A fölkelő nap ujra a falon láthatta az egri vitézeket, de a falak körül
még annyi volt a holttest, hogy a dervisek nem győzték hordani.
Az ágyúk hallgattak. Maga az égi nap is dideregve kelt a hidegben s a
város a völgyekkel együtt toronyig érő ködben volt.
A köd csak nyolc óra tájban oszlott el. Akkor a nap, mintha mégegyszer
vissza akarná varázsolni a tavaszt, derült kék égből enyhén sütött alá.
A várbeliek is takaritották a halottaikat. A parasztok és az asszonyok
saraglyákon és az ókaputól szekéren hordták őket össze. Bálint pap
temetett. Márton pap a haldoklókat látta el utolsó kenettel.
A fölkelő nap világosságánál látni lehetett, hogyan vonulnak a vár felé
a távoli hegyekről a különféle török hadak.
Látni lehetett, hogy ide vonják az összes hadi népet, s mihelyt
valamennyien együtt lesznek, a teljes hadi erővel rohanják meg a várat.
A vitézek az éjjel az egésznapi harc után mély és hosszu álmot aludtak.
Dobó engedte őket, csakhogy a bástyák körül kellett aludniok. A
bástyákon csupán egy-egy őr vigyázott. S a tisztek is halálhoz hasonló
mély alvásban voltak ezen az éjszakán. Bornemissza még nyolc órakor is
úgy aludt a Béka ágyú alatt, hogy sem a trombitaszó, sem a jövőmenők
zaja nem ébresztette föl. Egy pokrócba volt csavarodva, s hosszú barna
haja a dértől fehérlett.
Mekcsey kendőt teritett a fejére, s a maga köpönyegét takarta reá.
Dobó az ágyúkat és mozsarakat apró vasszeggel töltette meg. A romlások
elé néhol kővel megrakott kocsikat vonatott, másutt hordóval,
gerendával, bőrrel, s más efélével tömetett. A falak párkányát a
kőmivesek egyes helyeken lefaragták, hogy az ostromlétrák könnyen ne
kapcsolódjanak. A falak tetejét meghordták kővel. A konyháról az összes
üstöket kihordták, és megtöltötték vizzel. A bástyára az üstök mellé
minden szurkot kihordtak, ami csak a várban volt. A palotán volt
óncsatornát darabokra tördelve osztották széjjel. A mészárosoknak délre
ökröt kellett sütniök nyárson. A kenyeret kihordták a piacra, ahol a
várakozók és pihenők szoktak gyűlni. Össze rakták halmokba. Mihály a
cipós diák nem bánta most, akárki akármennyit falatoz belőle. Szép barna
dolmányba, sárga csizmába öltözve jelent meg a piacon a sütőknél, s csak
annyit jegyzett be a papirosába: _Okt. 14. Hétszáz tzipó_.
Ezalatt pedig gyültön gyült a török. A hegyekről és dombokról ragyogó
tarkan épáradat ereszkedett lefelé.
Tíz órakor a piac trombitása összehivót fujt. A vár népe
egybegyülekezett. A piac közepén templomi selyemzászlók lobogtak.
Egyiken Mária képe, másikon Szent István király, a harmadikon Szent
János. Kopott fakó zászlók. A bástyává lett várbeli templomból valók. A
papok egy asztalból hevenyészett oltárnál álltak. Violaszinü miseruha
volt rajtok. Az asztalon szentségtartó.
A várbeliek tudták már, hogy ma mise lesz. Mindenki kimozsdva, kikefélve
a legszebb ruhájában ment az isteni tiszteletre. A tisztek a virágok
minden szinében, piros csizmásan, sarkantyusan; a bajuszuk kipödörve, a
sisakjukon toll. Mekcseyn testhez simuló ragyogó új acéling volt. Az
oldalán két kard; az egyik a kigyós kard, amelylyel csak ünnepen szokott
járni.
Bornemissza Gergely hegyes acélsisakban jött. A sisak ellenzőjén három
fehér darutoll. Ezüst madárláb tartotta ezt a három tollat. Ezenkivül
csupán a mellén volt vas. A karjait piros bőr dolmány takarta. A kezén
selyemkeztyü, amely kivül apró acél láncszemekkel volt boritva. A nyakán
aranyhimzetü kihajtott gallér.
Zoltay nem is állta meg megjegyzés nélkül.
– De vőlegényes gallérod van!
– A feleségem munkája, – felelte Gergely. – Nem a török tiszteletére
vettem fel, hanem a haláléra.
Zoltay is harci bőrdolmányba volt öltözve, s két kardot kötött.
Sisakjának nem volt rostélya, hanem egy acélrudacska nyult le belőle az
orra hegyéig, s köröskörül drótfátyol hullt a nyakára. Valami
szpahi-tiszté lehetett az a sisak, itt vette a kótyavetyén, mikor az
első kiütésük volt.
Fügedy talpig vasban jelent meg. A szeme zavaros volt. Fogfájásról
panaszkodott.
– Annál jobban ütöd a törököt, – vigasztalta Zoltay. – Jó ha az ember
ilyenkor mérges.
– Mérges vagyok én e nélkül is, – felelte morogva Fügedy.
Petőn csak sisak volt és szarvasbőrdolmány. Lóháton jött, mert még
mindig nem tudott járni. Az egybegyültek hátamögé állott és onnan intett
a kardjával üdvözlést a főtiszteknek.
A többi is a legjobb ruháiba öltözött. Nem a misére öltöztek, mert még
akkor nem is tudták, hogy mise lesz, csak épen mindenki érezte, hogy ez
a nap az utolsó. S a halál akármilyen csunyára festik is, rettentő nagy
ur. Az ő tiszteletére öltöztek. Akinek nem volt más ruhája a rajtavalón
kivül, az is kipödörte, kiviaszkozta legalább a bajuszát.
Már csak Dobó hiányzott.
Ragyogó páncélöltözetben jött elő. A fején aranyos sisak, a sisak
csucsán hosszu fekete sastoll. Az oldalán széles ékköves kard. A kezén
félig lemezes, félig ezüstláncszemekből alkotott vaskesztyü. A kezében
aranyozott végü, vörös bársony markulatu lándsa.
A két apród mögötte hasonlóképen talpig vasban. Az oldalukon rövid kard.
A hajuk a sisakból kihullámozva omolt a vállukra.
Dobó megállt az oltár előtt és levette a sisakját. Hogy a két pap nem
tudott beszélni, Mekcsey szólott a népnek.
– Testvéreim, – mondotta a süvegét letéve. A tegnapi ostrom után látjuk,
hogy a török minden hadát összevonja. A mai napon minden ellenséges erő
összepróbálkozik a mi gyönge erőnkkel. De ahol az Isten van, az ő
akarata ellen hiába tör a pogány! A szentségben, amit itt látunk,
tudjuk, hogy az élő Jézus van jelen. Velünk van! Boruljunk le és
imádkozzunk!
S a vár népe egyszerre letérdelt. Mekcsey a pap helyett elkezdte az
imádságot.
– Miatyánk, Isten…
Halkan rebegték, mondatonkint.
Mikor az Ament is elmondták, hosszú ünnepi csönd támadt.
Márton pap Mekcseyhez hajolt s elmondta neki mit szóljon tovább.
Mekcsey felállt és szólt:
– Istennek ez a két hű szolgája most azért emeli fel a szentséget, hogy
mindnyájatoknak teljes bünbocsánatot adjon. Az óra szorosabb, hogysem
meggyónnotok lehetne. Ilyen órában az egyház megadja a feloldozást
gyónás nélkül is. Csak magatokban szánjátok büneiteket.
S ujra letérdelt.
A minisztráló fiu csengetett. Bálint pap fölemelte a szentséget. A nép
lehajolt arccal hallgatta, amint az agg pap a feloldozás szavait rebegi.
Mikor ujra fölemelték az arcukat, a szentség már vissza volt téve az
asztalra, s a pap a kezeit áldásra kiterjesztve, könnyes szemekkel
mozdulatlanul nézett a tiszta ég magasába.
A szertartás végeztével Dobó föltette ujra a sisakját. Fölállott egy
kőre és szólott:
– Isten után nekem van szavam hozzátok! Ezelőtt harmincnégy nappal
megesküdtünk, hogy a várat fel nem adjuk. Eskünket megtartottuk. Ugy
állt ez a vár eddig, mint a tenger viharában a kőszikla. Most az utolsó
próba következik. Az Istent hivjuk segitségül. Büntelen lélekkel,
halálra készen kell küzdenünk a várnak és hazánknak megmaradásáért!
Példátlan az a kitartás, amit eddig cselekedtünk, s példátlan az a
gyalázat, amely itt a törököt eddig is érte. Bízom a fegyverünkben,
bizom a lelkünk erejében, bízom Szűz Máriában, aki Magyarország
pátronája, bízom Szent István királyban, akinek a lelke vele van mindig
a magyar nemzettel, és legjobban bízom magában az Istenben! Induljunk
testvéreim!
Megperdült a dob, és megharsant a trombita.
A vitézek acélos erővel ragadták föl a lándsáikat és csoportokra
szakadozva oszlottak széjjel. Dobó lóhátra ült. Két apródja két kis arab
lovon követte.
A papok ekkor misébe fogtak. A misén csupán a sebesültek voltak jelen, s
azok az őrök, akiknek az imént a falakon kellett maradniok.
Dobó körülnézett mindenfelé. Látta, hogy a lovak nagy csoportokban
katonák nélkül legelnek a közeli dombokon. Köröskörül mozgó lándsaerdő.
A török tengerként özönli körül a várat.
Most már látni lehetett a két basát is. Ali basa rengeteg sárgadinnye
alaku turbánban, sápadt vénasszony arc. A másik basa nagy őszszakállú
óriás. Kék selyemkaftánja volt mind a kettőnek, de Alié világosabb. Az
övükön levő fegyverek gyémántja fehér szikrákat vetett minden
mozdulatuknál.
A bégek pompás lovakon ülve vezették a hadakat. Az agák meg a jaszaulok
ültek még lovon. A többi mind gyalog.
Déltájban megdördültek a török ágyúk, s felhangzott a két török tábori
zenekar.
Az ég megtelt füsttel. A levegő megreszketett az _Allah akbár_
kiáltástól.
Ekkor meggyujtották bent is a tüzeket.