A palota ajtajában egy kormos ember ült. Félig törökösen volt öltözve. A
kezében egy nagy darab sült tök. Azt ette kanállal.
Amint Dobót meglátta, felállott.
– Te vagy Varsányi?
– Én vagyok uram.
– Mi hirt hoztál?
– Valami követet hoztam a várba. Asszonyféle. Azt gondolom Miklósnak
baja esett.
Dobó szinte rohanva ment be Baloghnéhoz.
– Hol a követ? – kérdezte.
Az asszony a Pető ágya mellett ült. Sisakot bélelt piros selyemmel; – a
fia sisakját.
– Követ? – kérdezte bámulva. Csak egy asszony jött.
– Hát az az asszony.
Baloghné benyitott a szomszédszobába, s megint bevonta az ajtót.
– Alszik, – mondotta, – ne háborgassuk. Nagyon ki van merülve.
Dobó benyitott.
Éva az ágyban feküdt, fehér tiszta ágyban. Csak a feje látszott, amint
halványan, szétomló hajától környezve félig be volt süppedve a párnába.
Dobó elámulva nézte ezt a finom halvány arcot. Nem ismerte.
Viszsahuzódott.
– Valami levelet nem hozott?
– Nem, – felelte Baloghné zavart arccal.
– Kérem a nőnek a ruháit. Ki ez a nő?
Baloghné vállat vont, majd kérlelőn nézett Dobóra.
– Azt mondta, hogy a nevét ne kérdezzük: attól tart, hogy kegyelmed nem
szivesen látja.
– Kérem a nőnek a ruháit!
Baloghné egy sáros, meszes török katonai ruhát hozott be a folyosóról. A
kis szattyáncsizmák kénsárgák, rajtok sarkantyú. Az övben ötven és
egynehány magyar arany; egy törött kard és két törött jatagán.
– Tapogassa össze a zsebeket.
Az egyik zsebben papiros zörgött.
– Ez az, – mondotta Dobó.
S azon kormos kézzel fölbontotta az összehajtott pergamenpapirost.
A vár alaprajza volt az.
Semmi más nem volt a zsebekben, csak egy pár összegyűrt keztyű. A ruha
varratait is összetapogatták, fölfejtették. A csizmát is szétbontották.
Semmi.
– Nincs-e nála az ágyban?
– Nincs, – felelte Baloghné. Én adtam szegénykének inget is. Oh, hogy
össze volt törve. Régen nem alhatott. A föld alatt jött be a halottak
útján át.
Dobó behivatta Varsányit.
– Azt mondtad: követ.
– Úgy értettem.
– Hát nem mondta tisztán?
– Nem beszéltünk mink uram. Az alaguton jöttünk be csaknem futva.
– A töröknek van-e élelme?
– Jön néha tíz-húsz szekér liszt, meg egy-egy nyáj birka. Az Isten tudja
hol szerzik!
– Eszerint nem éheznek.
– Eddig nem éheztek.
– Mit tudsz még a táborból?
– Csak azt, hogy Királyszéke felől árkot ásnak.
– A várba?
– Bizonyosan, mert a lagumdsik dolgoznak.
– Mért nem jöttél be? A rőzsehordásról hirt kellett volna adnod.
– Nem lehetett. A kapuk elé a legerősebb janicsárokat tették. Gyanut
keltett volna, ha át akarok rajtuk menni.
– Hát most már maradj a várban. Jelentkezzél Bornemissza Gergely úrnál,
és mondd meg neki, hogy az aknát merről ássák. Azután visszatérsz, és a
palota körül leszel.
Az irás még a kezében volt. Hivatta Mekcseyt.
– Fogd ezt a rajzot, – mondta neki. A földalatti utak vannak rajta.
Szólitsd azonnal a kőmiveseket, és rakasd be, ha van még berakatlan.
Legelőször is a temetőgödörnél levő útat kell befalazni!
Még a két apródnak adott egynehány megbizást, azután fürdeni ment, s
újra felöltözködve végigdőlt egy medvebőrös lócán.
Igy aludt mindig az ostrom alatt a napnak és éjnek egy-egy órájában. A
várbeli katonák azt tartották róla, hogy negyven napig birja az
ébrenlételt és az étlenséget.