elviselhető volt, miután a folyóban inni és fürödni lehetett tetszés
szerint. Tseljabinszkba, Dalmatovtól mintegy 200 versztnyire, julius
közepén érkeztek, a hol a két csapat ismét össze jött.
Mindkét csapat furcsa tapasztalatokra jutott a karavánosok elbeszélései
után. Maguk az oroszok is és még inkább ama félvad tatár népség mindig
bámulással, megütközéssel, sőt bizalmatlanul tekintettek a francziákra.
Arczuk világosan elárulta, hogy ők e vidéken idegenek. Ruhájuk is
felette különbözött mind az orosz sipkától és derékon átkötött hosszú
dolmánytól, mind a tatár bőrsüvegtől és újjas khalattól, mely olyan
európai hálókabátszerü, kaftánféle felöltő. Holmi részeg kozák meg is
mondta egyiknek másiknak: »Testvér, Orenburgban nem szeretnék a bőrödben
lenni«.
Most már eszükbe jutott a menekülőknek a barát tanácsa is, hogy ruháikat
cseréljék el s öltözködjenek rongyba. Bíztak ugyan már kipróbált s
kétszer láttamozott útlevelükben s a barátnak ajánló levelében, de azért
mégis tanácsosabbnak tartották Tseljabinszkban elegendő mennyiségü és
rongyosságu khalatot és tatársüveget csereberélni. Erre pedig saját
bányafogoly-szabásu felső ruháikat s lovaik árát forditották, miután
készpénz-készletüket megapasztani nem akarták.
Tseljabinszkban arról értesültek, hogy oda még Orszk több mint 700
versztnyire van s oda jutni gyalogszerrel még szerencsés út mellett is
kell vagy egy hónap. Mindamellett most már tatároknak öltözve késedelem
nélkül neki indultak a rónaságnak.
Az előttük fekvő határtalan síkság majdnem temetőjükké vált.
Tseljabinszktól délre óriási róna, majdnem sivatag terül el erdő nélkül.
Szikes földön avar legelők és apróbb-nagyobb sóstavak váltogatják
egymást. A jó ivóvíz kevés, falunak, városnak hire sincs. Fekete
kirgizek sátoroznak itt-amott az útban s legeltetik barmaikat.
De ők sem állandó lakói e tartománynak. Ők is csak ideiglenesen jönnek
ide a Tuguzak partjairól.
A francziák azt remélték, hogy legföljebb egy hét alatt Karkulszkojiba
érnek s ekként látták el magukat élelemmel. De utazásuk harmadik napján
iszonyu tikkasztó vihar rontott reájuk, mely szemüket, szájukat tele
hordta sós fövénynyel s mely olthatatlan szomjuságot támasztott bennük.
Tiszta édes vizet nem találtak, enni sem igen tudtak. Éjjeli pihenésük
nem üditette fel őket, másnap mocsárlázt kapott vagy tizennyolcz s a
harmadik napon, tehát utazásuk hatodik napján, alig tudtak két
versztnyire vánszorogni.
Szerencsére kirgiz sátrakra bukkantak, majd meg karavánosok is érték
őket utól. Csakhogy kétségbeesésükben el találták árulni, hogy pénz van
náluk. Az ázsiai nomád azt, a kinél pénzt érez, vagy kirabolja, vagy
kizsarolja, de szerencsésen el nem ereszti. A nyomorult francziákat
ugyan nem merték kirabolni és meggyilkolni, miután vásárra járás idején
gyakran kozák őrjáratok czirkálnak az útban, de a tejet, zöldséget,
kumiszt és húst oly drágán adták nekik, hogy mire Karkulszkojiba értek,
augusztus közepén, tehát egy hét helyett egy hónap alatt: akkorra fele
pénzük, közel 1000 rubel elfogyott. S a síkon mégis hét társukat
temették el, kiknek szervezete az iszonyu nélkülözést és betegséget nem
birta kiállani. Szivszaggató fájdalom s a komor jövő feletti kétségbe
esés vett rajtuk erőt, valahányszor egy-egy bajtársuk puszta sirját
behantolták. Karkulszkojiba, a félig orosz, félig pogány koldus faluba
most már csak harminczhatan jutottak be.
A faluban fölkeresték a pópát, a ki épen olyan tudatlan s ép úgy mezei
munkával foglalkozó, zöldségtermesztő és marhalegeltető paraszt volt,
mint a falunak akármelyik lakosa. Mindamellett az 5 rubelre, melyet neki
adtak, némi nagylelküség szállta meg s készségesen biztatta a kiéhezett
és elcsigázott koldusokat, – mert koldusnak tartá őket – hogy a faluban
nyugodják ki magukat, nem lesz bántódásuk, csakhogy visszatérőben is őt
mulhatatlanul fölkeressék s az isten áldásából neki is juttassanak. A
jámbor férfiut nem zavarták ki azon hitéből, hogy ők koldulni mennek az
orenburgi vásárba.
Itt némi kuruzsló szereket vettek magukhoz a mocsárláz ellen, egy kissé
felüdültek s mindenütt a Tuguzak partján haladván augusztus végére
Nikolajevszkojiba értek a fekete kirgizek tartományának
tőszomszédságába. Innen nem mertek elindulni gyalogszerrel, miután ide
még Orszk több mint 300 versztnyire lévén, lehetetlennek tartották, hogy
oda erőfogyottan, láz által gyötörve eljuthassanak. Hosszas tanácskozás
után abban állapodtak meg, hogy Orszkig lovakat bérelnek, ha maradék
pénzük nagyobb része utána rí is.
Valóban úgy is történt. A nikolajevszkoji paraszt tíz napra szabta az
oda- és ugyanannyira a vissza menetelt. Minden lóval elment a gazdája
is, úgy hogy minden lovon ketten ültek; ha pedig a ló elfáradt, mind a
lótulajdonos, mind a bérlő gyalog ballagott a ló mellett. Minden napra,
minden ló után egy rubel volt a díj s ekként a szegény menekülők
szeptember közepére Orszkba értek ugyan, de pénzük alig maradt fejenként
5–6 rubel.
A menekülők azt hitték, hogy itt a télre megtelepedhetnek s munkába is
állhatnak. Reményükben keserüen csalódtak. A dalmatovi jólelkü barátnak
ajánló levele a zárdában csak annyit hatott, hogy egyetlenegyszer valami
sovány főzelékkel és itallal megvendégelték őket, de munkáról és
keresetről szó sem lehetett. Maga a város is kicsiny, voltaképen csak
egy kis várból állott az Ural folyam partján, minden forgalma csak a
helyőrségi szállításokra és bevásárlásokra szoritkozott. Ezenkivül
utleveleik láttamozásáért a várparancsnok ötven rubelt csikart ki tőlük.
Bizonyos volt, hogy itt ki nem telelhettek s azért akarva nem akarva
tovább kellett menniök. Rongyos ruhában, betegen, mezitláb, nélkülözve,
örökös esőben és hóban érkeztek Orenburgba. Az úton nem egyszer
sóhajtottak föl: jobb lett volna a magas Urálban maradniok, vagy a
pusztában elveszniök, mint a szüntelen nélkülözést s a kétségbeesésnek
mindennap megujuló kínjait szenvedniök.
ORENBURGBAN.
(A hadzsi. – A szent Nikolai zárda. – A dologház és szivtelen
igazgatója. – Dulemba részvéttel van. – Demidoff herczeg. – A
szabadulás.)
A hó már leesett, mire október elején Orenburgba értek. Szerencséjük
volt, hogy az őszi nagy vásárnak ekkor már rég vége szakadt. Igy
legalább a sok vámpénzt, hídpénzt, helypénzt, útlevéldijat, rendőrségi
illetéket, vásári biztosok diját, mértékdijakat nem kellett fizetniök, a
mire különben pénzük fogyatékos volta miatt úgy sem lettek volna
képesek. Bemehettek a nagy városba mint csavargó koldusok vagy
búcsujárók.
Csakugyan búcsujáróknak tartotta őket egy hadzsi, a ki mindjárt a város
végén találkozott velük. Tatársüvegjük és khalatjuk után azt hitte, hogy
Ázsia belsejéből jönnek az orenburgi móséhoz, azért mindjárt hozzájuk
csatlakozott, közzéjük keveredett s mindenféle nyelven való szapora
beszéddel őket egyenesen az ulemához akarta vinni, a kinél éppen akkor
egy bokharai sejk is tartózkodott.
A francziák nem akarták a mohamedánt szinlelni, nem is lettek volna
képesek, azért a jámbor hadzsit rögtön felvilágositották, hogy ők
keresztyének. A hadzsi egy pillanat alatt kiugrott közülük; azokat, kik
hozzá közelebb állottak, összeköpködte s nagy jajgatással elszaladt
tőlük.
Ők aztán meghuzták magukat egy piszkos vendéglőben, hol azonban, miután
pénzt nem igen láttak ki belőlük, az istállóba utasitották őket. Itt
tartottak tanácskozást a fölött, hogy mi tévők legyenek, mibe kezdjenek
s miként és hol helyezkedjenek el. Első teendőjük természetesen az volt,
hogy a dalmatovi barát ajánló levelével a szent Nikolai zárdánál
jelentkezzenek.
Úgy történt. Következő napon Monteau hatod magával azon szurtosan és
rongyosan a zárdához ment, hova azonban, miután a kapus tatároknak
tartotta őket, be nem bocsáttattak. Nagy könyörgésükre ajánló levelüket
bevitte végre a kapus s ekként hosszas várakozás után csakugyan egy
hosszú szakállu öreg pap elé juthattak.
Az öreg pap gondosan kikérdezte őket, nagy figyelemmel és gyakori
szemöldök ránczolással meghallgatta a mondottakat s aztán mindegyiknek
fejenként adott öt kopeket, egyuttal kijelentvén, hogy a zárdához többé
ne jöjjenek, ő se segitségről, se keresetről számukra nem gondoskodik,
miután a francziák, mint elbocsátott bányafoglyok, most is veszedelmes
emberek s a zárdát is bajba keverhetik.
– Menjetek fiaim – mondá – isten hirével, boldoguljatok a hogy tudtok,
isten és az ő szentjei majd megsegítenek benneteket, a fölséges czár
haragját magatokra ne vonjátok.
Ezzel kezét csókra nyujtá s a menekülőket elbocsátá. Monteau és társai
belátták, hogy a zárdánál többé nincs mit keresniök.
Szomoruan ballagtak vissza társaikhoz s közölték velük a leverő ujságot.
Egyhangulag abban történt megállapodásuk, hogy mindazok, kiket a
betegség, nélkülözés és fáradalmak el nem csigáztak, munkát keressenek;
a város elég nagy, iparos műhelyek és telepek nagy számmal, a télen át,
ha szerényen is, valahogy csak megélhetnek.
Szemlét tartottak maguk fölött. Tanult iparos volt köztük 23 s ezek közt
17 mindjárt dolgozhatott. Ezek asztalosok, szabók, lakatosok és
csizmadiák valának, de volt köztük egy ács, egy gombkötő s egy
szijgyártó is. Nyakukba vették tehát a várost, hogy műhelyt és munkát
keressenek, de mindenütt igazolványt kértek tőlük a katonai és polgári
kormányzótól.
Ettől féltek leginkább, mert ez utolsó pénzüket is fölemésztéssel
fenyegette. Még sem volt egyéb választásuk. A 23 iparosnak igazolványára
elköltötték minden pénzüket, úgy hogy az egész csapatnak nem maradt több
14 rubelnél, melylyel koldus módra is alig tengődhettek 3–4 napig.
És a szerencsétlenségnek még ezzel sem lett vége. Elrongyollott
ruhájukban az Urálvidéki telet ki nem állhatták, meleg ruhát szerezni
pedig nem volt módjuk. Aztán a keresztyén iparos műhelyekben idegen
voltuk és tatár öltözetük, a mohamedánoknál pedig keresztyén vallásuk
miatt nem kaptak foglalkozást. A legnagyobb akadály pedig abból állott,
hogy a mesterség folytatására szükséges műszereik teljességgel
hiányoztak, holott Orenburgban ez időtájt az volt a szokás, hogy a
munkát kereső iparosnak minden szükséges műszerrel magát el kell látnia.
Itt különösen a vasnemüek felette drágák voltak. Ezer rubel is könnyen
elkelt volna a legszerényebb fölszerelésre. De hol vegyék a pénzt?
Bármiként törték fejüket: nyomor, koldulás, éhhalál és megfagyás várt
reájok.
Egy körülmény némi reménynyel töltötte el őket. Megtudták, hogy a
városban lutheránusok is laknak s hogy ezek legtöbbnyire németek. Volt a
francziák közt két elzászi is, de csak egyik lutheránus. Mindketten
azonban elmentek a lelkészhez s ott elpanaszolták maguknak és társaiknak
szívszaggató sorsát. A lelkész maga szegény volt, öreg is volt immár,
maga nem segithetett, de szive megindult a szerencsétleneken s megigérte
támogatását. S teljesitette is igéretét.
Két nap mulva négyen már kaptak munkát és elhelyezést. Ebből azonban a
többi társakra még nem sok haszon háramolhatott. A négy iparosnak
mindenek előtt az előlegbe kapott ruhát és műszereket kellett
ledolgozni. Előre volt látható, hogy ők a tavasz előtt nem jöhetnek
társaik segitségére.
A többiek ez idő alatt koldulásból éldegéltek. Egy társuk nemsokára
meghalt. Négy vagy öt beállott teherhordónak, napszámosnak,
háziszolgának. Kettő mint pinczér kapott alkalmazást. A többit pedig
lassanként elfogdosták s bevitték a dologházba, mindenféle csavargó
fegyenczek, szökevények, őrültek és szabad személyek közé.
Maga Monteau, a csapat vezére is a dologházba került. És ez volt a
csapatnak alig megmérhető szerencséje.
Az orenburgi dologházat a czár parancsára építették. Nagy emeletes
épületek, tágas udvarok, fehérre meszelt szobák, különféle iparos
műhelyek, börtön és kórházhelyiségek, külön éjjeli tanyák férfiak és
nők, keresztyének és mohamedánok számára.
A dologházban el volt helyezve több mint 400 fegyencz. Mindenféle népfaj
s mindenféle gonosztevő. Voltak köztük politikai természetü fegyenczek
is, lengyelek, tatárok, kirgizek, kozákok és oroszok. Rend, tisztaság,
felügyelet, rendszeres foglalkozás: semmi; piszok, megvesztegetés, és
kínzás, kegyetlenkedés minden neme határtalan. Főbenjáró bünösök,
rablók, gyilkosok, – ha sok pénzük volt a biróság megvesztegetésére:
kancsuka, rabság és bányákba hurczoltatás elől a dologházba menekültek s
ha pénzük és összeköttetésük itt sem fogyott ki, innen csakhamar meg
tudtak szabadulni. Ha a felügyelettel megbizott durva kozák s a még
durvább titkár és dologházi igazgató elegendő pénzt kaphatott: szabad
volt minden. A szegényre lealázó szolgálat, nélkülözés s mindennapi
testi bántalom várakozott.
Ilyen helyre került a 24 franczia.
Monteau különösen lelkükre kötötte a béketürést.
– Barátim, – mondá, – megtanultuk a szenvedést a csatatéren, a
fogságban, az uráli bányák fenekén, a hidegben és sivatagban, most meg
kell tanulnunk itt a piszokban is. Semmiféle bántalomért feljajdulnunk
nem szabad. Utunknak nagy részét elvégeztük, de a nagyobb rész még hátra
van. Alázatossággal szerezhetünk pénzt és pénzzel szerezhetünk
szabadságot. Ha kínoznak bennünket: gondoljuk meg, hogy magunkért és
társainkért némákká kell lennünk. Én megyek elől jó példával. El fogunk
jutni Francziaországba.
Monteau nélkül a durva bántalmakra fellázadó franczia önérzet halála
lett volna a kis csapatnak. Monteau példája megmentette őket.
A dologházi igazgató időnként tömeges iparműveket, fa-, vas- és
szövetműveket állitott ki a csarnokba eladás végett. Ez iparművek ugy
szerepeltek, mint a dologház termékei. De nagy kelendőségük is volt,
miután kereskedők és karavánosok hasonló iparműveinél jelentékenyen
olcsóbban árulták. Az igazgató fényes jelentéseket küldött működésének
eredményeiről Szentpétervárra.
Csalás volt az egész. Került ugyan valami a dologházból, de az
tizedrésze sem volt a dologház czimén elárusitott czikkeknek. A
kormányzó megvette a kész czikkeket búsás áron a csarnokban, bevitette a
dologház raktáraiba s onnan eladta olcsó áron. A külömbséget
elszámították a dologház óriási költségei közt. Az igazgató és
személyzete sokszorosan csalta az államot vételnél, eladásnál,
élelmezésnél, ruházatnál, mindenütt.
A francziák csakhamar munka után láttak. Csekély filléreiket legelőször
is a felügyelő orosz katonák és kozákok barátságának megszerzésére
forditották. Ez nem volt nehéz s nem volt sikertelen. S aztán, ha a
munka után néhány kopekre tettek szert: azzal a műhelyfelügyelő
kapzsiságának hoztak áldozatot. De legalább ezen az áron a legjobb és
legjövedelmezőbb műhelyeket s a legkönnyebb műszereket biztositották
maguknak s lassanként megnyerték azt is, hogy a sok rongyos, durva,
részeges és piszkos fegyencztől elkülönítették őket.
Májusra már az igazgató is tudomást nyert müködésükről s azt is belátta
egyúttal, hogy a minő czikkeket a francziák készítenek, olyanokat nem
kell vennie a csarnokban drága pénzen, mert hiszen sokkal különbeket kap
a dologházban ingyen is. A francziákban valódi kincsesbányát fedezett
fel a maga számára.
Figyelme felébredt s magához hivatá Monteaut, mint a ki iránt az őrök és
felügyelők is némi figyelmet tanusitottak. Monteau közönséges dologházi
egyenruhájában volt. Vastag bagaria csizma, bő szürke nadrág, ujjas
köpeny bőrrel derékon át kötve s nemez süveg. Egyéb semmi. Férfiaknak
belső ruha, fehérnemü s egyéb ilyenféle nem adatott.
– Mi a neved? – kérdé.
– Monteau János, – szólt a kérdezett katonás üdvözléssel.
– Honnan jöttél Orenburgba?
– Petropavlovszkoji bányafogságból mint megkegyelmezett.
– Hányan vagytok?
– Huszonnégyen a dologházban.
– Van-e menedékleveled?
– Van igenis társaimmal együtt.
– Hozd ide a magadét és társaidét is.
Monteau kiment s néhány percz mulva mind a huszonnégy levelet
visszahozta s az igazgatónak adta.
Az igazgató, kinek, hogy el ne felejtsük, Atkarszkoff volt a neve, nagy
figyelemmel megvizsgálta a kegyelemleveleket s azok aláirásait. Úgy
látszott, semmi gyanusat nem vett észre. Mégis azt mondta Monteaunak:
– Leveleiteket elkobzom, itt maradtok a dologházban mindaddig, mig
Szentpétervárról ujabb utasitás nem érkezik fölterjesztésemre.
Monteau legyökerezni érezte lábait. Egész testét zsibbadás fogta el,
szemei elhomályosultak, rémülve gondolt a fölfedeztetés és agyonlövetés
veszélyére. De némileg uralkodott magán, kitántorgott a hivatalszobából
s műhelyébe ment. Csak lassanként jött magához, a mint meggondolta, hogy
Szentpétervár messze van s mire oda és vissza futár érkezik: akkorra
talán nyilik alkalom így vagy amúgy a megszabadulásra.
A kínzó aggodalmat nem közölte társaival. De az nem is tartott sokáig.
Két hét mulva értesült már a műhelyfelügyelőtől, hogy Atkarszkoffnak
eszeágában sincs Szentpétervárra írni, a kegyelemleveleket is csak azért
kobozta el, hogy ő és társai a dologházat semmi szin alatt el ne
hagyhassák. Az ő munkájukból pénzelni és dicsőséget szerezni akar
Atkarszkoff.
És ők csakugyan hozzá is láttak a munkához. Bizonyos volt előttük, hogy
munka nélkül pénzhez és szabadsághoz jutni nem fognak. Naponként kaptak
húsz kopeket s így a csapatnak naponként mintegy ötödfél rubelre ment
keresete. Ebből három rubelt félre tettek, másfél rubelt pedig apróbb
szükségleteikre s különösen az őrök és műhelyfelügyelők
megvesztegetésére fordítottak. Hogy pedig az őrök, felügyelők és
fegyencztársak durva kapzsiságát fel ne éleszszék s magukat
merényletektől megóvhassák, a pénzt nem tartották maguknál, hanem azt
vasárnaponként kint levő iparos társaiknak átadták.
Így telt el a nyár és az ősz. A dologházi francziáknak összegyült
mintegy negyedfélszáz rubeljük. A künt levők hasonló kitartással és
szerencsével működtek. Lassanként szereztek tisztességes ruhát és iparos
eszközöket. A napszámosok, teherhordók és pinczérek is iparos műhelybe
állottak. A pinczéreknek ugyan a vendéglőkben nem volt rossz sorsuk, de
izlésük és egészségük a vutkimérést, a büdös hal árulását s a piszkos és
részeges kozákokkal való viaskodást nem birta ki s azért inkább
szerényebb jövedelmü foglalkozást kerestek.
Egy társuk különösen szerencsés volt. Az orenburgi katonai nevelő
intézetben volt egy Dulemba Tódor nevü aligazgató. Valamikor lengyel
volt, később eloroszosodott, de a nyugati mívelt népek iránti
rokonszenvét mindig fentartotta, sőt ápolta. Katona és mérnökkari tiszt
s orosz társai közt lovagias és felvilágosult egyén. Társuk, bizonyos
Harvey nevü breton, véletlenül ide került komornyiknak.
A breton nem volt iskolázott egyén, de tudott irni olvasni s mint volt
franczia altisztnek meg volt azon ügyessége és vidorsága, mely minden
orosz szolga és komornyik fölött mívelt családnál őt különösen ajánlóvá
tette. Dulembának családja volt és gyermekei voltak. A breton a kis
gyermekeket saját oktából a franczia nyelvre tanította s velük vidáman
játszotta a katonásdit. Rövid időn kedvenczévé vált a gyermekeknek és a
családnak. Nagy hasznára volt ő ezáltal dologházi társainak.
Ezek ugyan csakhamar belátták, hogy ők rendes úton a dologházból meg nem
szabadulnak. A titkár és igazgató megvesztegetésével talán egyenként
kijöhettek volna onnan, de erre megint minden pénzüktől meg kellett
volna válniok. Vártak tehát jó alkalomra s különösen a breton
közbenjárására.
Eltelt az 1823-ik év a nélkül, hogy a francziák sorsa változott és
jelentékenyen javult volna. Ujév napján Harvey némi ajándékot kapott
Dulembától és nejétől és pedig azzal a kitüntetéssel, hogy neki az
ajándékot nem a többi cseléddel együtt, hanem külön és a kis gyermekek
által némi ünnepélyességgel adták át.
A bretont meglepte a figyelem és gyöngédség, melyre orosz katonánál és
uraságnál természetesen nem számíthatott. Szíve tele lett érzelemmel,
társaira gondolt és Francziaországra s szemeit ellepte a köny. És mégis
túláradó szívvel s könyező szemekkel félig tréfálva kezet csókolt a kis
gyermekeknek s ezt mondá nekik:
– Kis uracskám, kis asszonykám, köszönöm a kegyes ajándékot, szívemből
meg vagyok vele elégedve, tulságosan meg vagyok jutalmazva, csak azt
kérem kis uracskám, kis asszonykám, ha önök majd felnőnek, szegény
franczia bajtársaimat szabaditsák ki a fogságból.
A kis gyermekek nem értették ezt a beszédet és csak tréfának vélték, ha
értették is. Hanem Dulemba és neje észrevették a bretonnak hangján és
szavain a kérelem komolyságát.
– Miféle franczia bajtársaid vannak neked? – kérdé Dulemba a bretontól.
Harvey ekkor elmondá a dologházi francziák szomoru sorsát s az egész
franczia csapat történetét. Elmondá elfogatásukat, uráli dolgaikat,
elmondá a kegyelem utján történt megszabadulást, a veszélyes utazást s
végre elmondá, hogy Atkarszkoff dologházi igazgató elkobozta társainak
kegyelmi leveleit s azokat nem ereszti ki a dologházból.
Dulemba és neje összenéztek. Szivük megindult a szerencsétlenek sorsán.
– Nehéz dolog lesz ez, – mondá az úr, – majd meggondolom, mit és miként
lehet segiteni.
Dulemba utána járt a dolognak s Harvey előadását igaznak találta. De
tudta azt, hogy Atkarszkoff állása igen erős s hogy sikertelen
beavatkozás esetén a francziák dolga nagyon könnyen alaposan elromlanék.
Atkarszkoff haragja tönkre tehetné őket. Várt tehát és várakozásra
intette Harveyt. Magántalálkozás alkalmával magától Atkarszkofftól
győződött meg arról, hogy a francziák mintaszerüen viselik magukat.
Mikor a tavasz kinyilt: Demidoff herczeg jött Szent-Pétervárról szemlét
tartani a katonai nevelőintézet fölött. A herczeg jó kedvében volt,
lakomát adott az intézeti igazgatók és tanárok számára s a lakomára
szokás szerint meg volt hiva a dologházi igazgató is, mint a ki szintén
a katonai főtiszti karhoz tartozott.
Lakoma után Demidoff és Atkarszkoff előtt a véletlenségnek és a
czélzatosság hiányának szinlelésével előhozta Dulemba a franczia foglyok
ügyét. A herczeg érdeklődött irántuk s kérdést intézett Atkarszkoffhoz,
miként viselik magukat.
– Igen jól, példásan, – mondá Dulemba készakarva megelőzve Atkarszkoffot
– a miként a fogházi igazgató úrtól értesültem.
A herczeg az igazgatóra tekintett s ez akarva, nem akarva helyeslé
Dulemba megjegyzését.
A herczeg vállára ütött Atkarszkoffnak s mosolyogva mondá neki:
– Eressze ki kedves igazgatóm az én kedvemért őket s aztán vezettesse
elém, hadd lássam őket én is.
A parancs világos volt, az igazgató nem késlekedett, rögtön kiadá a
parancsot, hogy a franczia foglyok öltözzenek fel tisztán s várják be a
további rendelkezést.
A francziákat még azon a napon a herczeg elé állították. A herczeg
nevüket, lakásukat s életkorukat kérdezé. Csodálkozott, midőn a 40–45
évesnek látszó francziák legidősebbje is csak 35 évesnek vallotta magát.
– Ti Napoleon katonái voltatok?
– Igen kegyelmes úr.
– Ismertem egykori uratokat s küzdöttem ellene. Derék katona volt. Ti
pedig igazolványt kaptok tőlem s szabadon mehettek Nizsnei-Tsirszkájába.
Ha ott is jól viselitek magatokat: remélnetek szabad a fölséges czár
további kegyelmét.
Ezzel elbocsátá őket, utasitást adván szárnysegédének, hogy mindegyik
francziának igazolványt és tíz rubelt adjon.
Elvégre tehát szabadok voltak Orenburgban. Ismét volt a kis csapatnak
mintegy ezer rubel pénze, a melyhez még a dologházon kívül maradottak
műszereinek s fölösleges ruháinak ára jött. Most már a biztonság
érzetével szabadon utazhattak tovább. Mégis Dulemba tanácsára a
dologházi ruhákat közönséges orosz paraszt ruhákkal cserélték ki.
Így indultak el 1824-ik évi juniusban Uralszk felé s julius elején
szerencsésen oda értek. Itt már végképp elhagyták az Urál hegyeket, oly
sok átélt szenvedésnek emlékeit s elhagyták az Ural folyó partjait is.
Egy heti pihenés után gyalog szerrel útnak indultak Szaratov felé s
minden baleset nélkül augusztus közepére oda értek. Pénzük ide érkezésük
alkalmával volt még vagy hatszáz rubel.
A GAZ KALMUK.