A malom éjjel nappai duhogott. A friss puskapor feketén pergett a
teknőkbe. A várbeliek bizalma viszszatért.
A török uj sáncot vetett, s alighogy megvirradt, a nagyprépost házánál
három zarbuzán dördült meg. Most az északnyugoti torony volt a cél.
Innen ugyan bajos ostromot kezdeni, de talán el akarták vonni az erőt a
többi vároldaltól.
A nagy fekete ágyugolyók sasokként szállottak a toronyra.
A lövés irányában volt a katonák lakóháza. Egy sor alacsony ház. Háttal
a várfalnak támaszkodik valamennyi. Ezekre hullt a faltörő golyók közül,
amelyik nem kapott elég puskaport.
A várnagyi palota nyugoti oldala kezdett szakadozni.
Baloghné rémülten rohant be abba a szobába, ahol Dobónak ágyat vetett.
A kapitány az ágy mellett székben ült, és a két kezét a szék két karján
pihentetve hátradőlten aludt édesen. Előtte égő gyertya. A feje fölött
elbarnult nagy olajfestmény: Szent István király képe, amint a koronát
Máriának nyujtja. A bástyává átalakitott templomból tették ide, s már
oly fakó volt, hogy az alakok szeme csak barna foltnak látszott.
Dobó itt szokott aludni.
Csak virradat felé tért ma haza. A hajnali órára hirtelen való ostromot
várt talán, hogy nem vetkezett.
Azt az oldalt lőtték, amelyikben aludt. A golyók ugy rázták a házat,
hogy a gerendák recsegtek. A szoba egyik falán négy ujjnyi repedés. Ki
lehetett rajta látni a palánkra.
– Kapitány ur! – kiáltotta Balogné.
A vakolat egy ujabb lövéstől a fejére hullt.
Odaugrott a kapitányhoz és megrázta.
– No mi az? – szólt Dobó a szemét fölnyitva.
– A palotát lövik! Keljen fel az Isten szerelmére!
Dobó körülnézett. Látta a szakadást. Fölállt.
– Az ágyamat tessék levitetni, – szólott, valamelyik alsó szobába,
amelyik közel van ajtóhoz. Mindjárt visszajövök.
Ez a _Mindjárt visszajövök_, – olyan soha meg nem tartott mondása volt
Dobónak, hogy Baloghné még ebben a veszedelemben is elmosolyodott.
– Legalább azt várja meg, mig egy kis borlevest csinálok.
– Az jó lesz. Köszönöm, – felelte Dobó, a vakolatot rázva a dolmánya
ujjáról. A gyomrom alélt. Néhány szegfüszeget is kérek bele.
– Hova küldjem?
– Majd beugrom érte.
– Dehogy ugrik kapitány úr. Kiküldöm a fiamtól.
Egy felkantározott ló mindig ott állt az ajtó előtt, s a ló mellett hol
egyik, hol másik apród a maga kis lovával. Dobó ráfordult és megindult,
hogy a várat bejárja.
A katonák egyrésze öltözetlenül tolongott ki a nyugoti oldalon levő apró
kaszárnyaházakból. A fegyver a felsőruhával a vállukon, vagy a honuk
alatt. Némelyiknek a nadrág is a nyaka között. Káromkodnak, mint a
jégeső.
– Menjetek a monostorba, – mondotta Dobó. Azt nem lövik.
Egy másik csoporttal Mekcsey haladt át a piacon. Ásó, kapa és csákány
volt a katonáknál. Mekcsey egy nagy kovás puskát tartott a kezében.
Hogy Dobót meglátta, intésül fölemelte a puskát, s feléje sietett. Dobó
odaszöktette a paripáját.
– A Királyszék felől árkot ásnak, – jelentette Mekcsey. Azok ellen
megyünk.
– Jó, – felelte Dobó. Igazitsd el őket. Ássanak, azután azonnal keress
meg.
A Bolyky bástyára ment. Ennek az alján az istállók mellett öt ember ült.
A fejükön sisak. Az arcuk piros a tűzfénytől. Apró szalmakoszorukat
kötöttek. Mellettük üstökben fött a szurok.
A bástyán Gergelyt találta, amint a dob fölé hajolva nézte a borsót.
– A törökök aknába fogtak, szólt fölállva, mikor Dobót meglátta. Ma már
észrevettünk egyet. Mekcsey maga ment rájuk.
– Tudom, – felelte Dobó.
– A dobok mind vizesek, de a viz rezgésével észrevettük.
Dobó a palánkhoz állt, és annak a nyilásán kinézett.
A töréseknél körülbelül egy ölet emelkedett a vesszőhányás. Egy holt
akindzsit akkor vittek el a dervisek két kópján a rőzse közül.
– Ez még az éjjeli lövésben esett el, – mondotta Dobó.
Szemben a falakkal már mindenfelé látszott a sok árok és sövény. A török
is takarta magát.
– Valami készül megint mondotta Dobó. A jaszaulok és janicsárok nem
mutatkoznak semerre se.
Mekcsey ekkor ért föl a bástyára.
– Ásnak, – jelentette röviden.
Az arcán látszott, hogy az éjjel semmitsem aludt. Szintelen volt és
kócos. A dolmánya vállon meszes és sáros. Bizonyosan a kőmiveseknél
segitett gerendát emelni.
– Kapitánytársam, – mondotta rideg, szemrehányó hangon Dobó, – már
megint magad akartál az aknába szállani! Azonnal aludni menj!
A lépcsőn ekkor jött fel Balázs apród. A kezében ezüsttálca, s azon
ezüstpohár. Fehéren párolgott a pohár a hajnali hideg levegőben. Mekcsey
köszönt és leindult.
Dobó szelidre változott hangon szólt utána:
– Pista!
Mekcsey megfordult.
– Vedd el Balázstól a poharat, és idd meg kedves öcsém.