Mindennap próbáltak valamit a törökök.
Hogy a tárgyak jó védelmet nyujtottak az első éjjelen, látják ám másnap
a várbeliek, hogy a Hécey prépost házától kezdve nagy földhányás
túródzik a vár délnyugoti faláig.
A falnál csakhamar hordók tolódnak fel az árokból, s ezer meg ezer kéz
hordja és rakja az üres hordót.
A török feltörte az összes pincéket. Kieresztette a bort a hordókból, s
ide hordta a vár alá.
Most ezen az oldalon egy nagy hordófal épül. Kézből kézbe száll a hordó,
s fordul fenékkel talpra valamennyi.
Még aznap fölépül a hordóhegy. Támasztéka a várfal. Tulfelől
lépcsőzetes.
A várból egésznap puskáznak rájok, de nem tesznek annyi kárt bennök,
hogy elriadnának.
S még éjjel is döng és duhog a sok hordó és szüreti kád.
A puskások nagy része idekerül most. A mozsarak is ott guggolnak a
falon. Egypár szakállas ágyú oldalt a hordóhalomra céloz.
– Bolond a török, – mondja Fügedy.
Fügedynek ez a fal a helye mostan.
De nem bolond az. Lám kora hajnalban előmozdul a hordók alján egypár
nagy széles tárgy. Nyolc kópja tartja. Husz harminc török is elfér
egy-egy tárgy alatt.
– Tüzet és vizet! – rendelkezik Dobó. Hozzatok szalmát, vasmacskát,
horgot és csáklyát, sokat!
Mert nemcsak a tárgyak mozgását látta, hanem azt is, hogy lent az
árokban fáklyákat gyujtanak.
A Bebek-bástyát is lőtték tegnap, s itt zsákokba kötött föld volt a
lépcsőjök.
Dobó egy pillanatra itt is megfordult. Gergelyt készen találta
mindenféle láncra kötött vasmacskával és csáklyákkal. A bástyán tüz
égett. A tüz mellett üstökben faggyú olvadt. A szurkos szalmakoszoruk
rakásokba rendezve feketéllettek a tüz körül.
A török itt is nagy tárgyak alá huzódva indult a vár ellen.
Mekcsey az ókapunál tömetett. Innen is vártak ostromot.
A veszedelem legfenyegetőbb volt a délnyugati sarkon, ahol Fügedy
állott. Dobó fölnyomta az acélsisakját, és Balázs apród kiséretében
odanyargalt.
Hát már akkor égett a palánk.
A török ezuttal nem orditozott. Óvatosan a tárgyak alá húzódva puskázott
a várbeliekre.
Felülről nem lehetett lőni. Az égő palánk aljából lőttek vissza s
lyukakat vágtak csákánynyal a kő között, hogy ezeken a réseken
lőhessenek a tárgyak alá.
– Szalmát rájok! harsogta Dobó.
Egyfelől a viz locsogott az égő palánkra, másfelől olajba és faggyuba
mártott tüzes szalmakoszoruk repültek a tárgyak fölé.
Amelyik tárgy a falig jutott, azt csáklyákkal fölforditották, vagy
ellökték. Amelyiknek a teteje tüzet fogott, azt csak hagyták közeledni.
A török csakhamar eldobta, és orditva menekült a tüzesőből.
A hordók inogtak alattuk, s némelyik a hátán vitte a lángoló tüzet.
– Szalmát, csak szalmát! – kiáltotta Dobó.
Az olajba mártott szalma lángoló rongyokban repült ujra alá a tárgyak
födelére. A kopjatartók eldobták a szerszámukat, s hanyatt-homlok
rohantak le a golyózáporból.
De ez csak szünet volt. Amint az első támadókat visszaverték, a török
ágyúk a palánk szakgatásába fogtak.
Dobó hasra fektette a népét, hogy a golyók ne találják. A palánk-cölöpök
közül kettőt sikerült a török ágyúknak ellőniök. A palánk megingott, és
negyven öl hosszan ropogva recsegve kifelé hajolt.
Még egy cölöprontás, és leszakad az egész.
– Csáklyát elő, – kiáltotta Fügedy. És láncokat.
Ötven csáklya kapott a kifelé hajló palánkba.
Vasláncok és kötelek, új cölöpök és karók kerültek elő. A palánk
csakhamar ismét az előbbi állásába helyezkedett.
Dobó már ekkor a Bolyky-toronynál volt, ahol a szurok, puskapor és égett
faggyu egybekeveredett illatában Gergely fogadta az ostromot.
Ez a félig rom szeglettorony nagy bizalma lett a töröknek. Hogy Temesvár
is egy torony miatt esett el, ezt tartották a szerencse pontjának, habár
az első ostromban nem is sikerült a sarkukat megvetni benne.
Itt hogy csupa földet hordtak a torony fala mellé, belülről nem lehetett
rájok lőni.
A törökök egymást nyomva tolakodtak a széles tárgyak alatt fel. Hullt
rájok az égő szurkos és faggyús koszoru, mégis sikerült a toronyba
hágniok.
– Üsd vágd! – hangzott a tisztek kiáltása.
– Allah akbar! – volt a felelet.
A torony alján csáklyák és kopják nyulakodtak elő. Taszigálták,
kaparták, vágták, horgolták a tárgyakat.
De a török is dolgozott. A tárgyak alól a tüfenksik puskáztak. Lándsák
és gránátok röpültek alulról a védőkre.
Egy páncélos szpáhi halálmegvetéssel ugrott a falra, s a két vasas
kezével malmozva verte szét a csáklyákat és kopjákat. A másik harmadik a
nyomában.
Mig ezt a hármat leagyalták buzogánynyal, a többi ezeknek a hátán
előnyom akodott.
Egy perc nem telt belé, már feltoltak egy tehénbőrrel bevont tárgyat a
torony tetejére, s az alatt harminc-negyven janicsár térdelve és hasalva
lőtte a bástyán küzdő katonákat
[Illustration: (Az egri ostromból fennmaradt harci csákány.)]
Dobó az ágyukhoz rohant.
A torony belsejében levő katonák még csak nem is árthattak nekik, mert a
torony teteje be volt már deszkázva, s a deszkákat nem lehetett lelökni
a janicsárok miatt.
– Jertek ki! – kiáltotta Gergely.
S a janicsárok puskáival mit se törődve maga is csáklyát ragadott.
Beleakasztotta az egyik tárgytartó kópjába, s azt elrántotta.
A bástyán levő katonák is észrevették a torony új elfoglalását. Mind a
tüzes szerszámhoz kaptak, s a falon felnyomakodó janicsárokat
elboritották tüzzel.
Dobó látta, hogy a janicsárok összeköttetése megszakadt. Hirtelen lefelé
fordittatta a két ágyut, és a töltésen sokadozó janicsárok közé
lövetett.
A janicsárféle katona nem igen tart az ágyutól. Két ágyunak két magva
nem sokat árt. A dörgést meg megszokták ezek. Csakhogy a Dobó ágyui apró
maggal vannak töltve. Közelről tízével-huszával dől tőle a török.
A janicsárok irtózva hátráltak.
– Tüzet rájok! Tüzet! – hangzott fent is a Gergely szava.
S a torony-tetőn rekedt janicsárokra repült a szurok-koszoru. A török
ide-oda kapkodott, de hogy a puskáját már kilőtte, nem volt ideje újra
tölteni. A tűz és láng egyre több. Orditva vetik alá magukat a torony
ból. S még jól járt az, aki kivül esett. Az egyszerüen kitörte a nyakát.
Aki a várba ugrott, az rosszabbúl járt, mert úgy agyon verték, hogy
csontja se maradt épen.