Este felé egy fehér kendős török jelent meg az egyik résnél.
Megismerték, hogy Vas Miklós.
Egyszerre berántották. Ragadták Dobóhoz.
Utközben száz meg száz ajak kérdezte tőle:
– Mi a hir?
– Jön a had! – kiáltotta Miklós mindenfelé.
Dobó tanitotta rá, hogy ezt felelje a kérdezőknek.
A biztató válasz becikázta a várat.
Hát jön a had! Mégis csak igazat beszél az a Pető főhadnagy úr!
Vas Miklós levette Dobó előtt a turbánját, s kibontotta a patyolatból a
levelet. Átnyujtotta.
Dobó megnézte a pecsétet. A püspöktől jött. A pecsét mellett tépte fel,
s nyugodt kézzel bontotta szét a levelet.
Lóháton ült. Köréje oda csődült a nép. Mig ő a levelet olvasta, a nép az
arcán iparkodott olvasni a levél tartalmát.
De olyan volt ez az arc, mint a vas. Mikor elkezdte olvasni a levelet,
éppen olyan volt az arca, mint mikor elvégezte.
Összehajtotta a levelet és a zsebébe tette, aztán körül pillantott,
mintha bámulna azon, hogy olyan sokan állnak ottan.
– Hát jön a had, – mondotta nyugodtan.
A főhadnagyok közül csak Pető állt ott. Ennek odaszólt, hogy más is
hallhatta:
– A hadnagy urakat este hivatni fogom. Örvendetes hirt akarok közölni.
Aztán bement a szobájába, s bevonta maga után az ajtót.
Leült a székre. Vasnyugalmu vonásai szomorúakká változtak. Keserüen és
reménytelenül nézett maga elé.