Hajnalra már csaknem olyan magas volt a török fabástyája, mint a belső.
Másfél öl hiányzott csak, hogy olyan magas legyen.
Gergely még két meszes ágyucső darabot tömetett meg. Beverette fával
keményen.
– No ez az ágyu se hitte szakállas korában, hogy még egyszer lőni fog, –
mondotta a cigány.
– Régi ágyuból lesz az új – felelte az egyik katona.
– Hát ha új, adjunk neki nevet is, szólt a cigány. Legyen az egyik
_Rajkó_, a másik _Galamb_.
Mert minden ágyunak megvolt a maga neve.
Gergely ólomgolyót vett ki a zsebéből és ráirta a kisebbik ágyura:
_János_.
A nagyobbikra:
_Éva_.
Hóna alá vette ezt a két ágyudarabot és fölment a bástyára.
A hajnal gyorsan öntötte szét az égen a világosságot. Lenn mozgolódott a
tábor: csapatok zörgése közeledett mindenünnen.
Gergely felköltette Dobót.
Az emberek már kopjákkal és csáklyákkal álltak a falon. A puskások a
dértől fehér falon frissen porozott csöveket tartottak. A bástya három
ágyuja lefelé volt irányozva és a sötétkapu két ágyuja fölfelé a
falakra.
– Gyujtsátok meg a szurok-koszorukat, – parancsolta Gergely, – és
dobjátok ki.
Az emberek egyszerre munkában voltak.
Mikorra Dobó odaért, már úgy özönlött a dombokra a török, mint a hangya.
A fát még mindig rakták és kopácsolták. Már olyan magas volt, mint a
belső bástya. Időnkint át is löktek a hasábfából, hogy a két fal között
levő árkot kitöltse. Rengeteg sok fa volt ott. Egy egész erdő. S a favár
erős. A tetején nyers tehénbőrrel gondosan beboritott tárgyak inogtak.
Az égő koszoruk nem ártanak a tehénbőrnek, ami meg nem ide hull, lábbal
löki a török odább.
Egy éles siphangra ezernyi ezrek Allah orditása rázta meg a levegőt, s
az óriás faépület dörgött a felrohanó lábak robogásától.
A tárgyak alól villámgyorsan tolódtak elő a hosszu ostromlétrák, hogy
áthidalják a fabástyát a kőbástyával.
De emitt is készen voltak. Egyszerre százával repült a törökre a tüzes
koszoru. Égő szalma és kén boritotta el a létrákat, s a szalmára hullt a
szurkos zsindely.
Az első törökcsoport, amelyik az égő tüzön át akart rohanni, a csáklyák
és kópják hegyével találta szembe magát, a többit már kard, csákány és
buzogány fogadta.
Egy telt képü török, hatalmas boncsokot emelve bukkant fel a farakáson
három ölnyire Gergelytől. Amint az Allaht orditotta, az egész feje egy
szájjá változott.
Gergely kapta a kisebbik ágyudarabot, és belevágta ennek a töröknek a
pofájába. A nagyobbik ágyudarabot a lent égő tüzbe vetette.
A nagy faalkotmányt teljesen elboritotta a török, s bizonynyal
átrohantak volna az égő tüzön is, ha egyszercsak azon nem veszik észre
magukat, hogy alulról fölfelé is szól ám a puska meg az ágyu.
A cserépbögrék pukkadozni kezdtek és szerteszét dobálták az égő ként.
– Ja kerim! Ja rahim! Meded! Ej vá! Jetisin! – orditozták megzavarodva.
Hanem a jaszaulok nem bocsátották le őket.
– Szavul! Szavul! (Vigyázz! Vigyázz!) – kiáltozták feleletül, s az alant
maradtakat küldték vizért.
Az ostromlók vizzel, fegyverrel, ruhával próbálták megmenteni a napok és
éjek hosszán készült faalkotmányt, de most már a faggyu és szalonna is
olvadásnak indult a fahasábok között, s a bögrék mindegyre szaporábban
lövöldözték széjjel a ként, s gyujtották az ölfahasábokat.
A török nem akarta hinni, hogy ezek a nagy fadarabok meggyulladnak.
Már hozták a vizet bőrvedrekben, csöbrökben és edényekben s rohantak
vele mindenüvé, ahol a tüz egy-egy fölfelé csapó lófark alakjában
lángolt ki a farakásból. Bőszülten és rémülten ugrándozva oltottak.
De az emelvény óriás máglyává változott. A puskacsövek csak most kezdtek
széjjeldurrogni, s a zsir kék lánggal sercegve fecskendett az oltók
szeme közé. A két ágyúdarab hatalmas dördüléssel sült el egymás után és
ott ahol elsült, szétvetette a fát s a törököt.
Leirhatatlan réümlet és orditás. Az ostromlétrák hidján át ujabb meg
ujabb erőfeszitéssel nyomakodnak át a füstből és lángból azok a
janicsárok, akik a mögöttük durrogó tüzön nem birnak visszavonulni.
Egyik másik kétségbeesett ugrással veti magát a kőfalra, s ugyanabban a
pillanatban véres fejjel hull alá. A többi a máglyarakás tetején táncol
dühében, fegyverrel csapkodva szét a gyuladozó favégeket.
De micsoda hiábavaló munka! Lángtenger az, amely a fal mellett
hullámzik, s vihar dörgése benne a sok robbanás. Amilyen gyorsan és
dühösen jöttek, oly gyorsan és dühösen ugrálnak széjjel.
A meleg oly nagy a vár-falon is, hogy az ágyukat vissza kell vontatni, s
a vitézeknek az ostromállásokat kell locsolniok, hogy a fa meg ne
gyulladjon.
E pokoli tüzben ott üvöltenek a menthetetlen török sebesültek, tulnan a
lángon meg hangzik a jaszaulok bősz orditása, s látszik egy darabig a
fel-felpuskázó gőz, amint az utolsó oltási kisérleteket teszik, s a két
hadat láng és füst választja el egymástól.