A török este és éjjel a földbástyánál folytatta a harcot. A földbástya a
város északnyugati szegletén folytatása a kőbástyának. A földet
összevissza turkálták, hogy a bástya alá lyukat szerezzenek, de a vár
fala nem földre épült itt a hegyen. Fal falon áll le húsz ölnyi
mélységig, mintha az ismeretlen időkben a völgyből épitették volna a
várat, s egy újabb kor népe meghordta volna a régi várat földdel, s
föléje építette volna a maga várát, míg végre jött a Szent István király
népe, s a váron vár fölé fölfalazta a mai várat.
Dobó csakhamar észrevette, hogy ez az éjjeli ostrom csak szinleges.
Odarendelt egy hadnagyot kétszáz emberrel, s a többi népet meghagyta a
rendes számban a vártákon.
A török lovasság sem a hordóhegyen, sem a torony ostrománál nem
mutatkozott. Előre látható volt, hogy ezen az éjjelen folytatja a
fahordást.
Most azt találták ki, hogy rőzse helyet hasábfát hordanak. Amennyi teve,
ló, ökör, bivaly és öszvér volt a táborban, az estére kelve mind
hasábfával megrakodva tért vissza a falak alá.
A falakkal szemben levő sáncokból először csak találomra dobálták ki a
fát, azután mikor a fahalom eléggé takarta őket, rendezésbe fogtak.
Ezer meg ezer kéz mozgatta, hányta a hasábfát és dorongfát egymásra, s
az előbbi éjszakák csöndes munkája helyett, csupa zuhogást és
kopácsolást lehetett hallani mindenfelől.
A fát vaskapcsokkal és láncokkal erősitették össze.
A Gergely bástyája előtt készült pedig ez a nagy fabástya, s alig három
öl távolságra a teteje.
A török ügyesen dolgozott: a fát úgy rakta, hogy mindig takarva legyen,
s az egy öl magas takaró mögül átdobálták a vastag dorongfákat az árokba
is. Az árok szemlátomást temetődött be és nőtt a fahegy a kőfal mellett.
Gergely hol az egyik lövőrésen, hol a másikon nézett ki, hogy vizsgálja
az ellenséges munkát. Utoljára fölment a palánkhoz.
Ott találta Dobót. A kapitány a rendes térdig érő mentében állott. A
fején könnyü fekete acélsisak.
– Uram, – mondotta Gergely, – kérem azokat a sindelyrakásokat, amiket a
tetőkről leverettünk.
– Hordathatod.
– Aztán kérek faggyut, szurkot és olajat.
– Amennyi kell, rendeld. Sok faggyu nincs.
– Hát ami van. Szalonnát is kérek, sokat.
– Olyan éhes vagy?
– Husz harminc oldalt. Amennyit csak lehet.
Dobó hátraszólt Kristófnak:
– Eredj költesd fel Sukánt. Adjon az éléstárból faggyut és negyven oldal
szalonnát. Hozzák azonnal ide!
És csak ezután kérdezte hogy: minek?
Hát bizony Gergely azt eszelte ki, hogy amint a török ott hányta rakásra
a fát, szalonnát, meg faggyut meg sindelyt dobáltatott a hasábfa és a
rőzse közé.
A töröknek fel se tünt ez a dobálás. A várból folyton dobáltak rájok.
Kődarab, csont, repedt fazék, döglött macska s mi eféle repült közéjök
minden percben. Az arasznyi széles szalonnadarabok e sok minden között
fel se tüntek. Ha éppen meg is nézte valamelyik, vagy nem ismerte mire
való, vagy ha ismerte, utálattal nézte.
Gergely arasznyi széles szeletekre vágatta a szalonnát és mindig oda
dobatta a fa közé. S hullt közbe az olajfestékes sindely, a faggyú, a
szalma, időnkint meg ledobatott egy-egy szalmába pólyált cserépbögrét.
Ezek a bögrék sárral voltak betapasztva, dróttal meg körülfonva.
A belsejökben puskapor volt, meg töltött csődarabok s ujjnyi darabokban
kén.
Dobó levizsgálódott.
– Mikorra elkészülnek, – mondotta, – reggel lesz. Kristóf nézd meg
Mekcseyt ébren van-e? Ha ébren van, mondd neki, hogy én lefekszem. Ha
nincs ébren, hagyjátok aludni. Azután az őrségeket járod be, megmondod,
hogy mihelyt ostromra való mozgást látnak, a szeglettoronyhoz jőjjenek
jelenteni. Te nem fekszel le Gergely?
– Ma nem, – felelte Gergely. – Megvárom a reggelt.
– És Zoltay?
– Aludni küldtem, hogy reggel erő is legyen a bástyán.
– Amint a fabástya felépült, költess fel!
Fölment a szeglettoronyba s egy katonai nyoszolyára dőlt. Kristóf apród
ott állt kivont karddal a torony ajtaja előtt.
Apródi kötelessége volt ez. Őrizte az alvó oroszlánt.