett, mely egészen fából volt készítve. Ez épület három
ágra is szakadt s nagy, nyilt, féltetejü színeket is foglalt magában. Ez
épület volt a mindenféle udvarbeli és kijáró cselédek, szolgák,
napszámosok, hamálok, – teherhordók, – lovászok, tatárok, – levélhordók,
– futárok, csónakosok tanyája és lakóháza. A nagy, féltetejű szinek
voltaképen karavánszerájként szolgáltak. Ezek voltak a karavánok szálló
és gyülekező helyei. Ama karavánoké természetesen, melyek Karaszor bég
számára indultak Erzerum és Tiflisz felé, vagy a melyek ugyan az ő
számára Teherán felől érkeztek. Ez épület mellett voltak még félfödelü
aklok tevék számára is.
Ismét jelentékeny nagyságu udvar, vagy szabad tér következett, melyen
fa, szalma és takarmányfélék voltak nagy rendetlenségben fölhalmozva. E
tért kőfal zárta el, melyen át egy nagyobb és egy kisebb kapu vezetett
egy csinos, inkább palotaszerü épülethez. Ez épület kőből épült és
emeletes volt. Mind földszintjén, mind emeletjén nagy és tágas termek
voltak nagy számban s keleti fényüzéssel és pompával fölszerelve. Ez
volt a bég lakóháza, itt volt egyik szárnyon a szelámlik, a másik
szárnyon pedig a hárem, mely egy kisebb pavillonnal állt
összeköttetésben. A pavillon egy minden oldalról magas falakkal
körülvett s buja növényzetü kertre nyilott. A pavillon és a palota
tetejéről tündér szépségben játszik a Fekete-tenger haragos zöld
tükrének végtelene s a környező hegyek, a fellegvár, a karcsu minaretek,
a kupolás mosék és keresztyén templomok, a nagy bástyafalak, a kikötői
hajóárboczok, az óriási szőlőlugasok, a cziprus és mandulaültetvények s
a hegyeken sötétedő erdők gyönyörü összhangja.
Ez épületben laktak a bég nejei és gyermekei, eunukhjai és szolgái. Az
eunukhok innen kijártak az óriási cselédházhoz, melyet maguk közt hánnak
neveztek, de a palotába Szanatoglun kívül másnak nem volt bejárata.
Legkényesebb ügyeiben, úgy látszik, Szanatoglu volt a bégnek megbizott
embere.
A palota egyik oldalán kőfalak közé zárt szűk folyosón túl még beljebb
több épület állott, melyek arra voltak szánva, hogy bennük az eladásra
szánt gyermekek, ifjak és leányok találjanak ideiglenes tanyát.
Az egész telep, Karaszor bégnek összes palotái, raktárai, ólai,
cselédházai és udvarai a kertekkel együtt kőfallal voltak körülvéve,
mintha csak az egész telep várat képezett volna. Kimenekülni ugyan nem
volt lehetetlen a kapukon át a cselédek között, de a francziák előtt a
menekülés útja, míg az becses lett volna rájuk nézve, mégis el volt
zárva; – azon túl ők sem fektettek rá nagy súlyt.
A francziákat ugyanis a konak mögötti épületek egyikébe zárták el.
Néhány nap mulva már semmi csalódásban sem éltek az iránt, hogy őket úgy
tekintik és úgy tartják, mint rabszolgákat. Hiszen a szomszéd épületek
külön-külön mind fiatal és szép lányokkal, serdülő gyermekekkel s
erőteljes kaukázi ifjakkal voltak tele, gondos őrizet alatt tartva,
szaporítva és fogyasztva, a mint a bég uj szerzeményre tett szert vagy a
mint egy-egy szállítmányt Konstantinápolyba vagy Szmirnába s néha
Kairóba tovább küldött. A francziák csakhamar megtudták, hogy az eladás
sora rájuk is kerül, csak azt nem tudták: mikor, hova és miféle
minőségben. Még egy nagy és keserü tapasztalaton kellett átesniök, még
egyszer áldozatává kellett válniok az előre föl nem ismerhető keleti
álnokságnak.
Szanatoglu, az utálatos örmény, igen gyakran, majdnem naponként
meglátogatta őket. Mézes-mázos beszédjét, néha durva megjegyzéseit
vontatott, orrhangu, nyöszörgő szavait ki nem állhatták, de miután
látogatásait meg nem gátolhatták s miután beszélgetése minden
czélzatosság nélkülinek látszott: rendes társalgásba bocsátkoztak vele
naponként.
Egy ily társalgás alkalmával Szanatoglu nagy önérzet szinlelésével
beszélt arról, hogy ő mily igaz hitü keresztyén, hogy Jézus Krisztusnak
ő is épen úgy hűséges imádója, mint a francziák, sőt még hűségesebb,
mert ő az ő vallásában nem tévelyeg annyira, mint az európaiak, a kik
sokkal messzebb laknak az Ararát hegyétől és Betlehemtől, mint az
örmények, tehát oly közelről nem is láthatják az igazságot, mint ők.
– Bizony Szanatoglu, – mondá egyik franczia, – nem igen látszik az meg
te rajtad, hogy te valami nagy tisztelője volnál Jézus Krisztusnak, a
ki, ha most ide akarna jönni közibénk, bizonyosan te rajtad kezdené el a
hamis tudományok kiirtását.
– Bolond vagy franczia, – mondá Szanatoglu, – méltó volnál arra, hogy a
diónak héját egyed, ne pedig a bélit. Én vagyok az igazi keresztyén, az
apám is az volt, az öregapám is az volt, a kiknek az isten adjon
nyugodalmat a temetőben. Mikor én még otthon voltam Vanban, százszor is
megcsókoltam a vani szent feszület lábát, a mit pedig ti még egyszer sem
tettetek. Aztán én már kétszer is elmentem a folyó partjára, a szent Áni
városba, hogy imádkozzam a mi dicső hajdani királyaink elpusztult
palotájának küszöbénél és valahányszor az én uram palotájában föl megyek
a dámra, a konak tetejére és szemem a Hája-Szófián a félholdat meglátja,
a helyett, hogy a keresztet látná, mindig könyeket hullatok, mint a kis
gyermek. A ti szivetek pedig olyan kemény, mint a tevének talpa, mikor
Tebrisztől idáig hat héten át utazik a kősziklákon.
A francziák meg nem tagadhattak maguktól egy jóizü mosolyt az örménynek
e furcsa érzékenységén.
– De ha te oly igaz keresztyén vagy, – mondá Henri, – miért vagy te
szolgálatában Karaszor bégnek és ha szolgálatában vagy is, miért
törekedtél te azon, hogy mi, a kik szintén keresztyének vagyunk,
szolgaságba essünk, a helyett, hogy innen segítenél bennünket
megszabadulni?
– Nem tudjátok ti azt igazán belátni, – felelt Szanatoglu, – akárhogy
megmagyarázzam is a ti éretlen fejeteknek. Kicsinyből lesz a nagy,
szolgából lesz az uraság, utolsóból lesz az első. Ázsia már volt a miénk
és a jövőben is a miénk lesz, addig pedig szolgálnunk kell a muzulmán
uraságoknak, hogy ismerhessük az uraság palotájának bejáratát és
kijáratát s hogy a mikor a mi napunk fölkel: minket találjon ott a
palotában, nem mást. Nem értitek ti ezt. Ha értenétek: ti is az én
példámat követnétek.
A következő alkalomkor ismét ilyenféle társalgást folytatott Szanatoglu.
S akkor már beszélgetni kezdett arról is, miként tudnának a francziák
Trebizondból könnyü szerrel megszabadulni.
– Lássátok, – mondá, – ti innen egyszerüen meg akartok szabadulni. No
ehhez én nem adhatok nektek segítséget, sem pedig jó tanácsot. Mert ha
az én hitetlenségem kitudódnék: engem Karaszor bég a legelső kaukázi út
alkalmával lesülyesztene a tenger fenekére. Hanem ti azzal is teljesülve
látjátok óhajtástokat, ha közelebb juthattok Európához. Már pedig
Konstantinápoly sokkal közelebb van mint Trebizond és arra már adhatok
jó tanácsot, hogy oda miképpen juthassatok el. Abban pedig különösen
bízom, hogy ti jó tanácsomért egy vagy más módon mindenesetre
megfizettek.
– Miből fizetnénk, hiszen nálad van, Szanatoglu, a mi pénzünk.
– Ha nálam van is, de még nem az enyém, aztán van még nektek
mindegyikötöknek száz piaszternyi pénzetek, abból is megkaphatom a
jutalmat.
– Nem Szanatoglu – mondá Henri – nem igérünk és nem adunk neked előre
semmit. Mi nem bizunk te benned. Mert vagy az uraságot akarod megcsalni,
vagy bennünket. Már pedig ha kettő közt választhatsz, te bizonyosan
minket csalsz meg.
Szanatoglu elnevette magát. Balkezével fekete göndör szakállát
csipegette, jobbkezének mutatóujjával pedig a francziákra mutatott.
– Ha én ingyen akarnám pénzeteket: elkérném a kegyelmes bégtől s az
enyém lenne az. Én csak meg akartam mondani, hogy juthattok el
legkönnyebben Konstantinápolyba. Ha nem akarjátok: lelketek rajta. Nem
én akarok menni Európába, hanem ti.
Ezzel kaftánját összerántá mellén s eltávozott.
A francziák gondolkozóba estek. Mit akar ez a Szanatoglu? Ez bizonyosan
nem jóban töri a fejét. Valami cselszövény lehet az, melynek
keresztülvitelére vállalkozott s valószínűleg, sőt bizonyosan, a bég
megbizásából. Vajjon bele menjenek-e ők a kelepczébe? Vajjon
megkérdezzék-e terve iránt a cselszövő örményt?
Sokáig tanakodtak egymás között. Volt idejük elegendő. Az örmény nem
jött feléjük se. Nem látogatta meg őket három napon át. Kényelmesen
meggondolhatták elhatározásuk minden esélyét. Tudták azt már, hogy a
török ép úgy kész minden erőszakra, mint az orosz. Csakhogy az orosz
durván, hatalomszóval, kegyetlenül, rögtönözve hajtja végre az
erőszakot, a mint szeszélye vagy pénzvágya hozza magával. A török pedig
látszólag megtartja vallásának parancsait, melyek tiltják a
jogtalanságot és erőszakot, hanem aztán cselt vet, hálót sző, kelepczét
állít, melyben ha fennakad a gyanútlan vagy tapasztalatlan áldozat,
annak helyzetét ép úgy kizsákmányolja a török is, mint az orosz. Kivált
ha az a török tengeri rabló, pedig Karaszor bég valószínüleg az, vagy ha
csak rabszolgakereskedő is, a minek maga is nyiltan vallja magát.
Tehát óvatosság. Erre inti őket Mussza Nukhár bejnek, sőt Balánnak is
eljárása. Karaszor bég bizonyosan rosszabb mindeniknél s a piszkos
Szanatoglu bizonyosan ármányosabb minden mohamedánnál. Mindamellett
megállapodtak abban, hogy bármi legyen Szanatoglu jó tanácsa: meg lehet
azt hallgatni, de nem szükséges megfogadni és követni. Ha meghallgatják,
még mindig lesz elég idő határozni a fölött.
Negyednapon megint megjött Szanatoglu. Beszélt mindenféle ostobaságról
és közömbös dolgokról. Végre újolag előhozta a menekülésre vonatkozó jó
tanácsot.
– Meggondoltuk a dolgot, – szólt Henri. – De minél jobban meggondoltuk:
annál inkább nem hiszünk neked Szanatoglu. Hanem azért tanácsodat
meghallgatjuk. Ha jónak látjuk: megfogadjuk. Ha pedig jó vége lesz:
megfizetünk érte, ha meg tudunk fizetni. Már most ha akarod: elmondod; –
ha nem akarod: nem mondod el.
– Bolondság, a mit beszéltek, – mondá Szanatoglu. – Ti rabszolgái
vagytok Karaszor bégnek, a ki pénzen vett meg benneteket. Nem azért vett
pedig meg és hozott ide, hogy itt hizlaljon benneteket, mint az ürüt,
hanem azért, hogy újra eladjon valakinek, a ki az ő sok pénzét és
nyereségét meg tudja fizetni. Ti értetek pedig sok pénzt is lehet kapni,
mert ti franczia, orosz, kirgiz, török, kalmuk nyelven, sőt még német
nyelven is tudtok beszélni, tehát titeket a hatalmas pasák konakjaiban,
sőt még a legdicsőségesebb szultán szeráljában is sok mindenre fel
tudnának használni. De a szerálj számára meg nem vesznek benneteket,
hacsak visszavonhatatlanul bele nem egyeztek abba, hogy oda eladassatok.
Így rendelte ezt a legdicsőségesebb szultán. Már most csak rajtatok áll
a választás. Ha beleegyeztek: akkor eljuthattok Konstantinápolyba, a hol
már ezer meg ezer franczia, angol, olasz és más európai ember lakik, a
kik jó szerencse mellett ingyen is megszabadíthatnak benneteket; ha
pedig bele nem egyeztek: akkor a kegyelmes bég hajón elszállít Kairóba,
vagy az erzingiáni karavánnal elküld Bagdádba, ám ti lássátok majd
aztán, mikor juthattok el Francziaországba.
Az örmény bizonyos közöny szinlelésével beszélt, mintha neki csakugyan
mindegy volna, akármit csinálnak a francziák. De beszédében az
önérzetnek egy neme is nyilvánult, mely a francziákat a mondottaknak
különös megfontolására ellenállhatatlanul kényszeríté. Szavai mély
nyomokat hagytak hátra a francziák elméjében, úgy, hogy ők, Szanatoglu
által magukra hagyatva, lassanként kezdtek megbarátkozni a tervvel.
Voltaképen nem is találtak abban most már semmi különös veszélyt.
Helyzetük nem volt ugyan különösen kellemetlen, mert az anyagi
nélkülözés kínjaival nem kellett bajlódniok, de nem is volt kellemes,
mert valóságos foglyok valának. Bezárva egy épületbe, őrizve gondosan,
ki nem mehetve sehova, legföljebb néha reggelenkint a dámra,
lakóházuknak lassu lejtőjü deszkatetejére. Ilyen vagy amolyan alakban,
de minden nap várhatták sorsuknak a bég által meghatározott változását.
S aztán, ha már egyáltalán nem állott hatalmukban a rabszolgaként való
elárusitás esélyét kikerülni, Bagdád helyett és Ázsia belseje helyett
mégis csak sokkal előnyösebbnek látszott Konstantinápolyba s valamely
durva pasának konakja helyett a nagyúr szeráljába jutni, a hova már
franczia követek is járnak s a honnan mindenesetre lehet remélni a
szabadulást. Mégis tettek előbb egy kisérletet, mely oly gyakran
mutatkozott sikeresnek. Szanatoglu által különös belsőséggel kérték meg
a béget, hogy adjon nekik műhelyt és szerszámokat s ők ily nagy városban
mint Trebizond, rövid idő alatt kétszeres összegét is megkeresik s
szivesen megkeresik a váltságdíjnak. Kérelmük azonban elutasíttatott és
pedig – mint Szanatoglu mondá – kereken és ingerülten.
– Ha már nincs más választásunk, – mondá Henri az örménynek – mit kell
tennünk, hogy a kegyelmes bég csakugyan Konstantinápolyba szállítson
bennünket?
– Kérjétek meg a kegyelmes béget úgy, a hogy én tanácsoltam s adjatok
nekem fejenként ötven piasztert s a többit bizzátok rám.
Ujabb tanácskozás után másnap a francziák kijelentették, hogy Szanatoglu
föltételeit készek teljesíteni, csak vezesse őket a bég elé.
Kérelmük teljesült. Karaszor bég a konakban fogadta őket gazdagon
butorozott és diszített nagy teremben. Háta mögött állott Szanatoglu,
zsákmányleső macskának éles figyelmével tekintve a francziákra.
– Adjátok elő könyörgésteket, – mondá Karaszor bég.
– Kegyelmes úr, – szólt Henri, – meggondoltuk a dolgot, és hogy a te
kegyességedet el ne veszítsük, miként Szanatoglunak kijelentettük,
hajlandók vagyunk Konstantinápolyba menni s könyörögni előtted, hogy
minket a nagyúrnak szolgálatába bocsáss el kegyesen.