Erre az isszonyú ostromra háromnapi halotthordás következett. Az ágyúk
lőtték a romokat, a romok tövében meg a dervisek és azabok hordták a
halottakat.
És ez megszámlálhatatlan volt. Ember emberen feküdt a falak alján. Az
árkokban a vértől akkora volt a sár, hogy néhol gerendapallót tettek át
rajta, hogy járhassanak. S a holtak körül szétszórt és darabokra tört
pajzsok, boncsokok, kardok, dárdák, puskák mindenfelé.
Éjjel-nappal hordta a török a halottait. Csupán a külső vár falai alól
nyolcezer halottat kellett elvinniök. Csak harmadnapra tisztult el az
utolsó halott is, amikor már a hollók le-leszálló csoportjait puskával
kellett elriasztgatni.
De bent is nagy volt a veszteség. Márton pap, az ostrom után való
délelőttön egyszerre háromszáz halott fölött énekelte el az _Absolve
Dominet_.
A háromszáz halott ott feküdt sorjában a közös sirgödör körül. Közepén
Bálint pap egyházi ingben, stólában, mellette Cecey fejetlenül, azután
nyolc hadnagy, Balázs apród az anyjával, Szőr Máté a maklári molnár,
Gergely a felnémeti kovács, Gasparics, Vas Ferencné, Baloghné,
asszonyok, leányok, felismerhetetlen arcu, csonka és véres halottaknak
nagy és csendes sokasága; néhol csak egy fej, néhol csak egy kar, néhol
csak egy véres ruhatömeg.
A temetésen ott voltak az összes tisztek, maga Dobó is hajadonfővel,
kezében tartva a vár zászlaját.
Mikor a pap beszentelte a halottakat, Dobó megszólalt, s beszélt
el-elcsukló hangján a viszszafojtott sirásnak.
– Levett sisakkal állok előttetek, vérben és tüzben eltávozott
vitéztársaim. Lelketek már ott van a csillagokon tul az örök hazában;
porotokat áldja a jelen és a maradék. Meghajtom a vár zászlóját
előttetek ti megdicsőült hősök, kik mindnyájan a hazáért haltatok meg, s
Istentől várjátok jutalmatokat. Isten veletek! Az örökkévalóság
világában, Szent István királyunk orcája előtt találkozunk!
S a várbeli ágyúk dörgése között bocsátották alá egyenkint a halottakat.
*
Vasárnap, október 16-ikán Dobó délután aludt egy órát, s amint kiheverte
az álmot a szeméből, lóra ült, és a Sándor-bástyára lovagolt.
A várbeliek már ekkor nem épitettek, csak a réseket állták.
Az ágyuk szakadatlanul dörögtek.
– Eredj Kristóf fiam, – mondotta az apródjának, – nézd meg a
Bolyky-bástyát, mit csinálnak ott? Én innen az ókapuhoz megyek.
Kristóf lóra ült. A sötétkapunál fához kötötte a lovát, s gyalog futott
be, aztán végig a falon Bornemisszához.
Az egyik szakadékon át ágyúgolyó csapta meg. Csak lefordult a falról a
kőtörmelékes deszkákra.
Az őr kiáltott Zoltaynak:
– Főhadnagy ur! A kis apród elesett.
Zoltay megdöbbenve ugrott fel a falra. Látta a fiu mellvasán a nagy
véres horpadást. A katona mellette térdelt, s hogy a fiu feje a mellére
hanyatlott, lecsatolta a fejéről a sisakot.
– Menj tüstént a főkapitány urhoz, – mondotta Zoltay a fiut magához
ölelve. Jelentsd neki az esetet!
A fiu még élt. Arca fehér volt mint a viasz. Szomoruan nézett Zoltayra,
s igy rebegett:
– Jelentse hogy meghaltam.