A parasztokat, asszonyokat s egyéb bemenekült népet Dobó mind az üstök,
s falak mellé rendelte.
A belső házakban nem maradt senki, csak a gyermekek, meg a palotában a
két asszony.
Baloghné a fiát menteni jött ide, s maga is itt rekedt. A fiát vitézi
iskolába adta: nem merte a szobába fogni. De haj: gyönge még a gyerek,
nem hadba való még. Mi lesz vele a pogány fenevadak fegyvere alatt! De
azért soha egy vonása se mutatta, hogy félti a gyermeket. Dobó
vasakarata még az ő aggodalmát is lekapcsolta. Nem mert lélekzetet
venni, ha ez az ember ránézett. Ugy volt mint a katonák: Dobó szavára
gépies engedelmességgel mozdult minden. Az emberek elvesztették az
akaratukat. Az ő akarata szállt meg mindenkit. Szava se kellett, csak
intése, s az ember tagjai aszerint mozdultak.
Mi lett volna a várból, ha ennek az embernek csak egy hajaszála is
félelmet mutat. Óvatosságra intett mindenkit; páncélt, vértet, sisakot
öltetett mindenkivel, de mikor a halál megjelent a falon,
személyválogatás nélkül vezette ellene a vár népét.
Senkise becsesebb a hazánál!
A szegény asszonynak az ostrom napjai gyötrelmesek voltak. Oh hogy
reszketett minden reggel, mikor a fia Dobó mellé csatlakozott! Micsoda
aggodalommal leste egész napon át, hogy nem sebesül-e meg az ostromban?
S micsoda öröm volt neki, mikor Kristóf apród felváltotta a
szolgálatban, s a fia fáradtan és puskaportól szennyesen rontott a
palotába.
Ilyenkor mindig ugy fogadta, mintha távol utból tért volna haza:
mozsdatta, fürösztötte; selymes hosszu haját fésülte, kefélte, s eléje
adott minden jót, ami csak a konyhán találkozott.
– Ki halt meg? Ki sebesült meg a tisztek közül? – ez volt mindég a két
asszony első kérdése.
A fiu nem tudta, hogy Éva kicsoda. Azt gondolta egri asszony, mint a
többi, s hogy az anyja ide vette a palotába segitségnek. Hát csak
elmondta a hireket. E hirek mindig a halottak felsorolásával kezdődtek,
s a Gergely bácsival végződtek. Hogy ez a Gergely bácsi miket ki nem
talál! Tele volt a lelke Gergely bácsi csodálatával. Elmondta hogyan,
hány törökkel látta küzdelemben, s micsoda fortélyokkal vert le külön
minden törököt.
Éva visszafojtott lélekzettel, sápadtan és büszkén hallgatta, s csak
akkor mosolyodott el, mikor a fiu oda ért az elbeszélésben, hogy a török
nem birt azzal a csodálatos Gergely bácsival.
Ez a két asszony az ostromok vihara alatt sirva remegve állt az
ablaknál. Egy kis nyiláson át nem láthattak mást, mint az ide-oda
futkosó népet, a fel-felpirosló tüzet, azután amint a sebesülteket
hozták egyenkint, mindig sűrűbben és véresebben.
Baloghné a gyermekéért remegett, Éva az uráért. Rettenetes gondolat,
hogy egyszercsak megpillantja azok között, akiket hoznak, vagy akiket a
temetőgödör mellé hordanak, s ő még csak azt se mondhatja neki: Isten
veled!
És az agg félnyomorék apa is itt van. Sokszor látja őt végigbaktatni a
palota utján. A vállán akkora íjj, mint ő maga. A puzdrája hol üres, hol
tele van nyillal. Oh csak oda kiálthatna neki:
– Apám! Édes apám! Vigyázzon magára jó kegyelmed!
Mikor az ágyuk ezen a napon megdördültek, a két asszony sirva borult
egymás nyakába:
– Imádkozzunk hugom!
– Imádkozzunk néném!
S letérdeltek, arccal a földre borúltak. Imádkoztak.
S velük együtt imádkozott a távolban szanaszét Felső-Magyarország minden
vidékén másfélezer asszony, minden nap, minden éjjel. És kicsiny
gyermeki kezek kapcsolódtak össze a távol menedékein: imádkoztak az
ártatlanok édes apáért, aki Egerben van.
– Jó Isten tartsd meg az életét édesapának! Hozd vissza nekünk édesapát!
Pokoli dübörgés, trombitaharsogás, Jézus kiáltozás, Allah-orditozás.
Már hozzák a sebesülteket. Vértől fekete saroglyán hozzák az elsőt.
Fiatal sápadt katona. A lába térdben van ellőve. A borbélyok nagyjából
bekötik. Minek vesződnének vele csak egy-két órai reménységnek kötik be
a lábát, aztán ugyis elvérzik.
S hozzák a másodikat, harmadikat és negyediket. Az egyiknek az egész
arca egy véres roncs. A két szeme hiányzik. Fogai kilátszanak az
arcából. A másiknak a nyakában nyilvessző áll. Azt kell kivágni. A
harmadiknak vállban van elcsapva a jobb keze. Leül a földre és vár
hangtalanul, mignem a szemére ráhomályzik a halál.
Dobó száguldó paripán robog el a palota előtt. Nyomában messze elmaradva
fut Kristóf apród. Hol a másik? – kérdezi az anya kétségbeejtő
tekintete.
Amott fut az is a Sándor bástya felé: bizonyosan izenetet visz. Hála
Istennek!
Már annyi a sebesült, hogy mind a tizenegy borbélynak dolgot ad. Már
három török zászlót is hoztak a sebesültekkel. A török kiáltozás egyre
hangosabb és hangosabb; a puskapor füstje elhomályositja a keleti és
északi bástyák körületét.
– Irgalom Istene! – mondja Baloghné a fejéhez kapva. Mi lesz velünk, ha
a török betör!
– Akkor én meghalok! – feleli Éva falnál sápadtabb arccal, de ércerős
hangon.
S bemegy a fegyverszobába. Kardot hoz ki onnan, a Dobó kétköznapi
kardját. Teszi az asztalra.
A nyitott ablakon át behallatszik a sebesültek nyöszörgése és jajgatása.
– Oh a szemem, a szemem! – sirja az egyik. Soha nem látom többé Isten
szép világát.
– Koldus vagyok! – nyögi a másik. Mind a két kezem levágták!
A borbélyok körül már annyi a sebesült, hogy nem győzik kötözni.
– Ki kell mennünk! – szól Baloghné. Segitenünk kell a borbélyoknak.
– Én is kimenjek-e? Én is kimegyek! Érzem, hogy a sebesültek ápolását se
becsületszó, se parancs nem tilthatja meg.
Baloghné felnyitja az ajtót, s a távolba néz a tömlöcbástya felé. Dobót
látja ott, amint iszonyu kardvágást mér a falra fellépő török fejére s
amint a holtat visszalöki.
Balázs apród ott áll mögötte, leeresztett rostélyu acélsisakban. Az
urának a lándzsáját, buzogányát, s egy másik kardját tartja a hóna
alatt.
A nap tisztán és melegen süt az égből. Dobó egy rántással kicsatolja
sisakját és átnyujtja Balázsnak. Azután zsebkendőt ránt elő az ővéből,
és megtörli izzadt homlokát.
Küzd tovább hajadonfővel.
Balázs apród nem tudván hova tenni az aranyos sisakot, a saját fejére
teszi.
A fiu is fent áll a falon. Az anya kiáltani akar neki, hogy álljon
hátrább, de ugyse hallaná meg a fiu ebben a pokoli tombolásban.
S amint fölemeli a kezét, hogy a fiának intsen, a fiu elejti Dobó
fegyvereit s a nyaka felé kap. Ugyanekkor megtántorodik, egyet fordul.
Fejéről az aranyos sisak lehull és elgurul. A fiu arcra vágódik anélkül,
hogy a kezével maga elé nyulna.
Az anya velőtrázó sikoltással üti el az ajtót; rohan oda. Felöleli a
fiát, jajgatja, ráveti magát; ölelgeti, nevét kiáltozza őrjöngő
fájdalmában.
Dobó egy pillantást vet a fiura, s fölveszi az elgurult sisakot. Két
katonának int, s a fiura mutat.
A két katona felfogja a fiut: egyik vállon a másik térdben és beviszik a
palotába, az anyja szobájába.
A fiu fekszik véres nyakkal, mint a meglőtt galamb, élettelenül.
– Oh nincs már nekem fiam! – jajgatja az ősz özvegyasszony.
– Talán csak elájult, – mondja az egyik katona, és lecsatolja az apród
fejéről a rostélyos sisakot, mellvértet és egyéb vasakat.
A fiu nyakán azonban nagy lőtt seb tátong. Nem is a nyakán, hanem a
derekán ment be a golyó. A nyakán csak kijött.
Az özvegy letörli a könyeit. Szeme vérbe borul. Felkapja az asztalon
heverő kardot, amit az imént Éva hozott ki a szobából, s kirohan vele,
fel a tömlöcbástyára.
Van ott már több asszony is.
Lent főzik a vizet, a szurkot, az ólmot. Hordják sebesen, amelyik forr:
adják a katonáknak.
– Hideg vizet is hozzanak, innivalót! kiáltják a katonák, mikor egy-egy
kis szünet támad az ostromban.
– A pincéhez asszonyok! kiált le Dobó. Csapra minden hordót! Hordjátok
kupákban a katonáknak.
Az asszonyok egyrésze, a melyik a kiáltást meghallotta, szétrebben.
Imre diák ott jár fegyveresen fel és alá a pince előtt.
Hogy a sok asszony odarohan, beletaszitja a kulcsot a pinceajtóba.
– A tiszteknek ugy-e? – kérdezi Kocsisnét.
Margit asszony kiáltva felel:
– Mindnek deák uram, mindnek! A kapitány ur mondta.
Imre deák belöki a pinceajtót:
– Hátul a java! – kiáltja.
Azzal leereszti a sisak rostélyt, és a kardját kirántva rohan a
tömlöcbástyára.
A török mindegyre nagyobb és nagyobb tömegben tör fel a bástyán. Már fel
is ugrálnak. Gyilkos birokra kelnek itten a vitézekkel. Maga Dobó is
torkon markol egyet, egy óriást, akinek csak a csontja van egy mázsa.
Próbálja visszalökni. A török megveti a lábát. Egy percig mind a kettő
liheg. Akkor Dobó összeszedi az erejét, és berántja; leveti az állvány
magasából az udvarra.
A töröknek leesett a sisakja, s ő maga a kövek közé huppant, de megint
tápászkodik, s visszaforditja a fejét, hogy jönnek-e a társai?
Ekkor ér oda Baloghné. Vércse-sikoltással suhintja meg a kardját a
levegőben, s a török feje kétfelé esik iszonyu csapása alatt.
A többi asszony is fenn van már a bástyán. A katonák a viaskodásban nem
veszik már át az égő szurkot, a követ, az ólmot, hát felhordják ők
maguk, s a füstben, a porban, a lángban lezuditják a felkapaszkodó
törökre.
Hull a halott és szaporodik az élő. Egy-egy kőhengerités, szurok és
ólomöntés utcát tisztit az ellepett falon, de a holtak halma csak a
pihent tömeg feljutását könnyiti meg. Az élők elkapják a visszahulló
halottól a boncsokokat, s a lófarkas zászló újra ott táncol a létrán.
Dobó csodálkozó pillantást vet Baloghnéra, de nincs idő szólni. Ő maga
is küzd. Ragyogó páncéljáról talpig csurog a vér.
Az asszony csapást csapás után oszt a felnyomakodó törökre, mig végre
lándsaszúrás találja, s leomlik a földre.
Nincs már aki elrántsa. A küzdelem a fal tetejére csap. A holtakra
rágázolnak az élők. Dobó egy kiálló oromra lép és lenéz.
Már az agák is itt vannak a faltövében. Veli bég egy nagy vörösbársony
lobogót hoz lóháton nyargalva. A török harcosok a lobogó láttára új
üvöltésben törnek ki.
A lobogó az Ali pasa győzelmi lobogója. Harminc vár és várkastély ormán
hirdette már az idén ez a lobogó a török erő diadalát. Soha nem érte
más, mint a dicsőség sugara!
Veli bég a földbástyához nyargal a lobogóval. Itt legfáradtabbnak
látszik a védelem, mert már asszonyok is harcolnak.
Dobó sasszeme is észreveszi az aranytól ragyogó széles ünnepi zászlót.
Petőhöz izen, s őmaga a földbástyára rohan.
Ember-ember ellen küzd itt. Meg-megjelenik egy-egy zászlós alak, meg
visszatünik a mélybe. A harcosok a felszálló por és füst fátyolába
burkoltan viaskodnak. A szurokkoszorúk és tüzes kalácsok vörös
csillagokként mozognak és röpködnek a füstfelhők között. Dobó abban a
pillanatban ér oda, amint egy felhágó török Szőr Mátyásba, a maklári
molnárba meriti markolatig a jatagánját.
– Itt vagyok emberek! – dördül meg Dobó hangja a bástyán.
A katonákat e hangra új erő szállja meg, s a falra tolakodó kat
Jézus-kiáltás és bünnek soha fel nem róható magyaro s káromkodások
között öldöklik vissza.
Dobó látja, hogy a török talpig derbendi acélba van öltözve. Az ilyenről
lesiklik a kard. Gyors elhatározással veti magát reá, és nyomja le a
megölt molnárra.
A török vállas izmos ember; levetni igyekszik Dobót, de ez is nagytestü.
Ott viaskodnak életre halálra, a holtak és gerendák között. A török
tehetetlen dühében a vasat harapja le Dobó karjáról, aztán hirtelen
visszacsap és arccal fordul fölfelé. De ez a halála. Dobó megtalálja a
meztelen nyakat, s beleszoritja a lelket irgalmatlanul.
De még föl sem emelkedett, egy magasból lehulló töröklándsa csattan a
lábába s végighasitva a bőrszijjat, megáll a lábikrájában.
Dobó fájdalmában felordit, mint az oroszlán. A térdére rogyva kap a
lábához, és szemét a kin könnyei vizesitik meg.
– Uram! – mondja rémülten Kristóf apród. – Megsebesült?
Dobó nem felel, kirántja a lándsát a lábából és elveti. Egy percig
összeszoritott ököllel áll és szivja a fogát, mig az ütés első mérge
szétmulik. Azután egyet rug; próbálja, hogy eltörött-e a lába? Nem
törött el, csak vérzik. Ahogy a fájás kiszállott belőle, ismét
felragadja a kardját, s reá veti magát tigrisként a résen benyomakodó
törökre. Jaj annak, a ki most eléje kerül!
Mig itt életre-halálra folyik a küzdelem, alig tíz ölnyire innen a másik
résnél sereglik meg az ellenséges had.
A rés gerendái beszakadnak az irtózatos nyomástól, s a török győzelmi
orditással ront be anélkül, hogy falat másznia kellene.
Egyik a másikat tolja, taszitja. Fegyver a jobb kézben, a balban
boncsok. Az elől jöttek a bástyára rohannak a boncsokkal, a később jövők
az állványok alatt várakozó sebesülteket s asszonyokat rohanják meg.
A sebesültekkel csak könnyen boldogulnak, de az asszonynép dühös
rikoltással ragadja fel az üstöket és a kondérokat.
A vastagdereku Kocsis Gáspárné ugy locscsantja forró vizzel szembe az
egyik nagyszakállu agát, hogy amint az aga a szakállához kap, ott marad
a diszes szakáll a markában.
Egy másik asszony tüzes hasábfát ragad fel, s azzal üti fejbe a törököt.
A fa szikrái csillagokként csapnak széjjel, s a többi asszony már
fegyverrel száll szembe a pogányokkal.
– Üssétek! Üssétek! – bömböl a felnémeti kovács.
Odarohant a pörölyével az asszonyok közé, s ahogy ott hadakozik
egymásnak vetett háttal három pogány, az egyiket úgy sujtja fejbe, hogy
a török orrán száján öleset feccsent a vér.
A másik török erre hasbaszurta a kovácsot.
– Velem jösz a másvilágra kutya! – kiáltotta a kovács az iszonyu
szúrásra.
S mielőtt lerogyott volna, még egyszer megforditotta a levegőben
félmázsás pörölyét, s azután terült le a földre, mikor látta, hogy az
ellenfele az iszonyu csapástól pogácsává lapitott sisakkal, zsákként
zuhan a holtak közé.
Az asszonyok már akkor mind felragadták a heverő fegyvereket, s ádáz
dühvel viaskodnak a törökkel. A kendőjük leesett; a hajuk kibomlott;
szoknyájuk ide-oda csavarodik a küzdelemben, de ők nem gondolnak mostan
asszonyi voltukra, párduccokként esnek a töröknek. Kardjuk nem fog fel
semmi csapást: ami rájuk hull, az az övék, de amit ők adnak, az meg a
töröké.
[Illustration: Az egri hősnők.
(Székely Bertalan festménye a Nemzeti Muzeumban.)]
– Éljenek az asszonyok! – hangzik mögöttük Pető kiáltása.
A főhadnagy pihent csapatot hozott. Maga is kardot ragadva ugratja a
lovát egy tigrisként felszökkenő akindsinak, s leteriti a gerendák közé.
A katonái ezalatt polyvaként szórják szét a betolakodott törököt, sőt
még a lyukon is kirontanak, s Dobó a falra térdelve meredt szemmel néz
alá, mig kardjáról és szakálláról csepeg a vér.
A nekibőszült egriek ott verik a törököt a holtak között, a bástya
alatt.
– Vissza! – kiáltja Dobó a torka minden erejéből.
De a harci zivatarban nem hallják azok a maguk szavát se.
Egy Tóth László nevű közvitéz a piros bársony lobogós béget
megpillantva, neki ugrik. A kezében mordály van. A bég mellére süti. Egy
kapás a lobogóhoz, a másik mozdulata, hogy az üres mordályt egy török
szeme közé vágja. Aztán visszaugrik a zsákmánynyal, mig vele kijutott öt
társát összevagdalják a janicsárok.
Dobó csak az látja, hogy Veli bég lefordul a lóról, s hogy a basa
győzelmi zászlóját magyar ragadta el. Helyet mutat a pihent csapatnak, s
balkarjának véres rongyain egyet csavarva, le a réshez rohan. Pető ott
áll már gyalog, s a rés előtt levő mozsárágyúhoz emel egy lángoló
fahasábot.
A lobogó után tóduló janicsárokat ez a lövés visszarugja.
– Tölts! – kiáltja Dobó az egyik katonának. Négyen itt maradjatok. Követ
gerendát ide, ha van idő!