Mikor hajnalban megindul ismét a rengeteg had a völgyben, a legénység a
jól elkészültség dühös gyönyörüségével nézi a mozgásukat. A boszu
izgalma felhúzott rugóként feszül izmaikban. Már nem is tudnak várni.
Egy kis köpcös legény kiugrik a résen a földhányásra, az orditozva ömlő
törökséggel szembe, s megfenyegeti őket a kardjával.
A legények kacagása erre a felelet.
– Ki az? – kérdezi Zoltay maga is nevetve.
– A kis Varga, – mondják. Varga János.
A legény visszaugrott, de ahogy a nagy nevetést észrevette, másodszor is
kipattant a résen, és megfenyegette a török hadat.
Már akkor puskáztak rá a tüfenksik, s ő a puskalövéstől még gyorsabban
ugrott vissza, mint az előbb. Erre még jobban kacagtak.
Ezt már Dobó is látta. Intett neki a fejével.
Varga János, hogy a Dobó tetszését észreveszi, uccu neki kipattan
harmadszor is, és a golyókkal mitsem törődve emberül ráfenyeget a
bőszülten fölfelé törekvő törökökre.
Repül rá golyó, bomba, buzogány. Nem találja egyikse. Ugrál csufolódva,
s rájok nyujtja a nyelvét. Aztán megint beugrik a résen.
És ez ott a török orra előtt!
– Jutalmat kapsz! – kiáltja le Dobó. Ember vagy!
S látva, hogy itt rendben van minden, lóhátra ül, és az ókapuhoz vágtat,
mert a török a keleti és déli oldalon kanyaritja be a várat. Két helyre
szögellik most az ostromnak minden ereje.
Gergely páncélba öltözve áll a bástyán. Körülötte a hordók, meg az
óriási kerék.
– Gyertek csak, gyertek!
S jönnek is. A tábori zenekar harsogva csengő muzsikájával jönnek. A
zenekar megáll a várral szemben a dombon, és szól szakadatlanul.
– Majd táncoltok is mindjárt! kiáltja Zoltay.
Mert a zene ideges menetü ugrasztó zene volt.
Térdig érő pajzsokkal takartan, vasba öltözötten dübörögnek elő a
szpáhik. A kezökben lándsa, vagy kopja. A csuklójukon szijjon lógó
meztelen kard. Futva indulnak az árokból sürü tömegben a bástyának.
– Allah akbar! La illah! il allah! Ja fettah!
Feleletül lezuhan egy kis hordó, s tüzet pökdösve, ugrálva gurul nekik.
Egy szpahi eléje szurja a kopjáját a földbe, a másik, harmadik melléje.
A negyedik megragadja, hogy ledobja az árokba. Abban a pillanatban
eldurran a hordó s lángokádékkal veti szét az előcsapatot.
Mikorra feltudnának nézni, már köztük a másik hordó is. Pöködi, lövi a
tüzet százfelé. Megáll a vasba öltözött emberek között, s veti őket
széjjel.
De azok nem fordulhatnak vissza. Alulról ezernyi ezer feltörekvő nyomja
őket. Csak a nagy ugrosás látszik, a falhoz lapulás, a hátrább állók
visszahőkölése, meg a tiz ölre okádó tüz.
S hogy még erre se robban szét a szpáhik nyomott csapata, megnyilik a
bástyán a palánk s egy óriási füstös deszkakerék jelenik meg a magasban.
A kerék közepe füstöl; füstöl és sistereg. Lezuhan a kőfalról. Megindul
a tömött ezerek seregének.
– _Iléri, iléri!_ (Előre) – hangzik mindenfelől a tisztek és jaszaulok
kiáltozása.
De a kerék megjelenése mást mond az elől jövő vakmerőknek.
Még oda se ért jóformán közéjök, kidurran belőle az első villám s egy
ötven öles tüzfecskendés, amelynek minden cseppje kék lánggal ég tovább
a kilövellés után, akár élőre akár holtra esett.
A török had eleje rémülten veti magát arcra, hogy ezt az ördögkereket a
hátán engedje legurulni, de az már forgó tüzkerékké változik közöttük:
lángot lő, égő olajat pökdös, violaszinü tűztulipánokat szór a tar
fejekre, harci köntösökre; sisteregve, pattogva, dirregve durrogva ugrál
rajtok tovább; küllőiből kigyózó sugarakban szórja fecskendezi, lövi a
vörös, kék és sárga csillagokat.
A legvitézebb csapatok is őrült futással menekülnek e pokoli csoda elől.
S a keréknek mintha esze és akarata volna, nyomon követi a futókat,
leüti a lábukról, befecskendezi őket eleven tüzzel: égő olajjal, égő
kénnel; elsüti a puskájokat ugy, hogy egymást lövik; teleköpi tüzzel
szemüket, szájukat, fülüket, nyakukat, ugy, hogy bukfencet vet tőle még
a haldokló is. S megy a kerék tovább. Hosszu, tüzes mennykövek szállnak
belőle s leütik a jaszaulokat a lovukkal együtt. A tüze csontig éget, a
füstje fojt, a durrogása megsiketit. Lángokba öltözteti a csapatokat,
amelyek mellett elrohan s nyomában nem maradnak mások, csak tüzkinban
fetrengők, égő halottak s őrültként ugrándozó égő elevenek.
Hiába való a jaszaulok tombolása, a szeges ostor, a futók arcbaverése,
nincs többé ember ezen az oldalon.
S a magyarok még rá kiugrálnak a romláson s aki a kerék utján fektében
vagy a rémület dermedtségében ott maradt, ütik, vágják, kaszabolják
irgalmatlanul.