A következő napon nem ágyuszóra virradtak. A sátorok ott fehérlettek a
halmokon és hegyoldalakban, de törököt nem lehetett látni.
– Vigyázzunk! – mondotta Dobó, nehogy valami csel érjen bennünket.
S részint a föld alatt levő üregekhez, részint a szakadékokhoz állitotta
az őrségeket.
Mert nem igen lehetett már a fal tetején állni sehol. A vár csak
romhalmaz volt, s az emberek mint a kövek közt mozgó bogarak.
– Elmentek! Elmentek! – hangzott az öröm riadozása a várban.
Azonban a tisztek senkit se eresztettek ki a falak közül.
Nap fölkelte után negyedórával egy asszonyt jeleztek az őrök. A fejére
boritott fekete selyem-feredse mutatta, hogy török asszony,
Maklár felől jött. Öszvéren ült. A magas kápáju csont-nyeregben előtte
egy kis magyar gyermek. Az öszvért a kantárnál fogva egy tizenöt éves
szerecsen fiu vezette.
Kaput nem nyitottak az asszony előtt. S azon egyszerü okból nem
nyitottak, mert kapu nem volt.
Az asszony belovagolt a kapu mellett levő falnyiláson, s nem tudván
magyarul, csak ezt a szót kiáltozta:
– Dobó! Dobó!
Dobó a kapuomladék tetején állva vizsgálódott a sáncok felé. A török nőt
látta jönni. S azt is mindjárt gondolta, hogy ez az asszony a kis Szelim
anyja. Mégis, hogy a nő az ő nevét kiáltotta, lejött az omladékról.
Az asszony leborult a lábához, azután ujra fölemelte a fejét, s térdén
maradva nyujtotta feléje a magyar gyermeket.
– Szelim! Szelim! – mondotta a két kezét könyörgőn összetéve.
A magyar gyermek hat éves forma volt. Barna arcu kis okos szemü fiu. A
kezében fából faragott lovacskát tartott.
Dobó rátette a kezét a fiu fejére.
– Hogy hínak fiam?
– Jancsinak.
– Hát a másik neved?
– Bojnemissza.
Dobó az örömtől megrezzenve fordult a Sándor-bástya felé.
– Gergely! Gergely! – kiáltotta. – Fussatok hamar Gergely hadnagy úrhoz.
De már akkor Gergely rohanva jött a bástyáról.
– Jancsikám! Jancsikám! – kiáltotta, mig a könnyei potyogtak.
S majd megette a gyermeket.
– Jer, anyádhoz!
A török asszony sápadtan ragadta meg a fiucskát. De úgy megragadta mint
a sas a bárányt.
– Szelim! – kiáltotta. – Szelim!
Látszott rajta, hogy kész széttépni a gyermeket, ha a magáét meg nem
kapja.
Egy perc mulva jött Éva a palotából. A feje a homlokán át be volt kötve
fehér kendővel, de az arca az örömtől piroslott. Kézen futtatta maga
mellett a kis török gyermeket. A kis Szelim a rendes török ruhájában
volt, s rettentő nagy kalácsba ragaszkodva futott Éva mellett.
Mind a két anya kitárt karokkal röppent a maga gyermekéhez. Az egyik azt
kiáltotta:
Szelim!
A másik azt kiáltotta:
Jancsikám!
S letérdeltek a gyermekükhöz. Ölelték, csókolták.
*
S amint a két asszony ott térdelt egymással szemben, egyszercsak
összepillantottak, s kezet nyujtottak egymásnak.