menekül. – Ennek nyoma vesz. – A kalmuk hajós-gazda. – Éjjel megrohanják
a francziákat. – Kiteszik őket a puszta szigetre. – A halál révén.)
Szaratov, bár a Volga partján, már európai városnak tünt föl előttük.
Házai, utczái, ipara, kereskedelme s különösen német lakosai azon
csalódásba ejtették a francziákat, hogy ők most már Európa közepén
vannak. Valóban itt az eddigi egyetértés, mely oly sok veszélyből
kimenté s oly sok szenvedésben megnyugtatá őket, felbomlott közöttük.
A kis társaság egy része ugyanis eddigi megállapodásuk és szerepük
szerint a Volgán lefelé akart utazni a Donhoz és Törökországba, a másik
része azonban rettegett attól, hogy a Volgán ismét visszatérjen Ázsiába
a vad nomád népek közé s azért egyenes úton akart Francziaország felé
menekülni Voronesen át. Számítást tettek, hogy egyenes úton is
negyedfélszáz mérföldnyire vannak Francziaországtól s ha mindig
akadálytalanul mennek is, három hónap előtt nem érik el hazájuk határát,
vajjon mily utat kell még tenniök, ha a Don és Törökország felé
kerülnek?
– Barátim, – mondá Monteau, – ha valamennyien az egyenes és szárazi utat
választjátok: én veletek tartok. De ha csak négyen, öten jöttök is
velem: én a volgai utat választom. Nem a vad emberektől félek én, hanem
a szelidektől. Nem az orosz paraszt, nem a vad kirgiz és kozák ijeszt
engem, hanem az orosz hatóság. Kirgiz és kozák legföljebb pénzemet,
ruhámat vagy életemet veszi el, bár mind ezekre vigyázhatok. De a
hatóság elveheti szabadságomat és visszavihet oda, a honnan
elmenekültünk. E gondolat rosszabb előttem, mint a halál, mint az
elkárhozás. Emlékezzetek a dalmatovi jólelkü barátra. Megmondotta az,
hogy Európa felé ne meneküljünk, mert ha száz igazolványunk volna is,
fölfedeztetés esetén minket, francziákat, Napoleon katonáit, soha nem
eresztenek haza, hogy mi Európának uráli szenvedéseinket s fogságainkat
el ne mondhassuk. Ez az ember volt szomoru útunkban a legelső igaz
barátunk és én ennek jó tanácsát akarom követni.
E szavakra elszántan kiáltottak föl néhányan:
– Monteau, veled tartunk!
De másokban mégis megmaradt a kétely. Különösen Harvey szentül hitte,
hogy Dulemba jóságu emberek másutt is minden városban találhatók, s
minél közelebb jutnak Európához: annál inkább.
Ő mégis csak jobb szeretne Lengyelország felé menekülni.
Ez alkalommal nem lett eldöntve a kérdés.
A következő napon a két lutheránus franczia elment az evangélikus
püspökhöz, hogy tanácsát, kegyességét és segítségét kikérjék. A püspök
jó szívvel hallgatta meg hitrokonainak panaszát, de hivatalos érzülete
mégis azt tanácsolta a francziáknak, hogy csak oda menjenek, a hova a
fölséges czár kegyelme parancsolta őket.
– Ha azonban, tette utána némi gondolkozás után, Lengyelország felé
akartok menni, én ne legyek az, a ki lebeszél benneteket a
szabadulásról, sőt vikáriusom által ajánló levelet is adok
hitsorsosainkhoz.
Ezzel jöttek vissza a lutheránusok Monteauhoz és társaihoz.
Ez döntött. Harvey és társai végleg elhatározták, hogy ők az európai és
szárazi utat választják. Voltak pedig, a kik ebben egyetértettek,
tizenheten.
Harvey és társai nem is sokáig késlekedtek. Egy napot töltöttek még ott,
hogy útjok irányát biztosan megállapíthassák. Fölkerestek külön-külön
mintegy tíz lutheránus német kereskedőt, hogy tőlük a biztos utat, az
útba eső városokat és folyóvizeket név szerint és egymás után
megkérdezhessék s maguknak följegyezhessék. Útjok Vorones és Kiev felé
lett megállapítva s azt állították, hogy Kiev oda Szaratovhoz 700
versztnyire van s hogy egy hónap alatt oda érnek. Édes remény táplálta
őket, hogy ujévre láthatják Francziaországot. Oly bizton, oly jól, oly
nyugodtan érezték magukat, mintha már semmi baj és viszontagság nem
állana előttük. Az égő vágy és lázas képzelet semmi nehézséget föl nem
fedezhetett. Monteau is elhallgatott intéseivel és aggodalmaival, semmi
sem zavarta álmodozásaikat, öröm sugározta be szemeiket és arczuk
vonásait.
Együtt ültek mind a harminczöten egy este egy vendéglőben, mely a
Szlobod nevü külső városon kívül, Szaratov nyugoti részén, egy
vásártérnek használt puszta területen feküdt. El akartak egymástól még
ez estén búcsuzni, hogy Harvey és társai korán hajnalban szó nélkül
tovább indulhassanak.
Azonban lefekvésről szó sem lehetett, aludni úgy sem tudtak volna. A
bajtársak, kik tizenkét év előtt hagyták el hazájukat, kik tizenkét év
alatt száz meg száz bajtársukat temették el Mohilevtől Szentpétervárig,
Szentpétervártól az uráli bányákig és onnan Szaratovig s kiket tizenkét
évnek közös nyomora elválhatatlan testvérekké tett, nem tudtak egymástól
könnyű szerrel elbúcsuzni.
Csendes beszélgetéssel töltötték el az éjszakát. Megemlékeztek a nagy
császárról és a diadalmas csatákról, melyeket végig harczoltak.
Egyiknek, másiknak eszébe jutott apja, anyja, testvérje és jegyese, a
kit otthon hagyott.
– Vajjon élnek-e még? – sóhajtott föl egyik vagy másik, – vajjon
várnak-e még engem?
– Meglássátok bajtársak, mi soha nem fogunk Francziaországba jutni.
Az ilyen felszóllalást Monteau nem hagyta szó nélkül.
– Emlékezzetek vissza ama szerencsétlen pillanatra, mikor elfogtak
bennünket. Éhesek és félig fagyva valánk. A fegyvert nem bírtuk el s
lábainkra alig tudtunk állani. A halálnak közönyével engedtük magunkat
fogságba hurczoltatni. Emlékezzetek vissza a sivatagra. Eltemettük
bajtársainkat s oly nagy kedvünk lett volna magunknak is lefeküdni
melléjük a sírba. S mégis a remény kitartásra intett, s inkább el
voltunk szánva a nyomorra, csakhogy Francziaország felé mindennap
közelebb juthassunk, mintsem itt maradtunk volna, habár nyugodtan és
inség nélkül. A gondviselés nem vezetett volna idáig, ha tovább vezetni
nem akarna.
Ruhán és pénzen teljes egyenlőséggel és minden viszály nélkül osztoztak
meg. Huszonnégynek volt olyan útlevele, a minőt Demidoff herczeg adott,
tizenegynek pedig csak Urálból hozott, hamis kegyelmi igazolványa volt
meg. Ezek közül csak öt csatlakozott Monteauhoz a többi Harveyvel
tartott.
– Én – úgymond Henri – el voltam határozva Monteauval tartani. Mikor
azonban hajnalodni kezdett s tizenkét társunk fölkelt, kis batyuját
mindegyik kezébe vette s könyező szemekkel ránk tekintett s szó nélkül
egymás karjaiba borultunk: e szomoru pillanatban én is úgy éreztem
magam, mintha nekünk örökre itt kellene maradnunk. Nem tudtam a vágynak
ellenállani s fölkiáltottam: Monteau, én is velük megyek. Monteau nem
tudott vagy nem akart szólni s így a hajnali szürkületben én is
elindultam Harvey csapatjával. – Bajtársak, kiáltá Monteau utánunk –
legyetek józanok és alázatosak, az isten áldjon meg benneteket.
Valamennyien sírtunk, de nem feleltünk. Szó nélkül, szomoruan ballagtunk
az úton több mint két óra folyásáig. Mikor már a nap jó magasan járt,
egy kozák csapattal találkoztunk, 10–12 lovasból állott s egy czifra,
fényes egyenruhás tiszt lovagolt a csapat élén. Valahonnan Szaratovba
mentek. Mikor egymáshoz értünk, jó távolra kikerültük őket s megálltunk
és meghajtottuk magunkat a csapat előtt. A tiszt mégis odaugratott
közénk s minden szó és minden ok nélkül korbácsával végig vert
bennünket, mintha csak bolond vagy részeg lett volna. A vér az arczunkba
szökellett, nehéz volt a bántalmat szó nélkül eltűrni, de az elválás
sokkal inkább megtört bennünket, mintsem fellázadni mertünk volna. És ez
esemény engem mégis visszatérített utamról.
– Harvey, – mondám, – én nem megyek veletek, igaza volt Monteaunak,
jobban kell félnünk a szelidektől mint a vadaktól, én vissza megyek
Szaratovba.
Harvey le akart beszélni szándékomról, én nem hallgattam rá,
kiszakítottam magamat karjaiból s elindultam visszafelé. Még dél sem
volt s én Szaratovban voltam. Társaim közül néhányat ott találtam az
éjjeli tanyán, a kik engem nagy örömmel fogadtak s mindnyájan
megöleltek. Így maradtam én Monteau társaságában, isten tudja: így
volt-e jobb!
Monteau még néhány napot töltött el Szaratovban. Meg akarta várni
augusztus végét. Szeptember elején már jöttek vissza a karavánok a
nizsni-novgoródi vásárról és ő egy ilyen karavánnal akart a Volgán
lefelé utazni. Valóban szeptember 4-ikén találkozott egy gazdagnak
látszó krasznojárszki tatárral vagy kalmukkal, ki egy terebélyes, de
könnyű építkezésü vitorlás hajóval Kazánból jött s Szaratovban kikötött.
Monteau szóba állott a hajótulajdonossal s midőn azon kérdésre, hajlandó
volna-e őt és társait Czariczinba szállítani, igennel felelt: elment és
megvizsgálta a hajót. A hajó inkább dereglye volt, födött előrészében
alig fért el 5–6 ember s az is csak fekve; személyzete 30–35 rendkívül
piszkos kalmuk férfiből állott s általában a hajó is kiállhatatlan bűzös
és piszkos volt minden ízében. Kaviárt, száritott halat, vizahólyagot és
csudasót szállított fölfelé s rakománya most dohányból és bagariából
állott. Monteau mindamellett megalkudott, miután a csapatot fejenként
két rubelért hajlandó volt Czariczinba szállítani.
A következő napon már nagy lassúsággal lefelé haladtak az óriási
folyóvizen.
A kalmuk azt mondá Monteaunak, hogy tíz nap alatt még akkor is
Czariczinban lesznek, ha a szél nem segítene, elég lesz tehát, ha
Monteau tíz napi élelemről gondoskodik, vagy még annyiról sem szükséges,
mert hiszen útközben is kikötnek két-három helyen. Monteau mindamellett
két hétre való élelmiszerről gondoskodott, ez időre kellő mennyiségü
kenyeret, szárított halat, sajtot, kalbászt és füstölt húst
bevásárolván. Bajnak és veszedelemnek minden előérzete nélkül foglaltak
helyet a hajóban s utaztak éjjel, nappal egyaránt.
A francziák orosz paraszt ruhában voltak, mindamellett csakhamar
elárulták, hogy nem oroszok. A hajónak éktelen bűzét és piszkosságát
nehezen tűrvén, mindjárt a második napon engedelmet kértek a kalmuktól,
hogy a hajó egy részét kitisztíthassák. A kalmuk elbámult a kérelemre s
aztán elnevette magát.
– De én nem adok ám nektek azért egy kopeket sem, – mondá a
francziáknak.
A francziák nem is kértek fizetést, hanem neki álltak a dohányos és
bagaria kötegeknek, azokat félre rakták s aztán vízzel és csutakkal
elkezdték a hajónak oldalát és fenekét felsurolni s róla az esztendős
piszkot, halpikkelyt, juhbelet, enyvszerü állati hulladékokat s egyéb
bűzös és ragadós anyagokat letisztítani. Mind a gazda, mind a kalmuk
személyzet folytonos gúnynyal és kaczagással kisérte a francziák
fáradozását. Felette mulatságos dolognak tetszett előttük, hogy egy
egész csapat orosz paraszt ne gyönyörködjék a bűzben és piszokban s azt
másnak a hajóján ingyen, fizetés nélkül törekedjék eltávolítani s még
csak vutkit és erjedt lótejet se igyék hozzá. A hajón lévő egyéb
személyzet még csak a kezét sem mozdította meg, hogy a francziáknak
segítsen.
Végre a hajó s különösen a francziák fekhelye annyira-mennyire tiszta
volt s akkor a kalmuk azt mondá Monteaunak orosz nyelven:
– Ti nem vagytok oroszok, miféle nemzetséghez tartoztok?
– Mi bizony gazda, – felelt Monteau, – nem egészen vagyunk oroszok, de
azért félig sem vagyunk chinaiak, megfizettük fejenként a két rubelt s
most már egészen is oroszok lehetünk Czariczinig.
A kalmuk semmit sem szólt, csak a pipájából eresztett nagy füstöket.
Hanem azért másnap megint csak rátért a kérdésre.
– Ti nem is voltatok, nem is lesztek oroszok sohasem, németek se
vagytok, mert ha németek volnátok, akkor nekem nem fizetnétek két
rubelt, hanem mennétek gyalog, vagy a magatok hajóján. Ti bizonyosan
valami kémek vagytok.
Monteaunak szeget ütött a fejében a furcsa gyanu.
– Aztán mi közöd van ehhez neked gazda? – kérdé Monteau.
– Nekem bizony semmi közöm, hanem ha Dubovkában vagy Czariczinban a
vámos kérdezni találja tőlem hogy ti kik vagytok és mit hoztok
Nizsni-Novgorodból, mégis csak szeretném tudni, mit feleljek én a vámos
kérdésére.
– Hát feleld azt, a mit jónak látsz, majd ha minket kérdez a vámos, mi
is azt feleljük, a mit jónak látunk.
– Hm, sok pénzetek lehet nektek, – mondá a kalmuk.
A kalmuk kiváncsisága nem szünt meg. Folyton visszatért a tárgyra és
Monteauval gyakran beszélgetett. Monteaunak elbeszélte, hogy az
asztrakháni kormányzó egyszer erővel el akarta tőle vinni egy
szolgálóját s miután ő nem adta oda, kozákokat küldött rá s azok a
szolgálót is elvitték s ménesét is elhajtották s a krasznojárszki főnök
azonkívül, mikor panaszra ment, még ötven korbácsot is veretett a nyaka
közé.
Ez az elbeszélés tévútra vezette Monteaut. Azt hitte, a kalmuk teljesen
megbízható arra nézve, hogy neki a francziák titka feltárható legyen.
Hátha meg tudná könnyíteni a menekülést. Attól semmi esetre sem kell
tartani, hogy az orosz hatóságnak valami rosszakaratu jelentést tegyen.
Ha pedig ő nem lesz bizalmas hozzá: oly nagy a kalmukban a kiváncsiság,
hogy még e miatt határozza el magát valami bolondságra. A legrosszabb
esetben is útlevelük és igazolványuk mindig mentségükre leend.
Társaival közölvén a dolgot, azok beleegyezésével Monteau végre
elbeszélte a kalmuknak, hogy ők francziák, hogy a felséges czár
kegyelmével az Urálból jönnek, hogy Czariczin, vagy Czarjev vidékén
megtelepednek vagy pedig Tsitsekójába fognak menni, hogy ott a czár
kegyelmét tovább is bevárják, a kalmuk megmondhatná nekik, miként jutnak
legkényelmesebben Törökországba.
A kalmuk az elbeszélést komoly arczczal hallgatta végig, csak a fejét
hajtogatta.
– Gondoltam, gondoltam, százhúszszor gondoltam, – mondá a kalmuk, –
van-e fegyvertek?
– Minek nekünk a fegyver? – kérdezé Monteau.
– Utazónak útlevél kell, útlevél mellé sok pénz kell, sok pénz mellé jó
fegyver kell, jó fegyver mellé erős szív kell; ez az igazság. Mind ezek
nélkül a pókháló is útját állja az embernek – mondá a kalmuk.
De a kalmuk ettől kezdve alig állott szóba a francziákkal. Kerülte őket,
s ha egyikkel másikkal a szűk hajóban összeütközött, kifelé fordult s
nézte a partot. A francziák el nem gondolhatták, min töri a fejét.
Egy este kikötött egy puszta szigetnél s a szigetre kivitte harmincz
emberét. Alig hagyott a hajón négyet, ötöt. A szigetről csak pár óra
mulva tértek vissza s ettől kezdve a személyzet is szótlan és tartózkodó
lett a francziákkal szemben.
Monteaut az is aggasztotta némileg, hogy már két hét óta utaznak s még
sem érik el sem Dubovkát, a hol a kalmuk kikötni igért, sem Czariczint,
pedig a kalmuk Szaratovban azt mondá, hogy tíz nap mulva még szélcsend
esetén is odaérnek. Aztán élelmiszerük is fogyatékán volt már.
A tizenhetedik vagy tizennyolczadik napon este nyugodtan feküdtek le a
francziák egymás mellé. Semmi gyanusat nem vettek észre a nap folyamán,
csak annyit, hogy a kalmukok még szótlanabbak, még bizalmatlanabbak
voltak irányukban. De ők megszokták már ezt is.
Az éjszaka azonban borzasztó sorsot készített számukra.
Álmukból durva megtámadás, vadállati marczangolás ébresztette föl őket.
A kalmukok a hajótulajdonos parancsára megtámadták az alvókat, kezüket
összekötözték, szájukat rongyokkal betömték, fejükre ültek s aztán
kirabolták őket. Monteauval s még három francziával, kik talán éberebben
aludtak s az orvtámadást előbb észre vették, kemény küzdelembe
bocsátkoztak s a küzdés hevében mind Monteaut, mind pedig három társát
megölték s nyakukra s lábukra egy-egy követ kötve, a folyam fenekére
sülyesztették.
A hajógazda e nyomorult merényletet tervezte ki társaival és legényeivel
ama pár óra alatt, melyet pár nappal ezelőtt legényeivel együtt egy
puszta szigeten töltött.
De a merényletnek a négy franczia meggyilkolásával nem lett vége. A
hajót egy szigethez kormányozták, ott kikötötték s még azon éjjel az
életben maradt francziákat megkötözve, a hajóból egyenként kihurczolták,
pénzüket, felső ruhájukat és irataikat elvették s mindegyiket
hátrakötött kezénél fogva egy ligetes sürüben egy-egy bokor tövéhez
kötötték. A gonosz munka végeztével gyorsan a hajóra visszamentek s
ismeretlen irányban eltávoztak.
Ily borzasztó éjszakát a francziák a szentpétervári vérfürdő óta nem
éltek át. Kezük, lábuk megkötözve, szájuk a fulladásig betömve, az
iszonyu küzdés, bántalmak és vérveszteség miatt halálosan kimerülve,
minden segítség és minden remény nélkül az éhhalálnak és tán a farkasok
támadásainak kitéve, egyetlen egy sem volt köztük, ki végleg
elveszettnek ne tartotta volna életét. Még azok legszerencsésebbek
valának, kik a nagy vérveszteség miatt eszméletlenül vagy a szenvedett
kínok alatt őrjöngve öntudatra nem juthattak.
Az éjszaka végtelennek tetszett. Maga Henri, ki aránylag legkevesebbet
szenvedett, alig tudott az éjszaka pokoli eseményeire visszaemlékezni.
Mikor a hajnal elvégre szürkülni kezdett, ő a hideg miatt dideregve
magához tért. Körülnézett s látta és érezte, hogy hátán összehúzott
könyökei egy fűzfa tövéhez kötvék. Megkisértette a kötelet elszakítani,
de a kisérlet alatt éles, metsző fájdalmat érzett karjain. De olyasmit
is érzett, mintha a kötél engedett vagy ereszkedett volna. A fájdalmat
legyőzve, egész testével nagyot taszított magán s szerencsére a kötél
elszakadt és ő a fától elszabadulhatott. A kötél vastag, húrféle
fonatból állott, mely az erős hajnali harmat hatása alatt meglehetősen
elázott s ezért tudta azt elszakítani.
Azonban mind keze, mind lába még összekötve maradt s szájából nem tudta
a rongyot kivenni. Vergődése közben eszébe jutott, hogy valószinüleg
kezei is hátul húrféle fonattal vannak összekötve s ez esetben, ha az is
meg van ereszkedve, annak elszakítása valamely érdes fához dörzsölés
által tán lehetséges volna. Szerencsére hozzá nem messze egy ledőlt faág
mutatkozott. A fűben nagy kínosan oda hempergett, könyökeit a dőlt fára
támasztá s fekvő helyzetében iszonyu erőfeszítéssel a könyökein levő
kötelet a fához dörzsölgeté. A gyöngeség és erőltetés folytán már ájulás
környezé, midőn elvégre a kötél elszakadt s kezei szabadok lőnek. Mégis
időbe került, míg összegyötört, elmarjult kezeivel szájából a rongyokat
kiszedheté s lábait is megszabadíthatá.
Elvégre lábra állhatott. A nap már rég felkelt, midőn egy közel levő
tócsához botorkált s ott arczát, kezeit és lábait kimosta és megáztatá.
Csak ekkor siethetett társainak mentésére.
A SZIGETEKEN.
(A halálból most megmenekülnek. – A teknős béka. – A Betegek-szigete. –
Holttestek a puszta szigeten. – A kalmuk csikós. – Tüzük is van,
hajlékjuk is van. – A tutajon vizre szállnak.)
Társai, kivált köztük néhányan, az utolsó végvonaglásban látszottak
lenni. Kínos vergődésük, hörgő lélekzetvételük, kidülledt véres szemeik
kétségbeejtő látványt nyujtottak. Henri oly készséggel, mely tőle
telhetett, bonczolá és szakgatá fel a kötelékeket, miután előbb
mindegyiket a szájába gyömöszölt csomagtól megszabadítá. Gyakran még
fogaival is iparkodott a kenderből, szívós kákából és húrból álló
kötelékeket széttépni.
Dél lett s tán dél is elmult, mikorra mind a tizennégy franczia lábra
állhatott s arczát, száját és sebjeit kimoshatá. Kettő nem tudott
fölkelni s a többi is a rémes éjszakának átélt szenvedései után alig
bírt járni való erővel.
S mégis nem a testi gyöngeség látszott szomoru sorsuk legszomorubb
esélyének. Ruhájuk egyetlen fehérnemü alsó ruhából állott s ez is
összetépve, szakgatva, rongyokban és szennyben. Sem fövegük, sem
lábbelijük, sem fegyverük, sem késük, sem tüzük, sem hajlékuk, sem
kenyerük. A nap egy kissé fölmelegedett ugyan, de mi lesz velük, ha eső,
hideg és éjszaka beáll, ha éhség erőt vesz rajtuk, ha nem jön segítség
sehonnan.
Azok, kik kevésbbé voltak kimerülve, fölkeresték az utnak nyomait,
melyen át a kalmukok által a sziget belsejébe hurczoltattak. Az út egy
óriási szélességü folyamhoz vezetett. E folyam, mint később megtudták, a
Volgának egy nagy ága, az Aktuba volt. Lehetett ott egy versztnyi
szélességü, úgy hogy a tulsó part sekélyes szegélyét alig láthatták.
Néhány kisebb hajót, bárkát, lélekvesztőt láttak ugyan, de a tulsó part
mentében oly nagy távolságban, hogy hangjuk oda el nem érhetett. S aztán
azt is jól tudták már, hogy az olyan vad népek, a minők e tájon
lakhatnak, a nyomorultaknak segítségére nem sietnek.
Körül kellett nézniök a szárazon. Csakhamar meggyőződtek arról, hogy ők
egy nem nagy terjedelmü, homok zátonyszigeten vannak, mely óriási fűvel
s helyenként fűz, rekettye s a dombos részeken nyirbokrokkal van tele.
Bizonyos futó indás vadszeder félét találtak ugyan, de ennek nyári
gyümölcsei már leszáradtak, őszi gyümölcsei pedig éretlenek valának.
Ezenkívül semmi ehető gyümölcsöt nem találtak.
Alkonyat felé hűvösödni kezdett az idő. Éhesen, fáradtan, kimerülve, láz
által borzongatva egy karókon álló kibitkának romjaira akadtak, mely
azonban rég nem látott embert, mert alja is fűvel volt benőve. Oldalain
szabadon járt ki és be a szellő, teteje száraz avarból állott s mellette
is egy nagy nyaláb száraz avar, köröskörül embermagasságnyi gazzal
benőve. Se itt, se az egész szigeten embernek semmi nyoma.
A francziák két menni nem tudó beteg társukat ide vonszolták, a száraz
avarból fekhelyet készítettek s a kunyhó tetejéről leszedvén a szalmát,
szorosan egymás mellé lefeküdtek s a szalmával Henri az egész kis
társaságot takaró gyanánt beterítette s végül maga is melléjük feküdt.
Így töltötték az éjszakát.
Pihenésük és álmuk üdítő volt. A következő nap reggelén erősebbnek
érezték magukat. De az éhség fenyegető gyorsasággal kezdett rajtuk
uralkodni. Bármi módon is valami táplálék után kellett nézniök.
Négyen ismét kimentek az Aktuba partjára. Rekedtségig kiabáltak a nagy
messzeségben elhaladó hajókra, gallyat is lobogtattak feléjük, de a
hajók vagy nem vették őket észre, vagy nem volt szándékuk segíteni.
Lovasokat, méneseket, nyájakat vettek észre a tulsó parton, de mindez
rajtuk nem segíthetett.
Mások a szigetnek ellenkező oldalára mentek nyugat felé. Itt egy
keskenyebb s rendkivül iszapos partok közt ballagó folyamra bukkantak,
mely azonban mégis mintegy 120–150 méter szélességünek látszott puszta
szemmel. A sűrű fűz és rekettye-bozót miatt alig voltak képesek a tiszta
vízre kilátni, mely a cserjés bozóton kívül még sűrű nád- és
kákateleppel is végig volt szegélyezve mindkét part mentén. Az érett
káka buzogány pilléi szerte röpködtek az északkeletről lengedező
szellőben.
A francziák gondosan törekedtek kipuhatolni a szomszéd szárazföldnek
nagyságát és természetét. Vizsgálódásuknak azonban alig lett sikere. A
parti bozót miatt sem nagyságát nem láthatták, sem azt észre nem
vehették, sziget-e a szomszéd szárazföld, vagy az már tulsó oldala a
nagy folyamnak s ha tán sziget: vannak-e lakói?
A csend és némaság, az előttük ismeretlen világos tollu vad madarak
kényelmes röpködése s a parthoz vezető gázlók hiánya azzal a föltevéssel
rémítette őket, hogy a nyugoti szomszéd szárazföld is lakatlan.
Az élelemre nézve azonban némi csekély vigaszszal tértek vissza
társaikhoz. Az egész sziget és különösen a nyugoti folyam partja erős,
átható kellemetlen halszaggal volt eltöltve. Bizonyos volt, hogy a
folyam telidesteli van a halak minden nemével, csak az a kérdés, miként
lehetne halat fogni s tüzet gerjeszteni. Teknősbéka fészkekre is
bukkantak s a kibitkához vittek is magukkal vagy tizenkét darabot.
A kémszemlék után a kibitkánál valamennyien összejöve, uj tanácskozást
tartottak a szerencsétlenek. Tanácskozásuk, eszmecseréjük nem volt
vigasztaló. Két beteg társuk már fel tudott ülni fekhelyén, egyik sem
szólt bele az értekezésbe, de bágyadt arczán és epedő szemein
mindkettőnek kirítt az éhség gyötrelme.
Most jutottak először eszükbe szegény Monteau és meggyilkolt társai.
Monteau találékonyságának, erélyének és vigasztaló kitartásának hiányát
most érezték először igazán.