Október 12. Szerda.
Ezen a napon már olyan a vár, mint a rosta.
Harminckét napja, hogy lövik szünet nélkül, hol egyik oldalon, hol a
másikon.
A török ágyugolyó annyi már a várban, hogy uton útfélen botlanak benne.
A parasztok nyírfaseprővel verik félre az apraját az útból, nehogy az
ostrom alatt bukdossanak rajtok. A nagyját részint az ágyukhoz, részint
a falakra hordják.
Az újbástya és a földbástya között v-betü alaku nyilás. A tömlöcbástya
oldala leomlott a mélybe. A földbástya csupa lyuk, mint a darázsfészek.
A Bolyky toronynak csak két fala áll. A szeglet-torony, mint az
egérrágta gyertya. Palánk csak itt-ott. A belső épületek is kidőlt
bedőlt tetőtlen romok. A palotában mindössze három szoba van még, azokba
is beesik az eső.
S kivül tutulnak a farkasok.
A faltoldozó munka ma már nappal is folyik. Gerendák és deszkák
toldozzák a lyukakat. A kő csak támaszték ezek mögött.
Az ókapunál Mekcsey maga is hordja a követ. A fáradtakat biztatja, az
Istent segitségre emlegeti. Előre látható: hogy itt erős lesz az ostrom.
A falat hol Dobó, hol Gergely, hol Mekcsey vizsgálja. Mind a hárman azt
találják, hogy a szeglettorony nem védi többé ezt a kaput; itt kézi
bombákra van szükség. A faállványokat ilyen szerrel hordják meg. A
résekhez ügyes puskásokat állitanak.
Gergely a szurok koszorukat, tüzes lapdákat, kalácsokat gyártja és
hordatja mindenfelé.
Zoltay a Sándor-bástyán épít.
Fügedy az új-bástya töréseit láncokkal kötteti be.
Dobó lóháton jár, hol itt, hol ott röpködő golyók között, hogy a munka
haladása egyforma legyen. Egy kis török lovon követi Balázs apród, és
hordja a kapitány rendeleteit.
Ezen a napon Pető is lóhátra ült. A lába be van pólyázva térdig. Egy
kicsit sápadt. Mekcsey őhelyette van az ókapunál, ő most a Mekcsey
helyén van a belső haddal.
Érces mély hangon beszél hol itt, hol ott a népnek.
– Harminckét napja van itt a török, de bár itt lenne, mig az utolsót is
a pokolba röpitjük. A király hada késik, de nem marad el! A mi
bátorságunkról beszél az egész világ! Még száz esztendő mulva is azt
fogják mondani a _bátor_ szó helyett, hogy _egri_.
Hogy nagy a csoportosulás a szónokoló vitéz körül, Dobó is megáll egy
percre, hogy hallgassa mi az.
Az utolsó mondatra elmosolyodik, azt mondja elgondolkozva a mellette
álló Ceceynek:
– Törődik is velünk a világ száz esztendő mulva, hogy milyen volt az
orrunk.
Inkább magának mondja ezt, mint Ceceynek s mintha csak most venné észre,
hogy fennhangon beszélt, igy folytatja:
– De az mindegy. Nem az orr a fő, hanem a lélek, és nem a jutalom, hanem
a kötelesség.
Azzal elugratott a Sándor-bástya felé.
A vitézek tovább élednek a sok szép szótól. A helyüket megállották volna
e nélkül is. De a szép szó úgy esik nekik, mint a jó bor. Nyelik
jóizüen.
Pető félrecsapja a sisakját, és folytatja:
– Eljön ide maga a király is. Sorba állittatja az egri vitézeket, s
mindegyikkel kezet fog. De meg is érdemlitek. Azt is hallottam, hogy
csupa egri közkatonákból szedi ezentul a tisztjeit! Minden közkatona
hadnagy lesz az ostrom után, – igy hallottam. Lehet aztán kapitány is!
Semmi se természetesebb. Elvégre neki is olyan katona a legjobb, amelyik
megállja a sarat.
Oldalt pillant, s meglátja a cigányt, aki kecske módon ugrik a levegőbe
egy előtte elcsapó golyótól.
– No cigány, – mondja, – te nem kapsz még csak nemességet se. Te még egy
törököt se ütöttél agyon.
– Akartam én, – feleli a cigány, – de ha elsalad elülem, isse meg a
devla!