Estefelé erős szél kerekedett, s kihordta a kormot, pernyét a várból.
Dobó a robbanás romjaira szólitotta a kőmiveseket és a parasztokat.
– Szedjétek össze a szanaszét heverő köveket, – mondotta – s próbáljatok
dolgozni. Ugy rakjátok a falat, hogy a lövésektől mindig takarva
legyetek.
Fölment a Baba-ágyúhoz és annak a talpára ülve ónnal egy szelet
papirosra irt.
Magyarul irta a következő levelet:
_Hallod-e Dervis bég. A Bornemissza gyermekét mihelyt megtalálod, jelezd
kékvörös zászlóval azon a jegenyefán, amelyik a patak mellett a vártól
északra áll. Gyürüd lenyomata a levélen van. A gyermeket fehérzászlós
küldött hozhatja. Nemcsak a gyürüt adom ki érte, hanem egy nálunk levő
török gyermeket is._
Mekcseyt szólitotta.
Eltakarta az irást kezével s azt mondta neki:
– Ird alá kérlek a nevedet.
Mekcsey szó nélkül aláirta.
Balázs már ott állt a pecséttel és a gyertyával.
Dobó elhajolt az ágyutól, s úgy csöppentette a viaszt a levél belsejébe
a Mekcsey neve mellé. Mekcsey rányomta a gyürüjét a pecsétre, aztán
anélkül, hogy kérdezte volna: kinek? minek? – dolgára sietett.
Dobó összehajtogatta a levelet, s kivül a török gyürüvel pecsételte le.
A félhold és a csillagok tisztán látszottak a pecséten.
S hivatta Varsányit.
– Varsányi barátom, mondotta nyájasan. Most tudom már én, hogy miért nem
jösz te a várba? Minek is jönnél, mikor úgyis mindig kiküldünk.
Ismered-e a Dervis béget?
– Mint a csizmám szárát, – felelte vigan Varsányi.
– Hát itt van ez a levél. Ezt belopod vagy a sátorába, vagy a ruhájába,
vagy az ivópoharába, vagy ha akarod átnyujtod neki.
– Belövöm éjjel nyilon a sátorába.
– Azután menj el Szarvaskőbe, s várd meg Vas
Miklóst. Most már jönnie kell.
– S hogyan jövünk a várba?
– A kapu mellett jobbra minden éjjel zsineg fog lógni. Azt rántsátok
meg. A csengetésre kaput nyitnak.
Varsányi kendőbe takarta a levelet, s a keblébe rejtette.
A Sándor-bástyán erősen hullt a golyó. Dobó látta, hogy zavar van ott. A
katonák rendetlenül vonultak széjjel.
A török észrevette, hogy a külső várfalat egy kis kapu köti össze a
belsővel. (Olyan volt az átjáró a két fal között, mint a csaton a
pecek.) A török észrevette az átjárót, s látta, hogy a kis kapun ki- és
bejárnak a vitézek.
Nosza ágyut vontatott a hegyre, s erősen golyózta a kaput.
Alig egy óra alatt öt ember esett el a kapu táján.
– Deszkát fel! – kiáltott Dobó. A palánkot emeljétek magasabbra!
De hiába emelték a takarót oda. A török ágyuk már úgy feküdtek, hogy
rászórták a golyót a deszkán, palánkon át is a kapura.
– Ez egy fertálymázsa puskaporomba kerül! – morgott Dobó. És épen most.
Gergely futva jött a szeglettoronyból.
– Kapitány úr, – mondotta – igy nem maradhat a kapu! A legjobb
katonáimat ellövik!
– Mit tehetünk, – felelte Dobó.
S halkan folytatta:
– Várni kell, mig a porcsinálást megkezdik.
A golyó hullt a kapura, miut a záporeső.
– Engedje meg, hogy a falat kitörjük, vagy alól megássuk.
– Neked nem kell külön engedelmet kérned Gergely. Tedd meg.
Gergely a kapu mellett lyukat vágatott a falon, s azon át járatta a
katonáit.
A török pedig szórta tovább is a golyót az üres kapura, úgy hogy söpörni
lehetett a kapu alján.
Éjjel ismét hordta a török a földet, a rőzsét.
A hold egy kevéssé világitott nekik. A várból ki-kilőttek rájok.
– Ne lőjjetek egy darabig, – mondotta Dobó.
Hogy a várbeliek elcsöndesedtek, a török zsibajgás, dobogás, ropogás
hangja egyre erősődött.
Szaporodtak.
Dobó a négy romláshoz vitte az összes puskásokat. Egy sor fekvő fölött
egy sor térdelő, ezek fölött egy sor előre hajló.
A lámpások elsötétedtek.
A török mindegyre több és fedetlenebb. Apró kézilámpások világitanak
nekik a munkában.
Mikor a csoport följebb-följebb hágva ott turbánzik már a romlás előtt,
Dobó tüzet kiált.
Az orditás és megzavarodás, ami e lövésre keletkezett, s a futó és
nyargaló csoportok jelezték, hogy a lövés nem esett hiába. Egynéhány
tüfenksi visszapuskázott, de senkit se talált. A munkát csak lent
folytatták, s óvatosan, mindig takarva magukat.