Eötvös Károly Munkái
III. KÖTET
A KI ÖRÖKKÉ BUJDOSOTT
ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK
Eötvös Károly Munkái
III
A KI ÖRÖKKÉ BUJDOSOTT ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK
BUDAPEST MDCCCCI
VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.
RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET R.-T.
Eötvös Károly
A KI ÖRÖKKÉ BUJDOSOTT ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK
BUDAPEST MDCCCCI
VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.
RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET R.-T.
AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL
Révai és Salamon könyvnyomdája, Budapest, VIII., Üllői-út 18.
A KI ÖRÖKKÉ BUJDOSOTT.
MAGYARORSZÁGBAN.
(Menekülés a Száván keresztül. – Két bujdosó nyomtalanul elvesz. – Henri
a vármegyékben. – A veperdi biró. – A lakompaki uriszék. – Kik élnek
még, a kik látták a bujdosót?)
Az 1843-dik évi szeptember hónak egyik napján – meleg, csaknem nyári
napon – három koldus ballagott a gradasáczi úton Kusetó felé Boszniában.
Mindhárom öreg, rokkant férfiu. Bajuszuk és szakáluk ősz, arczuk tele
redővel, termetük előrehajlott, – éhségnek, szomjnak, fáradtságnak,
éveknek s tán sok szenvedésnek súlya alatt meggörnyedve. Ruhájuk szenny
és foszlány, lábbelijük nincs, törökös nadrágjuk egykor kék, övük egykor
sárga s mellényük egykor fehér lehetett. Fejük piszkos kendővel turbán
módjára van bekötve. Fegyverük nincs, kezükben bot.
Franczia nyelven beszélnek maguk között, keverve szláv és török
szavakkal. Ha valamely török jön velük szemközt: azt török nyelven s
keleti taglejtéssel üdvözlik. Különben szótlanok igen gyakran egymás
közt is.
A nap nyugvóra szállt, mire beérnek Kusetóba. Itt gondosan
kérdezősködnek a hánok után, betekintenek háromba is s végre
megtelepednek a harmadikban. Ez a Szávára néz s egy utczának vagy inkább
marhacsapásnak közepén fekszik. Roskatag faépület, rozzant falakkal és
tetővel. Mellette nyitott félszer falábakon, foszladozó nád és gallytető
alatt. Itt telepednek le mind a hárman. Leülnek a porba és szemétbe.
Van ott egy pár ökrösszekér is, szegény bosznyákok fogata. Néhány
bosznyák is ott guggol és hentereg és eteti ökreit s dohányoz és
beszélget valamennyi. A három koldus csakhamar megérti a beszélgetésből,
hogy a bosznyákok valamely távoli faluból katonaság számára szállítottak
valamit Kusetóba, még pedig kényszerfuvarképen.
A koldusok közül egyik feláll, odamegy a bosznyákok közé s romlott szerb
nyelven kérdi őket, miként lehetne átmenni a Száván? E kérdésre egyik
sem tud felelni.
A koldus erre a hánba megy s visszajövén, társainak azt mondja, hogy a
Száván nem lehet átmenni, a révet katonák kezelik, mert a bosznyákok
szökdösnek, nekik pedig se utlevelük, se pénzük az őrök
megvesztegetésére.
Két társa nagyot sóhajt, de fektéből nem kel föl egyik is. Sőt a
harmadik is melléjük fekszik.
Éjfél felé, mikor a bosznyákok s hánbeliek már mind mélyen aludtak s
mikor a három koldus megette az övéből elővett kukoriczapogácsát,
felállt mind a három, zajtalanul lement a folyó partjára s a folyó
mentében vigyázva ballagott lefelé.
Tovább ballagtak már egy óránál s a várost messzire elhagyták, midőn a
folyó nádas partján egy helyütt egy csónakot kikötve s a csónak előtt a
bozótot letaposva találták.
Egyik fölment a partra, körülnézett, nem látott senkit, nem vett észre
semmi gyanusat s aztán visszament társaihoz, intett nekik, mindhárman
beleültek a csónakba, eloldozták a kötelet s befelé iparkodtak a tiszta
vízre.
Zaj nélkül nem tehették. A víz locscsanásának hangjára fölébredt valaki
a parton s erős, durva hangon törökül is, szlávul is kiabált a menekvők
után, kiket nyilván tolvajoknak tartott.
A zajra három lovas Zapti ugratott oda valahonnan s midőn a fényes
holdvilágnál a menekvőket a bozóton belül meglátták, mind a három a
menekvőkre lövöldözött.
Ezek siettek a bozót árnyékába húzódni, azonban sikertelenül, mert a víz
lefelé sodorta csónakjukat, a bozót pedig nemsokára egészen megszünt.
A veszedelem így vagy amúgy bizonyos volt. Az egyik menekvő, midőn a
bozótot eltünni látta, egész határozottsággal mondá társainak: »Evezzünk
a víz közepére«.
Megkísértették. A golyók ujra mellettük fütyöltek el. Kétségtelen volt,
hogy mielőtt a tulsó partra átjuthatnának, mindannyian le lesznek
lövöldözve. Gyorsan kellett határozniok.
Néhány szót szóltak egymás között s azzal mind a három kiugrott a
csónakból a vízbe. Az első belekapaszkodott a csónak kötelébe, a második
megkapta az elsőnek, a harmadik pedig a másodiknak lábát. Így ringatta
őket a folyó lefelé, a csónak mind a hármat megmentette az elmerüléstől.
Még néhányat lőttek utánuk, de bizonytalanba, mert csak fejük állván ki
a vízből, többé czéltáblául nem szolgálhattak a homály és távolság
miatt.
Egyszer az, ki a csónak kötelét fogta, érzé, hogy lábát eleresztette
társa. Visszanézett s társait bukdácsolni látta. Kiáltott nekik, de azok
nem feleltek. Észrevette azonban, hogy a vízszinen a messzeségből egy
csónak sebesen közelit felé. Ő is elereszté tehát a kötelet s egész
erővel sietett kifelé úszni a tulsó partra. Szerencséje volt ez ötlet,
mert az üldöző csak a csónakot tartván szeme előtt, mellette
észrevétlenül evezett el. Végre utolsó erejének megfeszítésével partot
ért.
Kevés pihenés után a partnak vizes fövenyén felült, mert a felálláshoz
nem volt ereje. Merőn nézett széjjel s kereste társait. Midőn már az
üldöző csónak elmerült szemei elől, egész erővel kiáltá:
– Jean, Jean, Charles, Charles!
Hangja gyönge volt és alig hallatszott száz lépésnyire, mégis sokáig
kiabált. De eredménytelenül. Társai nyilván a vízben lelték halálukat.
Azonban még nem mondott le minden reményről.
Nagy nehezen felállt. Felvánszorgott a partra. Itt már törökök és
bosznyákok ellen mentve érezte magát. A parton kaszáló volt s apró
petrenczékben feküdt a széna. Egy petrenczében lyukat vájt s vizes
rongyaival és didergő tagjaival oda bujt el. Legalább meleget talált
ott.
Ismét kiment a partra s ismét kiáltozta franczia nyelven társait. Hiában
volt. Az öreg ember könyei előtörtek.
– Istenem, – sóhajtá – harmincz év óta üldöztél, de legalább megvoltak
társaim, most már azok sincsenek.
Sírt és hangosan fuldokolva zokogott.
Ujra visszament a szénanyalábhoz. Hajnalodni kezdett, a hajnali szellő
és hidegség átjárta tagjait. Elbujt a széna közé. A kimerültség álmot
hozott szemeire. Álma hosszú volt s dél lett, mire fölébredt. A nap már
melegen sütött, a hajnali hidegségnek nyoma sem volt s rongyai teljesen
meg voltak száradva.
Erdős, dombos vidék feküdt a folyam parton. Fölment egy domb tetejére s
messze délnyugatnak túl a Száván látta Kusetó karcsu minarettjeit. Ez
volt tájékozódásának egyetlen biztos pontja. Különben egyáltalán nem
tudta, hova vetődött.
Arczán mély gond és szomoruság váltakozott. Körülnézdelvén a tájat,
lement a folyó partjára. Lábnyomairól megtalálta a helyet, hol kiúszott
és kigázolt. Innen a folyam partján fölfelé ballagott lassan,
meg-megállva s a két part fáit és bozótjait nézegetve. Azt a távolságot
akarta megmérni, a mennyire őt a víz lesodorta, míg partot érhetett. És
azt a helyet akarta megtalálni, hol két társa a vízben tőle elszakadt.
Egy helyütt sokáig álldogált, andalgó szemeit vissza-vissza vezetvén a
folyó bizonyos helyére. Valószinüleg itt vált el társaitól. Innen lefelé
indult, mindenütt a part mentében, ha megtalálná társait vagy csak
nyomukat is. Semmi nyomra sem akadt. Tovább ment egy mérföldnél,
vizsgálódott szüntelen, de eredménytelenül.
A nap hanyatlani kezdett. Éhséget érzett és kimerültséget. Ott hagyta a
partot, feljött a dombokra, szekércsapásokat talált s emberek után
keresgélt.
Emberrel nem találkozott. Sem kutyaugatást, sem harangszót nem hallott.
Nyilván messze kellett lennie lakott helytől. De szilvásokat talált a
dombok oldalán és völgyeiben. Imitt-amott néhány félvad és félszelíd
szőlőtőt. A szilva is, a szőlő is érőfélben volt már s a menekvő koldus
gyümölcscsel verte el éhét.
Éjjeli tanyája ismét széna petrencze volt. Másnap kora reggel
fölébredett s nem habozva többé, egy szekércsapás nyomán ment oda, hova
az vezette. Rég elmult dél, mire egy kisded szegény faluba érhetett a
Száva partján. Kérdésére a falut Samácznak nevezték.
Itt tudta meg bizonyosan, hogy most már kívül van Törökországon. Mikor
azt kérdezte: micsoda országban van, azt felelték: ez a Bródi Regiment.
Ilyen országnak sohasem hallotta hírét, de megnyugodott benne. Szegény
határőrök felvilágositották, hogy tőlük messze van Horvátország, azon
tul Magyarország, azon tul Bécs, ott lakik a császár.
Bizonyos volt, hogy a koldus franczia, mert anyanyelve franczia volt;
mind a török, mind a szláv nyelvet csak törte, sőt németül is keveset
tudott. Annál csodálatosabb volt, hogy miként keveredhetett e vidékbe
egy franczia s miként bámulhatott ő, midőn előtte Horvátországról és
Magyarországról beszéltek. Világosan látszott arczán, hogy a két
országnak most hallotta hírét először. De a jámbor határőr nem kérdezte
az ő kilétét, mit is kérdezősködött volna tűvel-hegygyel oly nyomorult
koldus után.
De a koldus, mikor Bécset említették előtte, szemfüllé vált. Kérdezte,
merre juthatna ő legközelebb Bécsbe. Ezt nem tudták neki megmondani,
hanem utasitották, kérdezze meg a kapitánytól, itt és itt van, az majd
megmondja. A koldusnak azonban nem volt kedve elmenni a kapitányhoz.
E helyett azt kérdezte, hogy a Szávának hol van vége s mibe szakad.
Mondták neki, hogy annak vége nagyon messze van s hogy az a Dunába
szakad.
– Duna!
E szó fölött ujra sokáig gondolkodott a koldus.
– Az a Duna, – kérdezé – mely Németországban folyik?
Erre megint nem tudtak felelni, megint a kapitányhoz utasították.
Ujra gondolkodott. Homlokát ránczolá, szemöldeit összevoná, mintha
emlékező tehetségét akarta volna megerőltetni. Végre megnyugodni
látszott abban a gondolatban, hogy bizonyosan ez a Duna az, mely
Németországon folyik keresztül.
Azt kérdezé most: merre érhetne ő leghamarább a Dunához? Utasították
Vinkovcze felé, megmutatták az odavezető útat s megoktatták, hogy ott
miként kérdezze a tovább vezető útat. Egyuttal adtak neki gyümölcsöt
kukoriczakenyeret s éjjeli szállást.
Másnap elindult Vinkovcze felé. Gyalog, mezítláb, rongyosan, bottal
kezében, fáradtan ballagott napról-napra. Senki utját nem állotta, senki
rossz szóval nem bántotta, senki tőle utlevelet, igazolványt nem kért,
sehol vele semmit nem fizettettek; igaz, hogy pénze nem is lett volna
rá. Kéregetett, mint a valóságos koldus s gyümölcscsel, kenyérrel,
ételmaradékkal, néhol egy-egy krajczárral ellátták könyörületesen.
Vinkovczén Vukovár felé utasitották. Vukovárról betévedezett Baranya
vármegyébe. Már egy hétig járt Baranyában faluról-falura, mikor
megtudta, hogy Magyarországban van s mikor már sem a franczia, sem a
török, sem a szláv nyelvnek nem vette semmi hasznát. Előszedte tehát
töredezett német nyelvbeli tudományát s ezzel tengődött napról-napra.
A következő évet Tolna vármegyében s többnyire Szegzárdon töltötte.
Itt-ott szolgálatba is állott több-kevesebb ideig, hogy magának
tisztességes ruhát szerezhessen. Lassankint néhány szót beszélni
magyarul is megtanult.
Egykor egy uraságnál, kit ő Derrynek nevezett, ki azonban valószinüleg
Dőry volt, akarata ellenére két hónapig tartózkodott, miután nem
eresztették el, noha semmi dolgot nem bíztak rá, hanem csak etették,
itatták, mintha meg akarták volna hízlalni. Minden kötelessége abból
állott, hogy az uraságokat az ő török élményeivel mulattatta, a
melyekből azonban el nem hittek egy szót sem. Egy helyütt a barátok is
egy hétig tartogatták a zárdában.
1845-ben Fehér- és Veszprém vármegyékben utazgatott. Pápán gr.
Eszterházy Károly szolgálatában megmaradhatott volna állandóan, de ő
csak Bécsbe akart jutni minden áron. Semmiféle rábeszélés a tervről őt
lemondásra bírni nem volt képes.
Ifjuságáról, élményeiről nem igen szeretett beszélni. Franczia
születésünek, szibériai orosz fogolynak, konstantinápolyi eunuchnak,
háremi szökevénynek mondotta magát, de se nem hallgattak rá, se nem
hittek neki. Valami jámbor, szédelgő, német vándorló legénynek tartották
mindenütt. Vezetékneve nem jutott tudomásunkra, keresztnevét Henrinek
mondotta francziásan.
Végre az 1846-dik év elején Győrön keresztül Sopronba érkezett. Ruhája
ismét kopott és szennyes volt, noha most már nem rongyokból állott. A mi
kis pénzecskét itt-amott szerzett, Győrben fölemészté betegsége. Ismét
kéregetésből éldegélt s ismét koldus módjára gyalogszerrel utazgatott.
De Sopronból most már fokozódott vágygyal törekedett Bécsbe jutni.
Februárban, kegyetlen hideg téli napon érkezett Veperdre, egy kis német
faluba Sopronmegyében.
Át volt fázva keményen. Öregség, ruhátlanság, hideg és nélkülözés miatt
dideregtek tagjai. Átmelegedni bement a falu korcsmájába.
A falu birája, jókedvü, kedélyes német paraszt, ott iddogált és
beszélgetett a korcsmában. A jövevényt szegény, kiéhezett vándorló
legénynek tartotta s elkezdte őt faggatni neve, születése, eredete,
mestersége, vagyona és utazási czélja felől.
Henri felelgetett a kérdésekre s röviden elmondá, hogy ő franczia, most
jön török rabságból s haza akar menni Francziaországba, hanem előbb
Bécsbe akar menni minden áron.
– Aztán van-e útleveled? – kérdezé tőle a községbiró.
– Nincs, de nem is kell, – mondá Henri, – két év óta vagyok már
Magyarországon, soha sem kértek tőlem.
– Az megint más, hanem Ausztriába a lineán át nem lehet menni útlevél
nélkül, ott elfognak és megint visszaadnak a török kezébe.
Egy perczre megrezzent Henri, de aztán mosolygásra fordította a dolgot.
– Nem lehet az, – azonban majd valahogy elintézem a dolgot.
Nem beszélt többet a dologról, hanem mulattatta a birót egyébként. A
birónak megtetszett a szegény öreg s ellátta őt borral és ennivalóval
egész szivességgel.
A következő napon tovább ment Henri Kabold felé. Itt akart átmenni a
határon.
A határon vámhivatal állott s osztrák pénzügyőrök és csendőrök vigyáztak
az átmenőkre.
Henri nem akart vagy nem mert utazási szándékával rögtön előállani,
hanem nagy figyelemmel leste, mi történik azokkal, a kik Ausztriába
átmenni akarnak. Bizony jól látta azt, hogy mindenkinek meg kell állani,
batyuját vagy kocsiterhét megmutatni s valami útlevelet vagy igazolványt
felmutatni.
A vámon nem mert jelentkezni. Visszatért Kaboldra s egy kocsmában
kérdezősködött, miként lehetne neki útlevél nélkül Bécsbe jutni. A
kérdésre nem kapott megnyugtató választ. Sőt, mikor kiejtette száján,
hogy ő szökevény, menten ráijesztettek, hogy Ausztriában elfogják
bizonyosan s visszakisérik oda, a honnan elszökött.
Aggodalma leírhatatlan volt. Majdnem kétségbeesés fogta el a
szerencsétlen öreg embert arra a gondolatra, hogy ő ime itt van Bécshez
közel és oda be nem juthat, sőt attól kell tartania, hogy mint
szökevényt ki adják a töröknek.
Egy jó ötlete támadt. A veperdi biró jó ember, az majd segít ő rajta.
Visszaindult tehát Veperdre s másnap oda hóban, hidegben, zivatarban
megérkezett.
A veperdi biró nevetve fogadta az öreg bujdosót.
– No atyafi, ugy-e megmondtam, hogy nem tudsz átmenni a határon?
– Megmondta biró úr és úgy is lett, nem mertem megpróbálni, hogy útlevél
nélkül átsurranjak a határon.
– Nem is lett volna tanácsos, de hát már most mibe fogsz?
– Éppen azért jöttem vissza biró urhoz, hogy engem megsegítsen. Lássa
biró ur, én öreg ember vagyok, húsz éves koromban elszakadtam
Francziaországból, azóta nem láttam szülőföldemet, nem is hallottam
róla. Rabbá tettek a muszkák, azoktól elszöktem; rabbá tettek a törökök,
azoktól is elmenekültem. Itt ugyan Magyarországon meg tudnék élni
koldusmódra, de ha már oly közel vagyok Francziaországhoz, szeretnék
haza menni, hogy ott haljak meg, ott temessenek el, a hol születtem. De
se pénzem, se útlevelem. Ha Bécsben a franczia követséghez juthatnék s
ott sorsomat elmondanám: vissza szállítanának hazámba könnyü szerrel.
Biró úr, maga jó ember, én ur voltam fiatal koromban, most koldus
vagyok, segítsen rajtam, hogy Bécsbe juthassak a nélkül, hogy megint
elfognának. Öreg vagyok már, se jót, se rosszat nem tehetek, az isten
meg fogja érte segíteni.
– No atyafi, én ugyan most sem hiszem, hogy franczia vagy – szólt a
veperdi biró, kinek megesett szíve a szerencsétlen öregnek sorsán –
hanem te lássad a magad dolgát, én segítek rajtad, ha tanácsomat
elfogadod.
– Elfogadom, ha rosszabbul nem leszek tőle.
– Persze, hogy nem, majd magad is beláthatod. A tanácsom pedig ebből
áll: maradj itt Veperden egy pár napig, majd én ellátlak étellel,
itallal, meleg szobával. Egy pár nap múlva összeül az úriszék
Lakompakon, ott lesznek a megyei urak és a kegyelmes herczeg főemberei.
Én téged megkötöztetlek, mint afféle csavargó embert, a kinek se
országa, se hazája. Aztán oda kisértetlek az úriszék elé, mint csavargót
s elmegyek veled úgy véletlenül magam is. Ott majd kihallgat a
szolgabiró vagy az esküdt úr. Jó ember mind a kettő. Ott beszéld el
sorsodat. A megyei urak nem rossz emberek. Ha igazságban nem találnak:
kapsz huszonöt botot s aztán elkergetnek; – ha pedig igazságban
találnak: akkor az uraság költségén elkisértetnek Bécsbe a franczia
követhez, – ha pedig megesik rajtad a szívük, még borravalót is adnak.
– Mi az az úriszék? Az a járási biróság vagy a policzia?
– Látszik, hogy szamár vagy; ott itél a vármegye, meg a kegyelmes
herczeg a szegény ember bajában, nincs minálunk policzia, az csak
Ausztriában van.
– Tehát biróság, de hát akkor nincsen annak hatalma ahhoz, hogy engem
Bécsbe kisértessen a franczia követhez?
– Atyafi, a vármegye urainak, meg a kegyelmes herczegnek mindenre van
hatalma, ha akarják. Egyébiránt ez csak az én tanácsom, ha tetszik a
szó: én segítek rajtad.
Sokáig gondolkodott az öreg és sokszor nézegetett a veperdi biró szemei
közé. Rossz indulatot nem fedezett föl e szemekben s aztán elgondolta,
hogy a legrosszabb esetben mindig megmaradhat Magyarországon, szegény,
hazátlan koldusnak. Elfogadta a veperdi biró tanácsát.
Lakompakon február végén csakugyan összeült az úriszék. Elnöke volt
Badicz Endre sopronmegyei földbirtokos s öreg táblabiró. Az uraság
részéről Szemerey Sándor, herczeg Eszterházy Pálnak uradalmi főfiskusa
és Seicz viczefiskus voltak jelen. Ezek ma már mind nem élnek, hanem él
még Nagy Imre legfőbb itélőszéki kuriai biró, ki akkor Szemerey
Sándornak patvaristája volt s mint ilyen, valószinüleg jelen volt az
úriszéki tárgyalásokon s valószinüleg emlékszik még a szegény
francziának, az örökös bujdosónak, szívrázó, szomorú élettörténetére.
Élnek még Lendvay József és Tőttőssy Mihály öreg barátaim. Amaz
sopronmegyei, mihályi származás, most nyugalmazott táblabiró s akkor
kanczellista a főszolgabiróságnál. Emez veszprémmegyei birtokos, de
1846-ban Sopronmegye főszolgabirája. Mindkettő jelen volt az uriszéken.
Nekem Lendvay József beszélte el az esetet.
A veperdi biró megtette a mit igért. Az öreg koldust megkötöztette s
bekisértette az úriszék elé. Bement a falubeli ügyesbajos emberekkel
maga is és úgy véletlenül előhozta a csavargót a szolgabiró előtt, hogy
annak jóakaró figyelmét iránta fölgerjeszsze. A sor azonban nem került
mindjárt a csavargóra s azért annak pár napot és éjszakát az urodalmi
fogházban őrizet alatt kellett töltenie. Elvégre ügye az uriszék elé,
nyilvános tárgyalásra került.
Az uriszék tagjai rendkivüli érdeklődéssel hallgatták meg az örökös
bujdosó elbeszélését. Soha, még főbenjáró ügy miatt is ugy el nem
mulasztották az ebéden és vacsorán való megjelenés pontosságát, mint a
mikor az öreg franczia a maga élettörténetét röviden és szárazon
elbeszélte.
E történetet, a mint azt a jelenvoltak emlékezetükben megtartották, el
fogom beszélni.
HADI FOGLYOK – BÁNYARABOK.
(A nagy császárt gyalázni nem engedik. – Megfojtják az orosz tábornokot.
– Hetven franczia meghal, a többit elviszik az uráli bányákba. –
Petropavlovszkojban.)
Henri saját előadása szerint csakugyan franczia volt s 1792-ben
született. Ifju korában besorozták a császári hadseregbe s a nagy
császárral, I. Napoleonnal, mint altiszt, részt vett a moszkvai téli
hadjáratban.
Jó családból származott, vagyonos ifju volt, pénzzel és ruhanemüvel
kellőleg el volt látva s kiállta a szomorú visszavonulás óriási
viszontagságait. Ifjuság, vasegészség s jelentékeny testi erő megóvták a
fagytól és éhhaláltól.
De nem óvhatták meg a fogságba eséstől. Valahol Lengyelországban a
visszavonulás közben elfogták. Nem magát egyedül, hanem vele együtt
körülbelül két-háromszáz legényt tisztjeikkel és altisztjeikkel együtt.
Tél volt, hideg volt, fáztak és éheztek, alig bírták ruhájukat, alig
tudták emelni fegyverüket. Egy pár század orosz lovasság körülfogta őket
s az a csapat, melynek hősi része volt a világ meghódításában, csaknem
gyáván látszott magát megadni.
– Urak, – mondá Henri a lakompati uriszék előtt, – midőn mi Mohilevben
kissé magunkhoz jöttünk, mikor már adtak enni s egy kissé
fölmelegedtünk, akkor eszünkbe jutott, mily gyáván hagytuk elfogni
magunkat. Szerettük volna izmainkat körömmel tépni szét szégyenünkben.
De hiába, akkor nem bírtuk el még a fegyvert sem, nemhogy verekedni
tudtunk volna.
Henri nem emlékezett biztosan arra, hol fogták el őt és társait. Csak
arra emlékezett, hogy néhány napi kínos gyaloglás után Mohilevbe
kisérték s ott zárták el őket a régi vár omladozó kaszamátáiban.
Sebek, nélkülözés, durva bánásmód, embertelen fegyelmi büntetések miatt
sokan elhaltak közülök. Mire nyár lett, alig volt életben a csapatnak
fele. A kik életben maradtak: azokat julius elején elindították
Szentpétervár felé. Október lett mire a fővárosba értek, rongyban és
mezítelen lábbal. Még mindig az a ruhájuk volt, melylyel Francziaország
látta el őket másfél év előtt.
A városba azonban nem ily rongyosan lettek bekisérve. Délutáni
időtájban, hideg, tiszta őszi napon értek a főváros közelébe. Láthatták
a leáldozó nap fényénél a büszke czári fővárosnak csillogó tornyait, de
éjszakára oda be nem mehettek. Künn kellett tölteniök az éjet a
szabadban, kozákok őrizete alatt, fázva, dideregve. A következő napon
ott a szabad ég alatt kaptak uj ruhát és pedig uj franczia császári
egyenruhát. Kocsikon hozták ki Szentpétervárról. Egyuttal meg is
vendégelték őket meleg étellel, hideg sós hússal, barna kenyérrel s
elegendő vutkival. Így kisértettek be a fővárosba látványul a népnek,
dicsőségére a czárnak s elégtételül az orosz hadseregnek. Azért adták az
uj egyenruhát, hogy büszkén mondhassák el rájuk mutatva: ime a híres
kalandornak, Napoleonnak fogoly katonái!
– Meg nem mondhatom, – mondá Henri, – mennyire fájt nekünk e
megaláztatás. Jobb szerettük volna, ha rongyainkat hagyják meg didergő
testünkön s ha mezitláb hurczoltatunk végig a főváros havas utczáin. De
még jobban fájt, a hogy császárunkról beszéltek, mint valami csavargóról
és szökevényről. Mi még akkor sem az elbai számüzetésről, sem a
waterlooi csatáról nem tudtunk semmit. Mi csak azt tudtuk, hogy részt
vettünk az auszterlitzi és jénai csatákban.
Volt a foglyok közt egy kapitány. Bátor, önérzetes, fiatal ember. Midőn
a foglyokat a laktanyába kisérték, egy magasrangu orosz törzstiszt,
tábornok vagy afféle, szemlét tartott a foglyok fölött s franczia
nyelven szólott hozzájuk. A fiatal fogoly kapitányt ellenállhatatlan düh
fogta el, midőn a tábornok a nagy császárt gyalázta.
– Míg barbárok beszéltek velem – szólt – eltűrtem minden szó nélkül.
Önnek, nyomorult nem tűröm el a császár gyalázását.
E szavakkal letépte magáról a fényes egyenruhát s odavágta a tábornok
szemei közé.
– Verjétek agyon! – kiáltá tajtékzó dühvel a tábornok.
Orosz katonák ugrottak oda. Megkapták és megkötözték a kapitányt,
letépték ingét s elkezdték ütni kancsukával.
– Nem nézhettük – folytatá Henri – ez irtózatos jelenetet. Odarohantunk
puszta kézzel a fegyveresek közé. Agyon lőttek és szúrtak közülünk
hetvenet, de a tábornokot megfojtottuk. A miért rosszul beszélt a nagy
császárról.
E tény eldöntötte az életben maradottak sorsát. Mindegyik kapott száz
korbácsütést, még a sebesültek is. Ezek aztán el is haltak valamennyien.
A ki e vadállati bántalmakat kiállhatta, azt hideg, nyirkos
kaszamátabörtönbe zárták el. Igy húzták ki a telet. Sokan elhaltak
közülök betegség és nélkülözések miatt. Gyakran a hulla napokig hevert
az élők között. Henri, az öreg menekülő, még most is elborzadott, a mint
e pokoli tanya eszébe jutott. Pedig most már öreg ember és akkor még
fiatal ember volt.
Az 1816-dik év április havában kivették a foglyokat a földalatti
börtönből. Nyilt, világos, szellős helyre szállították őket s
élvezhetőbb táplálékot adtak nekik táplálékul. Adtak nekik uj ruhát is.
Birkabőr kucsmát, vastag bagaria csizmát, szürke daróczból készült ujjas
köpenyeget s egy durva pakróczot.
Május hóban egy napon az őrök azt parancsolták, hogy a pakróczot
tekerjék össze s egybe kötve akasszák vállukra, mint a hogy a katona
szokta nyáron át köpenyét vállára akasztani. Mikor ez megtörtént, nagy
csapat katona fogta őket körül s ezek fedezete mellett a foglyok kezeire
láncz veretett s a lánczczal kettőnként kezüknél fogva összekötöztettek.
A ki ellenállt, zajt ütött, tiltakozott vagy káromkodott: azt véresre
verték kancsukával, egy fogolynak egyik szemét is kiütötték.
Mindegyiknek mellére egy bádog lemezt akasztottak, melyre egy-egy szám
volt rásajtolva. Estefelé pedig kovácsok jöttek vassal és kalapácscsal
és szegekkel s mindegyik fogoly lábára a bagaria csizmaszáron kívül négy
vagy öt fontos vaskarikát kovácsoltak. Sem a vaskarikát levenni, sem a
csizmát levetni ezután nem voltak képesek.
Este tíz óra után, páronként egymásután a mint össze voltak lánczolva,
kiindították őket a kaszárnya udvaráról az utczára. Az utczák, merre
elhaladtak, teljesen néptelenek valának. A körülöttük, előttük és utánuk
lépdelő lovas kozákokon kívül nem találkoztak senkivel.
Nagy későn kiértek a város végére. A városban beszélniök nem volt
szabad. Ki hangot ejtett, a korbács azonnal pattogott a nyaka körül. A
városon kívül a sötétben valami kisebb őrház-féle előtt megállapodtak.
Itt kaptak enni és inni, miután sem délben, sem este az nap még nem
kaptak semmit. Étkezés után megengedték nekik az alvást, de csak
hajnalig. Hajnalban útnak indultak kelet felé. Hova kisérik őket, sem
nem tudták, sem elgondolni nem voltak képesek, sem kérdezniök nem volt
szabad. Nem is igen tudtak beszélni az őrökkel, de ha tudtak volna is,
feleletet nem kaphattak. Minden kérdésre abból állt a felelet, hogy a
kozák fenyegetőleg mutatta és rázta kancsukáját.
Így mentek napokon és heteken át. Naponként nem nagy utat kellett
tenniök. Éjszakánkint mindig a falvakon és városokon kívül tanyáztak. Ha
falun mentek keresztül: szólni az emberekhez nem volt szabad. A ki
szólni mert, kegyetlenül lakolt. Jó emberek gyakran adtak nekik
kenyeret, sót és vutkit. Ezt szabad volt elvenni.
Egykor valamely folyóvizen, melynek nevét nem tudta Henri, hajókra
gyömöszölték őket. A hajóról Perm nevü városban szálltak ki. Innen ismét
gyalog kellett utazniok. A sok szenvedés miatt többen elhaltak, néhányat
pedig kocsikon hurczoltak a csapat után.
Már heteken át hegyes vidéken, esőben, hóban és hidegben, erdők és
szakadékok közt utaztak, midőn végre elértek egy várost, melyet
Petropavlovszkoj-nak neveztek. Azt hitték, itt véget ér szenvedésük.
Csalódtak.
Petropavlovszkoj jó nagy területen fekvő város. A katonai főnök lakásán,
néhány kaszárnyán s pár magánházon kívül, melyek kőből épültek, az egész
város orosz falusi házak mintájára faházakból állott, nagy telkekkel,
nagy udvarokkal, hosszú széles utczákkal. Lakossága valamikor
fegyenczekből szaporodott fel.
A foglyokat itt a kozák vezetők valami katonai főnök vagy
kormányzó-félének adták át. S fogadtatásuk azzal kezdődött, hogy ismét
kaszárnyába, börtönbe zárták.
Itt azonban nem maradtak sokáig. Pár hét alatt szétosztották őket a
bányatelepek közt. Ekkor tudták meg, hogy ők voltaképen örök rabságra
kárhoztatott bányafoglyok, éppen úgy, mint azok, a kiket Szibériába
küldenek. Innen tehát nincs menekülés. Ők többé Francziaországot sohasem
fogják látni. Ők a művelt világnak még csak hírt sem adhatnak arról,
hogy hova temette el őket a zsarnok erőszak. Itt kell nekik élni és itt
kell nekik meghalni a jekaterinburgi Urál hegyek platina-, ólom- és
arany bányáiban. Szülők, testvérek és szeretők még csak sejteni sem
tudják, hol fekszik a világ, merre van az ország, melynek földjében
csontjaik pihenni fognak. Hiszen Francziaországban még madár sincs, mely
erre járna.
Néhánynak lelkén erőt vett az őrjöngés e gondolatokra. De társaik
megnyugtatni törekedtek ezeket is. A legtöbb fogolyban nem lázongott már
a lélek annyira, mint Mohilev bástyaüregeiben és Szentpétervár kaszárnya
börtöneiben. A szenvedés megtanította őket lemondani az önérzetről s
istenre bízni sorsukat.
A bányák körül a külső, a földfeletti munkát bizták rájuk. S ők a munkát
eleinte kötelességszerüleg, később némi kedvvel és figyelemmel végezték.
Ha alázatosak voltak: nem bántotta őket a muszka. Ha egy korty vutkival
megkinálhatták az őröket, az őrök még jókedvü emberekké is váltak. A
lakó népség csakhamar megszerette őket.
Három évig tartott a bányamunka. 1819-ben megengedték nekik, hogy
Petropavlovszkojba s környékére vonulhassanak s némi szabadságot
élvezhessenek. Foglyok voltak, felügyelet alatt álltak ezentul is, de
szabad volt nekik a városban és környékén őrök nélkül járni, lakást
bérelni, faházat építeni, cselédnek vagy munkásnak elszegődni s
önsorsukról gondoskodni.
A csapatnak több mint fele iparos volt otthon. Ezek rögtön kaptak
alkalmazást tisztességes orosz iparosoknál, a kik közül a legügyesebb
sem értett a mesterséghez annyira, mint közülök a leggyámoltalanabb. A
többi is megtanult valami mesterséget. A kik elszegődtek, azok teljes
ellátást s 7–8 kopeket kaptak hetenként. Volt olyan, a ki felvitte 12
kopekig. Valami tizenöten odajutottak, hogy házat is emeltek maguknak,
durva faragványu fából tákolva össze valahogy. Ezek a maguk kezére
dolgozhattak s nem rosszul ment dolguk. Kettő közülök meg is nősült. A
többi azonban reménykedett, hogy egykor még haza mehet Francziaországba.
Egymást bátorították, egymást el nem hagyták, a vutkiivást a
legszerényebb mértékben gyakorolták s kezdték a fejüket terveken törni,
melyek segélyével megszabadulhatnának.
A SZÖKÉS AZ URALBÓL.
(A katonai kormányzó gazdaasszonya. – Utlevelet kapnak. – Verchoturjében
és Irbitben. – A dalmatovi jólelkü barát. – A karavánok. – A sós
pusztákon. – Végre elérik, a kik elérik Orenburgot.)
Harmadfél év alatt a foglyok összes vagyona mintegy 2000 rubel
készpénzre ment. Miután ezt összeszámították: azt gondolták, hogy ezzel
már lehet kezdeni valamit. Életben és egészségesek voltak ötvennyolczan.
Háromról nem tudták, hogy a bányák körül hol és mikor veszett el. A
többi meghalt. A kettő, a ki megnősült, nem akart tudni a menekülésről.
Ezenkívül tizenegy elhatározta, hogy a menekülés bizonyos veszélyeivel
nem néz szembe, bizonytalan sikerére nem számit. De azért valamennyi
áldozatkészséggel ajánlotta fel mindenét a menekülés megkönnyítésére.
Lovuk volt mindössze tizennyolcz. Nagy része gyönge ugyan, de néhány
heti utazást télen is megbír, ha egynek hátára csak egy ember ül. De a
kik elszánták magukat a menekülésre, azok voltak negyvenöten. Tehát vagy
venni, vagy bérelni kellett huszonhét lovat. A bérlés a lótulajdonos
kárával járt volna, mert hiszen a lovat soha vissza nem adhatták s
visszaadni nem is akarták, de miután a lóvétel vagy 800 rubeljüket
elnyelte volna, a bérlésben kellett megnyugodniok.
A petropavlovszkoji katonai kormányzó, kinek különösen a bányafoglyokra
kellett felügyelni, azokat a kisérettől átvenni s azoknak minden szökési
kisérleteit meggátolni, hajlott koru iszákos ember volt, durva,
embertelen, valódi példánya a kegyelemből kiesett s büntetésből az
Urálba küldött orosz főtiszteknek. Volt azonban két gyönge oldala.
Nagyon szerette a jó rumot s nagyon félt a gazdaasszonyától, ki, ugy
látszik, uralkodott fölötte.
Egyik franczia asztalos a foglyok egyetértésével behízelegte magát a
gazdaasszony kegyeibe. Mindketten jól beszélték a német nyelvet s az
asztalos társai segitségével oly szép butordarabot készített és
ajándékozott a gazdaasszonynak, melylyel nem vallott volna szégyent
Szentpétervárott sem. A kormányzó szobái lassanként oly butornemüekkel
teltek meg, hogy azokra irígy szemmel néztek a bányák igazgatójának s az
összes kincstári tisztségnek családtagjai, férfiai, női egyaránt. Sőt
egyik főbb kincstári tiszt egyszer durván megparancsolta, hogy a
francziák neki is hasonló butorokat készítsenek. Természetesen ingyen,
legföljebb néhány korbácsütésért s néhány üveg vutkiért.
Az asztalos elpanaszolta a dolgot a gazdaasszonynak s egyuttal annak
féltékenységét a legnagyobb fokra gerjeszté föl.
– Inkább kész volnék önöket megszöktetni vagy a bányákba visszaküldeni,
mintsem azokat a butorokat mások számára is elkészitsék. Ezt semmiképen
meg nem engedem.
A franczia természetesen inkább választá a megszöktetést mint a bányát.
S hozzátette nagy alázatos kézcsókolással, hogy ha ő kegyessége
kieszközli a biztos menekülést, hála fejében neki a francziák 400 rubelt
ajándékoznak.
400 rubel! Nagy szeget ütött ez a gazdaasszony fejébe! Hiszen a
kormányzónak egész évi készpénzbeli illetménye nem igen megy többre
ennél. Ha ő ennek felét átadja a kormányzónak s 15–20 rubel ára rumot
vesz, a többit pedig selyem ruhára költi: akkor nem csak butorai, hanem
ruhái is külömbek lesznek, mint másokéi.
A következő napon meglett az alku. A gazdaasszony 45 darab, minden
aláírással és pöcséttel ellátott útlevelet fog szerezni, olyant, a
minőket szokás adni azoknak kiket a czár kegyelme megszabadít. Aztán a
kormányzót leitatja, megkötözteti s következő napon zajt üt, hogy
mindezt a francziák cselekedték, hogy az útleveleket elrabolhassák.
A kormányzó ugyan küld utánuk kozákokat, de a menekülőknek legyen
gondjuk arra, hogy 24 óra alatt messze távozzanak, neki pedig lesz arra
gondja, hogy a kozákok ne a helyes irányban üldözzék őket. A kormányzó
aztán jelentést tesz Szentpétervárra. A tavaszra odaér a jelentés s
onnan kiadják a parancsolatot. Ha a foglyok szerencsésen megmenekülnek:
az az ő dolguk. Ha pedig fölismerik, elfogják és agyonlövik őket: az is
az ő dolguk.
A foglyok komoly tanácskozást tartottak az ajánlat fölött s elfogadták
annak föltételeit. Egy hétre lovakat béreltek és pedig azzal a világos
kikötéssel, hogy Obimzlbe fognak menni s onnan egy napi késedelem után
visszajönni. Béreltek pedig 32 lovat, hogy néhány darab vezetéken is
legyen, miután különben is gyöngék voltak ép úgy, mint tulajdon lovaik.
Az alku és az útlevelek rendben levén, 1821-dik évi november hó 4-dikén
este hat óra tájban összegyülekeztek a menekülők lovaikkal és málháikkal
egyetemben egy társuknál, kinek háza a város végén feküdt. Ide jöttek
azok is, kik nem akartak eltávozni a menekülőkkel. Ide jöttek elbúcsuzni
s egymás keblén keserü könyeket sírni. Jól tudták mind az ott maradók,
mind az eltávozók, hogy egymást többé nem fogják látni soha. És mind az
eltávozók, mind az ott maradottak jól sejtették, hogy a magas Urálban,
tél közepén, bizonytalan messze útra menni csaknem egyenlő a bizonyos
halállal. És mégis a 45 franczia nekiindult a bizonyos halálnak, azért a
vékony hajszálnál vékonyabb reményért, hogy egykor még talán látni fogja
Francziaországot.
Volt köztük egy Monteau nevü főhadnagy. Ezt választották a csapat
főnökévé, föltétlen engedelmességet fogadván minden rendelkezései iránt.
Pénzük közös volt, de egyenlően osztották fel valamennyi között. De csak
a nagyobb biztonság kedvéért, mert különben mindegyiknek tiltva volt
csak egyetlen kopekhez is nyulni. Téli ruhával és pokróczokkal annyira
ellátták magukat, a mennyire maguk és lovaik ereje engedte. Élelmiszert
tíz napra valót vittek magukkal. Lőfegyverük nem volt több hét darabnál,
de lőporuk elegendő. Fejszét és iparosműszereket szintén kellő
mennyiségben vittek magukkal.
A tél nem mutatkozott sem rendkívül hidegnek, sem rendkívül havasnak és
viharosnak. Az út járható volt még Obimzl felé is az Urál főgerinczének
hegyszakadékain keresztül. A lótulajdonosok szentül azt hitték, hogy a
francziák az obimzli arany- és vasbányákhoz akarnak átrándulni.
Ők azonban nem nyugotra, hanem egyenesen dél felé indultak. Midőn már az
egész város népe elnyugodott, esti tiz óra tájban fényes holdvilágnál,
piros éjszaki fénynél elindultak azon az úton, mely Verchoturjéba
vezetett. Azt hitték, hogy tíz nap alatt ide érnek.
Csalódtak. Részint a lovak erőtlensége, részint a közbejött viharok
miatt lassú volt haladásuk. Egyszer négy napot kellett tölteniök egy
völgy fenekén, egy szikla védelme alatt a hóvihar miatt. Körül halmozta
őket a fuvatag, egész napon és éjszakánként körül üvöltötték a farkasok.
A lovaknak nem volt takarmányuk s alig tudták őket fagallyakkal az
eldüléstől megmenteni.
Egy pár közbeeső kis szamojed telepen is napokat kellett tölteniök, úgy,
hogy épen egy hónapig voltak útban, mire Verchoturjéba beérhettek. Két
lovukat el kellett hagyniok farkasok zsákmányául és ámbár a megszabadult
bányafoglyokat szíves részvéttel szokták az útba esők fogadni,
mindamellett 200 rubelük elfogyott Verchoturjeig. Hogy pedig még mikor
érnek déli tengert vagy czivilizált országot, azt megmondani senki sem
tudta és ők maguk sem sejtették. Alig értek a városba, óriási hózivatar
tört ki, mely eltartott karácsonyig. A menekülők örültek neki, mert
föltették, hogy ha őket elvégre helyes irányban nyomoznák is: a vihar
miatt lehetetlenné válik üldöztetésük.
Verchoturjéban legelső gondjuk volt a katonai kormányzót 100 rubellel
megvesztegetni s útleveleiket láttamoztatni. Bizonyos félreértés miatt
majdnem fölfedeztetett szökevény voltuk. Útlevelükben ugyanis
rendeltetési helyül a közép Don vidéke volt megnevezve. A menekülők nem
tudták, hogy ez mire való, mit jelent. Nem tudták, hogy bányafoglyoknak,
ha kegyelmet és szabadságot kapnak is, ritkán szabad hazájukba
visszatérni, hanem nekik a véghetetlen birodalomnak valamelyik puszta
részén kell megtelepedniök. Mikor tehát a kormányzó azt kérdezte: hol
akarnak megtelepedni, sem Monteau, sem vele együtt jelen levő társai a
kérdésre nem tudtak megfelelni.
A kormányzó rettentő dühbe jött a bámész hallgatagságon.
– Barmok, – kiáltá, – azt sem tudjátok, hova mentek? Kalmukok közé vagy
Nizsnei-Tsirszkájába, vagy tovább, vagy közelebb?
Monteaunak halálos ijedtében egy jó ötlete támadt. Hamarjában két kezét
összetette mellén s térdre esve ezt mondá:
– Oda megyünk a hová nagyságod parancsolja.
– Mennyi pénzetek van? – kiáltá ujra a kormányzó.
Monteau folytatá térdepelve, miközben társai is letérdeltek:
– Mi jó mesteremberek vagyunk, sokat kerestünk, még van 130 rubelünk s
48 apró lovunk, ezzel elmegyünk a Don közepéig.
A kormányzó elkaczagta magát.
– A pénzetek eltart 50 verstnyire, a lovatok 150 verstnyire, aztán pénz
nélkül és ló nélkül mehettek még 2000 verstnyire.
Folyvást kaczagott a brutális emberek kárörömével, hanem azért az
elfogadott 100 rubelből nem adott vissza egyet sem.
A nagy hó és viharos időjárás s a farkasok nagy száma miatt innen
elindulni nem volt tanácsos. Megvárták tehát áprilist. A kormányzót
néhány szép butordarabbal, saját készítményükkel megajándékozván, az
megengedte nekik az ott maradást, sőt a hozzáértőknek a rézműhelyekben
és a turai aranyhutákban dolgot is adott. Szerencsésebbek voltak azonban
az által, hogy éppen a mult évben építettek ott két templomot s ezek
faművei körül az asztalosok hálás munkát találtak. Nemcsak elköltött
pénzüket szerezték vissza, hanem lovaikat is eladván, azokból is begyült
mintegy 900 rubel. Belátták ugyanis, hogy néhány málhalóval s
gyalogszerrel könnyebben utazhatnak.
Innen csak 43-an indultak el, miután egy társuk meghalt, egy másik
társuk pedig lábát törte úgy, hogy sem járni, sem lóra ülni nem tudott.
E társukat csak nagy fájdalommal hagyhatták el, ki azonban maga kérte
őket, hogy csak távozzanak. Száz rubelt hagytak nála osztályrészül.
Irbit felé mentek s ide nyolcz nap alatt érhettek el. Ez a város egy
folyó partján fekszik, melyet Niczának neveznek. Épen május negyedikén
este felé értek a városhoz közel, a folyó egyik hajlásához. Itt a
szakadékos part védelme alatt nagy sereg ember tanyázott, oroszok,
tatárok, kirgizek, törökök s mindenféle népfajták, apró sátorok alatt
málhás lovakkal, mintha csak vásározók lettek volna.
Csakugyan vásározók voltak. Jöttek Ázsiából s mentek vásározni ide-oda,
egy részük még Nizsnei-Novgoródba is. A francziák szintén megelepedtek
köztük, hogy egy és más gyakorlati dolgot az utazáshoz megtanulhassanak,
ha máskép nem: pénzért. Sokan közülök az orosz nyelvet értették már
annyira, hogy a sokféle néppel e nyelven érintkezhettek.
A tatárok és kirgizek azonban, ha csak venni vagy cserélni nem akartak
tőlük, nem igen ereszkedtek velük szóváltásba. Annál beszédesebbek
voltak az oroszok, kik a mikor megtudták, hogy a menekülők szabadságot
kapott bányafoglyok, figyelmeztették őket, hogy ha lehet, Irbitet
elkerüljék, mert az ottani kormányzó az ilyen utasok minden pénzét ki
szokta zsarolni s előle nincs menekülés. S jó szóért, vutkiért s egy pár
rubelért egyuttal meg is magyarázták, hogy a folyón hol keljenek át s
két napi kerülővel, bizonyos apró tavak között a várost dél felül miként
kerüljék ki, miként térjenek a kamislovi útra.
A menekülők szót fogadtak. Fejenként egy rubelért s hat lovat 12
rubelért átszállítottak a folyón, a karavánosoktól ellátták magukat egy
heti élelemmel, szerencsésen kikerülték a várost, a város fölött jó
messzire ismét átszállíttatták magukat a folyón s ekként a kerülőt is
beleszámítva, nyolcz nap alatt beértek Kamislovba. Itt két napig késtek,
mind a két pópát 5–5 rubellel megajándékozták s magukat kipihenve
Dalmatov felé indultak. Annyit most már jól tudtak, hogy orosz
városokban fő dolog a katonai főnöknek s pópáknak megajándékozása; ha
ezt képesek megtenni: akkor meglehetős biztosságban maradhatnak.
Dalmatov jókora orosz város. A menekülőknek feltünt benne egy rendkívül
nagy és tiszta orosz izlésben, rendkívüli gazdagsággal épített zárda,
sok apróbb és nagyobb s dúsan aranyozott toronynyal. Egyik társuk kora
reggel bemenvén a zárda udvarába, ott figyelmesen nézegette az ajtókat
és ablakfákat. Az első emeletnek udvarra néző folyosóján éppen egy
szöszhaju, fiatal, vörösképü barát mosdott s midőn a mosdóedényből a
nyitott ablakon át a vizet az udvarra öntötte: a víz éppen a franczia
nyaka közé hullott, ki aztán egész öntudatlanul franczia nyelven
elkáromkodta magát.
A barát a franczia szavakat meghallván, hirtelen kitekintett az ablakon,
s meglátva az idegent, orosz nyelven kérdé tőle:
– Hol tanultál francziául?
A franczia elsápadt, megijedt s oroszul dadogva mondá, hogy ő nem tud
francziául. De hiába volt szabadkozása, a barát lejött az udvarra,
karonfogta és bevezette őt egy folyosóba, a hol adott neki sült húst,
kenyeret és vutkit s egyuttal vallatta eredete s ittjárta felől. A
franczia elvégre a nagy biztatásra, hogy nem lesz semmi bántódása,
megvallotta, hogy ő társaival együtt bányafogoly volt, de szabadságot
nyervén, most mennek rendeltetésük helyére Nizsnei-Tsirszkájába, a közép
Don vidékére.
– Szerencsétlen! Aztán hányan vagytok? – kérdé a barát.
– Negyvenhárman, – mondá a menekülő francziául, mert a többi barátnak
nagy bámulatára most már mindketten franczia nyelven beszéltek.
– S mennyi pénzetek van?
– Bizony nem sok, minden főre 20 rubel, de jó iparosok vagyunk s
útközben is tudunk keresni.
– Jaj nyomorultak, nem sokat ér a ti tudománytok. Ha Moszkau felé mentek
s megtudják, hogy francziák és bányafoglyok vagytok, száz leveletek
legyen, még sem eresztenek titeket tovább, hanem vissza visznek Ázsiába.
Ha pedig a kirgizek felé mentek: ott nem veszitek hasznát a mesterségnek
s pénzeteket is elrabolják, életetek sem biztos. Mégis jobb lesz, ha
erre veszitek az utat.
Erre a barát a falvak s városok neveit egy papirra irva, megmagyarázta
nekik, hogy merre menjenek Szaratovig, a hol elérik a Volgát. Ajánlotta
nekik, hogy az idén legfeljebb Orszkig vagy Orenburgig menjenek. Késő
ősz lesz, mire oda érnek s ott az Urál körül a fagy és vihar és a
farkasok bizonyosan elemésztik őket. Ajánlotta azt is, hogy jó ruhájukat
adják el s cseréljék ki a legrosszabb koldus öltözettel. Így még
legbiztosabban haladhatnak s a mi kis pénzük van, azt is megmenthetik.
Lőfegyvert ne vigyenek magukkal, mert a miatt bajba keveredhetnek a
kozákokkal és kirgizekkel. Késnél és botnál egyéb fegyverük ne legyen. Ő
majd ád Orenburgba is, Szaratovba is a Szent Nikolai zárdához ajánló
levelet s majd ekként egy kis munkát s alamizsnát is kaphatnak.
Ennyi hihetetlen jóindulatra a franczia bátorságra gerjedt megkérdezni,
hogy a barát hol tanulta meg a franczia nyelvet.
– Én fiam Varsóban voltam s ott alkalmam volt megtanulni, bár most is
ott lehetnék, bár én is veletek mehetnék, de nekem nem lehet.
Többet a barát nem beszélt. A felajánlott két levelet elkészítette, a
francziának odaadta s aztán kezét csókra nyujtotta. A franczia mind
neki, mind a többi barátnak kezet csókolt s azzal társaihoz ment.
A menekülők nagy csodálkozással hallgatták meg őt. Mély fájdalom fogta
el őket, mikor megtudták, hogy Francziaország elbukott s a nagy császárt
a tenger közepén fogolyként őrzik. Mindezt elbeszélte a barát, a ki
azonban azt még maga sem tudta, hogy a nagy császár meghalt már szent
Ilona szigetén. Most értették a francziák, hogy az orosz miért meri őket
foglyokul tartani s most már fölfogták azt is, miért nem szabad nekik a
birodalom központja felé menekülni. Hisz az orosz azt meg nem engedné,
hogy közülök valaki Európába visszatérjen s az ő szenvedéseiket ott
elbeszélje.
Junius végeig Dalmatovban maradtak a menekülők. Némi keresetük is volt,
de egyuttal várták a nagy karavánokat, hogy tömeges együtthaladásuk fel
ne tünjék. A jólelkü baráttal ez idő alatt többen és többször
találkoztak s a tatár és kirgiz nyelvet is tanulgatták.
A barát különösen lelkükre kötötte, hogy az orosz, kirgiz, kalmuk és
török nyelvet tanulgassák, mert ha biztosan akarnak menekülni, akkor
Európát és Oroszország belsejét kerülniök kell s utjokat a Kaukázus
felé, Törökországba kell irányozniok. A menekülők a jó tanács üdvös
voltát belátták s azért megnyugvással engedelmeskedtek Monteaunak, midőn
az őket tizenként egy-egy nyelv tanulására beosztotta. A tanulás
természetesen nem állott másból, mint a városban lakó, vagy ott
keresztül utazó kirgizek, kalmukok és törökökkel vagy tatárokkal való
beszélgetésből. Öt-hat hét alatt, mig Dalmatovban voltak, mégis csak
meglátszott rajtuk a jó igyekezet.
Junius végén megjöttek már a karavánok, melyek Ázsiából az orszki és
orenburgi őszi vásárokra igyekeztek. Jöttek ezek Szibériából, a felső és
közép Urál ázsiai részeiből, a felső Ob vidékéről, sőt még China
szomszédságából is. Cseremiszek, mordvinok, baskirok, csuvaszok,
mescserjakok, kozákok, nogai tatárok, oroszok s mindenféle még névről is
alig ismert nemzetségek. Hoztak magukkal lovakat, szamarakat,
szarvasmarhákat, prémbőröket, hogy mindezt eladják, vagy lisztért,
dohányért, vasért és tarka kendőért, csecsebecsékért becseréljék.
A francziák két csapatra oszlottak s megosztozván pénzen és lovakon, a
karavánokkal együtt két egymás után következő napon két csapatban
indultak el. Megállapodtak abban, hogy az első csapat a legközelebbi
városban bevárja a másodikat. Vezérük Monteau az első csapattal, Henri a
második csapattal indult el.