Csak este beszélt Évával.
Bornemisszáné már akkor fölkelt. Könnyü otthonkába volt öltözködve;
bizonyosan azokból a női ruhákból szedett valamit magára, amiket az első
kicsapáskor az ura hozott be zsákmányképen.
Ezeket a női ruhákat nem tudták a kótyavetyén eladni, hát betették a
palota egy üres szobájába. Jó lesz a szegényeknek az ostrom után.
Dobó a vacsoránál beszélt vele.
– Kicsoda kegyed? – ez volt az első szava hozzá.
Mert azt mindjárt látta, hogy uri nő.
A két apród Dobó mögött állt. Baloghné is bent volt a szobában. A
birkapecsenye mellé akkor hozott be vörös bort. A két viaszgyertya mellé
még egyet gyujtott.
– Nem tudom megmondhatom-e másképpen mint négyszem között, – felelte
Éva. – Nem Baloghné miatt, hanem mert nem tudom, hogy főkapitány úr
megengedi-e, hogy a nevem tudva legyen.
A két apród Dobó intésére távozott.
– Tessék leülni, – szólt Dobó a szemben levő székre mutatva.
Amint Baloghné is kiment, Éva ismét felállt.
– Én uram, – mondotta, – Bornemissza Gergelynek a felesége vagyok.
Dobónak kiesett a kés a kezéből.
Éva folytatta:
– Tudom, hogy az ilyen helyen, az ilyen munkában nem jó ha asszony van
jelen, de higyje meg kegyelmed, én az uramat a harctól eljajgatni nem
fogom.
– Tessék leülni, – felelte Dobó. – Engedelmet kérek, hogy evésközben
fogadom. Tessék velem tartani.
De ezek csak hideg szavak voltak.
– Köszönöm, – felelte Éva visszaülve a székre. Tudom, hogy a főkapitány
urnak minden perce meg van olvasva.
– Gergely tudja, hogy itt van?
– Nem.
– Hát hugomasszony, – szólt Dobó most már nyájas tekintettel, – jól
tette kegyelmed, hogy nem fedezte fel a nevét. Gergelynek nem szabad
tudnia, hogy kegyelmed itt van. Ebben kérlelhetetlen vagyok. Az ostrom
már nem tarthat soká: a fölmentő seregnek meg kell érkeznie. Miért jött
kegyelmed ide?
– A gyermekemet…
– Hát csakugyan elrabolták?
– El.
– És a gyűrű?
– Itt van, – felelte Éva a nyakán függő zsinórt elővonva.
Dobó egy pillantást vetett a gyürüre. Ivott egy korty bort, és fölállt.
– Mivel biztosit kegyelmed arról, hogy Gergelylyel nem beszél?
– Minden parancsának alávetem magamat, főkapitány úr, – felelte Éva
alázatosan.
– Megérti azt kegyelmed, hogy miért nem szabad Gergelylyel beszélnie?
– Gondolom.
– Gergely a várnak az esze. Az ő elméjét nem szabad elvonni a vártól egy
percre se. Kit ismer még itt kegyed?
– Mekcseyt, Fügedyt, Zoltayt; az apám is itt van, Bálint pap is.
– Nem szabad mutatkoznia kegyednek a Baloghné szobáin kivül. Igérje ezt
becsületszavára!
– Igérem.
– Esküdjék meg!
– Esküszöm.
– Én viszont igérem, hogy gyermeke előkeritéséért mindent megteszek.
Adja ide a talizmánt.
Éva átnyujtotta.
Dobó felcsatolta a sisakját, s mielőtt keztyüt huzott volna,
odanyujtotta a kezét az asszonynak.
– Bocsásson meg, hogy ilyen nyers vagyok. Nem lehet máskép. Tekintse a
feleségem szobáit, itt hagyott holmiját a magáénak.
– Még egy szót, – mondotta Éva. – Baloghné asszonynak mit mondjak: ki
vagyok?
– Mondjon amit akar, csak Gergely meg ne tudja, hogy kegyed itt van.
S ezt mondva kilépett az ajtón, és a lováért kiáltott.