Alkonyatig tartott a rettenetes ostrom. Akkor a török minden oldalon
megverten vonult el a falak alól.
A vár körül ezrével feküdt a tömérdek holttest és sebesült, s a levegőt
a csontjaikban törött vonaglók _ej vá_ (jaj) _jetisin!_ (segitség) és
_meded Allah!_ (jaj Istenem) kiáltozása, nyöszörgése töltötte be.
De a vár is halottakkal és sebesültekkel volt tele, s a falak és
állványok belől is pirosak voltak a vértől.
A vitézek fáradtságtól bágyadtan hordták össze a sebesülteket és
halottakat.
A tisztek mosakodni és fürödni mentek. Dobó maga is olyan kormos volt a
puskapor-füsttől, hogy ha az ő ismert nagy acél-sisakja nincs a fején,
ember meg nem ismeri az orcájáról.
S igy ezen kormosan fogadta még a Baba ágyú mellett a jelentéseket.
– Hatvanöt halott, és hetvennyolc sebesült, öt mázsa puskapor, –
jelentette Mekcsey.
– Harminc halott és száztiz sebesült. Puskapor nyolc mázsa, – jelentette
Bornemissza Gergely. – A törést még az éjjel helyre kell állitani.
– Három mázsa puskapor, huszonöt halott, valami ötven sebesült, –
jelentette Fügedy s az arcára tette a kezét.
– Te is megsebesültél talán? – kérdezte Dobó.
– Nem, – felelte Fügedy, – hanem olyan fogfájás jött rám, mintha tüzes
lándsát forgatnának az arcomban.
A jelentést tevők között Dobó megpillantotta Varsányit is.
A kém dervis-ruhában volt, s mintha piros kötény volna előtte, véres a
mellén le a lábfejig.
– Varsányi, – szólt Dobó a jelentéseket félbeszakítva, – jer ide!
Sebesült vagy?
– Nem, – felelte Varsányi, – a halottakat kellett idelent hordanom, míg
jelt nem adhattam.
– Hát mi ujság?
– Szalkay uram irt mindenfelé a vármegyéknek meg a városoknak másodízben
is.
– És nem jött még eddig senki?
– Jött innen-onnan, – felelte Varsányi vontatott hangon, – de
összevárják egymást, hogy nekivághassanak a töröknek.
Ebből Dobó megértette, hogy Szalkay sehonnan se kapott feleletett.
– Mit tudsz a törökről?
– Négy napja lődörgök közöttük, hát tudom, hogy borzasztóan el vannak
keseredve.
– Hangosabban! – szólt felragyogó szemmel Dobó.
S a kém olyan hangon ismételte, hogy a körülállók is hallhatták:
– A török borzasztóan el van keseredve. Az idő hideg nekik. Élelmi
szerük nincsen. Magam láttam, a tulajdon élő szememmel, mikor egy
nógrádi ember öt szekér lisztet hozott tegnap. Tálakban és süvegekben
hordták széjjel. Még csak azt se várták, hogy tészta legyen belőle:
ették marokkal azon mód, amint a zsákokból kiszedték. De mi ez ennyi
embernek?
– Kristóf, – szólt Dobó az apródnak. – Menj a mészárosokhoz. A
legénységnek a legszebb marhákból vágjanak. Minden ember pecsenyét egyék
ma is, holnap is.
És ismét a kémhez fordult.
– A janicsárok már tegnap erősen morogtak, – folytatta a kém,
– Hangosan!
– A janicsárok morogtak, – folytatta kiáltva Varsányi. – Azt mondták,
hogy az Isten a magyarokkal van. Meg azt is, hogy ők hozzá vannak szokva
minden hadi szerszámhoz, de tűzhöz nincsenek. Ilyen tüzes csodákat mint
amilyenek ellen ők harcolnak, még nem láttak.
Dobó egy percig szótlanul nézett maga elé.
– Egy óra mulva, – mondotta, – légy a palota előtt. Vas Miklóst fogod
elkisérni ujra Szarvaskőig.
Azután Sukánhoz fordult.
Az öregnek be volt pólyázva a feje, orra úgy, hogy csak a két szemüvege
meg a bajusza látszott ki az arcából. Mind a mellett kemény recsegő
hangon jelentette:
– A mai napon húsz mázsa porunk fogyott el.
[Illustration: A Sötétkapu.]