tengerparton vezetett le, hol a hegyek, szirtek, hasadékok között
tévedezett. Mintha csak kerülni kellett volna az egyenes és rendes járt
utat, vagy tán ilyen út nem is létezett. Másnap este felé csakugyan
Gelencsikbe értek, egy a tengerhez egy órajárásnyira fekvő városkába,
hol azonban nem állapodtak meg, hanem egyenesen lementek a kikötőbe.
A kikötő partján egy csomó sátor és kunyhó állott, látszólag halászok
sátorai és kunyhói. Apróbb, nagyobb hajó, csónak és bárka állott a
kikötőben bevont vitorlákkal, horgonyokon. Beljebb, a kikötő
torkolatánál, csaknem a nyílt tengeren egy nagyobb hajó horgonyozott egy
nagyobb és kisebb árboczfával. Világos szine, sajátságos farazata,
evező-padjai mutatták, hogy a hajó nem európai s a Földközi-tenger
hajóihoz legalább külsőleg nem igen hasonlít.
Nukhár bej odaszólt a francziákhoz, kinyujtott kezével a hajóra mutatva:
– Látjátok azt a hajót? Az fog benneteket elvinni Európába.
A cserkesz, a ki kalauzul szolgált, övéről leoldott egy hosszú fehér
sált, felköté azt puskája végére s puskáját magasra tartva, zászlóként
lobogtatá azt a tengerben elmerülő napnak hanyatló fényénél. Kevés időre
aztán a hajóról öt férfi szállt egy nagyobb csónakba, négyen evezőt
ragadtak s negyed óra mulva a csónak a parthoz ütődött. Erőteljes, öreg,
török férfi szállt ki a csónakból.
A férfi papucsban, világos szinü bő török nadrágban, aranynyal himzett
és csaknem földig érő kék, drága, prémes kaftánban, nagy fehér turbánnal
fején volt öltözve. Sárga selyem övéből egy késnek s pár pisztolynak
gyöngygyel és türkiszszel kirakott agya látszott ki. A mint a csónakból
kilépett, Nukhár bej is leszállott lováról s a kantárt egyik legényének
dobta oda.
A két férfi törökösen üdvözlé egymást s a társaságtól egy kissé
eltávozva, halkan beszélgetett egymással. A beszélgetés alatt Nukhár bej
elővett egy irást s a török azt figyelemmel megtekinté.
Az irat végig olvasása közben a török néhányszor a francziákra s
ugyanannyiszor Nukhárra tekintett. Az irat olvasása után visszanyujtá
azt szó nélkül Nukhárnak s aztán mindketten odamentek a francziákhoz.
Nukhár igy szólt hozzájuk:
– Ime előttetek áll a derék és hatalmas Karaszor bég, a ki titeket
Oroszországból megszabadít és elvisz Törökországba, a dicső török
szultánnak birodalmába. Legyetek neki szófogadók, mint a gyermekek és
engedelmesek, mint a szolgák. Én titeket nem bírhatlak tovább, tehát
átadtalak benneteket az ő kegyelmébe.
A francziáknak nem igen tünt föl e sajátságos bemutatás, mely nagyon
kevéssé különbözött azon eljárástól, a melylyel rabszolgáját egyik úr
átadja a másiknak. De tülmenkőji tartózkodásuk alatt fülük eléggé
hozzászokott a hasonló beszédmódhoz s azt hitték, keleten már így
szokás. Nem gyanítottak semmi rosszat.
A török uraság oda fordult a francziák felé:
– Szolgái vagytok ti a derék és tiszteletreméltó Mussza Nukhár bejnek,
az én szeretett vendégemnek?
A francziák egymásra és Nukhárra tekintettek. Nukhár kemény szemekkel
nézett rájuk. Henri felelt:
– Mi, kegyelmes úr, nem vagyunk szolgái a kegyes úrnak Mussza Nukhár
bejnek. Ő jóakarónk volt, minket megszabadított és ide vezetett és mi
azért neki fizetni tartozunk, a mint megalkudtunk és fizetünk.
Nukhár e szavakkal fékezhetetlen dühvel oda ugrott Henrihez, korbácsát
előrántá s azzal Henri fején végig vágott.
– Hitvány ebek, el meritek tagadni, hogy ti az én rabszolgáim vagytok?
Henri, miként társai is, kantáron tartá lovát maga mögött. Nukhár
korbácsának suhintására a ló fölkapta fejét, megbokrosodott, nagyot
ugrott, Henrit a földre rántá s kantárját kiszabadítván, elszáguldott.
A francziák közt általános zavar és meglepetés támadt. Az első
pillanatra sem gondolatnak, sem szónak nem voltak urai. Nukhár odament
Henrihez, nagyot rugott rajta s lábát nyakára tette s ezt kiáltá:
– Kutyák, mind valamennyit megkötözve a tengerbe hányatlak.
A francziák magukhoz tértek s hatan vagy heten átadva a kantárt többi
társuknak, a kezeikben levő fegyverrel odaálltak Nukhár elé. Egyik
franczia kemény hangon szólt:
– Nukhár bej, ha társunkat bántalmazod, megölünk. Mi nem vagyunk a te
szolgáid.
Nukhár levette lábát Henriről. Henri fölkelt s bár a szenvedett bántalom
s lovának elveszte miatt mély haragra gerjedt, mindamellett belátva
helyzetük válságos voltát, csodálatos önuralommal szólt Nukhárhoz:
– Kegyes úr, te nem vagy igazságos s én a bántalmat nem érdemlem. Mi
igértünk neked ezer rubelt, ha Oroszországból kiszabadítsz s azt
megfizetjük, valamint az útlevélért is megfizettük a száz rubelt. És a
kegyelmes úrnak, Karaszor bégnek is megfizetünk, ha minket
Konstantinápolyba szállít.
Karaszor mindeddig nyugodtan nézte és hallgatta a zavart és szóváltást.
Csak kezefeje nyugodott a pisztoly agyán s három matróza kiugrott ugyan
a csónakból a partra, de még azok sem jöttek közelebb.
– Utálatos disznó, nemde nem Balán rabszolgái voltatok ti a Volga
mellett, nemde bitang jószágok voltatok ti, midőn onnan megszöktetek s
nemde nem megvettelek én benneteket a sztavropóli kormányzótól e levél
erejénél fogva?
– Micsoda levél erejénél fogva?
– Ime itt van; nézd! Ezzel a kiterjesztett levelet oda tartá Henri
szemei elé, hogy az elolvashassa az írást. Az írás pedig csakugyan úgy
szólt, hogy Mussza Nukhár bej utazik tizenhárom szolgájával, a kik neki
váltott emberei és szolgái, a kik tehát le vannak neki kötelezve és
hozzá vannak kötve. A levélből világos volt, hogy azt valamely nyomorult
medvieszjei hivatalnok vagy a sztavropóli kormányzónak valamely
alárendeltje bérért koholta s a kormányzó pecsétjével, megvesztegetve,
becstelenül látta el. Henri ujabb meglepetéssel látta a titkos
cselszövénynek e gyalázatos művét.
– Nem, kegyes úr, még ez a levél nem ad neked igazat, – felelt
Nukhárnak. – E levelet száz rubelért adták és a száz rubelt mi fizettük
ki, már pedig ha szolgáid lettünk volna, akkor velünk nem fizettetted
volna ki, mert a szolga nem fizet az ő uráért. Legyen a mi ügyünkben
biró a kegyelmes úr, Karaszor bég.
– A szolga az enyém és a mi a szolgáé, az is az enyém, te légy biró
derék és hatalmas bég, – mondá Nukhár bej Karaszorhoz.
– Én nem leszek biró a ti ügyetekben, – mondá Karaszor, – mert vagy
szolgáid ezek az emberek és akkor úr és szolga között nincs szükség
külön biróra, vagy pedig, tiszteletre méltó Mussza Nukhár bej, neked
nincs igazságod, akkor pedig én nálam sem találhatod azt fel, a mi sehol
fel nem található.
Ezt mondván, elfordult az emberektől, matrózainak intett s miután a
napnak már csak fele állt ki a tengerből, matrózai egy közel csörgedező
patakhoz szőnyeget vittek, Karaszor bég oda ballagott s hozzá látott
esti imájához és mosdásához.
Nukhár bej e nem várt fordulatra még borzasztóbb dühnek és haragnak
engedett helyet szívében. Oda ment lovához, legénye kezéből kivette a
kantárt, felugrott lovára s azt mondá a francziákhoz:
– Várjatok csak pogány ebek, szökevény disznók, majd a gelencsiki
kapitánynál vagy sztarosztánál találok én igazságot.
Ezzel indulni akart, Henri azonban eléje állt. Nukhár elhatározása
megijeszté őt.
– Kegyes úr, mit akarsz hát velünk, mondd meg nekünk világosan.
– Akarom pénzeteket és lovatokat és miután ily hitvány szolgákra nincs
szükségem, el akarlak adni benneteket Karaszor bégnek. Én ezer versztnyi
utat hiába nem tettem ti értetek.
– Kegyes úr, mi odaadjuk néked lovainkat és adunk 500 rubelt. Ezer rubel
volt ugyan az alku, de te nem vittél el minket szabad török földre,
pedig ez volt a mi föltételünk és a te ajánlatod. Ha bemégy Gelencsikbe
és minket fogolylyá tész: nekünk is adott az isten beszélő tehetséget,
hogy megmondjuk a sztarosztának, miként csaltad meg Balanov uraságot s
miként loptál el bennünket tőle.
Ez az érv látható benyomást gyakorolt a kapzsi és álnok cserkeszre.
Alkura vette a dolgot.
– Minden lovatok és ezer rubel. Ezen alul meg nem szabadultok.
Az alku sokáig tartott. Hol csendesen, hol zajosabban folyt a
beszélgetés. A francziák félelme mindinkább csökkent, a mint látták,
hogy a cserkesznek nincs egyéb czélja, mint hogy minél többet csikarjon
ki tőlük. E közben kezdett terjedni az alkony homálya. A nyugoti ég és a
tenger mindinkább sötét lilaszint öltött magára. Karaszor bég is végezte
esti imáját és mosdását s úgy látszott, mintha cserkeszekre és
francziákra nem is gondolva akarna menni hajójára. Egyik franczia azt
mondta Henrinek franczia nyelven:
– Ha megalkuszunk is e pogánynyal, ez mégis elárulhat bennünket, tehát
nekünk mégis menekülnünk kell.
A figyelmeztetés fontosságát mind Henri, mind a többiek is belátták.
Henri tehát azt mondá Nukhár bejnek:
– Kegyes úr, alkunk ha létre jön is, csak úgy lesz érvényes, ha Karaszor
bég beleegyezik s minket elvisz magával.
Nukhár rögtön leszállt lováról s a béghez sietett. Egy percznyi
szóváltás után oda kiáltott a francziákhoz:
– Jőjjetek ide!
A francziák oda mentek lovaikkal s a két cserkeszszel együtt. Mind ők,
mind Nukhár előterjesztették a bég előtt föltételeiket s kérték tanácsát
és jóváhagyását. Karaszor bég nyugodt csendes hangon azt felelte:
– Az én hajóm Törökország és nem Oroszország, mivel pedig a derék és
tiszteletreméltó bej titeket idáig vezetett, tehát nektek meg kell
fizetni az ezer rubelt. A derék és tiszteletreméltó Mussza Nukhár bej
megkönyörült rajtatok s lovaitokat átveszi darabonkint 35 rubelért,
hatszázötven rubelt pedig lefizettek rögtön.
A francziák ebben megnyugodtak. Lovaikat rögtön átadták Nukhárnak s a
meghatározott összeget is nyomban kifizették. Mikor pedig mindez
megtörtént, Nukhár bej elővette a medvieszjei levelet s ezt mondá a
bégnek:
– Derék és hatalmas Karaszor bég, fogadd el ezt tőlem, szegény
szolgádtól és vendégedtől ajándékképen. Ha orosz hajóval találkozol, ez
lesz igazságod e hitvány szolgák mellett.
Karaszor bég övébe nyult, elővett onnan egy erszényt, az erszényből
kiolvasott aranyban kétszáz rubelt s mialatt a levelet átvette s az
aranyat Nukhár bejnek kezébe olvasta, e szavakat mondá:
– Derék és tiszteletreméltó Mussza Nukhár bej, a mit te pénzen vettél az
orosztól, illik, hogy én kétszer annyi pénzen vegyem meg tőled. Allah
adjon neked segítséget és hosszu életet.
Nukhár bej mohó örömmel vette el az aranyokat s aztán mély tisztelet
jeleivel üdvözölvén a béget s még csak egy tekintetre sem méltatván a
francziákat, lovára ugrott s két cserkeszével együtt Gelencsik felé
elvágtatott. A két cserkesz nagy zajjal és ostorpattogtatással indítá
útnak a vezetéken levő tizenkét lovat. A francziák pedig Karaszor bég
intésére minden szó, minden feltétel kikötése nélkül helyet foglaltak a
csónakban s az esti homálynak most már sötét leple alatt a két árbóczu
hajóra szállíttattak.
A TENGEREN.
(A rabszolgakereskedő-hajó személyzete. – Szanatoglu, az örmény. –
Karaszor bég dühös a francziákra. – Lehetetlen a szabadulás. –
Trebizondba érnek.)
Mikor a hajóhoz értek, egy matróz lámpával világított le a hajó
födélzetéről. Első volt, ki a hajóra föllépett, maga Karaszor bég, utána
Henri és a többi franczia. A bégnek előtte is, utána is lámpát vittek a
födélzeten, míg hajószobájába ért. A francziákat a hajó előrészébe egy
tágas üregben helyezték el, melyben csak egy halvány mécs pislogott. Az
üreg egyik oldala mindenféle lommal volt tele hányva, másik oldalán
pedig mintegy húsz vagy huszonkét gyékény volt a padlatra téve s minden
gyékényen egy pokrócz. Ez volt a francziák éji tanyája, kik azonban nem
maguk voltak, mert az üreget meg kellett osztaniok nyolcz vagy tíz
idegennel, kiknek egy része csak gyermeknek látszott s kik már mind
feküdtek s tán aludtak is.
A francziák nem ettek, sem nem ittak az este. De nem is igen kivánták az
ételt, italt, sokkal inkább a nyugalmat lovaglásban kifáradt
termetüknek. Pár percznyi beszélgetés után mindnyájan mélyen aludtak.
Reggel már fenn volt a nap az égen, mikor úgy öltözetesen felébredtek. A
hajóüreg pár lyukon kapott valamelyes nappali világosságot. Az üreg
egyik sarkában volt egy gyékény s pár medencze, tele tengervízzel. De
idegen útitársaik már belemosdottak és belefürödtek a medenczékbe, úgy,
hogy a francziáknak nem volt kedvük utánuk megtenni ezt a műveletet.
Mosdatlanul tölték a napot, csak a port törülték le öltönyük ujjával
arczukról és nyakuk körül.
Az idegeneket jobban szemügyre vették most. Voltak ezek vagy tizenöten.
Volt köztük hat fiatal, erőteljes, szép férfi, sajátságos kaukázi
cserkesz öltözetben. A többi gyermek volt, férfi és leányka, kik azonban
nyolcz kilencz évesnél nem igen voltak idősebbek. Szegényes öltönyü,
sovány, de szép gyermekek.
A francziák beszédbe akartak ereszkedni az idegenekkel. Ez azonban
nehezen ment. Az idegenek, és pedig úgy a felnőttek, mint a gyermekek,
nagyon szótlanok voltak s egymás közt sem társalogtak. Aztán nyelvét sem
értették a francziáknak. Sem európai, sem orosz, sem kirgiz, sem kalmuk
nyelven nem beszélt egyik sem. Törökül is csak egy férfi és egy leány
gyermek tudott egy kissé beszélni. Valamennyi nyilván valamely
ismeretlen kaukázi törzshöz tartozott.
A férfi azt mondá, hogy ő két társával együtt önkényt szegődött el
szolgának Karaszor béghez hat esztendőre. Kapott felpénzt hatszáz
piasztert, melyet rokonainak hagyott otthon és kap évenként még száz
piasztert, azonkívül pedig fegyvert, szép ruhát és minden ellátást, ha
pedig Allah kedvez, még úrrá is lesz Sztambulban. A leányka azt
beszélte, hogy őt édes apja adta el szolgálónak nagy uraságokhoz, sok,
nagyon sok pénzért, melyet a hatalmas bég mindjárt kifizetett. A leányka
egészen meg volt nyugodva sorsában, sőt dicsekedett, hogy ő, ha nagyobb
lesz, két kis testvérjét is oda viteti magához. Karaszor bég jó uraság,
megteszi az ő kértére.
E beszélgetés alatt a francziákban gonosz balsejtelem támadt. Az egész
dolog úgy tünt fel előttük, mintha hajós gazdájuk, a derék és hatalmas
Karaszor bég nem lenne más, mint levantéi rabszolgakereskedő, a ki a
cserkesz férfi és leánygyermekekkel s felnőtt leányokkal is kereskedést
űz, hordván őket a Fekete-tenger keleti partjairól a török nagyurak
háremeibe. Egyáltalán kellemetlen érzet szállta meg őket annak
meggondolására, hogy ők ily hajóra, ily ember hatalmába s ily társaságba
kerültek. Másrészről némi megnyugvást találtak abban, hogy az orosz
hatóságok bizonyosan nem engednének meg orosz területen ily embervásárt.
Kérdést is intéztek eziránt az idegenhez.
– Az orosz urak megengedik az elszegődést – felelt az idegen – csakhogy
a sztarosztnak kell fizetni minden emberért és gyerekért ötven vagy száz
piasztert s minden felnőtt leányért kétszáz piasztert, de ezt nem ők
fizetik, hanem Karaszor bég.
A francziák most már nagy elborzadásukra tisztán láttak. Az orosz
hatóságok pénzért, haszonért, titkon törvény ellenére eltürik a kaukázi
népek közt folytatott embervásárt.
A francziák elhatározták, hogy egy vagy más uton bizonyságot szereznek
helyzetükről. Óvatosságra elég okuk volt azonban, hogy se el ne rontsák
sorsukat, ha ugyan még nincs el rontva, se pedig el ne hamarkodják a
dolgot.
Mindenekelőtt kérdést intéztek a törökül tudó idegenhez, hogy szabad-e
nekik a hajóüregből kimenni s fölmenni a födélzetre. Az idegen azt
felelte, hogy ő ugyan nem tudja, de nem is törődik vele, jobb itt belül
fekve, mint a födélzeten vitorlával, kötéllel, munkával elfoglalva. E
felelet ki nem elégité a francziákat, meg kellett tehát várniok, míg a
bég szolgái vagy matrózai jönnek s kinyitják az üreg ajtaját.
Ez meg is történt. Egy matróz hideg tésztanemü ételt, egy másik matróz
pedig ivóvizet hozott az üregbe. Henri megszólította az ételhordót, egy
ősz, öreg legényt.
– Hejh apus, köszönjük a kegyelmes Karaszor bég ételét, italát és
szivességét, és mi azt megfizetjük háládatos szívvel, hanem mi ki
akarunk menni a födélzetre, ételünket, italunkat ott akarjuk elkölteni.
Az öreg matróz egyetlen egy szót se szólt e beszédre, sőt jóformán rájuk
sem nézett a francziákra. Végezte dolgát s indult kifelé.
– Hejh öreg, halottad mit mondtam előbb? Jelentsd azt a kegyelmes
Karaszor bégnek.
– Majd ha megkérdi, hogy mit mondtatok: akkor megjelentem, – felelt a
török nagy lomhasággal.
– Igen, de mi rögtön akarjuk, hogy megjelentsd a kegyelmes bégnek.
– Ha a kegyelmes bég rögtön megkérdi: rögtön megjelentem.
– Hátha nem kérdi meg sok ideig: – szólt Henri – mit csináljunk mi
akkor?
– Legyetek nyugton, míg jól van dolgotok, Allah vigyáz ti rátok is, noha
meg nem érdemlitek.
Az öreg matróz e szavak után kiment, bizonytalanságban hagyva a
francziákat az iránt, hogy mire határozzák el magukat. Nemsokára, alig
negyedóra mulva azonban visszament az üregbe s e szavakat mondá a
francziáknak:
– Jőjjetek utánam, a kegyelmes bég azt parancsolta, hogy szine elé
vezesselek benneteket.
A francziák kimentek a fedélzetre. A hajó már messze járt a magas
tengeren. Kelet felé nem látták a partot, valamint dél és nyugat felé
sem. Észak felé ködszerű homályként tünt szemükbe a Kubán-melléki
Kaukázus. Meglehetős erejü nyugoti szél fújt a tengeren. A tenger
tajtéktalan hullámokban ingadozott. Mindkét árbocz vitorlái ki voltak
feszítve harántosan, hogy a hajó déli irányban haladjon. A legénységből
vagy tizenkettő folyton a vitorlarudakkal és kötelekkel volt elfoglalva.
A födélzeten négy ágyu volt szabályszerü támadó állásban elhelyezve.
Kettő mellett ott állott a tűzérlegénység. A födélzeten különben
meglehetős tisztaság és rend uralkodott. Edények, fegyverek, horgok,
rudak, kötelek, szigonyok, hálók, szivattyúk, ponyvák – mind a maguk
helyén, tisztán és rendben állottak. Kormányos és hajóparancsnok
hivatalos helyén. A francziákra a födélzet azt a benyomást gyakorolta,
hogy Karaszor bégnek a vásáron vett szolgákon kívül is különböző
foglalkozásban legalább negyven-ötven legény áll rendelkezésére.
A mi más szóval azt jelenti, hogy a francziáknak gondolniok sem lehet
valamely erőszakos vállalatra, vagy valamely államcsinyre, hanem magukat
a sorsnak és Karaszor bégnek kegyelmére és talán saját ügyességükre s
kis pénzecskéjük hatalmára kellett bízniok. Pénzük volt összesen még
vagy hétszáz rubel.
Az öreg matróz a francziákat egy kabinba vezette. A kabin gazdagon volt
butorral és szőnyeggel ellátva. A kabinban alacsony kereveten maga alá
rakott lábakkal ült Karaszor bég. Mögötte szolgák állottak s dohányzó és
kávézó eszközeit gondozták. A francziák a keleti szokás szerint mélyen
meghajtották előtte magukat. Csöndes lassú hangon szólt a francziákhoz:
– A ki köztetek az első, álljon egy lépéssel előbbre mint a többiek.
Henri társaira nézett s azok helybenhagyó tekintete által kisérve
előbbre lépett egy lépéssel.
– Mondd el, miben áll a te kivánságod és társaid kivánsága? – szólt
Henrihez Karaszor bég.
– A mi kérelmünk, kegyelmes Karaszor bég, abból áll, hogy minket, a kik
Oroszországból, orosz fogságból menekülünk, szállíts el Európába. A
szállításért szívesen és hálával megfizetünk.
– Legyen a ti kivánságtok szerint. Híjjátok ide Szanatoglut! – mondá
szolgáinak.
Az egyik szolga eltávozott háta mögül s néhány percz múlva egy
sajátságos, sovány és rendkívül alázatos férfialakkal tért vissza, ki
olyanforma zsíros fekete, hosszú kaftánba volt öltözve, mint a
volgamelléki zsidók. Szemöldöke, haja, szakálla, bajusza egészen fekete.
Ez volt Szanatoglu, egy keresztyén örmény, Karaszor bégnek írástudó
számadója. Majdnem a földet érte homlokával, amint Karaszor bég előtt
meghajtá magát.
– Szanatoglu – mondá neki a bég – olvasd el ezen embereknek, mit kell
nekik megfizetniök.
Szanatoglu e szóra ujra meghajtá magát s aztán lábait maga alá szedvén,
szemközt a béggel leült, szennyes sárga turbánjából kivett egy
összehajtogatott papirost és egy vastag irónt s a betüket az irónnal
kisérve éles orrhangon és nagy gyorsasággal olvasta a következőket:
»A derék és tiszteletreméltó Mussza Nukhár bej pedig eladott és kezöknél
fogva átadott a nagyságos és kegyelmes Karaszor bégnek nem kevesebb,
mint tizenkét szolgát, a kik mind valamennyien gyaurok és idegenek és
szökevények, a kiknek eladásához pedig az anapai kikötőben engedély nem
adatván, sőt a kik az anapai kapitány által visszaköveteltetvén, a derék
és tiszteletreméltó Mussza Nukhár bej őket a gelencsiki puszta kikötőbe
vezette s a nagyságos és kegyelmes Karaszor bégnek ott adta el kétszáz,
azaz kétszáz arany rubelért vagyis háromezernégyszáz piaszterért,
mindamellett a nélkül, hogy a gelencsiki kapitánynak vagy sztarosztnak
bejelentette volna az ő szándékát s megfizette volna a kellő jutalmat.
Ennélfogva ezen szolgák, kik mind valamennyien gyauruk és szökevények,
felette veszedelmes és tilalmas dugáruk, kik ha a nagyságos és kegyelmes
Karaszor bég hajóján az orosz hadihajók által fölfedeztetnének és
megtaláltatnának, az által a nagyságos és kegyelmes bég kiszámíthatatlan
károkat és veszedelmeket szenvedne, a melyektől megmentse őt Allah és az
ő prófétája. Tekintetbe vévén pedig mindezeket, ha a Tarabozán mellett
lévő kikötőben a hajó szerencsésen horgonyt vethet és mindezen gyaur
szolgák és szökevények a dicsőséges szultán palástjának árnyékában
meghuzódhatnak és szabad földön lábukat megvethetik, igaz és valóságos
tartozásukat csak akkor rójják le: ha a derék és tiszteletreméltó Mussza
Nukhár bejnek fizetett kétszáz arany rubelt, vagyis háromezernégyszáz
piasztert megfizetik; továbbá: ha azonfelül hála és elismerésképen
(miután ama sok pénzt a nagyságos Karaszor bég a szökevény gyaurokért
ingyen cserében kifizetni nem tartozik) másik háromezernégyszáz
piasztert fizetnek; továbbá: ha az élelmezésért és szállításért
fejenként hatvan piasztert, összesen tehát hétszázhúsz piasztert
fizetnek; továbbá: ha a gelencsiki kapitánynak járó tilalomdíjat,
fejenként kétszáz piasztert, összesen tehát kétezernégyszáz piasztert
megfizetik; továbbá: ha ama nagy veszedelemért, mely a nagyságos és
kegyelmes Karaszor béget miattuk fenyegeti, kárpótlásul fejenként ezer
piasztert, összesen tizenkétezer piasztert fizetnek; végezetül: ha
Szanatoglunak, az Ábrahám kebelébe elköltözött jólelkü Szanat fiának, a
nagyságos és kegyelmes Karaszor bég leghitványabb szolgájának, fejenként
harmincz piasztert, összesen tehát háromszázhatvan piasztert fizetnek és
ekképen összesen huszonkétezer és kétszáznyolczvan piasztert fizetnek.«
Szanatoglu mindezt nagy gyorsan elhadarván, a papírt összehajtá s a
papírt és irónt turbánjába visszahelyezé. Karaszor bég pedig azt mondá a
francziáknak:
– Ime hallottátok, tehát legyetek készen Tarabozánban mindazt kifizetni,
a mit az irnok elszámlált előttetek.
Henri és a francziák ijedt és szomoru arczczal tekintettek egymásra.
Egyáltalán képtelennek érezték magukat arra, hogy e helyzetben a
kegyetlen, álnok és ünnepélyes modoru törökkel szemben életre való
gondolat, terv vagy ötlet urai lehessenek. Végre is alig maradt más út
előttük, mint az önmegadás és könyörgés útja. Henri alázatos, szomoru
hangon felelt:
– Kegyelmes bég, nekünk van tizenkétezer piaszterünk és mi azt az utolsó
paráig neked adjuk, ezenkívül mi jó iparosok vagyunk, mi Trebizondban,
vagy a hol parancsolod egy vagy másfél év alatt a még hiányzó tízezer
piasztert megkeressük és megfizetjük, csak vigy bennünket Törökországig
és Európába s engedj bennünket szabadoknak.
Karaszor bég e szavakra oda szólt Szanatogluhoz:
– Folytasd tovább.
Szanatoglu rögtön turbánjához kapott, elővette a papírt és irónt és az
előbbihez hasonló gyorsasággal folytatá:
»Ha pedig a tizenkét szolga, kik mind valamennyien gyaurok és
szökevények, a tarabozáni kikötőben igaz és valóságos tartozásukat meg
nem fizetik és csak egyetlen parával is adósok maradnak: akkor szabad
választásukra hagyassék, hogy vagy az orosz uraknak visszaadassanak,
vagy szolgává tétessenek s vásárra vitessenek. Így rendelte ezt a
nagyságos és kegyelmes Karaszor bég, hogy az ő leghitványabb szolgája
Szanatoglu ekként vegye irásba mindezeket.«