A sok ágyúzás miatt ezen a napon is (okt. 12.) esett az eső, csak este
húzódtak szét a fellegek, amikor az erős szél végigrohant a tájékon.
A várbeliek látták, hogy a török a sáncokba gyült. Dobó csak háromszáz
katonát hagyott pihenni. A többinek a törések körül készen kellett
állania.
Tizenegy óra felé az utolsó felhőt is elfújta a szél az égről. A telt
hold szinte nappali fénynyel árasztotta el Egert.
– Fegyverre emberek! – hangzott mindenfelé a várban. – Fegyverre azok
is, akik nem katonák.
S a holdvilágos romok közül mindenfelől sisakos, lándsás alakok
bontakoztak elő.
Bálint pap is fegyverbe öltözötten állt a piaci tartalékosok közé. A
kezében akkora kópja, hogy vendégoldalnak is beillett volna. A két
kocsmáros is oda sorakozott. A molnárok, az ácsok, a mészárosok, a belső
munkás parasztok, mind fegyvert öltve várták a parancsot.
A vár népe érezte, hogy az utolsó próba ez.
Kivül a török-rézdobok peregtek már. A sáncok árkaiba úgy ömlött az
ember, mint záporeső után a rohanó viz. Az emberáradat fölött lófarkas
zászlók lebegtek. A sáncokon túl a török tiszteket lehetett olykor
látni, amint paripáikon ide-oda jártak. A holdfénynél villogott a
paripákon levő ékköves szerszám. Turbánjok patyolata ragyogó sisak köré
volt csavarva.
A tornyos turbánu jaszaulok ide-oda nyargalászva rendezték a támadó
csapatokat.
Éjfélkor meglobbantak a vár körül a török ágyúk, s öt percig tartó
dörgés között okádták a várra a golyót, azután fölhangzott köröskörül az
Allah-üvöltés, és a lófarkas zászlók szinte röpültek a falakra.
Az ókapu előtt s a fal tetején harminc helyen égett a tűz. A bombák,
kalácsok és koszorúk sercegve fogtak lángot. Nagy szikrázó ivekben száz
meg száz tüzes szivárvány.
De az ostromlók elszántan törik magukat fel a falakra. Az ostromlétrák
gyorsan kapcsolódnak. A létrákon mókusokként szöknek fölfelé a
janicsárok, az azabok, és a gyalogsággá tett lovasság.
Mig a katonák egyrésze a létrák kapcsait veri, másik rész a fölfelé
törekvőket dobálja, önti a tűzzel.
A lófarkas boncsokok vissza-visszahullnak, de új meg új kezek ragadják
fel. A letört létrák helyét jók foglalják el. A lehullt emberek vonagló
testén át új csapatok özönlenek a létrákra.
Oly sűrűn jönnek a falon, hogy eltakarják a testökkel. Ahol a résen
kiszúr a magyar lándsa, ott lehull a létráról a török, de nyomban ott a
másik. Ki se kerüli a veszedelmes pontot, csak a szerencsére bizza, hogy
a hasába megy-e az új lándsaszúrás, vagy elsiklik a hóna alatt a
levegőbe.
[Illustration: (_Szakállas lándsa_ az ostrom idejéből. Valószinüleg
töröké volt.)]
Kapu már nincs. A falnak begerendázott szakadékait létrákon álló
fejszések tördelik. A felülről leesők magukkal rántják olykor a
fejszéseket is, s tűzben és vérben hempergőzve vonaglanak, mig a
következő percben, a tolongók talpa elfödi őket.
– Allah akbar! Ja kerim! Ja rahim!
– Jézus velünk légy!
S hull a tüzes szerszám: csattog a csákány; durrog a bomba; recseg a
létra; zuhog a fejsze; dühöng a vérzivatar.
A palánkig jutott föl egyszerre valami ötven ostromló. A palánk recsegve
hajol kifelé. Mekcsey elkapja egy legénytől a harci bárdot, s a palánk
egy kötelére vág.
A palánk a rajta levő páncélosokkal együtt lezuhan és százával söpri le
a törököt.
[Illustration: (_Harci fokos_ az ostrom idejéből.)]
– Talpra fiúk! – kiáltja Mekcsey egy másfélöles kopjával a falra ugorva.
Hatalmas kövek s a zarbuzánokból belőtt félmázsás vasgolyók zuhognak le
a földön összekeveredve hempergő törökökre.
De alulról is száll a nyil, meg a kő. Mekcsey fél arca vérbe borúl.
– Kapitány úr! – kiáltják neki. – Az arca!
– Tüzet! Tüzet! – üvölti Mekcsey.
S vascsizmás lábával lesöpri egy tűzrakás parazsát a földön fetrengökre.
A magyar is hull a falon. Egyik ki, a másik be. De nem nézik mostan ki a
halott. Az elesett helyére új harcos hág alulról, és szórja a követ, a
golyót, a tüzet mindaddig, mignem újra megtelnek az ostromlétrák, s a
falig ért törököt buzogánynyal kell visszaverni.
Ezalatt a földbástyán is hasonló viaskodás folyik. Itt Dobó vezeti a
védelmet. Mikor már a bombák és tüzes koszorúk poklán is áttört a török
had, gerendákat hozat. Fekteti a falra, s igy söpreti a törököt.
A kis szünetet, amely igy keletkezik, arra használja fel, hogy lóra kap
és az ókapuhoz nyargal, hogy lássa, mennyire tudnak itt ellentállani.
Majd ahogy a tömlöcbástya felől visszatér, látja, hogy itt nincs ostrom.
Odakiáltja a földbástyára a tömlöcbástya népét.
A bástya népének már amugyis oda volt a figyelme. Mindnyája szeretett
volna részt venni az ostromban, s aki csak tehette, a palánkra állva,
falra hajolva, ágyúra ágaskodva nézte, mint folyik az ostrom a szomszéd
bástyán.
Igy történik, hogy a török ennek a bástyának neki veti a létrát. Először
csak kettő, három, azután tiz, tizenöt.
Hogy innen nem hull sem a tűz, sem a kő, megindulnak nagy sebten
fölfelé.
Mikorra az öreg Sukán a falon álltában visszafordul, már fel is lükkent
egy sisakos töröknek a feje.
– Tyhü! az apádat! – rikoltja az öreg.
Odaugrik a kezében levő kopjával, s annak a bunkós végét égnek
kanyaritva olyat csap reá, hogy a török tizedmagával hull a létráról.
– Ide, ide! Hé emberek! – kiáltja Sukán, a másik létra népét döfölve.
Pribék János az első, aki melléje futamodik, s az ágyúmester
csizmadiaszékét egy fellépő zászlós töröknek a szeme közé vágja.
A lent őrködő katona segitségért fut. Két perc mulva ott van Pető a
pihent nép egy részével s itt is száll a tüzes kalács, kő és bomba az
ostromlókra.
Dobónak is ide fordul most már a figyelme.
Látja, hogy a nemzeti szinű zászlót golyó töri nyélben. Elhozatja az
álló sereg zászlaját. Adja Nagy Istvánnak.
Már ekkor hajnal van.
Nagy István a hajnal piros világosságában fut fel a zászlóval. Nincs
rajta páncél, se sisak, mégis felhág a bástya kiálló ormára, és keresi a
vasfogót, ahová a zászlót betűzni kellene.
– Nem kell kitűzni, – mondja Dobó. – Elragadhatnák.
Ebben a pillanatban Nagy István a szivéhez kap, s egyet fordulva
elvágódik a földön az ágyú mellett.
Dobó elkapja a madárként feléje szálló zászlót, s Bocskaynak adja.
– Tartsd fiam!
A törött zászló selymét lerepiti. Adja Kristóf apródnak:
– Teritsd Nagy Istvánra.
A hajnali világosságnál a Bolyky-bástyánál is megkezdődik az ostrom.
Ide nyolc zászlóval rohannak. A biborban kelő nap fénye égő
rubintgombokká változtatja a boncsokok aranydiszét.
Már annyiszor megjárták ennél a bástyánál, hogy ide most csupa janicsár
jön; a hadnak legvénebb és legpróbáltabb tigrisei. A fejükön sisak; az
arcukon, nyakukon acéldrót-fátyol; a mellükön, karjukon vas; a lábukon
könnyü szattyáncsizma.
Gergely és Zoltay ott van mind a kettő. Egész éjjel tétlenül kellett
virrasztaniok, s hallgatniok mozdulatlanúl a három másik bástya pokoli
ostromát.
No, de annál jobb ha világos van.
Valami kétszáz azab vizzel telt tömlőkkel sorakozik a bástya elé.
Mindegy: szórni kell a tüzet, mihelyt fejet ér.
Itt nem az ostromló létrákkal kezdik. Amint a védők felgyülemlettek a
falra, egyszerre ezer kéz mozdul meg alant, s a védőket a kő és
nyilzápor boritja el.
Zoltayt egy kő fejen találta. Szerencse, hogy rajta volt a sisak. Csak
az álladzót törte el.
Zoltay a helyzethez hiven: káromkodott.
– No megálljatok kutyák, – mondotta az álladzót letörve, – ezért ma száz
orrot verek be a tietek közül!
S nem is tellett bele egy negyedóra, már fel-felhangzott a kiáltása:
– Nesze pogány a sisakomért!
S egy másiknak:
– Kellene Eger? Nesze!
Egy nagy tehénbőrös tárgy emelkedett ki a török táborból, hogy csuda
volt nézni. Ötven azab volt csak a hordozója, belül belefért kétszáz
janicsár.
Gergely most meggyújtotta a hordókat is.
Az óriás födél tekenős-béka gyanánt közeledett a falhoz. Ha a bőrt le is
szedik róla csáklyával, mikorra meggyújtják, fölér a falra.
S még kérdés, hogy meggyújthatják-e? Nemcsak a bőr csepegett a viztől,
hanem a fa is. A török tanult.
A nap kibukkant a keleti hegyek mögül és szembe sütött a Sándor-bástya
védőivel. A nap is a töröknek segitett.
Amint az ostromfödél a bástya lejtőjére ért, Gergely nagyot kiáltott:
– Arcra!
A legények el nem tudták gondolni miért, de a nagy puskaropogás
megérttette velök.
A török azt eszelte ki, hogy a nagy tárgy tetejét puskacsövekkel rakta
körül. Orgonasipokként álltak a csövek a védők felé. Ezt pillantotta meg
Gergely.
– Talpra! – vezényelte mostan. S hátrakiáltott:
– Hordót!
Leguritotta az első hordót.
A török nem borult most a földre, hanem vagy félreugrott, vagy
átugrotta, s törtetett tovább előre.
– Két hordót! – kiáltotta Gergely.
A harmadikat maga igazitotta lökésre, s maga emelte a kanócot, hogy
meggyújtsa.
A két hordó megint utcát csinált a lent nyüzsgő tömegben. A harmadikat
egy vastagdereku janicsár elfogta, s az út gödrébe lökte. Behányta
földdel.
Mikor rátaposott a földre, a hordó szétdurrant, s az égbe vetette magát
a janicsárt a földdel együtt, s a körülállókból még valami húsz embert
elcsapott.
Ez megzavarta a feltörekvő hadat, de hátúl hangzott a jaszaulok _iléri!_
és _szavul_ (Vigyázz!) kiáltása, s a vizes tömlők locsogása, amelyek a
széthulló tüzet oltották.
– Most csak követ rájok! – kiáltotta Gergely.
Meg akarta várni, míg sűrűn lepik az útat s a falakat.
S a siketítő Allah-üvöltés, trombitálás és dobpergés között elő is tört
újra a had. A létrák erdeje közeledett a falhoz.
Egy janicsár horgas-végü kötelet dobott a falra, s a jatagánt a foga
közé szoritva, majomi ügyességgel mászta meg a kötelet.
A fejére kő hullott, és leütötte róla a sisakot. Kopasz feje olyan volt,
mint a sárga dinnye a beforrott kardvágásoktól.
Mászott tovább.
Gergely lándzsát kapott, hogy leszurja.
Mikor a török már csak egy ölnyire van Gergelytől, fölemeli az arcát.
Izzadt volt ez az arc, a száj pedig lihegő.
Gergelyt mintha mellbe csapták volna, úgy megdöbbent.
Ez az arc! Ez Gábor pap, az ő néhai mestere! Ugyanazok a szürke szemek;
ugyanaz a vékony bajusz; ugyanazok a kiálló szemöldökcsontok!
– Te a Gábor pap öcscse vagy! – kiált a törökre.
Az értetlenül mereszti rá a szemét.
– Üssétek agyon, – mondja Gergely elfordulva, – már magyarul se tud!